logo

XXI September AD

Hadrianus utolsó évei Rómában

Sabina Augusta halála
Aelius Verus adoptálása
Ennek a Caesarnak a halála



Miután a császár birodalmát keresztül-kasul bejárta, kifáradtan, elvénülve, örömtelenül a császári palotában találja magát. Építgette tiburi mezei lakását, építgette Rómában a saját síremlékét. Élete feladata be volt fejezve. Folyton fokozódó betegség keserítte meg életét. Az a gond környékezte meg, hogy utódot adjon a birodalomnak; mert valamint előtte az egyetlen Vespasianus kivételével, az összes császároknak neki sem volt saját véréből származott örököse.
Nem is kellett valami különösen féltékenykedő természetűnek lennie, hogy gyanakodással, vagy, a mint Spartianus mondja, a gyűlölet érzelmével tekintsen mindazokra, a kik, mint valószínű trónörökösök, roszszul palástolt sóvárgással várták halálát. Minden uralkodó, a ki hosszú életpályát futott meg és jelentékeny hatással volt a világra, ha erre a véghatárra ér, kínos érzelmek izgató hatása alá kerül.
Hadrianusnak a legközelebbről jogosult örökösei sógora, Servianus és ennek az unokája, Fuscus Salinator voltak. Ennek a ifjúnak az atyja, consulságot viselt férfiú és Plinius barátja, Servianus egyik leányát, Domitia Paulinát vette nőül, s ebből a házasságból származott Fuscus. Már a csillagvizsgálók megjósolták neki a bíbort, a mi talán a császár füléhez is eljutott. Volt ezeken kívül még két trónkövetelő, Platorius Nepos, egykor Hadrianus kedvence, és Terentius Gentianus, a ki a tanácsnak volt a jelöltje.

Annak nincs semmi nyoma, hogy Augusta Sabina a trónöröklés kérdésében, a mint ezt előtte a Traianus neje cselekedte, palota-fondorlatok részesévé szegődött volna. Különben ideje is alig volt reá, mert a 136. év körül befejezte életét. A rágalom munkás volt abban, hogy halálát a császárnak rójja fel, hogy gyűlöletből mérget itatott vele.
Az Aurelius Victor elbeszélése is zavaros forrásból ered. Szerinte Sabinával férje úgy bánt, mint rabszolgával szokás bánni s végül arra kényszerítette, hogy maga vessen véget életének; sőt a császárné nyilvánosan is panaszkodott, hogy Hadrianus annyira embertelen, hogy ő maga gátolta meg azt, hogy neki tőle fia származzék, mert ez az emberiség átka lett volna. Mivel azonban ehhez egészen hasonló kijelentést a Nero atyjáról, az Agrippina férjéről is mesélnek, ez a mendemonda maga felett tör pálcát. Hadrianus szellemtelen életírói még Tacitusnál és Suetoniusnál is mohóbban zsákmányolták ki Róma bűnkrónikáját.

Hadrianus családi viszonyaiba lehetetlen bepillantanunk. Nejét aligha szerette." Azok a szép érmek tehát a „Concordia Augusta" felirattal az ő családi boldogságukat illetőleg bizonyára csak keserű gúnyt foglalnak magukban. A császár nyilvánosan mindig tiszteletet tanúsított neje iránt, s így a világ is szintén istennő gyanánt ünnepelte őt, a midőn oltárait a férje oltárai mellé oda állította. Isteni felmagasztaltatásban (apotheosis) csak Antoninus Pius idejében részesült. Ezen kívül emlékezetét feliratok és énnek őrzik Rómában és a gyarmatokban is. Arcképe számos mellszobrán előkelő, de kellem nélküli arcot mutat, kifejlett, magas homlokkal, tekintélyes orral és ajkai körül a büszke elégedetlenség vonásával, a mi a neki adott „durcás“ jelzőt igazolni látszik.
Sabina műveltségénél fogva a Traianus udvara körében valószí-nűleg kiváló nő volt; ebből származik abbeli szükségérzete, hogy szellemes férfiakat vonjon maga köré, amit egy alkalommal a gyanakodásra hajló Hadrianus azzal büntetett, hogy Suetoniust és más férfiakat közeléből eltávolított. Különben ezen oly boldogtalan Augusta alakja reánk nézve csak hallgatag márványban folytat árnyékszerűleg életet.
Végre az összes trónörökös-jelölteket felriasztotta a Hadrianus elhatározása; mert ennek a részéről a választás Lucius Commodus Verusra esett, a mi annál meglepőbb volt, mivel a kiválasztott annak a Nigrinusnak a veje volt, a kit a tanács a Hadrianus uralkodása kezdetén felségsértés bűne miatt kivégeztetett. A dolog majdnem úgy tűnik fel, mintha bűnt akarta volna a császár jóvá tenni.

A kinevezett trónörökös Ceionius Commodusnak volt a fia, a kinek consularis nemzetsége Etruriából szármozott. 130. évben praetori hivatalt viselt. Ugyanekkor (december 5.én) őt a neje, Domitia Lucilia, fiúgyermekkel, Lucius Verussal ajándékozta meg, a ki később Marcus Aureliusnak dicsőség nélkül uralkodó társa volt. Kiváló szépsége és elbűvölő kelleme megnyerték ennek az ifjúnak a számára a császár kegyét, a kit szabad volt neki nílusi útjára is elkísérnie. E miatt aztán nem is maradt el a gonosz lelkű magyarázgatás azoknak a részéről, a kik ebben az ifjúban második Anotinoust gyanítottak. Ez élcelő képesség és szónoki "telitettség által tűnt ki.
Latin és görög versek rögtönzésében ép oly ügyes volt, mint maga a császár, a ki szemet is hunyt ennek a kicsapongásai felett. A világát élő ember, Lucius Commodus csak Hadrianus és Róma hagyományainak fenntartására vállalkozott, midőn a stoikusoknak Epikurus alaptételeivel válaszolt. Bizonyos pástétomot talált fel, a mely aztán a császárnak kedvenc eledelévé lett, s ezzel érdemet szerzett az udvari konyha körül.

A császárnak, a ki gyakran közkatona módjára a puszta földön hált, kevésbé nyerhette meg a tetszését kegyencének egy másik találmánya, egy különös művészi kivitelű ágy, háló függönyökkel, a melyben Verus, perzsa olajoktól illatozva, Ovidius Amorum libri című művével a kezében, pihenőt szokott tartani. Futárjait, a kiknek a parancsszóra lóhalálában kell-e rohanniuk, szárnyas Ámoroknak ál-orcáztatta és a szelek nevét adta nekik.
A szőrszálhasogató Spartianus ezekre a buja szeszély nyilatkozataira azt a megjegyzést teszi, hogy erkölcsösöknek ugyan nem mondhatók, de állam-veszélyeseknek sem. Kézzel fogható bizonyítékul szolgáltak különben arra nézve, hogy sem a Hadrianus udvartartásának egyszerűsége, sem ennek abbeli igyekezete, hogy a rómaiak erkölcsét megjavítsa, nem volt képes a társadalom bűneit kiirtani.
Már Justinus sajnálkozik azoknak a gyermekeknek a sorsán, a kiket Rómában a Hadrianus tilalma ellenére egészen nyilvánosan kerítőknek adtak el, és Epiktetus eléggé bátor volt gúnyjával ostorozni azokat a nőket, a kik a Plato Államát úgyszólván elnyelték azért, mivel ez a nő-közösség boldogító voltát hirdette. S ha a neje Lucius Commodusnak szerelmi kalandjait szemére hányta, a férj nyugodtan azzal felelt be neki, hogy e szó: hitves-társ, megtisztelő cím és nem jelent szerelmi kielégülést is.

Ha azonban Verus nem lett volna egyéb, mint egy kimerült kéjenc, Hadrianus választásával nem nagy dicsőséget szerzett volna Ítélőképességének. Mert vagy fedezett fel benne oly tulajdonságokat, a melyek ezt az ő szemében a trónra méltónak képesítik, vagy egyszerűen tévedt benne. A valósághoz mégis legközelebb áll az a feltevés, hogy Verusnak igazán fejedelmi szépsége vesztegette meg őt leginkább. A midőn Hadrianus erre az adoptióra elhatározta magát, mindazok, a kiket e miatt csalódás ért, arra törekedtek, hogy ezt meghiúsítsák. De ellenére volt ez az összes rómaiknak is.
Hadrianusnak, valamint uralkodása kezdetén, úgy annak vége felé is összeesküvéstől kellett tartania, s kihozhatta őt a sodrából annak a meggondolása, hogy húsz évi bölcs kormányzás után sem lehet ura a saját akaratának. Az elégedetlenek fejei a saját sógora és ennek az unokája, Fuscus voltak; amaz már 90 éves aggastyán, az utóbbi pedig 17 éves ifjú volt. A császár azonban annyira féktelen volt, hogy még ezt a kort sem kímélte. Kivégeztette a szerencsétleneket, vagy arra kényszeritette, hogy maguk vessenek véget életüknek. Hadrianus ebben az időben tiburi villájában tartózkodott, a hol vérvesztéstől kimerülve betegen feküdt. A halálos ítéleteket onnan bocsátotta ki; mert a tanács előtt folyamatba tett felségsértési perről nincs semmi adat.

Dió beszéli, hogy halála előtt Servianus az isteneket hívta tanúnak ártatlansága mellett, arra is kérte őket, hogy Hadrianust ne engedjék majd még akkor sem meghalni, ha a legjobban esengene is a halál után. Átka annál könnyebben teljesedhetett, mivel ismerte azt az állapotot, a melyben a császár gyötrelmes betegsége folytán volt. Neje, Paulina valószínűleg már előbb elhalt. Hadrianus nőtestvérének az emlékét nem tüntette ki nyilvános tisztelet-adással, s neki ezt a szeretetlenséget szemére is lobbantották. Ezekkel a legközelebbi rokonaival valószínűleg már hosszabb idő óta egyenetlenkedésben kellett élnie.
Servianus és ifjú unokája azonban nem egyedüli áldozatai voltak a Hadrianus beteges izgatottságának; mert ezeken kívül nyilvánosan vagy titokban tétetett el láb alól még másokat is. Titkos rendőrségének sok dolga akadt. A zsarnok ott settenkedett Róma minden uralkodójában, s a Hadrianus jelleme is vett már fel ily vonásokat. S mivel ez alapjában véve benső lényének általános emberszeretetével oly éles ellentétben állt, e vérítéleteknek mély nyomot kellett hagyniuk az emberiség emlékezetében. Nekünk, a kik előtt puszta tények állnak, nincs módunkban ezeket sem enyhébb színben tüntetni fel, sem magyarázni.

Ha életíróinak az adatai hitelesek, akkor Hadrianus szeszélyes lehangoltságból, vagy, a mely az ő legnagyobb lelki hibája volt, irigységből taszította nyomorba legjobb barátait, vagy kergette halálba. De több, mint, képtelenség az, a mit Marius Maximus állít, hogy Hadrianus már természettől kegyetlen lett volna s épen csak azért tett sok jót, mivel félt, hogy Domitianus sorsára jut. Ezzel szemben áll a Dió nézete, a ki azt mondja, hogy Hadrianus oly kevéssé volt vérszomjas, hogy az iránta ellenséges érzületet tápláló egyéneket csak azzal büntette meg. hogy értesítette szülővárosukat, hogy azok az ő visszatetszésére rászolgáltak.
Trónutódját a 136. évben, valószínűleg a saját trónralépésének a napján, augusztus 10.-én adoptálta Hadrianus. Megadta neki az Aelius nevet és a Caesar címet. Ezt a Julius család melléknevét (cognomen) korábban az uralkodó ház minden tagja viselte, s csak Hadrianus tette elsőben részessé ebben a címben, mint valami méltóságnak a címében, a kijelölt utódot. Verus egyszersmind elnyerte a másod izbeli consulságot a 137. évre, valamint a néptribunusi hatalmat is. Az adoptiót circusi játékokkal ünnepelte meg Hadrianus. S hogy az új Caesar kimutathassa képességeit a gyakorlatban is, egyszersmind hivatalos pályájához a proconsulságot is hozzá csatolja, átadta neki Pannonia közigazgatását, a hol a kormányzás tudományát maga is tanulta. Épen a 137. év kezdetén ment oda Verus, még pedig proconsuli minőségben, mert a néptribunusi hatalom a városon kívül az Imperium proconsulare méltóságát adta meg neki. Egy felirat azon a emlékszobron, a melyet Aelius Verus Caesar Pannóniában a saját örökbe fogadó aty jának emelt, azt igazolja, hogy Verus ott tartózkodott még augusztus havában is. Spartianus megjegyzi, hogy helytartói minőségében érvényre juttatott tulajdonságaival csak mérsékelt elismerést aratott.

De vagy azért, mert egészsége annyira meg volt rendülve, hogy ez a dunai tartományokban való hosszasabb tartózkodást neki nem engedte meg, vagy azért, mert küldetésének az ideje lejárt, már a 137. év letelte előtt visszatért Rómába s itt a császár átengedte neki a kormányzást, míg maga tiburi mezei lakásába vonult vissza. Azonban a feslett ember halálos betegségbe esett. Hadrianus reménységeiben csalódottnak látta magát, és sóhajtozott, hogy omladozó falra támaszkodott.
Meggondolatlan választását megbánta; de az csak gonosz rágalom volt, hogy Verust egyenesen azért fogadta fiává, mert látta előre, hogy ez nem fog sokáig élni. Spartianus, a ki ezt másoknak utána mondja, Hadrianusnak Verusra vonatkozó prófétai verseit hozza elő, és egyéb nyilatkozatokat, a melyeknek igazsága mellett mágia és csillagok tanúskodtak.

A beteg Caesar egy szép beszéddel akarta a császárt január 1-én üdvözölni és jóságát megköszönni, de a világ szerencséjére ugyanezen a napon elragadta őt a halál. Oly férfiú, mint ő, Caligula vagy Vitellius korába illett, de a stoikussá lett évszázadba nem. Epikurus félre állt, hogy Epiktetusnak és tanítványainak a császári trónhoz utat nyisson.
A Verus emlékét még egy ideig fenntartotta a fia, a ki ép oly jellemű volt, mint ő; mivel ennek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy egy Marcus Aureliusnak megtűrt uralkodó társa legyen. Különben feltalálta Aelius Caesar amaz említett pástétomot, a mely őt legkiválóbb emlékműve gyanánt túlélte. Ez a pástétom még Alexander Severusnak is kedvenc eledele volt.


Forrás: Gregorovius Ferdinánd Hadrianus császár (Görög-Római világ Hadrianus korabeli rajza)