logo

XXII Januarius AD

A keresztyénség elterjedése - A keresztyén apologeták

A keresztyén vallás, mint „religio illicita“.
Hadrianus nem üldözte a keresztyéneket.
Hadrianus leirata Fundanus proconsulhoz.




A keresztyén vallás még alig állt fenn egy évszázad óta, midőn Hadrianus trónra lépett, s mégis voltak már követői a birodalom minden provinciájában. Palesztinából indult ki s a phoeniciabeliek kereskedelmi vonalain Damascuson át Kis-Ázsiába, Troason át Görögországba és Cypruson át egészen a nyugatig nyomult előre. A Középtenger minden kereskedelmi pontján helyet foglalt a pogányok között.
A nemzetiségeknek a római monarchia által való meg-semmisítése, a pogány államegyháznak, az antik vallások feloszlása következtében való gyengesége, a melyet legfőkép a kultuszok elegyülése okozott, a bölcsészeti atheismus és a skepsis az égjük oldalon, a másikon pedig a stoikus morál, a csodákban való hit és új mysteriumok által való megváltás szüksége, az erkölcsi romlottság, a zsarnokság és az alsóbb néposztályok szolgasága, mindez közre működött arra, hogy az apostoli tanok útja a római világ-birodalomban előkészíttessék. Az egyház első és általános nyelve mindenütt a görög világnyelv volt! A keresztyénség világ-vallássá történelmileg általában csak a római monarchia segedelmével lehetett. Hadrianus idejében már jól szervezett gyülekezetek hálózták be az egész birodalmat az Euphratestől Gallián át Hispániáig, Británniáig és a római Afrikáig.

Már említettük azt, hogy mily szolgálatot teljesített ez a császár a keresztyénségnek. a midőn Jeruzsálemet római gyarmattá alakította át; nevezetesen ennek folytán Palesztina keresztyén egyháza kényszerítve látta magát arra, hogy a zsidóság nemzetiségi kötelékeiből örökre kibontakozzék. Ettől az időtől fogva a keresztyén egyház eredeti fővárosa nem tudott többé soha a vallás uralkodó központjává lenni. Történelmi szükségszerűség folyományaként Róma lett azzá. Bár az itteni püspökségnek kezdetben nem volt több befolyása, mint az antiochiainak vagy alexandriainak, sőt nem volt több az ephesusi, smyrnai, corinthusi és karthagói egyházak püspökségeinél sem; még is sok feltétel egyesült arra, hogy a római püspököknek a felsőség elnyerésére célzó törekvését támogassa; ilyen volt nevezetesen a világ-város dicsősége, az a mythos, hogy a római egyházat Péter alapította; végül e püspökségnek rendkívüli gazdagsága. Nem nagy egyéniség vetette meg e római pápák birodalmának az alapját.1 Második évszázadbeli története még nem egyéb, mint mese, s csak Hadrianus után háromszázad múlva tűnt fel a római püspöki széken egy kiváló alak, akkor, a midőn már a keresztyénség győzelme el volt döntve.
A felekezetekkel való belső küzdelem, a mely alapításának már első órájában kezdetét vette, s a másik, ismételt üldöztetések között a római államcéllal vívott hősi harc a keresztyén egyháznak dogmai szilárdságot és vallásos rendületlenséget kölcsönzött. A második században a római államkormányzat a keresztyénekben még nem látott egyebet, mint egy oly mysterium vakbuzgó hívőit, a melyet eszeveszettnek és megvetésre méltónak talált. Azzal azonban már kezdtek felhagyni, hogy felekezetűket a zsidósággal összezavarják.

A „christiani“, vagy „galilaei" nevezete alatt sajátságos szövetkezetnek tekintették őket, a mely, miként a zsidók zsinagógája, nyilvános türelemre igényt nem formálhatott, s ekképp a Traianus-féle kiközösítő törvény alá esett, a mely a nem engedélyezett vallásos társulatokat betiltotta. Nero és Domitianus alatt a keresztyének üldözéseknek voltak kitéve. Domitianustól kezdve, a Lactantius nézete szerint, egészen Deciusig nem fordult többé elő keresztyénüldözés.
Ha azonban mégis van szó ilyesmiről Traianus és Hadrianus alatt is, ez nem volt általános, az az olyan, a melyet császári edictum rendelt el. Ez csak elszigetelt, helyhez kötött maradt, mivel a városokban és a provinciákban a népcsődület, magán szenvedélyek s a római helytartók nagyképűsködő buzgalma idézte elő. Míg Eusebius és Hieronymus, Augustinus és Orosius Hadrianusféle keresztyén-üldözésről beszélnek, Lactantius és Tertullianus erről nem tudnak semmit, s a sardesi Melito is, a kinek Antoninus Piushoz intézett védő iratát Eusebius megőrizte, csak a Nero és Domitianus alatti üldözésekről emlékezik s ezekkel szemben Hadrianusnak Fundanus proconsulhoz küldött kegyes leiratát említi fel.

A Barcocheba zsidó háborújában sokat kellett szenvedni a keresztyéneknek is a bosszútól lángoló rómaiaktól; jeruzsálemi ima-helyeiket a gyarmatosok átalakították, szétrombolták s megszentségtelenítették. Ebből a tényből vonta le Sulpicius Severus azt a téves következtetést, hogy Hadrianus ellensége volt a keresztyéneknek, noha ő volt az, a ki végre ezt az úgy nevezett negyedik keresztyén-üldözést, mint igazságtalant, betiltotta? A hiteles történelem nem is ismer Hadrianus korabeli mártírokat, csak a legenda. Ilyeneket említik Sándor, római püspököt, a kinek a sír-kápolnáját a nomentumi út hetedik mérföldkövénél találták fel, továbbá szent Symphorosát és hét fiát, a kiknek az emlékére emelték a tiburi út mentén, a Via Tiburtinán a „hét testvér “ nevezetes templomát.

Hadrianus, mint a kor valamennyi előkelő embere, kicsinylőleg tekintett a keresztyénekre, a mint ez kitűnik abból a leveléből, a melyet Aegyptusból Servianushoz intézett. Annyit tudott róluk, hogy egy syriai mysterium ábrándozol, a mely a művelt pogányokat visszarettentette, mivel központja a gyalázatosán keresztre feszített Krisztus volt. Tacitus és még Suetonius, a Hadrianus titkára is világosságot kerülő, nyakas fanatikusokként jellemzik őket, a kiket „az emberi nem gyűlölete" terhelt. Ez a nézet volt megszilárdulva az udvari körökben annak dacára, hogy az evangélium már Nero és a Flaviusok alatt a császári palotában is propagandát csinált.
A napkelet ama mysteriumai között, a melyek a Hadrianus kíváncsiságát felizgatták, aligha volt az apostolok tana. Szelleme azonban annyira nem ismerte a nyűgöt s oly szabadelvű volt, hogy nem lépett fel soha ellenséges indulattal a keresztyénség ellen. Hadrianus türelmesebb volt a stoikus Marcus Aureliusnál, a ki kötelességének tartotta azt, hogy az új vallás követői ellen az állami törvény szigorúságát alkalmazza.
A keresztyéneknek ellentétbe helyezkedése az állami istenek kultuszával, idegenszerű társadalmi szervezetük addig csak a városi praefectusok közbe lépését hívta ki, de a pogány tudományosságot küzdelemre még nem. Traianus és Hadrianus tudósai körében még egyetlen bölcsész sem akadt, a ki a galilaeusok dogmáinak mélyére a kritikus szemével csak egy pillantást is vetett volna.

Az Antoninusok alatti pogány sophisták az elsők, a kik őket vizsgálat alá kezdik venni s a keresztyén vallás növekvő hatalma mellett ez az új viszonylat teremtette meg a pogányság védő iratait. Ezeknek a sorát Celsus bölcsész nyitja meg a 150. év körül; a munkát aztán folytatják Philostratus, Porphyrius, Jamblichus, továbbá Julianus császár, a sophista Libanius, Eunapius és Zosimus s végül az új-platói iskolához tartozó Proklus egészen az ötödik század végéig.
Oly kevéssé volt Hadrianus a keresztyéneknek az üldözője, hogy úgy tetszett nekik, mintha benne még pártfogójukat is látnák. Már Dió azt állítja róla, hogy tiszteletet tanúsított irántuk, úgyszintén Antoninus Pius is. Eusebiusnál előfordul az a többször említett leirat is, a melyet Hadrianus Ázsia proconsulához, Cajus Minucius Fundanushoz intézett, mégpedig ennek elődje, Quintus Licinius Granianus előterjesztésére vonatkozólag, a melyet a keresztyének elítélésénél zenebonáskodó tömeg szava után induló törvényszéki eljárásra nézve tett. A római államtörvény szerint, ha a Krisztus-hívők keresztyén voltukat elismerték, egyszerűen elítéltettek, ha pedig ezt megtagadták, felmentettek. A bíró a nevet büntette, nem pedig a bűnt (flagitia cohaerentia nomini).

A keresztyéneknek ezt a polgári jog nélküliségét a Traianus felfogása alapján állították fel elv gyanánt, nevezetesen ő az, a ki Pliniushoz intézett leiratában azt rendeli, hogy a keresztyéneket nem kell nyomozni, hanem ha feljelentetnek, vagy rájuk bizonyul, hogy azok, akkor büntetéssel kell sújtani. Ez által a korszakot alkotó rendelet által a keresztyén hitvallás meg nem engedett vallásnak volt nyilvánítva (religio illicita). Zsinórmértékül szolgált a következő császárok intézkedéseihez is. A keresztyénekre nézve tehát minden azon fordult meg, hogy ebből az állapotból meneküljenek. Apologetáik tehát azt követelték, hogy a pereknél válaszszák el a nevet a cselekménytől, s ha ezt elérhették volna, az ő vallásuk is megengedett vallássá lett volna.
A keresztyének úgy vélekedtek, mintha a Hadrianus leiratában ily előnyükre szolgáló intézkedést ismernének fel; nevezetesen ebben Ázsia proconsulának a lelkére van kötve az, hogy azokat, a kik keresztyén voltuk miatt vannak bevádolva, ne ítélje el pusztán a nép lármájára és az árulkodók feljelentéseire, hanem a panaszt szabályszerűleg vizsgálja meg s ítéletet csak a törvény-ellenes cselekedetek igazolása után mondjon, rágalmazó panaszokat ellenben szigorúan büntessen.

„A nagy és felséges Hadrianus császár" nevezetes leiratát Justinus vértanú hozzá csatolta amaz első védő iratához, a melyet a 138. vagy a 139. évben nyújtott át Antoninusnak, valamint fogadott fiainak, Marcus Aureliusnak és Lucius Verusnak, s ennek a latin szövegét Eusebius görögre fordította. Valódiságának a kérdése vitára szolgáltatott alkalmat. De először is Ázsiának illető proconsulai okmányszerűleg kétségtelenek. Licinius Granianus a 123. vagy a 124. évben kormányozta ezt a provinciát s utóda Cajus Minucius Fundanus volt, a Plinius és Plutarchus barátja.

Ebben a Fundanushoz intézett kibocsátványban keresztyén koholmányt akartak látni, a mely arra célzott, hogy egy császári türelmi paranccsal a keresztyénség részére is biztosíttassék a megtűrt vallás jogosultsága. Rámutattak arra, hogy Hadrianusnak ez a leirata a bíráknak sohasem szolgált zsinórmértékül, de sőt az ő utódai alatt a keresztyén üldözések tovább tartottak és a perekben teljesen a Traianus elvei nyertek alkalmazást, míg az apologeták nem szűntek meg e felett panaszkodni és hitsorsosaiknak a polgári jogegyenlőséget követelni. Ezeket a kétségeket támogatja még egy másik leirat is, a mely a keresztyének javára szolgál s a melyet Antoninus Piusnak tulajdonítanak. Ez azonban több, mint kérdéses.
E kétségekkel szemben azt hozzák fel, hogy Justinus semmi esetre sem merészkedett volna a Hadrianus utódai elé hamisítvánnyal járulni; továbbá azt, hogy a Hadrianus leiratára hivatkozik a Marcus Aureliushoz intézett védő iratban Melito sardesi püspök is. De hiszen ezeket a keresztyének kezén forgó iratokat, még ha hamisítványok voltak is, felhasználhatta mind a két püspök jóhiszeműleg is. Jóval találóbb az a nézet, hogy keresztyén hamisító aligha elégedett volna meg azzal, hogy hitsorsosai részére ily keveset követeljen. Ugyanis a leirat tartalma a keresztyénekkel szemben is csak igazságosabb és törvényszerű eljárásra vonatkozik. Hadrianus emberszerető jellemének teljesen megfelel, ha a pénz-sóvár feljelentők üzelmeinek gátat vetni igyekezett.
Egészben véve azonban kibocsátványa oly határozatlan, hogy sem a bírói eljárásra, sem a keresztyének „ törvényellenes “ cselekményeinek fogalmára nézve nem nyújt biztos zsinór-mértéket. Ha ezek a leiratot valóságos türelem gyanánt fogták volna fel, abban az esetben ezt kétségkívül a legnagyobb nyomatékkal kiemelték volna. Justinus azonban ezt nem tette; azt mondja ki határozottan a császárnak, hogy a keresztyének polgári jogegyenlőségének a követelményét nem annyira a Hadrianus leiratából, mint inkább magából az igazságosságból meríti.
Ez a Fundanushoz szóló leirat, amint Melito állítja, csak egy volt ama több hasonló nemű rendeletek közül, a melyeket Hadrianus az eljárásnál követendő rendszabályképen intézett a provinciákban levő helytartóihoz. Utódai semmi esetre sem tekintették államjogszerű törvénynek, de sőt erejét is vesztette és a keresztyén egyház azután is az maradt, a mi volt: az állami törvényeken kívül álló vallási társulat.

Eusebius bizonyára csalódott, midőn a Hadrianus levelét úgy fogta fel, mintha ez azoknak a keresztyén apológiáknak az eredménye lett volna, a melyeket az apostolok egyik tanítványa s későbbi athéni püspök, Quadratus, továbbá Aristides bölcsész nyújtottak át a császárnak. Ez a császárnak Athénben való első tartózkodása alkalmával, a 125. vagy a 126. év körül történhetett. Ezek az első keresztyén védő iratok, melyeket Eusebius még látott, elvesztek. Ránk nézve tehát a legrégibb apologia az, a melyet Justinus adott át Marcus Aureliusnak.
Nehéz feladat okát találni annak, hogy ezt a két athéni férfit mi vihette rá arra, hogy épen szülő városukban, a hol keresztényüldözésről szó sem volt, ezeknek az érdekében Hadrianushoz forduljanak. Mi sem szól azonban az ellen, hogy ezt a figyelemre méltó eseményt történelmi ténynek tartsuk. Erre alkalmat valamely görög gyülekezetben előforduló eset vagy helyi üldözés, vagy végre valamely elnyomás szolgáltathatott, és a császár, a ki oly sok tudósnak és sophistának megengedte, hogy előtte megjelenjenek, aligha vonakodott fogadni az említett két athéni férfit, a kik közül az egyik a bölcsész köpönyeget viselte. Lehet, hogy megmosolyogta őket, mint valami új divatú görög szédelgőket, a kik Krisztus nevében csodákat űztek s halottakat támasztottak fel, míg az athéni gyülekezet a császár igazságszeretetétől, emberiességétől, úgy szintén belátásától valami kecsegtető eredményt várhatott. De azért igen messze mennénk, ha azt hinnünk, hogy Görögország keresztyénéi a Hadrianus „kielégítetlen és az igazságot szomjúhozó“ szelleméről olyas valamit pedzettek, mintha az ő világnézete az övékkel rokon volna s a térítés kísérletét csökkentené.

Csak az Eusebius századában lesz ebből az emberszerető és szellemes császárból titkos keresztyén vagy legalább is az evangélium barátja. Lampridius azt beszéli, hogy Alexander Severus Krisztust az istenek közé akarta felvétetni s hogy ezt Hadrianus is forgatta az eszében, minthogy minden városban képszobor nélküli templomokat emeltetett, a melyeket azért egyszerűen Hadrianus-templomoknak neveztek. Tervéről azonban lebeszélték, mivel azok, a kik erre vonatkozólag a jós-helyhez fordultak, azt nyerték feleletül, hogy ebben az esetben az egész emberiség keresztyénné lenne és az összes többi kultuszok megszűnnének.
A „Sybillina“ című gyűjteményben is fordul elő Hadrianust illetőleg barátságos felfogás egyik keresztyén költő részéről, a ki ezeket írja róla: „Király ő, ezüst homlokkal, nevét egy tengertől bírja; templomokat és oltárokat fog emelni mindenütt; gyalog járja be az egész földet; dús arany és elektron-ajándékokat fog kiosztogatni ; a mágia rejtelmei feltárulnak előtte; soha jobb uralkodót nem adott isten az embereknek. A míg az ő kezében van a kormánypálca, az emberek fejedelme, a csengő hangú énekes, a jogtudós és igazságos bíró kezében, addig béke lesz e földön. De ő, saját sorsától elragadtatva, el fog bukni".

Az apologeták nem tudnak semmit Hadrianusnak a keresztyénséghez való benső viszonyáról. Hitöknek a pogánysághoz való rokon vonatkozásait azonban sok ügyességgel és gyakorlati észjárással igyekeznek kifejteni. A platói és sophista iskolákból tértek át a keresztyénséghez; fél vállukon még a bölcsészek praktikus köpönyege lógott. Justinus vértanú Flavia Neapolisból, (vagy a samariai Sichemből), a jósoknak, mágusoknak, költőknek és az óvilág bölcsészeinek gondolataival igazolta a lélek halhatatlanságát.
A Sybillinákat, Homerus énekeit, Menander vigjátékait, a tragoedia írókat, Platót és a stoikusokat a keresztyén igazság mind megannyi egyenlően jogosított tanújául hívta fel. Épen így tett Athenagoras is, a ki az istenség egységét Euripidessel és Philolaussal, Lysissel és Platóval, Aristotelessel és a stoikusokkal igyekezett kimutatni. Justinus Platónak a „loyos “-ról szóló tanát bár nem tökéletes, de mégis isteni kinyilatkoztatásnak tekintette a pogányságban, s a keresztyén világnézettel összeegyeztette.

„Az sem új dolog, mondja ő, hogy Krisztus, mint az Ige, mint az istennek önmagából kivált része, mint annak fia keresztre feszíttetett, meghalt és feltámadott. Csak Hermesre kell gondolni, mint Logosra, tolmácsra és oktatóra; Dionysosra, Asklepiosra s a Danáétól született Perseusre. És vájjon miért emelik fel a császárokat is az istenek közé? Azért, mert mindenki szépnek tartja, ha az istenekhez hasonlóvá lesz“.
Tehát a keresztyénségnek a világ vallásaival való történelmi összefüggése az első egyháznak még tudatában volt, s ebből a világnézetből fakadtak Justinusnak következő arany szavai: „Mindazok, a kik az ész (λόγος) kívánalma szerint éltek, keresztyének, még haatheistáknak tartották is őket; így a görögök között Socrates és Heraclitus és a hozzájuk hasonlók, a barbárok között Abrahám, Ananiás és Azariás".

A keresztyén kultusznak nem csupán formáiba, hanem belső, szellemi tartalmába is behatolt a régi templomoknak és a pogányok bölcsészeti iskoláinak egy lehellete. Már csak maga a jós-helyekbe és jövendőmondásokba vetett hit is annyira meggyökerezett szükséglete volt az embereknek, hogy a keresztyének sem tudtak szabadulni tőle. Csak is ebből magyarázható meg az oly nagy számú prófétai iratok és apokalypsisok keletkezése és általános használata, mint az Abrahámé, Tamásé és Péteré; továbbá Hydaspes és a Sybilla-féle könyvek jóslatainak felkarolása, a melyekre Justinus és a többi apologeta hivatkozott.

A hellen és keleti eszmeszüleményeknek a keresztyénséggel való összeköttetéséből eredt a „ Gnosis “ is, a dualismusra alapított misztikus világnézet, a mely egyik lábával a pogány platói tanokon, a másikkal pedig a keresztyéneknek a kinyilatkoztatásról szóló tanán nyugodott. Lényegileg a Traianus és Hadrianus korában fejlődött ki. Hozzá tartozik a Saturninus iskolája Antiochiában, továbbá a Basilidesé, Valentinusé és Harpocratesé Alexandriában.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza .