logo

V December AD

A Nero-féle keresztényüldözés - Pál második római pere és kivégzése.

64 június 18-án éjjel óriási tűzvész tört ki Rómában. A fékezhetet- lenné váló lángok a város tizennégy kerületéből hetet részbeni hármat pedig teljesen elpusztítottak, (vö. Tac. ami. 15,40). „Hm nap, hét éjjel dühöngött a tűzvész " - írja Suetonius (Suet. Nero 38).
A katasztrófa által megbénított Róma bűnbakot keresett. ARTHUR STAPYLTON BARNES rámutat, hogy pontosan ez történt Angliában is, amikor II. Károly uralkodásának idején a nagy londoni tűzvész okozásával a katolikusokat vádolták. A nép között lábra kapott a hír, hogy maga a császár gyújtotta fel a várost (Pl in. nat, kist. 17,1.5; Dió 62,12; Suet. Nero 38).
Ahogy ÜRÖGD) GYÖRGY írja, „a népharag förgetegét nem lehetett tartósan koriatok közé szorítani. "rt „Ezért a híresztelés elhallgattatása végett - írja Tacitus - Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett" (Tac. ann. 15,44).

Felmerül a kérdés, hogy a császár miért éppen a keresztényekre hárította át a gyújtogatás vádját? A korábbiakban többször is láthattuk, hogy a rómaiak sokáig nem láttak különbséget a zsidók és a kereszté nyék között.” Most Nero mégis határozottan elválasztja a két vallás követőit, s kimondottan a keresztényeket vádolja a tűzvész okozásával. Mi lehet ennek az oka? E problémára a princeps környezete szolgál magyarázatul, Nero szívesen vette körül magát zsidókkal.
A császár második felesége, Poppaea Sabina, át is tért a zsidó hitre. Ezért nevezi Josephus Poppaeát „istenfélő asszony"-nak (Jós, anr, 20, S, 11), s erre utalnak a császárné temetésének körülményei is.17í TAKÁCS INCE szerint „ez a nő és a zsidó környezet terelte a császár figyelmét a keresztényekre, ”lfí RENANnál szintén azt olvashatjuk, hogy „ Caligula trónrttléptétől Nero haláláig a zsidó ármányok szüntelen tartottak Rómában. ...kétségbevonhatatlan tény, hogy Jeruzsálem pusztulása előtt a zsidók voltak a keresztények igazi üldözőt és mindent elkövettek a megsemmisítésükre.

A keresztények üldözésének hátterében VARGHA DEZSŐ szerint is a zsidóság egyes harciasabb elemei álltak: „A kereszténység és a zsidóság közt igen nagy különbségek voltak és a zsidó zelóták nem szűntek meg a különbségeket folyton kiemelni. A keresztényeket, mint a zsidóságtól elszakadt exirem sectár... tekintették, melynek mindenhol ellene mondottak. Azonnal elkövettek mindent elnyomására... Ők hívták fel a római hatóságok figyelmét rája és hogy keresztényellenesen hangolják őket, mint a római birodalom és a császár ellenségeit denun- ciálták azokat, ismétlődött az a képmutató játék, amelyet Pontius Pilatussal szemben eljátszottak, midőn császáriabbak akartak lenni a helytartónál.
Hasonló álláspontot képvisel BUJI FERENC is, aki az első keresztényüldözés hátterét feltáró kiváló tanulmányában a következőket írja: „a keresztényüldözések forgatókönyvszerűén zajlottak: mivel a zsidók elvakult keresztény gyűlöletüket nem tudták törvényes keretek közöli kiélni, a római hatósággal igyekeztek elvégeztetni azt, amit Ők szerettek volna csinálni a keresztényekkel. Ennek érdekében a két legfőbb módszerük a rágalmazás és a feljelentés volt.

Az ókori források egyértelműen alátámasztják e megállapításokat. Szent Jusztinosz szerint a zsidóság aknamunkája állt a keresztényüldözések mögött: „A most uralkodók miatt nincs rá hatalmatok, hogy kezeteket ránk tegyétek, de amit megtudtatok tenni, azt meg tettétek. ...a velünk való rossz bánásmód okai ti vagytok... Jeruzsálemből kiválasztott férfiakat küldtetek szét az egész világra, ők a keresztényekről mint istentelen szektáról beszélnek, és elhintették mindazt, amit bennünket nem ismerő emberek beszélnek" (Juszt. diai. 16,417,1).
Origenész szintén azt írja, hogy a keresztények gyalázatos bűneiről szóló alaptalan híresztelések a zsidóktól erednek (Őrig. 6,27), Tertullianus szerint a zsidók zsinagógái az üldözések fonásai: „synagogas Judaeorum fontes persecutionum” (Tért. scorp. 10,10). A zsidóknak a Krisztus követőivel szembeni ellenséges magatartása a fennmaradt keresztény vértanú aktákból is kitűnik. A máglyahalálra ítélt Szent Polükarposz aktájában például ezt olvashatjuk: „a tömeg a műhelyekből és fürdőkből összegyűjtötte a rozsét és a tűzifát, a zsidók különösen készségesen segítettek, amint ez már ilyen esetekben szokásuk lett (acta Pol. 13.1).
Római Szent Kelemen azt írja az egyik levelében, hogy „az irigykedés miatt a legnagyobb és legigazabb oszlopok szenvedtek üldöztetést (lClem. 5,2). TAKÁCS INCE szerint irigységet egyedül a zsidók érezhették a keresztények iránt: „Ők ugyanis már ekkor észrevették, hogy ha Jézus vallása diadalmaskodik, akkor a zsidó hitnek meg kell szűnnie. Ezért féltékenységből és Krisztus iránti gyűlöletből mindenhol a kereszténység terjedésének útját állták Mózes követői.

Rómában a tűzesetek kivizsgálásával általában a rendőrség és tűzoltóság (a hét cohors vigiltm) parancsnoka, a praefectus vigilum foglalkozott, a legsúlyosabb bűnügyekben azonban a praefectus urbi járt el. Paulus, a római jogtudós azt írja, hogy a praefectus vigilum tart vizsgálatot a gyújtogatok, betörők, tolvajok, rablók és orgazdák ügyében, az olyan megátalkodott és hírhedt személyeket kivéve, akiket a praefectus urhrnak adnak át:
Cognoscit praefectus vigilum de incendiariis effractoribus furibus raptoribus receptatoribus, nisi si qua tam atrox tamqtte famosa persona sit, ut praefecto urbi remittatur” (Dig. 1,15,3,1),

A keresztények elleni eljárásokat - az Ügy súlyosságára tekintettel - valószínűleg a praefectus urbi vezette. Sok keresztényt elevenen elégettek; Tacitus azt írja, hogy a halálraítéltek Nero kertjeiben „éjszakai világításul" szolgáltak (Tac. ann. 15,44).
A tűzvészokozást a nagyrészt fából épült Rómában kezdettől fogva rendkívül súlyosan büntették. Azt, aki épületet vagy ház közelében lévő gabonaasztagot szándékosan felgyújtott, a XII táblás törvény értelmében megkötözve és megverve tűzhalállal büntették; „Qui aedes acerumve frumenti íuxta domum positum combusserit, vinctus verberatus igni necari iuberur, si modo sciens pritdensque id commiserit” (XII tab. 8,10).
A források szerint e talio-sztrű büntetést alkalmazták a császárkorban is. Callistratus azt írja, hogy a gyűj- togatókat, akik a városon belül ellenséges érzületből vagy nyereségvágyból tűzesetet okoztak, főbenjáró büntetéssel sújtják, s legtöbbjüket élve elégetik: „Incendiarii capite puniuntur, qui ob inimicitias vel praedae causa incenderint intra oppidum: et plerumque vivi exuruntur” (Dig. 48,19,28,12).

A római államhatalom képviselői előtt a tűzvésszel kapcsolatos eljárások során tudatosult az, hogy a kereszténység nem a zsidó vallás egyik ága, hanem egy önálló, új vallás, E felismerést követően a keresztény hit gyakorlását hivatalosan betiltották. A keresztényüldözések neves kutatói, C. CALLEWAERT és P. ALLARD szerint Neró kiadott egy rendeletet, amely röviden így szólhatott: „Non licet esse Christianos ”, vagyis keresztények nem létezhetnek (Sulp, Sev. 2,29,3).
Felmerül a kérdés, hogy az idegen kultuszok iránt oly türelmes római állam miért üldözte a kereszténységet? Hiszen - ahogy B. W. HENDERSON írja - egyetlen ókori állam sem volt annyira türelmes az idegen kultuszok iránt, mint Róma. „Magánjogi forrásaink, - állapítja meg BRÓSZ RÓBERT - azt mutatják, hogy egészen a kereszténység fellépéséig nemigen találunk jogi szabályozást, szankciókat a római valláson kívüli egyéb vallásokkal szemben. Talán egyetlen kivétel a Senatus Consultum de Bacchanalibus az i. e, II. századból.

VARGHA DEZSŐ kutatásai szerint Rómában minden tűri vallásnak két jellegzetes vonással kellett bírnia: réginek és nemzetinek kellett lennie, ha nem bírt e két jelleggel, akkor »eruenda prorsus et detestanda confessior volt. A római jog e szabálya kitűnik Paulus jogtudós következő soraiból is: „qui novas sectas.,. inducunt... honestiores deportantur, humiliores capite puniunturvagyis azokat, akik új szektákat vezetnek be, ha honestiores (előkelők), deportál and ók, ha humiliores (alacsonyrendőek), fejvesztéssel kell büntetni őket (Paul. sent. 5,21,2).
A zsidó vallást ősi volta miatt fogadták el a rómaiak. Ahogy Tacitus a mózesi törvényeket elemezve írja, „ezeket a szokásokat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi” (Tac. hí$i. 5,5). Iosephus is felhívja Apión figyelmét arca, hogy „csodálhatná a rómaiak nagylelkűségét és mértéktartását, hogy alattvalóikat nem kényszerítik ősi törvényeik megszegésére" (Jós. Ap. 2,6).

Egyes kutatók szerint a keresztényeket nem vallásuk miatt ti időzték. E. LE BLANT szerint a keresztényeket különböző állam elleni bűncselekmények (seditio, sacrilegium, crimen laesae maiestatis) vádjával állították bíróság elé. MAX CONRAT-nak szintén az a véleménye, hogy a kereszténység a Római Birodalomban sohasem volt tiltva: Krisztus követőit nem a vallásuk miatt büntették, hanem mindig határozott büntettek miatt; Nero alatt gyújtogatás, később vérengző és fajtalan rítusok, majd felségsértés, ateizmus, az államvallástól való elszakadás volt a vád ellenük. Hasonló álláspontra helyezkedett N. A. MASKIN ÍS, aki a következőket írja: „Olyan törvény, amelyet külön a keresztények ellen adtak volna ki, sohasem volt. Leginkább istentelenséggel (amennyiben nem voltak hajlandók részt venni a hivatalos istentiszteleteken), felségsértéssel (amennyiben nem mutatlak be áldozatot a császár szobra előtt), és azokkal a titokzatos bűncselekményekkel vádolták, őket, amelyeket kósza hírek alapján rájuk fogtak.

A fenti szerzők álláspontját a források egyöntetűen cáfolják. Már Péter apostol ezt írta a kisázsiai keresztényeknek: „ Egyiktek se azért szenvedjen, mert gyilkos, tolvaj, gonosztevő vagy bitorló. De ka mint keresztény szenved, ne szégyellje, hanem dicsőítse meg Istent ezzel a hitvallással" (lPt 4,15-16). Jusztinosz Apológiájában a következőket olvashatjuk: „nálunk pedig pusztán az elnevezést is már vádnak tekintitek. ...mint keresztényeket (télnek el bennünket. ...ha valaki a vádlottak közül nem vallja be keresztény voltát, mint ártatlant szabadon becsaljátok, ám ha annak vallja magát, pusztán a beismerés alapján ítélitek el" (Juszt. ápol. 1.4,4-6).
Tertullianus híres Védőbeszédében egyértelműen Nero keresztényei lenes rendeletére utal: ,, micsoda kemény kegyetlenséggel mondjátok ki a megállapítást: nem szabad léteznetek. És ezt minden emberségesebb megfontolás nélkül parancsba adjátok" (Tért. ápol. 4,4), Jusztinosz Trifónnal folytatott dialógusában ezt írja: „fejűnket veszik, megfeszítenek, vadállatok elé dobnak minket, fogságba vetnek, minden más kínzással gyötörnek, mert hitvallásunktól nem tántorodunk el" (Juszt. diai. 110,4). VARGHA DEZSŐ megjegyzi, hogy „a keresztények bizonyára nem büszkélkedtek volna a confessor címmel, ha az a majestas vagy sacrilegium, nem pedig a kereszténység deiietumának beismerésére vonatkozott volna."

Az ifjabb Plinius a keresztények ellen lefolytatott eljárásokról beszámolva a következőket írja Traianusnak: „Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltok azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállítottam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust - márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők-, azokat elbocsátottam” (Plin. ep. 10,96). E sorokat szintén csak úgy értelmezhetjük helyesen, hogy a keresztényeket hitük miatt ítélték el, s nem a császárkultusz megtagadása miatt.
A császárkultusz megtagadása csupán bizonyíték volt ellenük A keresztény mártírok aktáit olvasva szintén arra a következtetésre juthatunk, hogy Krisztus követőjének lenni büntetendő cselekmény volt. Szent Iulius vértanú például ezt kiáltotta oda Maximus praefectusak: „Hozz tehát ellenem ítéletet, mint keresztény ellen! ” (aeta luk L). Szent Pioniosz aktája szerint a presbiter ügyében hozott ítélet szó szerint így szólt: „Követeljük, hogy elevenen égessék el Pionioszt, aki kereszténynek vallotta magát” (acta Pion. 20,7). Az, hogy a keresztények büntetésének oka (causa poenae) egyedül vallásuk volt, világosan kitűnik Euszebiősz következő soraiból is: „Körbevezették az amfiteátrumban, miközben előtte egy táblát vittek, amire ez volt írva latinul: »£z a keresztény Amüosz ” (Eusz. 5,1,44).
Végül a kereszténységet engedélyezett vallássá nyilvánító császári rendeletek szövege is arra enged következtetni, hogy a kereszténység addig religio illicita volt: „Ha... Nagy Konstantin, Galériás és Licinius türelmi rendeletét olvassuk - írja TAKÁCS INCE -, rábukkanunk az Institutum Neronianum visszavonására. Ebben a türelmi rendeletben ugyanis a három császárkoiiéga megengedte: Ut denuo sint Christiani = újra lehetnek keresztények. Eladdig tehát a keresztényeknek nem volt létjogosultságuk a római állam törvényei értelmében! ”

Mielőtt rátérnénk Pál apostol második perének elemzésére, egy problémát mindenképpen tisztáznunk kell: milyen eljárás során vonták felelősségre a keresztényeket? MOMMSEN szerint a magistraiusok coercitiós jogkörükben jártak el a keresztények ellen, s e rendőri eljárásuk során büntették meg őket.
A nagy német ókortörténész itt egészen biztosan téved; a keresztények között ugyanis sok római polgár is volt, akiket peren kívüli eljárás során nem lehetett kivégezni. Plinius helytartó és Traianus császár levélváltásából is kitűnik, hogy a keresztényeket peres eljárás során marasztalták el. Plinius azért kért levelében tanácsot a császártól, mert - mint írja - „keresztényik ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon ” még sohasem vett részt (Plin. ep. 10,96).

A keresztényekkel szemben indított büntetőperekkel kapcsolatban még egy dolgot érdemes megemlítenünk. Krisztus követőit csak a III. századtól kezdték hivatalból üldözni, amikor a római államhatalom általános támadást indított teljes megsemmisítésükre. Az I-II. században a keresztények ellen büntetőper megindításának - az uralkodó vádelvű (accusatorius) eljárási rendszer elveinek megfelelően - kizárólag vádemelés alapján volt helye. Ez világosan kiderül Traianus Pliniushoz írott soraiból is: „Nem kelt utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják Őket, büntetendők ” (Plin. ep. 10,97; vő. Eusz. 5,5,7).
Pál 66-ban visszatért Rómába; bizonyára azért, hogy megerősítse hitükben az üldözött keresztényeket. Az apostolt - valószínűleg feljelentés alapján - hamarosan letartóztatták, s a hagyomány szerint a Capitolium lábánál lévő börtönbe, a Carcer Mamertinusba vitték.

E börtön még Róma negyedik királyának, Ancus Martiusnak az idején készült; ,,börtönt építenek a város közepén, mely fenyegetően magaslik a Fórum felé" - írja Livius (Liv. 1,33). A hatodik király, Servius Tullius a börtönt egy földalatti helyiséggel bővítette ki, amelyet a királyról Tulllicmumnak neveztek el. E sziklába vájt veremről Sallustius a következőket írja; „Vart egy helyiség a börtönben, a bejárat bal oldalánál kicsit felfelé, körülbelül tizenkét láb mélységben a föld alatt, a neve Tullianum. Ezt mindenfelől falak védik, fölötte íves kőboltóZűt, de elhanyagoltságával, sötétségével, undorító szagával félelmetes hatást kelt" (Sáli. Cat. 55). E sötét, nedves lyukba kötéllel engedték le azokat a gonosztevőket, akik a halálbüntetésükre vártak.
Pál e börtönből írta második levelét Timóteusnak. E levélből is kiderül, hogy az apostol második római fogsága sokkal szigorúbb volt, mint az első. Pál azt írja, hogy bilincseket szenved, „mint egy gonosztevő" (2Tim 2,9). Nem kevéssé fázhatott az idős Pál a hideg, nyirkos földalatti börtönben. Jugurtha, Numidia királya Plutarkhosz szerint így kiáltott fel, amikor leengedték e talajvízzel telt helyiségbe: „Herculesre, de hideg a fürdőtök!" (Plüt. Mar. 12). Az apostol bizonyára ezért írta azt Timóteusnak, hogy „Köpenyemet, melyet Troász-ban Korpusznál hagytam, arra jövet hozd magaddal” (2Tim 4,12).

Pál letartóztatása idején Nero nem tartózkodott Rómában. Suetonius beszámolója szerint ugyanis a császár 66 szeptemberétől 68 januárjáig Görögországban volt (Suet. Nero 22). Nero távollétére helyetteséül egy görög libertinust, Heliust bízta meg, aki korábban a császári vagyon kezelőjeként Ázsia provinciában tevékenykedett. E császári döntés meglephette a rómaiakat, hiszen a pereket Augustus óta a praefectus urbi helyettesítette.
Városi praefectus ekkor is volt Rómában, éspedig Flavius Sabinus, aki a nagy hadvezér, Flavius Vespasianus testvére volt. Nero azonban a Piso-féle összeesküvés felszámolása után nem bízott többé a római vezető körökben, s valószínűleg ezért esett választása inkább a neki hűséggel tartozó felszabadított rabszolgára, aki mellé segítségül egy Polykleitus nevű, ugyancsak görög származású libertinust rendelt.

Arról, hogy ki ítélkezett Pál ügyében, semmi biztosat nem tudunk. A középkori legendák szerint az apostolt maga Nero ítélte halálra, ez azonban a császár távolléte miatt teljességgel kizárt. Szóba jöhet ismét a városi praefectus, de az is elképzelhető, hogy Pál felett - a kormányzás mellett bizonyára bírói feladatkört is ellátó - Helius vagy Polykleitus ítélkezett. Ez utóbbira Római Szent Kelemen már említett leveléből következtethetünk, amelyben az áll, hogy Szent Pál „a kormányzók előtt (epí tón hégoumenón) halt vértanúhalált" (lClem, 5,6).

Az apostol utolsó levelében a következőket írja: „Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnült Ám az Úr mellém állt és erőt Öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából" (2Tim 4,16-17). E sorok értelmezése mindig is sok fejtörést okozott a biblikusok számára.
SZÖRÉNYI ANDOR és GYÜRKI LÁSZLÓ véleménye szerint Szent Pál „első védekezésén” (próté apológia) az apostol első római perét kell érteni. Az „oroszlán torkában” való megmenekülés a per felmentő ítélettel való befejeződésére utal; az evangélium hirdetésének befejezése pedig azt jelenti, hogy az örömhír az apostol által - felmentése után - eljutott egészen Hispániáig." Számos biblikus ettől eltérő álláspontra helyezkedik: szerintük Pál „első védekezése” az apostol második (tehát a levél írásakor folyamatban levő) perének első tárgyalását jelenti.
Az „oroszián torkából" ezek szerint csak ideiglenesen menekült meg az apostol: Pál a levelében csupán arra utal. hogy az első tárgyaláson (actio príma) nem született ügyében mindjárt halálos ítélet; így a következő tárgyalásig (actio secunda) még időt nyert, s környezetében (a pogány birodalom szívében) tovább hirdethette az evangéliumot.

Véleményem szerint ezt az utóbbi álláspontot fogadhatjuk el. Nem valószínű, hogy Pál az első perére utal a levelében: miért írt volna az apostol olyan múltbeli eseményekről, amelyekről Timóteus minden bizonnyal jól tudott? Másrészt Pál azt mondja, hogy első védekezésekor mindenki cserbenhagyta; ez a második per során - ismerve a körülményeket - nem meglepő; az első perben viszont az apostol olyan kedvező helyzetben volt, hogy teljesen érthetetlen, miért hagyták volna el akkor barátai, tanítványai.
Persze, ha azt az álláspontot fogadjuk el, hogy Pál második római perében két tárgyalást tartottak, szintén felmerülnek problémák. Az előzőekben már láttuk, hogy a keresztényeket pusztán vallásuk miatt ítélték el, bizonyítékként pedig elegendő volt ellenük saját beismerő vallomásuk. A római jog úgy tartotta, hogy a vádlott a beismerésével önmagát ítéli el; ,, Confessus pro indicato est, qui quamodo sua sententia damnatur" - írja Paulus, a római remekjogász (Dig. 42,2,1).

Biztosak lehetünk: abban, hogy Pál nem tagadta meg bitét a törvényszék előtt. A tárgyalást ennek, ellenére mégis elnapolták. Méltán furcsálhatjuk ezt az eljárást. Az apostol ügye nem lehetett vitás: miért nem hozott akkor a bíróság döntést mindjárt az első tárgyaláson?
E problémára ZLINSZKY JÁNOS ad választ, aki a római bizonyítási eljárás szabályait elemezve a kővetkezőket írja: „a keresztényüldözések idejében a vádlottnak beismerő nyilatkozata után, ha tehát kereszténynek vallotta magát, és ennek alapján azonnal el lehetett volna Ítélni, mégis engedélyeztek harminc napi meggondolást időt.
Módot adtak a beismerés után, hogy ezen változtathasson. Tehát amikor a beismerésen múlott a biinteres, a rómaiak igen toleránsán lehetőséget adtak a büntetendő magatartás megváltoztatására. Ha netán »megjött az esze«r a vádlottnak, és úgy nyilatkozott, hogy »én mégsem vagyok keresztény, mégsem vallom ezt magamra, nem vallom azt a tant#, ezzel, úgy vélték a római hatóságok, a büntetőeljárás elérte a célját, a büntetés felesleges. E gyakorlat létezése a vértanúk ránkmaradt aktáiból is kitűnik. A szcilliumi vértanúk bírósági jegyzőkönyve szerint P. Vigellius Saturninus afrikai proconsul így szólt a vádlottakhoz, miután azok kereszténynek vallották magukat: „Kaptok harminc nap haladékot, gondoljátok meg!" (acta Scilk 13). Perennis, Kís-Ázsia helytartója, szintén ezt mondta egy Apollonius nevű keresztény vádlottnak: „Haladékot adok neked, Apollo, hogy döntést hozz magadban életed felől" (acta Apóik 10).

Pál tehát első kihallgatása után valószínűleg visszakerült a börtönbe, hogy ott átgondolhassa ügyét. A második tárgyalás kimenetele az apostol előtt - mivel meggyőződése továbbra is rendíthetetlen maradt - nem lehetett vitás, s ezért levelében így búcsúzott szeretett tanítványától: „nemsokára áldozatul esem, s közel van már elköltözésem ideje ” (2Tim 4,6). Megrendítő az a tudatosság, ahogy Pál a vértanúságra készült: „A jó karcot meghurcoltam, a pályát végigfutottam. Most készen vár az igaz étet koronája... ” (2Tim 4,7-8).
Pálnak valószínűleg a második tárgyaláson sem akadt védője: ki is mert volna a vérengző keresztényüldözés idején Krisztus legbuzgóbb apostolának védelmére kelni? A vádlott maga bizonyára azzal védte magát a bíróság előtt, hogy az evangélium hirdetése által nem ártott a Római B irodai ómnak, sőt mindenhol az államhatalom iránti engedelmességre buzdította a keresztény híveket (vö. Róm 13,1-7). E védőbeszéd azonban nem lehetett eredményes. Önmagában az, hogy Pál továbbra is kereszténynek vallotta magát, elegendő volt a bíróság számára a végső döntés meghozatalához.

Az apostol kivégzésének módja felől nincsenek kétségeink. Az első és a második században még minden római polgárt megilletett az a kiváltság, hogy megszégyenítő büntetések helyett fejvétel által végezzék ki. Ez jól kitűnik Euszebiosz Verns helytartó cselekedeteiről szóló beszámolójából: „akikről kiderüli, hogy római polgárok, azokat lefejeztette, a többieket pedig a vadállatok elé vetette " (Eusz. 5,1,47).
A halálbüntetést az apostolon is fej vétel (amputatio capitis vagy decollano) által hajtották végre; ezt az ókeresztény feljegyzések egyöntetűen állítják: „Pált... Rómában fejezték te”- írja Euszebiosz (Eusz, 2,25,5); „Pál ugyanazzal a halálnemmel nyerte el a koszorút, mint Keresztelő János " — mondja Tertullianus (Tért. praescr, 36); Szent Jeromos szerint Pálnak „Rómában Krisztusért fejét vették (Hier. 5); Lactamiusnál pedig azt olvashatjuk, hogy Nero „Pétert keresztre feszítette, Pált pedig lefejeztette” (Lact. 2).

A rómaiak büntető hatalmát már a legrégebbi időktől fogva a vesszőnyalábba foglalt bárd (fasces cum securibus) jelképezte, Livius például beszámol arról, hogy a decemvirek lictorai „a vesszőnyalábokba a bárdokat is belekötözték” (Liv. 3,36). Eredetileg tehát a lefejezést bárddal hajtották végre. Szintén Líviusnál olvashatjuk; „a meztelenre vetkeztetett bűnösöket megvesszŐzik és bárddal lefejezik” (Liv. 2,5).
A bárd (securis) helyébe aztán a principátus alatt a kard (gladius) lépett. Ez Pál alábbi soraiból is kiderül: „A felsőbb hatalom nem arra való, hogy elijesszen a jótettől, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót, és megdicsér. Isten eszköze ugyanis a te javadra, De ha rosszat teszel, félj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn" (Rám 13,3-4). S így az apostolt is karddal fejezték le; ezért ábrázolják Pált mindig karddal a kezébe.

A halálos ítéletek végrehajtását általában egy centurio irányította: „a kivégzést vezénylő centurio ekkor az ítélet végrehajtóval visszaterelte a kardját a hüvelyébe" - írja egy helyen Seneca (Sen. ira 1,18,4). A kivégzések kezdetben mindig a Fórumon történtek: „azokat, akiket megbilincselve Rómába vittek, a Fórumon megvesszőzték, majd lefejezték" — olvashatjuk Liviusnál (Liv. 9,24; vö. Jós. beit. 7,5,6).
Később a városon kívül hajtották végre a halálbüntetéseket. Kivégzésekre általában csak köznapokon került sor, mivel a szakrális normák tiltották, hogy azok állami ünnepnapra essenek. Suetonius Tiberius bűneinek felsorolásakor jegyzi meg azt, hogy „Nem múlt el nap halálos ítélet nélkül, még isteneknek szentelt vallásos ünnepnap sem. Újév napján is hajtottak végre ítéletet" (Suet. Tib. 61; vö. Tac. ann. 4,70).

A hagyomány szerint Szent Pált a városon kívül, a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett végezték ki 67 nyarán, egy napon Szent Péter apostollal. ,Néró császár uralkodásának tizennegyedik esztendejében, ugyanazon a napon, mint Pétert, őt is kivégezték” - írja Pálról Szent Jeromos (Hier. 5). Pált állítólag egy cédrus mellett fejezték le, míg a római polgárjoggal nem rendelkező Pétert egy lerebint-fa közelében feszítették keresztre.
DANIEL-ROPS szerint e hagyománynak szimbolikus jelentése van: „az Egyház két legmagasabbra nőtt fáját egyetlen csapással vágták ki. A helyet, ahol a pogányok apostola a vérét ontotta, ma a Basilica di ire Fontane trappistái őrzik, míg Pál eltemettetésének helyén a falakon kívüli Szent Pál (San Paolo Fuori le Mura) bazilika emelkedik.
Az apostol sírja felé épített oltár felső részén egy idézet olvasható, mely a filippieknek írt levélből származik, s amely tömören összefoglalja a pali tanítás lényegét: „MIHI VIVERE CHRISTUS EST ET MORI LUC RUM" vagyis „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fii 1,21).


Forrás: Sáry Pál - Bűnvádi eljárások az Újszövetségben
.-