logo

V December AD

Pál letartóztatása és szembesítése a főtanáccsal.

Pál a harmadik körutazását befejezve, 58-ban érkezett vissza Jeruzsálembe. Itt Jakab apostol tanácsára (vö. ApCsel 21,23-24) bement a templomba, hogy elvégezze a zsidóknál szokásos tisztulási szertartást. Pál ezzel azt a híresztelést kívánta megcáfolni, amely szerint ő o diaszpórában élő zsidókat a mózesi törvényektől való elpártolásra buzdította.
A templomban néhány Ázsia tartományból érkezett zsidó felismerte Pált. „ Végre a gyűlölt apostol - írja MORTON - az ő hatalmukban volt, kiszolgáltatta magát nekik. A múltban már bevádolták Pált helytartók és magas rangé tisztviselők előtt. Tömegeket lazítottak ellene a görög városokban: üldözték őt városról városra, hogy meggyilkolják; de mindig elmenekült előlük csak azért, hogy végül is most felajánlja magát a templomban gyűlölségük áldozatául. A zsidók megragadták Pált, s az egész népet felizgatva kiabálni kezdtek: „izraelita férfiak, segítselek! Ez az az ember, aki mindenfelé és mindenki előtt a nép, a törvény és e szent hely ellen irányuló tanításokat terjeszt. Sót még pogányokat is behozott a templomba és megfertőzted a helyet “ (ApCsel 21,28).

Az utóbbi vádat Lukács megmagyarázza: „Látták ugyanis vele a városban az efezusi Trofinmszt és azt hitték, hogy a templomba is bevezette" (ApCsel 21,29). Josephus Flavius részletesen ismerteti a Jeruzsálemi templom tisztaságát védő szabályokat: „mindenki, aki még látta, ismeri templomunk szerkezetét és tudja, mily áttörhetetlen és ezek mindegyike felett különleges törvények őrködtek.
A legkülső udvarba minden idegen beléphetett, csupán a havi tisztulás állapotában lévő nők voltak kitiltva. A második udvar nyitva állt minden zsidó férfi és felesége előtt, ha minden tisztátalanságtól ment volt. A harmadikba a zsidó férfiak tisztasági szertartás végrehajtása után, a negyedikbe már csak papok léphettek be papi díszruhájukban: magába a szentélybe azonban csakis a főpapok saját díszköntösükben ” (Jós. Ap. 2,8).
A templom külső udvarára (az ún. pogányok udvarára) tehál a pogány ok is beléphettek, de ott - amint erről már Jézus pere kapcsán szó esett - görög és latin nyelvű felíratok hirdették, hogy halálbüntetés vár arra, aki pogány létére beljebb merészkedik. Josephus híradása szerint a rómaiak - figyelembe véve a zsidók vallási érzelmeit - megerősítették ezt a szabályt (Jós, beli. 6,2,4).

„Az egész varos forrongom kezdett és a nép összecsődült. " Mivel a templom belsejében való vérontás beszennyezte volna a szent helyet, Pált „kivonszolták a templomból, a kapukat pedig azonnal bezárták. Már-már azon voltak, hogy megölik, amikor a helyőrség ezredeséhez eljutott a hír, hogy egész Jeruzsálemben zavargás tört ki” (ApCsel 21,30-31).
A lárma bizonyára áthallatszott az Antonius-várba (arx Antónia), amelynek épülete a templom északkeleti oldalán állott. A római helyőrség (cohors) ebben az erődítményben állomásozott. E négyszög alakú várat még a Hasmoneusok építették, majd Josephus szerint Nagy Heródes „a templom védelme és biztonsága érdekében még jobban megrősítette és barátja, Antonius római hadvezér tiszteletére Antonias-várrtak nevezte el” (Jós. unt. 15,11,4). Mivel Júdea procuratorai a tengerparti Caesareában székelt, helyette a római hatalmat Jeruzsálemben egy Claudius Lysias nevű ezredes (tribunus) képviselte. Lysias „tüstént katonákat és tiszteket vett maga mellé”, és a helyszínre sietett. A zsidók „az ezredes és a katonák láttára abbahagyták Pál ütlegelését.”
A tribunus ekkor odalépett Pálhoz, „letartóztatta és kettős bilincsbe verette. Azután megkérdene, hogy kicsoda és mit tett. A tömegből azonban össze vissza kiabáltak. Mivel a zaj miatt semmi biztosat sem tudott megállapítani, megparancsolta, hogy vigyék a várba, " A tömeg utánuk tódult és ezt kiáltozta: „Halál reá-t" (ApCsel 21,32-36).

Pál a vár kapujánál végül megszólította az ezredest, és engedélyt kért tőle, hogy szólhasson a néphez. Lysias meglepődött, hogy Pál beszél görögül, és csodálkozva kérdezte: „Nem te vagy az az egyiptomi. aki nemrégen négyezer szikáriust lazított föl és vetetett ki a pusztába?" (ApCsel 21,38).
A szikáriusok szektája nemzeti jelszavakat hangoztató, fanatikus, vérengző zsidókból állott, akik - Josephus leírása szerint - „fényes nappal, a város kellős közepén követték el gyilkosságaikat; különösen ünnepnapokon vegyültek a nép közé, és apró tőrökkel, amelyeket titokban a ruhájuk alatt viseltek, leszúrták ellenségeiket. Amint áldozatuk összerogyott, maguk a gyilkosok méltatlankodtak a leghangosabban, és éppen félrevezető viselkedésük miatt nem lehetett Őket kézrekeríteni " (Jós. beli, 2,13,3).
Josephus beszámol az ezredes által említett egyiptomi lázadóról is, aki „prófétának adta ki magát, és lassanként harmincezer kótyagos embert maga köré csodáéit. Ezekkel a pusztából az úgynevezett Olajfák hegyére vonult, és onnan akart erőszakkal behatolni Jeruzsálembe. További szándéka az volt, hogy leveri a római helyőrséget, elfoglalja az uralkodói méltóságot, és ebben cimboráit akarta testőrökül használni" (Jós. beli. 2,13,5). A rómaiak végül is szétverték e lázadó csapatot, de az „egyiptomi hamis próféta ” elmenekült (Jós. beli. 2,13,5).

Pál a tribunus kérdésére ezt válaszolta: „Én tarzuszí zsidó vagyok, a híres kilikiai város polgára " (ApCsel 21,39). Az apostol szavaiból jól kitűnik, az un. kettős polgárság rendszere, amely Augustus uralkodása alatt kezdett kialakulni, s amelynek lényegét A. B. RANOVLCS így fogalmazza meg: „az a személy, aki elnyerte a római polgárjogot, ugyanakkor városának polgára is maradt"." Pál nem kis büszkeséggel állította magáról, hogy Tarzusz polgára. Feleletéből láthatjuk, hogy helyesen állapítja meg RANOVÍCS: „Bármennyire elcsenevészesedett is a bürokratizál, a birodalom nyomása alatt a városok társadalmi élete, a polgárok sokra tartották városuk polgárjogát”.Tarzusz polgárai kiváltképpen büszkék lehettek városukra, amelyet egy felirat „a legelső, legnagyobb és legszépségesebb metropolisz" - nak nevez.
Lysias - miután megnyugtató választ kapott kérdésére - megadta az engedélyt Pálnak, hogy beszéljen a néphez. Az apostol - miután „mély csönd keletkezett” - arámul elmondta a népnek megtérése történetét. Még nem fejezte be a beszédét, amikor a zsidók ordítozni kezdtek: „Pusztítsd el a föld színéről az ilyet! Nem érdemli meg, hogy éljeni" Ahogy Lukács írja, „ordítottak, köpenyüket lengették és port szórtak a levegőbe” (ApCsel 22,1—23).
Lysias valószínűleg semmit sem értett Pál beszédéből, sem a nép kiabálásából, de látta, hogy valami súlyos ellentét van az apostol és a tömeg között. Ezért Pált „várba vitette, és megparancsolta, hogy ostorozzák meg, s ügy vallassák ki, hogy miért kiabáltak annyira ellene” (ApCsel 22,24).

Pál azonban, amikor „szíjakkal lekötötték ", megkérdezte a parancsot teljesítő centurióiót - „Szabad nektek római polgárt ítélet nélkül megostorozni?" A százados erre azonnal a tribunushoz rohant: „Mit akarsz tenni? Ez az ember római polgár. Az ezredes odasietett Pálhoz, és megkérdezte tőle: „Mondd, csakugyan római polgár vagy? ” Miután Pál igennel felelt a kérdésre, Lysias - végigmérve az apostol egyszerű öltözetét - furcsáim kezdte, hogy egy ilyen szegény ember megszerezte a civitas Románál: „Én drága pénzen jutottam ehhez (ApCsel 22,25-28).
Míg te hál Pál születésétől fogva civis Romanus volt, a görög vagy szír származású tribunus pénzért szerzett magának római polgárjogot. A polgáljog vásárlás már a köztársaság idején elterjedt Rómában. Cicero híres Philippicáiban többek között azt vetette Marcus Antonius szemére, hogy pénzért árusította a római polgárjogot (Cic. Phil. 2,36,92; 5,4,11-12). A polgárjoggal való kereskedés a császárkorban is folytatódott, Cassius Dio szerint az ilyen üzletek Claudius uralkodása idején különösen elszaporodtak (Dió 60,17,5-6). A polgárjogot szerző idegenek általában felvették a polgárrá válásukkor uralkodó császár nevét. így járt el Lysias is, aki a saját nevéhez Claudius császár nevét kapcsolta.

Amikor az apostol polgárjogára hivatkozott, „azok, akik a kínvallatásra készültek, nyomban félreálltak" (ApCsel 22,29a). Felmerül a kérdés, hogy hogyan igazolhatta Pál a polgárjogát? Apuleius a Kr. u. 158 körül írt védőbeszédében utal arra, hogy a római gyermekek születéséről hivatalos okirat készült, melynek egyik példányát a nyilvános levéltárban, másik példányát pedig otthon őrizték (Apuk ápol. 89). E „születési anyakönyvek" vezetését a kutatók szerint még Augustus rendelte. A princeps családjogi törvényei a többgyermekes családapákat és anyákat számos privilégiummal felruházták (ius liberorum)," s a gyermekek létét valamivel igazolni kellett.

A Kr. u. 9-ben hozott lex Papia Poppaea ezért kötelezővé tette a törvényes gyermekek születésének hatóság előtti bejelentését (professio liberorum). E nyilatkozatról a hatóság okiratot állított ki. mely többek között a gyermek státuszát is igazolta. Valószínűleg Pál születésekor is készült ilyen okirat. FRITZ SCHULZ szerint az apostol utazásai során ezzel a dokumentummal igazolta polgárjogát." Ez valóban elképzelhető, bár - mivel Lukács semmiféle okiratról sem tesz említést - azt sem zárhatjuk ki teljesen, hogy az apostolnak nem kellett igazolnia státuszát.
Azt, hogy Pál esetleg hazudik, egy pillanatig sem gondolták, hiszen mindenki tudta, hogy a római polgárjog színleléséért halálbüntetés jár: „ha valaki a római polgár jogával illetéktelenül élt, azt az Esquitinus mezején bakó végezte ki” - írja Suetonius (Suet. Claud. 25).

Lukács szerint a tribunus „megijedt, amikor arra gondolt, hogy római polgár léiére megkötözíette” Pált (ApCsel 22,29b). A fílippi duumvirtkhez hasonlóan 6 is jól tudta, hogy a római polgárok elten elkövetett jogsértéseket a törvény szigorúan bünteti, s már maga az, hogy Pált megostorozás céljából a cölöphöz kötötték, vétség volt. A kötelékeket így nyomban feloldották, és az apostolt az Antonius- erődítmény egyik cellájába vezették.
Másnap Lysias „szerette volna pontosabban megtudni, hogy a zsidók mivel vádolják Pált. Levétette bilincsei!, összehívta a főpapokat és az egész főtanácsot, aztán elővezettette Pált és eléjük állította " (ApCsel 22,30). Ez nem jelenti azt, hogy a tribunus ítélkezni kívánt Pál felett - ezt nem is tehette volna meg, mivel bírói jogkörrel nem rendelkezett csupán előzetes vizsgálatot akart tartani az ügyben.
A hetvenegy tagú zsidó főtanács élén 47-től Ananiás főpap állt, aki Josephus szerint olyan pénzsóvár ember volt, hogy szolgáival még a papoknak járó tizedet is elraboltatta. A tanácstagok között valószínűleg ott volt Kaifás is, aki Jézus perében elnökölt.

Az ülés a zsidó eljárásjog szabályai szerint a mentó körülmények előadásával kezdődött. Úgy tűnik, hogy Pál nagy ívű védőbeszédet kívánt tartani, legalább is első szavai erre utalnak: „Testvérek! Én mind a mai napig teljesen tiszta lelkiismerettel éltem Isten akarata szerint." Ananiás főpap erre ráparancsolt a mellette állókra, hogy verjék Pált szájon. Nyilván hazugságnak (ártotta szavait Pál tudta, hogy a zsidó jog tiltja a vádlottak megütését, s a főpapot figyelmeztette erre a szabályra: „ Megver még téged az Isten, te fehérre meszelt fal! Leülsz, hogy a törvény szerint ítélkezzél felettem, s aztán a törvény ellenére azt parancsolod, hogy üssenek meg?"
A tanács tagjai erre felháborodva rótták meg az apostolt: „Az Isten főpapját szidod?" Pál ekkor arra hivatkozott hogy nem tudta, hogy ő a főpap, különben gondolt volna az írás szavára, ami szerint népe vezetőjét nem szabad átkoznia (vö. Kiv 22,27).
Pál ezután ügyes taktikai cselhez folyamodott: előhozva a feltámadás kérdését, megosztotta ellenfeleit. Jó! tudta, hogy a főtanács egyik felét a túl világi életet tagadó szadduceusok, míg a másik felét a feltámadásban hívő farizeusok alkotják, Az apostol - a kereszténység alaptételére, Jézus feltámadására hivatkozva - így szólt: „A halottak feltámadásába vetett hitem miatt állok a főtanács előtt." A főtanács erre „két táborra szakadt ", s „a vitatkozás egyre inkább elfajult,"
Amikor az ezredes látta, hogy a továbbiakban felesleges dolog folytatni az apostol és a főpapok szembesítését, mert a vádlottal kapcsolatban semmi érdemleges nem derül ki, véget ve telt a gyűlésnek és katonáival elvezettette Pált {ApC.se! 23,1-10).

Pálról és ügyének állásáról értesülést szerezlek a fanatikus nacionalista zsidók is, akik vadul gyűlölték az apostolt, mivel az nemzetüknek a többi néppel szembeni kiváltságait kétségbe vonta. Negyvennél többen - akik a zelótákhoz vagy a szikáriusokhoz tartozhattak - „összeszövetkeztek és átok terhe alatt kötelezték magukat, hogy se ételt, se italt nem vesznek addig magukhoz, amíg Pált meg nem ölik.
Összeesküvésükről értesítették a főtanácsot, és közreműködését kérték a Pál elleni merénylethez. A főpapok csatlakoztak a tervhez, amely szerint az apostolt újra maguk elé kéretik, az ügy tüzetesebb megvizsgálására, s miközben Pált átszállítják a várból a főtanács üléstermébe, az összeesküvők végeznek vele (ApCsel 23,12-15).

„Pál nővérének fia azonban értesült a cselvetésről. Bement tehát a várba és tudtára adta Pálnak” (ApCsel 23,16). MORTON valószínűnek tartja, hogy az apostol nővére a főtanács egyik tagjának volt a felesége, s így szerzett tudomást az aljas cselszövésről. Pál az unokaöccsét azonnal az ezredeshez küldte, aki - miután meghallgatta a fiút - nyomban intézkedett. Két centuriót hívatott magához és ezt az utasítást adta nekik: „ Tartsatok készenlétben az éjjel harmadik órájától kezdve kétszáz gyalogost, hogy Caesareába menjenek, s ezenkívül hetven lovast és kétszáz dárdást. Szereljetek föl hátas állatokat is. és ültessétek rá Pált, hogy épségben jusson el Felix helytartóhoz” (ApCsel 23,17-24).
Láthatjuk, hogy a tribunus mindent megtett a fogoly római polgár biztonságáért; ennek bizonyítéka a nagyszámú kísérőcsapat, amelynek „nagy része - ahogy GÁL FERENC írja“ - csak a városból való kivonulást fedezte, a másik rész csak a közbeeső állomásig, Antipatriszig ment, onnan pedig csak a lovasok kísérték tovább az apostolt (vő. ApCsel 23,31-32). Az ezredes valószínűleg ezzel a gesztusával akarta jóvátenni azt a jogsértést, amit Pállal szemben elkövetett.

Lysias a kíséret parancsnokával levelet is küldött aprocuratornak, amelyben összegezte Pál Ügyét. Az ifjabb Plinius egyik levelében olvashatjuk, hogy amikor Appuleíus, a níco médiai helyőrség parancsnoka, egy Callidromus nevű vádlottat küldött Bithyniába, szintén egy rövid levélben tájékoztatta az ügyről a helytartót (Plin. ep. 10,47). Lysias tömör így szólt: „Claudius Lysias üdvözletét küldi Feltxnek, a kegyelmes helytartónak. A zsidók elfogták ezt a férfit és meg akarták ölni, mire karhatalommal közbeléptem, mert megtudtam, hogy római polgár. Meg akartam tudni, milyen vádat hoznak ellene, s ezért elvinem őr a főtanácsukba. Úgy vettem észre, hogy törvényük vitás kérdéseivel kapcsolatban vádolják, de semmi bűne sincsen. ami miatt halált vagy bilincset érdemelne. Mivel pedig azt is jelentették nekem, hogy merényletet terveznek ellene, azonnal hozzád küldtem. A vádlókat is értesítettem, hogy forduljanak hozzád, ha valami keresetük van ellene. Jó egészséget! ” (ApCsel 23,26-30).

GÁL FERENC szerint a tribunus levele „a hivatalos görög levelezés példája. Röviden vázolja az ügyet, de már benne van az állásfoglalás is: a római parancsnok pártatlansága, a zsidó főtanács álnokságának megbélyegzése és Pál ártatlanságának bejelentése. ” Lysias kis csúsztatása karhatalommal közbeléptem, mert tudtam, hogy római polgár") MORTON szerint azt bizonyítja, hogy Lukács hallotta-e levél felolvasását a helytartó előtti tárgyaláson, vagy valahogy hozzájutott egy másolathoz, „mivel senki sem rögzítette volna le így ezt a féligazságot, ha csak hallomásból ismeri a tevét tartalmát.


Forrás: Sáry Pál - Bűnvádi eljárások az Újszövetségben
,-