logo

XXI September AD

Antoninus adoptiója - Hadrianus végső napjai és halála

Hadrianust ágyba fektette a betegség. Magához hívatta a legelőkelőbb tanács-tagokat és egy mélabús hangulatú beszédben kifejtette előttük a maga nézetét a trónöröklésnek mindkét, t. i. születés folytán és választás útján való módozatára nézve. Ö az utóbbit eléje helyezte amannak; mert a gyermek tulajdonságait a természet határozza meg, ez pedig eszteleneket és nyomorékokat is hoz létre; ha azonban a belátástól függ a választás, az a legjobbat szemelheti ki. Az ő választása első sorban Verusra esett; mivel azonban ezt elragadta a halál, most ő egy oly uralkodót szemelt ki, a ki minden kívánni valót egyesit magában. Ez nem más, mint Aurelius Antoninus; oly férfiú ez, a ki nem gondolt a trónra soha, de a ki felől meg van győződve, hogy az ő iránta és a tanács iránt való szeretetből még a saját akarata ellenére is el fogja fogadni a felajánlott méltóságot.
A kiválasztott férfiú valóban a tanácsnak egyik igen nemes tagja volt, bölcseleti alapelvekkel, a ki a bíbor után épen nem áhítozott. Hadrianus időt engedett neki, hogy fontolja meg, vájjon az adoptiót és az ehhez kötött feltételt kész-e elfogadni, azt nevezetesen, hogy maga is szintén adoptáljon két fiatal embert, Marcus Annius Verust, (későbbi néven Antoninust), neje fitestvérének a fiát, valamint Lucius Verust, az elhalt Aelius Verus Caesárnak a fiát. Ez megtörtént, a mi aztán kétszeres szerencse volt a világra, mivel ez Hadrianus eme bölcs elhatározásának két oly császárt köszönhetett, a kik a római birodalom ékességeivé lettek, t. i. Antoninust Piust és Marcus Aureliust. Halálos ágyán adta ezt az utolsó ajándékát az emberiségnek, a legnagyobbikát mérhetetlen jótéteményei között.

Különben ez a választás is ellenzésre talált azok részéről, a kik reménységeikben csalódottaknak érezték magukat, így például a Hadrianus egykori barátja, L. Catilius Severus részéről, a ki őt Syria főparancsnokságában követte (117-119.), majd Ázsia proconsula lett s végre, amint látszik, Valerius Asiaticus utóda gyanánt Róma városának praefectusa.1 Hadrianus megelégedett azzal, hogy hivatalától megfosztotta.
Antoninus, az új Caesar, az aurelius családhoz tartozott s Nimesből, Galliából származott. Házát a legkiválóbb és legkomolyabb szellemű férfiak látogatták. Az ős-római erényt még a Caesárok uralma sem irthatta ki minden családból. Az Antoninusok nemzetségében volt valami Catoból, Thraseából és Helvidiusból, oly komoly bölcsészi világnézet, a mely egészen a búskomorság határáig ment. A választottnak anyai nagybátyja Arrius Antoninus, két ízben consul, kiváló tulajdonairól volt nevezetes; ez, amint Capitolinus mondja, valódi szent volt, a ki Nervát szívéből sajnálta, midőn ez a trónra lépett.
Antoninus szüléi a consularis Aurelius Fulvus, mélabús kedélyű s beteges férfiú, és Arria Fadilla voltak, a ki férje halála után Julius Lupussal lépett házasságra. Antoninus a 86. évben szeptember 19.én Lanuviumban született és Loriumban nevelkedett. A quaestori és praetori állásokat kitüntetéssel töltötte be és már a 120. évben consullá lett. Hadrianus ama négy consularis közé vette fel, a kiket Italia közigazgatásával bízott meg s neki azt a vidéket jelölte ki, a hol a legtöbb birtokai voltak. Ezután, még 135. év előtt, Ázsia proconsuli hivatalát nyerte el, s ezt úgy töltötte be, hogy túltett még anyai nagybátyján, Arrius Antoninuson is; mert ott volt proconsul ez is. Plinius őt különös dicsérettel emelte ki.
Visszatérése után a császár felvette az államtanácsba, s Capitolinus azt jegyzi fel róla, hogy itt mindig az ítélet enyhítésére törekedett. Tehát Hadrianus, midőn választása reá esett, benne, az 52 éves férfiúban oly utódra talált, a ki az állami ügyek intézésében dús tapasztalatokkal rendelkezett.

Az Antoninus neje Annia Galéria Faustina volt, Aelius Verusnak egyik nőtestvére. Ettől két fia született. Mivel azonban ezek már elhaltak, Hadrianus őt csak az alatt a feltétel alatt adoptálta, hogy fogadja fiaivá Marcus Annius Verust és Lucius Verust. Az előbbi Annius Verus praetor és Domitia Calvilla fia s a Faustina unokaöcscse volt. Hadrianus, a ki a gyermeket nagyon szerette, ezt igazság szeretetéért Verissimusnak nevezte. Ez a 121. évben április 26.án született.
Az új trónörökös tehát a 138. évben február 25.én adoptáltatott és Titus Aelius Hadrianus Antoninus nevet vett fel. Miután a tanácsban köszönő beszédét elmondta, mint uralkodótárs és mint Caesar a proconsuli és néptribunusi hatalmat nyerte el.

Ez alatt a császárt a leghevesebb testi gyötrelmek környékezték meg, mivel a vérvesztéshez nála még vizi betegség is járult. Oly borzasztók voltak végnapjai ennek az egykor életvidor világ-vándornak, az új oly nipusi Zeusnek, a népek áldás-osztogatójának és üdvözítőjének, a ki a földet a Szép remekeivel díszítette, hogy a haldokló Hadrianus minden földi nagyság semmiségének egyik legmegrázóbb példája marad mindenha. Elszenvedte a halált, mint egykor Tiberius, napról napra, a nélkül, hogy meg tudott volna halni. Orvosság és magia nem segített semmit Az orvosok csak a szenvedőt ingerelték mérges, vagdalózó szavakra; tudatlanságukat gúnnyal ostorozva, rendesen ezzel az ismert példabeszéddel végezte: sok orvos a királynak halála.
Ahhoz nem volt elegendő lelki ereje, hogy magát megölje, bár az öngyilkosságot védelmébe vette és a bölcsész Euphratesnek erre engedelmet is adott. A kínok között vágyakozott a méreg vagy kegyelem-döfés után, s érette aranyat és büntetlenséget Ígért. De nem mert senki kezet emelni a császárra s Antoninus őrködött felette. Egy kedvenc rabszolgáját, a jazyg Mastort azonban annyira vitte, hogy ez megígérte neki, hogy megöli. Megmutatott neki a melle alatt egy helyet, ahol amint ezt orvosától, Hermogenestől tanulta, a halálos döfésnek hibázhatatlannak kell lennie. Mastor azonban megszökött. Egy orvos, a ki vonakodott a császárnak mérget adni, saját magát végezte ki.
Ama korszak babonája csodás mondákkal vette körül Hadrianus borzasztó halálos ágyát, a melyek szerint ő. a gyógyíthatatlan, kezének puszta érintésével visszaadta a vakoknak szemük világát. Ezt a gyógyító erőt azonban semmi esetre sem a Hadrianus személyes képességének tulajdonították, hanem a nemzedék, a mely rabszolga-lelkűvé lett, ezt a császárnak tulajdonított istenség ereje kifolyásának tekintette. Már Vespasianushoz is vittek az alexandria-beliek szemfájósokat és nyomorékokat gyógyításra.

Az bizonytalan, hogy a szerencsétlen hol volt, a császári palotában-e, vagy tiburi villájában. Gyötrelmei enyhülését még Bajae balzsamos levegőjében kívánta keresni. miután a kormányt Antoninusnak átadta; de közeli halálának előérzetében ezt csakhamar magához hívatta, A halállal való vívódása közben latin verseket mondott, a melyeket megőriztek számunkra:

Mily helyre mégy te most oda, Mely rideg
puszta, sáppadtka, - Hol nincs a megszokott
enyelgés?

Ezek a versek annyira Hadrianusra vallanak, hogy nem is származhattak volna mástól. Fényt vetnek e rejtélyes ember jellemére, a kit a szarkazmus, midőn már lelkét a halál éjszakája veszi körül, még a halál révén sem hagyja el.

A 138. évben július 10.én végre megmentette kínjaitól a halál. Lelkét annak a karjai között lehellte ki, a ki egyik legnemesebb ember volt a földön, s a kit ő maga választott utódául. Antoninus a császár holttestét Cicero puteolibeli mezei lakásán hamvasztatta el ünnepélyesen, s hamvai ott is maradtak mindaddig, míg csak a tanácsnak a Hadrianus emléke iránt táplált gyűlölete le nem lohadt. Mert legutóbbi kegyetlenkedéseivel, - néhány űzőbe vett áldozatot Antoninus mentett meg, - a tanács tagjait mélyen elkeserítette.
Az ős-rómaiak ellenzéke is felütötte a fejét, mert ezeknek a szemében Hadrianus világpolgárias iránya az állam hagyományaival való szakítást jelentett. Mert a császár nem volt-e inkább görög, mint római? S ez nem csonkította-e meg Róma kiváltságait azzal, hogy a provinciabelieket a római polgárokkal egyenlő jogúakká tette? A tanács csak jogával élt, a midőn az elhunyt államfő tetteit bírálat alá vette, és azt állapította meg, hogy Hadrianus. a kit Görögország még életében Zeus-szé emelt, nem érdemes holta után arra, hogy római isteni tiszteletben részesítsék. Volt bátorsága a figyelmet felhívni arra, hogy a fejedelemnek az istenek sorába való emelése az ő ítéletétől függ, s hogy megtagadta ezt a gyilkosság áldozatává lett Domitiántól, a midőn részére a hadsereg követelte.

A jámbor Antoninust a tanácsnak ez az eljárása nem csekély zavarba hozta. De könyörgéseivel, panaszaival és könnyeivel sikerült végre neki Hadrianusnak az istennek közé való emeltetését kivinni; s már ezzel az egyetlen egy kegyeletes tettével is kiérdemelte a „Pius“ nevet. Erre a Divus Hadrianus hamvait Rómába hozatta s az új Mausoleumban eltakaríttatta.
Később az antoninusféle fórumon, a melyet ő építtetett, templomot szentelt neki. Puteoliban, Cicero mezei lakásán, szintén emelt templomot az istenített császárnak. Rendelt neki flameneket és sodalisokat, a kikről feliratokban említés történik. Emlékére Puteoliban öt évenként előforduló ünnepi játékokat alapított, a melyeknek a neve Pialia vagy Eusebeia volt. Ezen a helyen a császár halála után, úgy látszik, különös ünnepeltetés tárgya volt. Görög városok neki ott a philhellének határozatára emlékszobrokat emeltek.

Megjegyezték, hogy a Hadrianus mellszobrai idegenszerü, nem római arcot mutatnak. Semmi sincs benne a Júliusok latin szépségéből, de nincs a Traján szelíden komoly vonásaiból sem. Erzékiesebb anyagból van faragva; rokonszenvet nem gerjeszt, nem mondható különösen lángelmét kifejezőnek sem. A mesterségesen göndörített dús haj nem oly homlokot árnyékol, a mely alatt nagy gondolatok tanyázhatnának, s a rövidre nyírt, durva szakáll inkább elékteleniti, mintsem szépít az arcát.
Ha igaz, e szakállt azért viselte, hogy forradásokat takarjon el vele. Ez a márványarc éppenséggel nem fejezi ki mindazt, a minek az összesége együtt alkotta a Hadrianus jellemét. Elmerülés Görögország szellemi élvezeteiben, keleti érzékiesség, lelkesült műkedvelés minden művészeti ágat illetőleg, sophistás sokoldalúság, szeszélyes vérmérséklet, határtalan hiúság, gúnyos csúfondárosság, hajlandóság a tépelődésre és mysticismusra; más felől államférfiúi tisztán látás, szervező képesség, önuralom és mérséklet, emberszeretet és pazar jótékonyság: ki tudná mindezeket az ellenmondásokat a Hadrianus képének ábrázolatán egybefoglalva megtalálni?
Nem fogunk e mellszobor mellett elmenni, a nélkül, hogy azt ne kérdeznék: ugyan melyik igazán előkelő, önérzetes férfit ábrázolja ez, azzal a kérdező tekintettel, a megfigyelőnek azzal az ajkai körül alig megvillanó mosolyával? Kétségkívül olyan valakit, a ki egy bizonyos életkörben uralkodó volt és kortársai felett kimagaslott. Julianus császár, a ki nagyon értett elődjei jellemképének maró gúnynyal való megrajzolásához, a „Caesarok" című olympiai árnyékjátékában a Hadrianus jellemképét a következő tételekben állította össze: Most egy hosszú szakállú, gőgösen lépdelő férfiú jön elő, a ki egyebek között leginkább a zenének volt kedvelője. Tekintetét gyakran az égen nyugtatta, mint az olyan, a ki vaj mi sokat foglalatoskodik tilos mesterkedésekkel. Midőn Silenus meglátta, ezt kérdezte: „hogy tetszik nektek ez a sophista? Talán Antinoust keresi? Ugyan tudassa vele valaki, hogy a fiú nincsen itt, s adja értésére azt is, hogy hagyjon fel hiába való hóbortjaival."
Egy szellemes férfiú ajkáról, a ki maga is trónon tűt, még pedig oly időben, a midőn elődeinek a hagyományai még emlékezetben éltek, egy Hadrianust illető gúnyos ítélet is figyelemre méltó. Julianus ügy állítja elénk Hadrianust, mint a múzsák barátját, mint sophistát, mystikust és az Antinous szeretőjét.

Antinousban rejlik bizonyára legnagyobb rejtélye a Hadrianus jellemének. Az ifjú márvány alakja, aki mint Dionysos áll előttünk, kísérteties fényt vet vissza a császárra. Ez tulajdonképeni kulcsa élete rajzának. De mi nem megyünk vele messzebb, még ha úgy látszik is, hogy mint valami fáklya, világot vet a császár lelki életének borzadalmas mélységeire.
Pedig a lélekbúvárt jobban izgatja lelki világának a kifürkészésére egy ily nem mindennapi fejedelem, mint a Caesarok trónján ülő őrült gonosztevőknek, egy Caligulának, egy Nerónak és Domitiánnak az egyénisége. Csak az embergyülőlő remete Tiberius, a fáradhatatlan vándornak, Hadrianusnak egyenes ellentéte, bír még hasonló nagy érdeklődést gerjeszteni.
A császárnak legkorábbi életírói oly nagy zavarban voltak, hogy természetének csak legrikítóbb ellentéteit állították össze. Lelki meghasonlást és világfájdalmat ők még nem vettek észre; ezt reá vonatkozólag csak a modern felfogás állapította meg. De vájjon igaz-e?

A Marcus Aurelius naplójának minden sora a mellett szól, hogy ez a bíboros philosophus búskomor világgyűlölő volt. De a Hadrianus nagy szabású jelleme nem vall erre. A birodalmat erős kézzel és józan fővel vezette, mint egy igazi római. Az életet a régiek vidámságával élvezte. Bevándorolta az egész világot és ezt minden fáradalomra méltónak találta. Ő ezt „helyre állította“ és a Szép műalkotásaival újból feldíszítette.
Mi azt bizonyára nem tudjuk, hogy életének a végén ennek a végeredményét miben foglalta össze. Lehet, hogy ez összevágott a Marcus Aurelius számvetésével: „Mindaz, a mi test, múlandó; mindaz, a mi szellemi, álom és képzelet; az élet küzdelem és bolyongás az idegenben, s a hírnév az utókor ajkán annyi, mint feledés.
Hadrianus pazar bőkezű volt oly nagy mértékben, mint kevés uralkodó előtte és utána, s épen azért, mivel az volt, az emberek hálátlanságát is oly mértékben tapasztalhatta, mint kevesen. „De Phaéthonnak mily sok gyújtó lángjára, Deucalionnak mily nagy özönvizére lenne szükség, hogy a világ mérhetetlen rosszasága kellőképen meg legyen büntetve!“

Agg korában Hadrianus olyanforma jellemvonásokat vesz fel, mint a minők az athéni Timonnak voltak. Gyűlöli és megrontja még talán ártatlan barátait is a hamisakkal együttesen, s igazán csak egy embert szeret. A legkínosabb haláltusa után Antoninus karjai között hal meg; lelkétől, a mely az ismeretlen ország felé vándorol, egy gúnyos kérdéssel vesz búcsút, de ez a kérdés nem lehel gyűlöletet; vidor visszaemlékezés az a szép földi életre. A Hadrianus szelleméről nem kevés visszfény vetődött korának szellemi életére, s csak itt jut teljesen napfényre az ő emberi jelentősége.


Forrás: Gregorovius Ferdinánd Hadrianus császár (Görög-Római világ Hadrianus korabeli rajza)