logo

XXII Januarius AD

A birodalom provinciái, igazgatásuk, a központi hatalomhoz való viszonyuk

Békés fejlődésük a művelődés terén.
A rabszolgaság.




A Róma által meghódított országoknak a központi hatalomhoz való viszonyát Augustus K. e. a 27. évben szabályozta, a mennyiben a birodalom összes provinciáit, a melyek a köztársaság utolsó éveiben hét consuli vagy háborús viszonyok közt levő provinciából és nyolc békés, praetori provinciából állottak, császáriakra és senatoriakra osztotta.
Azokat, a melyeknek nem volt szükségük semmi hadi erőre, átadta a tanácsnak kormányzásra. Maga fenntartotta magának a többit mind, a hol erős katonai fedezetre volt szükség, mint a Rajna, a Duna és az Euphrates mentén eső országokat. Utódai alatt hódítás vagy nagyobb ország-területek felosztása folytán megszaporodott a provinciák száma annyira, hogy Hadrianus trónra léptekor ezeknek a száma már 45-re rúgott, a melyek közül csak kilenc volt a tanács rendelkezése alatt.

Az államnak 30 légióból álló hadi ereje, a mely a birodalom védelmére szolgált, nem ennek a belsejében, hanem a határokon volt felállítva. Egész Itáliában nem álltak semmiféle csapatok. Galliában csak egy 1200 főre menő helyőrség volt Lyonban (a cohors I. Flavia urbana); Aegyptust két, később csak egy legio fedezte. Ázsiának 500 városa közül egyetlen egyben sem volt katona látható.Róma tengeri ereje csak azokra a hajórajokra szorítkozott, a melyek Ravennánál, Misenumnál, a Pontus Euxinuson, az északi tengeren, a Dunán, az Euphratesen és még egy-két más állomáshelyen voltak. 350,000 főre menő római polgárból és segédcsapatokból álló hadi erő elegendő volt arra, hogy ennek a roppant birodalomnak a nyugalmát biztosítsa, holott ma egyedül magának, Európának kétmillió felfegyverkezett katonából álló hadi erő súlya alatt kell görnyedeznie békében.
A római fegyveres hatalom aránylagos csekélysége az, a mi a legméltóbb jogon keltheti fel talán a csodálkozást, s ez is magyarázatul szolgál arra, hogy mily bőség-ben lehettek a közjó nyilvános művei, hogy a szépen felékesített városok mily jólétben voltak és hogy az általános közlekedés mennyire virágzó állapotnak örvendett.

A császár tehát megvonta a tanácstól a fegyveres erőt, holott a dolognak az volt a színezete, mintha csupa nagylelkűségből magának nem tartott volna meg semmi egyebet, mint terheket és veszedelmeket. Különben a valóságban „a tanács és a nép provinciái" is az ő hatalmában voltak, mivel az összes proconsulok és propraetorok az ő egész birodalomra kiterjedő proconsuli joghatósága alatt állottak.
A tanács provinciáinak helytartói évenként e testületnek a kebeléből, a consularisok és praetorok közül választottak. Általában a „proconsul" cimét viselték. Rangban megelőzték a császári legátusokat. Tíz vagy tizenkét lictoruk volt. Fényes udvartartással is körülvették magukat, a melynek a fenntartása a provinciát terhelte. De semmi katonai hatalom nem volt a kezükben, nem volt tehát a ius gladii sem: de megvolt a joguk az ítélkezésre a provinciabeliek élete és halála felett.
Annak a zsarnokoskodásnak a végső nyomai, a mellyel a proconsulok a köztársaság korában a provinciákban garázdálkodtak. még kerültek napfényre itt-ott a császárok alatt is, de már ezeknek nem voltak többé oly elijesztő következései. Mi sem szerezhetett azonban nagyobb tekintélyt a monarchiának, mint az az eltagadhatatlan tény, hogy a császári provinciák a legjobban voltak kormányozva és a legkevésbé voltak megterhelve.

Ezeknek a helytartóit (legati Augusti pro praetore, legati praetorii) maga a császár választotta, rend szerént a consularisok vagy a praetorságot viselt férfiak, sőt a volt aedilisek és quaestorok közül is. Ezek, a mint a császár jónak látta, rövidebb vagy hosszabb ideig, többnyire három vagy ennél is több évig maradtak állomásukon. Rangban alább álltak, mint a proconsulok; csak öt lictorral rendelkeztek; de hatalmuk nagyobb volt, mert ez a provinciabeliekre és a római polgárokra egyaránt kiterjedt. Az ő kezökben volt az egész provinciában a legfőbb polgári és katonai hatalom.
Igazságot székhelyükön és a conventeken vagy a bírói megyéken szolgáltattak. A légiók legátusai és a legati juridici állottak oldala mellett, a kiket a császár nevezett ki. Mivel pedig a császár felügyelete alatt álltak és ennek a parancsolatait teljesíteni tartoztak, többé a provinciákban despoták módjára nem parancsolgathattak. Zsarolásuk ellen oltalmul szolgálhatott tiszti fizetősök is, a mely a császári helytartókra nézve 200,000 sestertiusra, a senatoriaknál pedig egészen egy millió sestertiusra rúgott.

A pénzügyi igazgatást a senatori provinciákban a quaestorok, a császáriakban pedig a procuratorok látták el. Ily procuratorokat a császár küldött a senatori provinciákba is, a hol ezek a proconsultól függetlenül szedtek be oly adókat, a melyek a császári kincstárba folytak. Nagyobb hatalomkörrel és igazságszolgáltatási joggal csak a körülményekhez képest ruházták fel őket; de Judeát, Mauretaniát, Thraciát és más kisebb tartományokat procuratorok igazgatták az egészre kiterjedő teljes helytartói hatáskörrel.
A pénzügyi tisztviselők a lovagrendhez tartoztak, vagy a császár szabadosai (felszabadított rabszolgái, libertusai) voltak, a kik szépen jövedelmező állásukat nem mindig önzetlenül töltötték be. Hadrianus, a ki szabadosainak nem engedett meg semmit, vétkes sáfárokat keményen szokott büntetni.

A provinciabeliek adója állt a fej-adóból (tributumcapitis), tőke vagy birtok-adóból s végre a föld-adóból (vectigal), a mely alól minden itáliai joggal felruházott fekvőség ment volt. Ez az utóbbi adó legtöbbnyire készpénzben volt megállapítva, miután Augustus a fekvő birtokok felméretését már megkezdte. Ide tartoztak még a bérbe adott vámok, behozatali és kiviteli adók, kikötőilletékek, út és hídvám-pénzek. Az egész államháztartást, a katonai kiadásokat, a melyek már Augustus alatt 90 millióra rúgtak, a provinciabeli hivatalnokok fizetését, a gabonaosztás, az országutak fenntartása, a postaintézmény és a nyilvános építkezések kiadásait mind a provinciáknak kellett előteremteniük.
Nyilván való, hogy ilyenformán több pénz ment ki a provinciákból, mint a mennyi hozzájok befolyt, míg a római hivatalnokok nagy száma, a bennszülötteknek katonák gyanánt idegen országokba való áthelyezése és a törvényszéki tárgyalásoknál a latin nyelvnek kötelező használata nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy saját kultúrával nem bíró provinciák elrómaiasodjanak.

A senatori provinciák jövedelmei Augustus rendelkezésének megfelelőleg az aerariumba, az államkincstárba folytak; a császáriaké a fiscusba, a melyet a procurator a rationibus, mint pénzügyminiszter tartott gondviselése alatt. Mind a két pénztár szépen megfért egymás mellett hosszú ideig. Marcus Aurelius még elismerte a tanácsnak abbeli jogát, hogy az aerarium felett rendelkezhessék és a proconsulok még a harmadik évszázadban is felszedték az adókat a senatori provinciákban.
A fejedelemség természete azonban azt idézte elő, hogy ez hatalmát lassanként a tanács pénzügyi hatáskörében is érvényre juttatta, még pedig annyira, hogy az aerarium jelentősége elenyészett. Hadrianus egy új hatóságot is szervezett. Ez új hatóságot az advocati fisci, a kincstári ügyészek alkották, a kik a provinciákban a császári kincstár jogait a törvényszékek előtt védelmezték és képviselték. Ekképp az államjavak jogtalan eltulajdonításának és a csempészetnek gátat vetett.

Voltak oly tartományok, a melyeket a császár magának igényelt és a melyeket procuratorokkal igazgattatott. így lett Aegyptus az Antonius feletti győzelem után Octavianus házi birtokává. A császárok a szerény praefectusi ciminel vice-királyokat küldtek oda, a kik különben oly kisebb provinciáknak a procurataival álltak egyenlő rangban, mint az Alpes Maritimae és Cottiae, Rliaetia és Noricum, a melyek szintén császári provinciák voltak.
A sötét árnyék, a melyet a római birodalom az általa megkörnyékezett népekre vetett, ezek politikai önállásának elvesztésében állt, a mely aztán idővel elernyesztette önfenntartási erejüket is; továbbá a kényuralom hivatali gépezetében, a mely a nemzeti életet teljesen kioltotta, s még abban, hogy az alattvalói helyzetben levő népek boldogulása alapjában az államfő esetleges gondolkodás módjától függővé lett.
A Nerva adoptált családjának uralkodása alatt tartó évszázados szerencsének vége a mind jobban elharapódzó satrapa-gazdálkodás, az elszegényedés és a nemzeti szellem aláhanyatlása lett. Azonban a második évszázadban ezek a bajok még nem voltak annyira érezhetők, és az egykor hatalmas, de már kimerült kultur-államokat a monarchia szabadságuk elvesztéséért legalább a közjóban való részesedésük és a törvényes rend fenntartása által kárpótolhatta.

A közlekedés szabadsága oly korlátlan volt, a minő Róma megdőlte után nem volt többé soha. Hercules oszlopaitól az Euphratesig egy és ugyanazon pénznem volt érvényben. A mű-utak csodálatos rendszere behálózta az egész birodalmat és összeköttetésbe hozta egymással ennek összes provinciáit. A birodalmi postát (cursus vehicularis vagy publicus) már Augustus létre hozta. Ezt bizonyosan csak kivételesen használhatta a magán-közlekedés; általában csak az állami célok és a császár személyes szolgálatában állt. Ez utóbbi e jogával gyakran visszaélt, elannyira, hogy a birodalmi posta Italiára és a provinciákra nyomasztó teherré lett. Majdnem olyanná nőtte ki magát, mint a római császárok középkori terhes fodruma, a midőn ezek római útjokban Italián sarcolva, fosztogatva átvonultak.
Nerva először Itáliát, Septimius Severus pedig a provinciákat is felmentette abbeli kötelezettségük alól, hogy a birodalmi posta fenntartási költségeit viseljék. De Hadrianusról is beszélik, hogy ezeknek a költségeknek a terhét a fiscusra tette át, még pedig a birodalom összes provinciáira kiterjedőleg. Egy császár sem lehetett annyira hivatott ennek az intézménynek célszerű berendezésére, mint ő, a nagy utazó. Rómában főpostaigazgatói hivatalt állított fel „praefectus vehiculorum“ címmel.

A vizi utakon való közlekedés nem kevésbé volt megkönnyítve. Ostiából például hét nap alatt Gibraltárba; tíz nap alatt Alexandriába lehetett jutni. A világkereskedelem sohasem örvendett ily nagy virágzásnak. Maga Róma városa igazolja ezt. Nevezetesen ide özönlöttek mind a három világrész terményei a piacra. s mindaz, „a mit az évszakok s világtájak, folyók és tengerek, a hellenek és barbárok művészete és mestersége előállított. minden országból és minden tengerről oda intetett.
A kelet ide küldte kincseit, még a távoli Indiáét is, a melyeket armeniai kalmárok juttattak el a Fekete tengerig, Dioscuriasig és Phasisig. Oly kereskedő városokban, mint Ephesus, Smyrna és Apamea, fel voltak halmozva Babylonia, Perzsia és India árúi, hogy Arabia és a Veres tenger kikötőiből a Níluson Alexandriába jussanak. Myos Hormos minden évben hajórajokat küldött Indiába és Ceylonba, a melyek aztán január hónapban tértek vissza.

Ily helyzetben a provinciák nyilván lemondtak arról, hogy a saját maguk erejéből érvényesüljenek. Nemzeti összetartozandóságuk felbomlott és a mesterséges községi szervezetben és bírói megyékben forgácsolódott szét. Régi szövetségeiken túl adtak: mert a hol csak Róma hódításokat tett, a tanács legsürgősebb teendője mindenütt az volt, hogy az ily confoederatiókat feloszlassa. Megvolt ugyan a provinciáknak a joguk arra, hogy városaik közös érdekeik istápolására egyesületeket alakíthassanak, sőt arra is, hogy követeket küldhessenek arra a tartományi gyűlésre, a mely a főpap jelenléte mellett a főhelyen évenként összeült; (commune concilium vagy a keleten κοινόν): de, ha ezeknek a tartományi parlamenteknek szabadságukban állt is a helytartó ellen fennforgó panaszokat tárgyalás alá venni és küldöttjeik által a császár elébe juttatni, az még sem volt nekik megengedve, hogy belső, közigazgatási ügyeik felett tanácskozzanak.
Lényeges céljuk az volt, hogy közös áldozatok és játék-ünnepélyek felett határozatokat létesítsenek. Mert a provincia életének a központja most Róma geniusának és Augustusnak az oltára vagy Augustus istenített utódainak a temploma volt. Legelsőben Tarraco esedezte ki magának Octavianustól azt a kegyet, hogy neki oltárt emelhessen, és ennek a csúszómászó hízelgésnek a példáját követték a többi provinciák is. A provinciák tartományi gyűlései tehát a birodalom körében egészben véve csak arra a célra szolgáltak, hogy a vallás nimbusával körülvett császárság iránti engedelmességet megszilárdítsák.

De azért a római kormányzat mégis áldásos volt azokra az országokra nézve, a melyek már képtelenek voltak a szabadságra. Megoltalmazta őket a polgárháborúktól, a melyek szerteszét szaggatták őket akkor, a midőn becsvággyal és féltékenykedéssel eltelve, parányi államocskákra voltak szétforgácsolódva. Plutarchus a maga korában ezt mondta Görögországról: „most itt teljes béke és nyugalom uralkodik; nincsenek sem hadjáratok, sem számkivetések, sem forradalmak, sem zsarnok-uralmak többé, sem egyéb nyomorúságai a helléneknek".
Hozzá tehette volna ehhez persze még azt is, hogy nincs többé az ő hazájában politikai és teremtő szellemi élet sem. Mert a köztársaságok Hellasban, valamint Italia későbbi köztársaságai is, a béke műveiben épen a háború fegyverzaja és a forradalmak zenebonája közt lettek nagyokká. De az apró aristokratiák és demokráciák fénykora lejárt. Mert a helyi féltékenykedések helyére a világtörténelem, a város és törzs helyére pedig az emberiség lépett. S Plinius magasztalhatta is a rómaik határtalan dicsőségét a béke alatt, a mely a legtávolibb országokat s ezeknek a terményeit szerezte meg a köz javára. Oly országok, mint Hispania, Gallia és Afrika, a melyek a köztársaság korában félig el voltak pusztulva, a békében újra virágzásnak indultak. Ázsia és Syria utolsó boldog korszakát élte. Ázsiának egész országoknak beillő területeit ragadták el a nomádságtól a rómaiak és a beduin barbárságot csak a szaracénok vitték vissza oda.

Azt a szerencsét tehát, hogy a provinciák igazságos kormány alatt békésen fejlődhettek, nem lehet kicsinyelni, s igaz marad az, a mit Aristides és utána Gibbon állítottak, hogy a világ engedelmessége Róma iránt önkéntes volt. Csak a birodalom határain a barbárok között élt még a régi kultur-államokból száműzött szabadság-érzet. Sóhajtva tekintett ezért Tacitus a germánokra.
A birodalom világpolgárias szervezetébe való bele illeszkedés, s az, hogy ebből az életnek új forrásait lehessen megnyerni: ennek kellett törekvés tárgyává lenni még azokra a nagy műveltségű népekre is, a melyeket Róma fegyveres erővel uralma alá hajtott. Megadták magukat sorsuknak, a mi annál könnyeben történhetett, mivel a monarchiának általában bölcs kormányzati elve hazai alkotmányukat és vallásukat a kellő tiszteletben tartotta. Lemondtak minden ellenállásról a római uralom ellen, vagy pedig küzdelmük ez ellen csak abbeli törekvésből állt, hogy polgári és politikai téren a rómaiakkal egyenlő jogúakká tegyék magukat. Maguk a nyűgött provinciái már magával Rómával is versenyre szálltak műveltségük és a saját hazájukbeli tehetséges férfiak nagy számával. Fényes nevekkel gazdagították a római irodalmat az ismeretek minden ágában, még a jogtudomány terén is. Hispania, Gallia, Afrika, Illyricum idővel még hadvezéreket és császárokat is adott a római államnak. Róma polgárosította a nyugatot, a keleten pedig befejezte a Nagy Sándor művét.

A monarchia lassanként teljesen megszüntette a jogi korlátokat a meghódított országok és az uralkodó város között. Már Maecenas tanácsolta Octavianusnak azt, hogy adjon a provinciáknak egyenlő jogokat és törvényeket és vonjon minden polgárt egyenlő adó alá. Tehát a monarchia már megszülemlése első órájában céljául ismerte el az összes nemzetek egyenlősítését. Nem csak egyes városokat, hanem egész országokat is felruháztak a császárok a latin és a római joggal. Egész Hispania megnyerte Vespasianustól a latin jogot.
Hadrianus a narbói provinciának megadta ezt a jogot és az egész FelsőPannoniát megajándékozta a polgárjoggal, ha ebben csak elődjeinek a példáját látszott is követni, még sem volt előtte egy császár sem, a ki általában annyira megkönnyítette volna a provinciabelieknek a birodalmi szervezetben a törvényes állás elnyerését a Rómával való egyenjogúsítás által.

A „polgárok számának szaporítója“ cím tehát joggal már őt illette volna meg, még is csak Antoninus egyik érmén látható. A polgárjog adományozása legtöbbnyire nyilván csak pénzügyi nyerészkedés volt, de erre a társas életi viszonyok is kényszeritették, s már úgy sem volt messze az az idő, a midőn Caracalla megszüntette a birodalomban az utolsó jogi egyenlőtlenségeket is. S Rómának ez a nagy világpolgárias irányelve az ókori történelem igazi magasztos befejezésének volna mondható, ha valósággal emberies lett volna és a polgári jogot az emberi joggal egyesítette volna. De ezt csak az elméletben fejtegették a stoikusok, Seneca, Epictetus és Marcus Aurelius.
A polgári társadalom és az állam egész berendezése állandóan a rabszolgaságon nyugodott, az ókor legerkölcstelenebb s legvégzetesebb intézményén, s még az iparnak az a magasztalt virágzása is az Antoninusok korában lényegileg a rabszolgák műve volt. A szabad munka fogalmát, az egyéni akarat és élet-erő e legmagasabb érvényesülését, minden közgazdasági jólét és vagyonosság forrását még nem fedezte fel egy nemzetgazda sem. A munka általánosságban a rabszolgák kényszer-munkája maradt.

A rabszolgaság volt az uralkodó osztály függetlenségének egyedüli alapja. Az erőnek oly összege volt egybegyűjtve ebben a rabszolgaságban, hogy ha a rabszolgamunka szünetelése az egyesületi megállapodás mai alakjában megtörténhetett volna, ez a társadalom fennállását lehetetlenné tette volna. Ezeknek a szerencsétleneknek a száma az egész római birodalom népességének körülbelül egyharmadát tette. Tiberius egyik figyelemre méltó levelében, a melyet a tanácshoz intézett, elmondta a maga véleményét a rabszolgák e roppant tömegére vonatkozólag; ezt ő a roppant uradalmak mellett az állam romlásának okai gyanánt jelölte meg, s a rabszolgákat úgy nevezi, hogy nemzetek.
Kétségbe van esve azon, hogy orvosolni lehetne ezt a rettenetes bajt. De szerencsére akadtak mégis okok, a melyek a rabszolgaságot kevesbítették. Hódító hadjáratok voltak ennek a fő forrásai; s midőn e hadjáratok megszülitek, megapadt ez is. Mert mind ritkábban fordult elő az, hogy állampolitikai célból egész városok lakossága, mint hadi zsákmány sub hasta vagy corona eladásra került volna. De hogy ez mégis előfordulhatott, azt megmutatta Bether bukása után a zsidók sorsa Hadrianus alatt. S minél jobban ritkultak a rabszolgák sorai, annál szerencsésebben kezdett alakulni a szabad földműves és munkás sorsa; a császárok törekedtek, ezeknek a sorsán javítani.

A rabszolgaság kevesbedésének másik oka a szabadon bocsátás volt. Ez már a polgárháborúk óta annyira szokássá vált, hogy félni kezdtek attól, hogy a polgári osztály ily sok egykori rabszolga felvétele folytán el fog korcsosulni. S valóban igen csekély lehetett ezek közt a tiszta jellemű embereknek a száma, sőt a hosszú ideig tartó rabszolgai helyzet náluk szükségkép kiölte az emberi méltóság érzetet.
A szabadon bocsátás Rómában utoljára a fényűzés bizonyos nemévé lett; mert most már minden nagy úr kérkedett nem csak azoknak a rabszolgáknak a számával, a kik birtokában voltak, hanem a szabadon bocsátottak sokaságával is, a kik udvarát alkották. Augustus a Lex Aelia Sentiá-val és a Furia Canimá-val korlátozni akarta a szabadon bocsátást s Tiberius a Lex Junia Norbaná-nak megfelelőleg azoknak a szabadon bocsátottaknak, a kiknek a felszabadítása nem ünnepélyes formában történt meg, csak korlátolt latin jogot engedélyezett.

A libertinusok azonban mégis csakhamar elözönlötték a társadalom minden osztályát; magukhoz ragadták az udvar egész kormányzását s mint a császárok kegyencei és belső tisztviselői zsarnokoskodtak Róma és az egész birodalom felett.


Forrás: Gregorovius Ferdinand: Hadrian császár. A görög-római világ Hadrian korabeli rajza.