logo

XXIII Januarius AD

Önálló apostoli küldetés

Eltekintve az Arábiában töltött rövid időtől, Pál missziói munkája az antióchiai egyház védnöksége alatt állt. Ettől az egyháztól kapta felhatalmazását, és ennek az egyháznak a küldötteként indult missziói útjaira (ApCsel 13,3; 15,40). Most megváltozott a helyzet, ami Pál leveleinek címzéséből is kitűnik.
A Tesszalonikaiaknak írt levelek idején Pál még az antióchiaiak megbízásából dolgozott. A három levélből kettőnek a címzése megmaradt, és mind a kettőben Pál csak a nevét adja meg.: „Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikaiak egyházának” (1 és 2Tesz 1,1). Ez az egy-szerűség Pál magabiztosságának a jele, tudta, hogy a címzetteknek nincs többre szükségük.

A következő levél, amelyet az antióchiaiakkal való szakítás után írt, így kezdődik: „Pál, aki nem embertől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztustól és az őt a halálból föltámasztó Atyaistentől kapta küldetését” (Gál 1,1).
Ha arra gondolunk, hogy a galaták jól ismerték Pált, hiszen csaknem két évet töltött náluk, érzékeljük, hogy drámai változások történtek a közbeeső időszakban. Pál elhatárolódik Antióchiától, amelynek égisze alatt térített Galáciában, és azt hangsúlyozza, hogy nem az antióchiaiaktól kapta apostoli megbízatását, még közvetve sem. Az Istentől származó megbízatás egyetlen közvetítője a feltámadt Úr, akivel ő, Pál a damaszkuszi úton találkozott. Ez az önigazolás elárulja, hogy Pál tudatában volt egy nagyon súlyos problémának.

Az Antióchiával való szakítás következtében elveszítette apostoli megbízatását és legitimációs bázisát. Az elszigeteltség, amelybe ily módon került, súlyosan érintette, de nem bánta meg, hogy így döntött. Túltette magát a súlyos csapáson, és nem beszélt róla többet. Mint mindig, nem a múlt érdekelte, hanem a jövő, és minden gondolatát a misszió folytatása kötötte le. Az elszigeteltség azt jelentette, hogy nem áll mögötte senki, és nem hivatkozhat másra, csak magára. Nehezen védekezhetett a vád ellen, hogy közönséges szélhámos, aki üzletel a vallással, és rászedi azokat, akiket sikerül megszédítenie. Megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen helyzetbe került: nem volt több az emberek szemében, mint egy távoli országban keresztre feszített gonosztevőről szóló furcsa vallás kitalálója és egyetlen híve.
Ahhoz, hogy hitelesen léphessen fel, olyan hivatkozási alapra volt szüksége, amely tekintélyt biztosít neki. Csak azt tehette, hogy küldetését egy felsőbb hatalomtól, magától Jézus Krisztustól származtatta. így is tett minden további levelében, a Filippieknek írt levél kivételével. Jóllehet ez a hivatkozási alap teológiailag megállta a helyét, ugyancsak törékeny garancia volt. Vajon Pál hitelt adott volna egy idegennek, ha ez a Krisztussal való találkozásra hivatkozva ugyanilyen igénnyel lép fel? Hogyan igazolhatta volna magát az illető, hogyan igazolhatta magát Pál?

Azt is javasolhatta volna Pál bírálóinak, hogy imádságaikban vigyék Krisztus elé az ügyet. De ha támadt is ilyen gondolata, elvetette. Az érv, amit saját igazolására végül is felhoz, nagyon meggyőző. „Talán csak nem szorulunk nektek szóló vagy tőletek kapott ajánlólevélre? Ti vagytok a mi ajánlólevelünk, a szívünkbe írva. Olvassa és megérti minden ember, mert meglátszik raj
latok, hogy Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk” (2Kor 3,1-3). Más szóval Pál arra hívja fel bírálóit, hogy szembesüljenek a tényekkel: győződjetek meg a saját szemetekkel, ki vagyok és mit értem el!
Valóban szembeszökő aránytalanság volt az ok (egy idegen országból jött zsidó kétkezi munkás) és az okozat (virágzó közösségek különböző fontos városokban, amelyek tagjainak életét az Evangélium új tartalommal töltötte meg) között. Az ellentmondást csak annak elismerésével lehetett feloldani, hogy Pál nem a valódi ok, hanem csupán „Isten munkatársa” (lKor 3,9). „Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2Kor 4,7). Mint a kegyelem látható csatornája, Pál bizonyítottan felhatalmazást kapott arra, hogy a hiteles Evangéliumot hirdesse. Egy hazug és önző embernek Isten nem ad ilyen megbízatást.

Pálnak szemmel láthatólag nem jelentett problémát, hogy igazolnia kellett magát. Kevés területen értett egyet bírálóival, de ebben igen. Nem hiányzott belőle az egészséges szkepticizmus, és ezt másokban is értékelte. Bárki bármit állított, Pál rögtön bizonyítékot kért ennek alátámasztására. így a kegyelem, ha nem mutatkozott meg kézzelfogható formában, nem létezett Pál felfogása szerint.
A Lélek ajándékainak mindenki számára nyilvánvalónak kellett lenniük ahhoz, hogy Pál elismerje őket. Ezért volt az, hogy Pál soha nem nevezett ki vezetőket az általa alapított közösségekben. A hívek rátermettségük alapján igényelhették maguknak ezt a pozíciót. „Kérünk titeket, testvérek, becsüljétek meg azokat, akik körötökben fáradnak, vezetnek és intenek benneteket az Úrban. Munkájukért legyetek irántuk minél nagyobb szeretettel” (ITesz 5,12-13; vö. lKor 16,15-16).


Forrás: Jerome Murphy-OConnor Pál története