logo

IV Sextilis AD

Lovagrend. Tanács és fejedelem. A császári kabinet

Róma polgárságának kiváltságos osztályait a tanácsurak (senatorok) s a lovagok rendje alkotta; azonban állami fontosságukat ők is elvesztették. A lovagrend kezdetben a hadseregnek egyik kiegészítő részét tette, azután Róma másodrangú nemessége volt, a közép tagozat a főnemesség és a nép között. Caius Sempronius Gracchus törvénye óta ez lett az a rangosztály, a mely a bírói állásokra képesített polgárokat foglalta magában. Ehhez tartoztak a tőkepénzesek és kincstári bérlők is.
A lovagrend a monarchiában annyira alásüllyedt, hogy immár csak a külső kitüntetés s a meggazdagodás végett látszott kívánatosnak. Már Caesar alatt is megtörtént lovagrendűekkel az a szégyen, hogy mint histriókat (bohózat-játszó színészeket) önként vagy pénzért felléptették. Laberius lovag, a kinek egy saját szerzeményű mimjátékot kellett előadnia a prológusban kiönti bánatát a rajta ejtett szégyenfolt miatt.
Augustus sikertelenül kísérletté meg a lovagrendet a hozzá nem méltó elemektől megtisztítani. Oly intézményt akart belőle alkotni, a melyben az előkelők fiai kiképezhessék magukat katonatiszti, továbbá curulisi és császári hivatali állásokra. S épen e miatt volt a lovagrend annyira megtömve.

Vesztegetés és pártfogás (protectio) útján szédelegték ki a belépést; a törvényszerűleg megállapított négyszázezer sestertius-nyi censust nem tartották meg szigorúan. Hasztalan volt a törvények megújítása is a lovagi méltóság fenntartására; mert maguk a császárok osztogatták azt csupa szeszélyből felszabadított rabszolgáknak, elannyira, hogy gladiátorok és kerítők fiai hordoztak aranygyűrűt, a mely így az ingenuitás puszta jelvényévé süllyedt alá. Lovagrendűek léptek fel folyton folyvást, mint színjátékosok és circusi küzdők. Nero alatt a császári tapsoló tömeget alkották mint Augustanusok.
A jobb császárok mindig újból visszatértek Augustus alapelveihez, a mennyiben minden igyekezetüket arra fordították, hogy fenntartsák Róma hagyományos rendéit, bár maga a monarchia szelleme minden politikai testület kiirtásán munkált, s azon, hogy ezek helyére a hivatali hierarchia rangosztályai tétessenek. Az állam részéről lóval megajándékozott lovag-polgároknak kellett újból oly kiváltságos testületet képezniük, a melyből a magasabb hivatalnoki kar kinőhesse magát.
Még Alexander Severus sem emelt soha felszabadított rabszolgákat a lovagrendbe, mert ennek a tanács-urak elő-iskolájának kellett maradnia. Hadrianus volt az első, a ki a felszabadított rabszolgák hatalmi állását az udvarnál megszüntette és a ki új pályát nyitott a lovagrendűeknek, a mennyiben hivatalnokait nagy részt közülük választotta. Lovagokat alkalmazott a fiscus és a császári magánbirtokok (patrimonium), a pénzverés, az államposta, a bányák, vízvezetékek és a gabonapiac procuratoraivá. „Barátait" és „kísérőit", úgy szintén titkárjait is legtöbbnyire a lovagok közül választotta, s államtanácsát is ezek alkották.

Az egyeduralom folytán a tanács is annyira alászállott, hogy a Pyrrhus követe már nem annyira királyok gyülekezetét, mint inkább a fejedelem szolgáit látta volna benne. Rómának ez a legfőbb kormányzó és törvényalkotó testületé már csak, mint politikai fogalom állott fenn, noha a római nép felsége még mindig rajta nyugodott. Mert a tanácsnál volt a jog fejedelmet választani, a császárokat, ha a sereg kiáltotta ki, megerősíteni, nekik a fiúvá fogadást (adoptio) jóvá hagyni és részökre a legfőbb tiszteleti címeket megadni. Továbbá a tanács a maga jogánál fogva a császárokat letehette s haláluk után tőlük az istenné való emelést (consecratio) megtagadhatta. Épen ezekből az okokból a császár törvény szerint mindig csak feje maradt a tanácsnak, első a vele egyenlők között.

Midőn Octavianus a 27. évben rendkívüli hatalmat biztosító tisztségeit letette és az Augustus cimet elnyerte, elismerte további teljes érvényét a tanács jogainak, a mellyel a törvényes uralmat megosztotta. Ő neki magának csak a felséges (souverain) nép legelső tisztviselőjének kellett lennie, s nem felelősség nélküli uralkodójának. Az ő halála után azonban minden törekvés arra irányult, hogy a régi birodalmi szervezetnek ettől az alkotmányszerű állásától a hatalmat elvegyék és a korlátlan hatalmat (absolutismus) mind jobban kifejlesszék. Augustus megrostálta a tanácsot; tagjainak számát 600-ban állapította meg, a kik el voltak látva a szükséges vagyonnal, (1.200,000 sestertius). S úgy látszott, mintha ekképpen a tanács méltósága helyre volna állítva; azonban mivel ezt a törvényalkotó hatalmat a végre haj tó hatalom nevezte ki, ez függetlenségét elveszítette?
A Caesarok a fejedelem és a tanács közötti dualismust hosszú, kétszáz éves küzdelemben lassan-lassan meg tudták szüntetni. Tiberius emelte a tanács tekintélyét, de csak azért, hogy ennek általa a nép felett annál jobban uralkodhassék. A néptől elvette a törvényalkotás és a tisztviselő választás jogát és reá ruházta a tanácsra. Ez ítélt a felségsértési bűnök felett s ez lett a polgári perekben a legfőbb fellebbviteli törvényszék. Végül a tanács erősített meg minden állást, méltóságot és törvényt, szóval minden kormány-hatósági tényt, az az a császár a saját tulajdon akaratának a tanácsé által, a mely csak látszólagos volt, megadta a törvényszerűséget. Nem hiába vetette meg Tiberius alaposan e testület szolgalelkűségét s Tacitus megmutatta, hogy ez a zsarnokságnak mily sajnálatra méltó eszközévé aljasult.

Caligula a választói és törvényalkotói jogot vissza ruházta a comitiuinokra, a nép szavazó gyűléseire, de ismét visszaadta a tanácsnak, mivel a nép ezt az újonnan reá ruházott jogot többé már nem tudta használni. Ennek az őrültnek a meggyilkolása után a tanács-urak azt az ábrándos tervet is forgatták az eszükben, hogy visszaállítják a köztársaságot; a testőrség azonban Claudiust trónra emelte. S ezzel az államban felütötte a fejét a harmadik és legrettentőbb hatalom, a hadsereg is, a mely azzal a fenyegette Rómát, hogy az uralmat törvénytelen katonai zsarnoksággá alakítja át.
Ennek a megakadályozása és a három hatalom között az egyensúly helyre állítása lett ettől fogva a római kormányzás művészetének legnehezebb feladata, a melyet a csodálatra méltó jogrendszer és közigazgatási szervezet támogatásával a monarchia majdnem megoldott. Azonban Claudiustól kezdve a Flaviusokig a praetorianus testőrségnek nagyobb volt a súlya, mint a tanácsnak, a mely ekkor egy pusztán 200 tagból álló igazgató tanáccsá süllyedt alá.

Vespasianusnak, a plebejus szerencsefinak szüksége volt a tanács támogatására, hogy uralmának tekintélyt szerezzen. Ennek a kebelében a monarchikus párt elhallgattatta a köztársaságit és a Lex de imperio nevezetes törvénye a fejedelemség javára döntött, a mennyiben ismét reá ruházta mindazt a hatalmat, a mellyel a köztársaságban a nép és a tanács, majd ez után Augustus, Tiberius és Claudius rendelkezett, Még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a fejedelem korlátlan hatalmát a nép jogainak megállapításával csak a legszerényebb mértékben is korlátozzák.
A Lex legia a római nép nyilatkozata, a mely arról szólt, hogy képtelen arra, hogy még valaha szabad lehessen. Mindazáltal ez, mint hatósági tény a tanács tekintélyét emelte, a mely iránt a Flaviusok elismeréssel voltak. Még hosszú évszázadok után is képes volt az utolsó római néptribunus, Cola di Rienzo, ebből a tanácshatározatból, a melyet félre értett, a római nép elidegeníthetetlen jogait származtatni le. Vespasianus 1000-re emelte fel a tanács tagjainak a számát, a mennyiben minden provinciából vett fel bele férfiakat, s azóta, Aegyptust kivéve, a birodalom egy provinciájának sem volt megtagadva a belépés joga. Domitianus óta különben a császárok egyszerűen kinevezték a tanács-tagokat.
A császárok közül a jobbak mindig védték a tanács tekintélyét és becsületét, mert belátták, hogy ennek a feloszlása a monarchiát egyetlen alkotmányszerű alapjától fosztaná meg. Trónra lépésük alkalmával mintegy szerződést kötöttek vele, mint később a pápák a bíbornokok collegiumával. Úgy tekintették azt, mint külön államszervezetet, a melyben elméletileg a népfelség vett székhelyet; nekik azonban egyeduralmukhoz csak eszközül szolgált. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy Hadrianus minő tisztelettel bánt a tanáccsal.

Mentegetődzött előtte, hogy az imperiumot nélküle átvette, megerősítését kérte, úgy mutatta magát, mintha csupán csak a tanács intézkedéseinek a végrehajtója volna, s biztosította részére a személyes sérthetetlenséget. Azután sem fogott semmi fontosabb dologba nélküle. Méltóságát helyre állította azzal, hogy a curiába való belépést megnehezítette. Gondoskodott a tanácsbelieknek rangjukhoz méltó jövedelméről is, s hogy állásukat védje, megújította a tilalmat, a mely szerint tanácstagnak sem ipart űzni, sem vámot bérelni nem volt szabad. Tanács-tag felett bíráskodni csak rangjabelieknek engedte meg, de lovagrendűeknek nem.
A legtekintélyesebbeket barátai körébe emelte s nem ritkán a consnli méltósággal is felruházta, a melyeknek a tartama immár két hónapra volt leszállítva akképpen, hogy a két első (eponymus) consul mellett évenként 12, sőt több kisebb consul is volt kinevezve. A tanács a császár kegyét teljes megalázkodással hálálta meg. Érmek örökítik meg a két hatalomnak ezt az egyetértését. Egy medaillonon Róma Hadrianus és egy senator között áll s az előbbinek a kezét nyújtja; sőt még a Libertas publica is ott pompázik egy Hadrianusféle érmen kormánypálcával s phrygiai sapkával, mint valami színész-alak, a mely oly sokszor volt már azóta is a világon.

E két kormányhatalmi körré való szétválás, a melyekbe a fejedelem és a tanács az Augustus-féle alkotmány óta szétváltak, érvényben maradt azután is, mert az utóbbi még mindig maga töltötte be a számra nézve ugyan megfogyott provinciáiban a proconsuli állásokat, egyszersmind a légiók feletti parancsnokságot is szintén senatori rangú férfiaknak adták. Mivel azonban a hatalmak egyensúlyát állami alkotmány nem szabályozta, a fejedelem korlátlan úr maradt.
Róma, a saját felfogása szerint, a császárok alatt is köztársaság maradt, s a tanács által behelyezett uralkodó csak e köztársaságnak a legfőbb hatósága volt, de azért egyszersmind korlátlan kény-úr is volt, a kinek az uralkodása nem támaszkodott sem trónöröklési törvényre, sem általában eredeténél fogva törvényességre, s ezért csak is birtoklás (usurpatio) által volt jogos? Ő a maga személyét elhalmozta a nép összes köztársasági hatalmaival, s ezek Octavianusra nem a Lex Regia által voltak átruházva, hanem lassanként szerezte meg a tanácsban levő barátai segedelmével.

Az élethosszig tartó proconsuli hatalom volt az imperium alapja, mert ez adta meg Augustusnak és utódainak a katonai főparancsnokságot és a bírói felsőséget az összes provinciákban a helytartók felett, míg a néptribunusság a népet illető joggal ruházta fel a fejedelmet s végre a consuli hatalom, a melyet elfogadni vagy el nem fogadni tetszésétől függött, őt minden más hatóság fölé helyezte. A pontifex maximus régi köztársasági papi méltósága a császárt fejévé tette az állam-vallásnak is.
A császárság az által, hogy lényegében hatalom-bitorlás volt, a római államot mindinkább a byzantinismus felé terelte. A császár az egész közigazgatást magához ragadta. Az övé volt a pénzverési jog is, mert a tanácsnál csak a rézpénz verés joga hagyatott meg. Az állami adó, a postai intézmény, az utak és országutak, a vízvezetékek, a nyilvános építkezések, az alimentatiók, az annona és Róma városának ellátása, a játékok, ezek mind egyedül a császártól függőitek, a ki a kiadásokat a hozzá utalt közjövedelemből fedezte, a melyhez a senatori provinciák jövedelmei is oda vonattak. A fiscus elnyelte a tanács és a nép aerariumát is.

A tisztviselők választásának a joga nem volt a császár birtokában törvény szerint, csak a saját provinciái részére nevezte ki a consulokat és hivatalnokokat maga; azonban a tanács választása az ő befolyásától függött, és már a harmadik században, a midőn a harc a tanáccsal a korlátlan monarchia javára dőlt el, a császártól függött minden hivatal betöltése. S ezek a hivatalok lettek a kényuraság legerősebb emelő eszközeivé; első sorban arra szolgáltak, hogy a monarcha iránt Róma városát alattvalói függésben tartsák; majd aztán a császári hivatalnokok a nép és tanács tisztviselőit kiszorították és az udvarnak és minisztériumának mesterkélt rendszere egybeolvadt az államkormányzattal.
Azok között a tisztviselői állások között, a melyeket a császárok újból alkottak, a legfontosabb volt a város és a praetorium praefectusáé. A praefectus urbi régi köztársasági állását, ezt a városi hatóságot, a melynek jogában állt a távol levő consulokat helyettesíteni, Augustus ismét alkalmazásba vette, s Tiberius Róma császári rendőrhivatalává formálta át. A városi praefectusnak, a ki alatt a Cohortes urbanae és a Praefectus vigilum álltak, katonai és polgári hatalma volt, s már Nero óta minden nem politikai bűn-ügyben ő ítélkezett.

Rettentőbb volt Tiberius óta a praetorianus testőrség parancsnokának a hatalma, a ki a várost állandóan ostromállapotban tartotta. Augustus alatt e felett a testőrhad felett két lovagrendhez tartozó ezredes parancsnokolt, tisztán katonai hatalommal. Ezt a két állást egyesítette Tiberius, s ekképp aztán a praetorium praefectusa első hivatalnokká lett a császár után, a testőrhad pedig a császárság urává és parancsolójává.
Tiberius után ismét két praefectus volt, a kik közül az egyiknek természetesen elsőbbséggel kellett bírnia. A Hadrianus praefectusaiként Attianus és Sulpicius Similis, később Q. Marcius Turbo és C. Septicius Clarus ismeretesek. Ennek a hatóságnak a hatalma, a melynek a birtokában maradt Constantinusig Italiában a polgári és büntető igazságszolgáltatás, csak Alexander Severus óta öltött oly nagy arányokat.

Maga Hadrianus a praetorium praefectusának kiváltságos állást biztosított az államtanácsban.
A kabinet-minisztérium eszméje, vagy legalább a consularisok és tanácsurak collegiuma, a fejedelem „barátaiból és kísérőiből", a kik az igazságszolgáltatás munkájában neki segédkeztek, Augustusiéi ered. Úgy látszik, hogy Hadrianus a magán személyeknek ezt a tanácsgyűlését valóságos államtanáccsá tette; fizetéses tagokat és hivatásos jogtudósokat vett fel ebbe, mint Julius Celsust, Salvius Julianust, Neratius Priscust és másokat. Ennek a consiliumnak (államtanácsnak) a tagjait rendszerint a senatus erősítette meg és épen ezek voltak azok, a kik őt az igazságszolgáltatásból, a mely előbb birtokában volt, és a kormányzásból is kiszorították lassanként. Mert az államtanács oda helyezkedett a senatus helyére annyira, hogy a senatus bíráskodása már Ulpianus idejében mese számba ment. A második évszázad vége óta ügy látszik, hogy a consiliumban a Praefectus praetorio vitte az elnökséget; a testőrhad ezredese jogtudóssá lett, s oly férfiak, mint Ulpianus, Papinianus és Paulus valóságos igazságügy minisztereknek voltak tekinthetők.

A császári kancelláriát is újból rendezte Hadrianus. Augustus óta az egész birodalmi kormányzatot felölelő három nagy udvari hivatal állt fenn: a pénzügyek igazgatósága, (a rationibus) a titkárság (ab epistolis) és a kérvények irodája, (a libellis). Ezt a három procuratiót az első században császári felszabadított rabszolgák látták el; ennek folytán ezek ama hivatalokat oly mindenható befolyáshoz juttatták, hogy tulajdonképen az egész országot ők kormányozták.

A procurator a rat ionibus hatalmát kiterjesztette az egész birodalomra, mivel a fiscus minden jövedelmét ő kezelte s minden kiadást ő utalványozott. A titkárság főnöke a császári levelezést intézte a maga óriási kiterjedésében. Az ő kezéhez mentek a sürgős levelek és értesítések az állapotok felől a birodalomban, s ő tőle mentek ki a császári határozatok. Hatóságok és községek kérdezősködéseire az ő kabinetje válaszolt s a hadsereg tisztjeinek a pátenseit, valamint a császári kiváltságleveleket is ő állította ki. A két világnyelvnek megfelelőleg ez a kabinet is két részre oszlott, a görög és latin levelezések irodáira.
Hadrianus előtt ezek egy és ugyanazon igazgatás alatt állottak és csak ő különítette el egymástól. Ennek a titkárságnak, különösen e titkárság görög osztályának a természete hozta magával azt, hogy irodalmi téren kiváló férfiak, szónokok, sophisták állottak az élén, Hadrianus latin titkárja legelőször Suetonius volt; görög titkárja Avidius Heliodorus Syriából, egy philosophiai képzettséggel bíró férfiú, a ki később kegyvesztetté lett, később azonban Antoninus alatt Aegyptus praefectusi hivatalát nyerte el.

Kevésbé befolyásos volt a magán személyek kérelmei és panaszai részére fennálló osztály vezetőjének az állása, (a libellis), a melyet Hadrianus alatt Titus Haterius Nepos lovag töltött be. A császár válaszai rövid megjegyzések alakjában magára a beadványra voltak rávezetve, s az ily megjegyzések Hadrianus óta hasonló esetekre vonatkozólag zsinór-mértékűl szolgáltak.
Ez a császár a magas udvari állásokat általában lovagokkal töltötte be. S ha a számvevőséget (a rationibus) utána néha felszabadított rabszolgákkal látták is el, e hivatalnak lovagi procuratorsággá való változtatása még is tőle ered. Mert, míg ő előtte a legfontosabb császári kormány-hivatalokat felszabadított rabszolgák tartották a kezükben, ő ezeknek a kegy-szülte viszonyoknak véget vetett, a mennyiben megszüntette ezeknek az állá
soknak a személyes jellegét s tisztviselőségekké változtatta át. Ő volt az első, a ki a lovagi rendből császári hivatalnoki rendet vont ki, s a procuratorok és praefectusok polgári pályaterét a maga rangfokozataival megalkotta, a mi az egész kormányzatnak bürokratikus jelleget kölcsönzött.
Ekképp az ő reformjai a korlátlan monarchia kifejlődésében korszakot alkotnak; mert már ő volt az, a ki Diocletianus és Constantinus államának első alapkövét letette. Tehát Aurelius Victor bátran mondhatta róla, hogy az állami és udvari állásoknak ő adta meg azt az alakját, a mely nagyban és általában a IV. századig (az Aurelius Victor koráig) fennállott.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza