logo

IV Sextilis AD

Itália és Róma .

Itália kezdetben épen annyira alárendelt helyzetben volt Rómával szemben, mint a mennyire kevésbé kedvező volt a provinciák helyzete az övéhez képest. Csak a legvérengzőbb harcok után vette fel a Lex Julia és Plautia Papiria (Kr. e. 90-89. évben) az Italia városokat a római polgárság kötelékébe. Augustus az ország gazdasági hanyatlását és az elnéptelenedést orvosolni igyekezett azzal, hogy 28 gyarmatot szervezett és az egész Italiát 11 regióra osztotta.
Itália alapjelleme a szabad városi alkotmány maradt. Nép és tanács voltak a politikai alkotórészek ennek a municipiumaiban és gyarmataiban. A legtöbb tisztviselői állást, miként a consul, egy évre terjedőleg a duumvir vagy quatuorvir töltötte be. Az ő kezében volt, a polgári és a büntető igazságszolgáltatás; de az elítéltnek jogában állott még a comitiumokhoz, s később, midőn Hadrianus alatt az itáliai városok jogi helyzete változott, a császári hatóságokhoz is fellebbezni. Néha elfogadták maguk a császárok is a városi tisztviselő tiszteletbeli állását. így volt Hadrianus Nápolyban demarchus, Hadriában quinquennalis, továbbá dictator, aedilis és duumvir Latium városaiban és praetor Etruriában.

Az itáliai községi szervezet önállóságát, a melyet Caesar törvénye, a lex Julia municipalis biztosított neki, a monarchia lassanként felemésztette, mert a császár a községi kormányzatra való befolyást kivívta magának. Hadrianus az itáliai városoknak egész helyzetét is megváltoztatta, a mennyiben Rómának ezt a kedvenc anyaországát a provinciákkal egyenlővé tette. Ő osztotta Itáliát négy kerületre, districtusra, és ezekben a jogszolgáltatást, a melyet a községi tisztviselőktől elvett, négy consularisra bízta. Kivétel csak az a kerület volt, a melyben Róma feküdt; ez, mint eddig, úgy ezután is a praetor urbanus bíráskodása alatt maradt.
Marcus Aurelius a Hadrianus alkotta négy kerületet többekre osztotta fel s a consularisokat praetori rangú jogszolgáltatókkal (iuridici) helyettesítette. Ez által a városi igazságszolgáltatás igen erős korlátozásnak volt alávetve, s végre, mint a provinciákban, a helytartó alá rendelték, a nélkül mégis, hogy ez által a hagyományos municipiumi alkotmány lényeges változást szenvedett volna. A községi pénztárak már Nerva óta császári curatorok felügyelete alatt állottak.

Hasonló sors érte Róma városát is; mert mozgalmas politikai élete már Augustussal megszűnt. A monarchia a nép jogainak helyére az államhatalmat helyezte, a mely látszólag a tanács és a fejedelem (princeps) között oszlott meg, de valóságban az egyed-uralkodóban összpontosult. Róma élet-erejének a világba való folyton tartó szétözönlése kimerítette a főváros polgári elemét és népességét a provinciabeliek beözönlése által frissítette fel. Ez a népesség rómaivá lett, mivel Rómát lakta, de mert oly sok nemzetiség, nyelv és vallás származéka volt, az egész monarchiának egy keretbe foglalt összképét nyújtotta. E város fensége tükröződött még a birodalom minden más városában és a köztársasági múltnak le élt formái voltak még mindig ama törvényszerűség bélyegjei, a melyeket ez rányomott a világra. Ha a császárok a birodalomban egyes városoknak polgárjogot adományoztak, ezeket még mindig oda csatolták Róma egyik tribusához. A tribusok, — írja Ammianus Marcellinus a 3. században, — régóta tétlenek; a centuriák aludni mentek s a választási küzdelmeknek nincs se híre, se hamva; de a meddig a föld terjed, Róma az úr és parancsoló s a római nép neve tiszteletben áll.

Róma még, mint császári székhely is központja volt a államot kormányzó összes hatalmaknak és gyűjtő helye s piaca a művelt emberiség összes alkotásainak. Lakosainak száma valószínűleg Hadrianus és az Antoninusok alatt volt a legnagyobb, de csak hozzávetőleg állapítható meg másfél millióban. Ha ebből levonjuk az idegeneknek és rabszolgáknak a számát, a melynek többnek kellett lennie egyharmad résznél, megmarad még a polgárság a maga három osztályával, a városi néppel, a lovagokkal és senatorokkal. Mivel e két utóbbi rendnek nem csak az állami hivatalok, hanem a fekvő javak is a birtokában voltak, a polgári keresetforrások pedig a rabszolgamunka folytán megapadtak, a városi polgárságnak nagy része az államköltségen kitartott proletárság megvetett állapotába süllyedt. Már Caesar 150 ezerre szállította le azoknak a számát, akik életnemüeket kaptak, de e szám emelkedett magasabbra is.

Mint minden más császár, Hadrianus is kenyérrel és játékok rendezésével csillapította le a római csőcseléket. Ő ugyan ezekben a nyilvános mulatságokban nem mutatott oly pazar bőkezűséget, mint Caligula, Domitianus, vagy a diadalittas Traianus; de azért szintén hajszoltatott nem egyszer 100, sőt 1000 fenevadat is. A játék alatt ő is hódolt a hagyományos ajándék-dobálásnak. Traianus tiszteletére, a mi különben nagyon szokásos volt, balzsamot és sáfrány-szeszt csörgedeztetett a színház lépcsőiről.
Matidiának és Plotinának nagyszerű temetési ünnepélyt rendezett. Kedvelte a színjáték minden nemét és a gladiatori viadalokat. Sohasem száműzött Rómából egyetlen vadállattal küzdőt (bestiarius) vagy színészt, és volt-e oly nevezetesebb város, a hol ő játék-ünnepélyeket ne rendezett volna? Egy császár sem hívott életre, sem nem újított meg ezekből oly sokat, mint ő. Igazolják ezt az ő olympiai játékai. Ezeknek a megülésére való joggal felruházta Görögország és Ázsia városait. Ezek pedig, mivel együtt jártak az ő saját istenségének a kultuszával, egyszersmind legerősebb bizonyságai a Hadrianus határtalan hiúságának. Rómában ezeket az olympiai ünnepeket nem volt szokásban megülni.

A római néppel szemben Hadrianus ugyanazon szempont szerint járt el, mint Traianus akit Frontó következőleg jellemzett:
„Azt én bölcs politikának tartom, ha a fejedelem sem a színjátékot, sem az arénát, sem a circust nem hanyagolja el, mivel tudja azt jól, hogy a rómaiakat két dologgal lehet megjutalmazni, gabona osztogatással és játékkal; valamint azt is, hogy a fontos dolog elhanyagolása kárral jár ugyan, de a hiú léhaság elhanyagolása még nagyobb gyűlölettel jár, s hogy végre a tömeg jobban éhezik a mulatságra, mint a kenyérre, mert a congiariumokkal csak az ezekre jogosult kenyér-pusztító csőcselék nyugtatható meg, a színjátékkal azonban az egész tömeg lecsillapítható“?
Ez a nézet arra a megjegyzésre emlékeztet, a melyet egy pantomimus mondott Augustusnak. „Tudd meg, Caesar, hogy reád nézve felette fontos, ha a nép velem és Bathyllussal foglalkozik." Ki volt mutatva, miképp igyekezett Hadrianus a sereget rendkívüli jutalmakkal, a népet általában a nagy adósság-elengedésével megnyerni. Nerva és Traianus fiúk és leányok számára tett kegyes alapítványait is tágabb körűvé tette, a mennyiben elrendelte, hogy amazok 18, ezek pedig 14 éves korukig legyenek gondviselés alatt.

A bőkezűség (liberalitas), a mely a császári érmeken díszük, nagyon sokszor csak a zsarnokság álarcos szolgája volt, egyszersmind annak a bizonyítéka is, hogy a földi javak mily egyenlőtlenül vannak felosztva. Plató államából ez lett volna legelőször kiutasítva. De ha ezt nem irthatták is ki véglegesen azok az eszközök, a melyeket Róma legjobb császárjai az általános nyomor megszüntetésére alkalmazásba vettek, legalább tanúságot tettek a mind nagyobb emberszeretetről, annak mind tisztább felismerése mellett, hogy az uralkodónak kötelessége az emberiség szenvedéseit enyhíteni.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza .