logo

XXIII Januarius AD

Misszió a törvény kiiktatásával

Kr. u. 51 kora őszén Pál már öt éve volt távol Antióchiától. Az eredetileg Efezusba tervezett missziói útból olyan sikeres hittérítő kampány lett, amely három provinciát érintett, Galáciát, Macedóniát és Acháját. A megtérítettek ezekben a tartományokban túlnyomórészt a pogányok közül kerültek ki, és a keresztény közösséghez való csatlakozásuk nagyon egyszerű dolog volt. Meg kellett tagadniuk a bálványokat, amelyeket eddig imádtak, és hitet kellett tenniük Jézus Krisztus mint egyetlen megváltó mellett (Róna 10,9), majd hitük bizonyságaként alá kellett vetniük magukat a keresztség szertartásának.
Mivel Pál meggyőződése szerint a Messiás eljövetele fölöslegessé tette a törvényt, szükségtelennek tartotta, hogy a törvény előírásainak teljesítésére kötelezze az újonnan megtérteket. Egyedül a Jézus Krisztusban való hitet tartotta az üdvösség feltételének. Ez a felfogás általánosan elfogadott volt Antióchiában, amikor Pál első missziói útjára indult, és egykori útitársa, Barnabás is egyetértett vele.

Efezusból Pál hajóval ment Palesztinába (ApCsel 18,21-22). Ez mintegy 1000 kilométeres út volt. Kedvező széljárás esetén nem tartott tovább egy hétnél, de a hajója Cezáreában kötött ki, Antióchiától jóval délre. Mivel Lukács koncepciója szerint Pál erősen kötődött Jeruzsálemhez (ApCsel 22,3), azt állítja, hogy Pál, kihasználva az alkalmat, tisztelgő látogatást tett a jenizsálemi anyaegyháznál. Valószínűbb azonban, hogy miután megérkezett Cezáreába, azonnal elindult gyalog Antióchia felé, hiszen tapasztalatból tudta, hogy még 500 kilométert kell megtennie, és a gyakori ellenszél miatt nem érdemes hajóra szállnia.1 Ugyan miért vesztegette volna az idejét és energiáját egy jeruzsálemi kitérőre? Jeruzsálem nem az ő egyháza volt.
Amikor végre megérkezett Antióchiába, Pál bizonyára ünnepélyes fogadtatásra számított, amiért olyan messzire elvitte az Evangéliumot, és olyan sikerrel. Nagy csalódás lehetett számára, hogy az antióchiaiak időközben megkérdőjelezték a törvény kiiktatásával folytatott misszió helyénvalóságát. Úgy érezhette, hogy alapjában érte támadás egész életművét. Nem az érdekelte az antióchiaiakat, hogy mire jutott, hanem hogy egyáltalában jogában állt-e azt tenni, amit tett.

Az történt ugyanis Pál távolléte alatt, hogy a jeruzsálemi anyaegyház néhány tagja megjelent Antióchiában és azt követelték, hogy minden pogánynak zsidóvá kell lennie, mielőtt a keresztények befogadják maguk közé (ApCsel 15,1). Ahhoz, hogy Jézus követői lehessenek, először körül kellett metélkedniük, és be kellett tartaniuk a zsidó étkezési előírásokat.
Pál tombolt a haragtól. Ezek a bajkeverők „hamis testvérek”, olvashatjuk a Galatáknak írt levélben, akik „azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat és szolgaságba taszítsanak bennünket” (2,4-5). Pál felindulásában súlyos kifejezéseket használ, amelyek azt a látszatott kelthetik, hogy a jeruzsálemi keresztényeknek nem volt igazuk, és teljesen hamis teológiát propagáltak ami nem felel meg a valóságnak.

Pál is azt vallotta, hogy a megváltás az egy igaz Istent imádó választott néphez kapcsolódik, hiszen Isten ehhez a néphez küldte el a Messiást. A jeruzsálemiek azonban továbbmentek, azt hangoztatva, hogy Jézust, a Megváltót is körülmetélték (Lk 2,21), és ő maga is betartotta a törvényt amikor például elzarándokolt Jeruzsálembe, sőt hitet tett a törvény örökérvényűsége mellett: „bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,18). Végül pedig másoknak is megparancsolta, hogy engedelmeskedjenek a törvénynek.
A meggyógyított leprásnak például ezt mondta: „menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot” (Mk 1,44). Ha tehát Jézus, a Messiás ilyen fontosnak tartotta a törvény betöltését, nem tehetnek mást a tanítványai sem. Ezért Jézus valamennyi követőjének alá kell vetnie magát a törvény előírásainak.

Az antióchiai keresztények ismerték valamennyire Jézus életét, és a jeruzsálemiek vitathatatlan tényekre hivatkozó érvelése nagy hatással volt rájuk. Ha azonban cáfolatot vártak Páltól, csalódniuk kellett. Öt az ilyen érvek nem érdekelték, mert teljesen más perspektívából látta a dolgokat. Pál számára Jézus identitása sokkal fontosabb volt, mint bármi, amit mondott vagy tett. Felfogása szerint Jézus mint Messiás új korszakot indított útjára, olyan új világba vezette be az emberiséget, ahol a régi szabályok, kritériumok, követelmények és értékek már nem érvényesek. „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). A Messiás Pál számára a törvény alternatívája volt.

Az antióchiai egyház tehát olyan harc küzdőterévé vált, amelyben az ellenfelek nem egymás felé sújtottak, hanem a levegőt csapkodták. Az érveik két különböző síkon mozogtak, és nem találkoztak egymással, a vita süketek párbeszéde volt. Ezt a feszültséget nem lehetett hosszú időn keresztül elviselni. Az antióchiai egyház csak egy lehetőséget látott a megoldásra: képviselőket küldtek Jeruzsálembe, hogy az anyaegyház elé tárják a problémát. Nem véletlen, hogy a választás Pálra és Barnabásra esett, azokra, akik a legtöbbet tettek a pogány misszió érdekében. Elkísérte őket Titusz is (Gál 2,1), aki itt tűnik fel először Pál társaságában.
A pogány keresztény Titusz valószínűleg antióchiai volt. Nem tartozott a küldöttséghez, úgy tűnik, Pál élő példaként vitte magával Jeruzsálembe, mint olyan keresztényt, akit „nem kényszerítettek körülmetélkedésre” (Gál 2,3). Ha csak segítőre lett volna szüksége, a sokkal tapasztaltabb Timóteus is rendelkezésére állt volna, de ő körül volt metélve (ApCsel 16,3).


Forrás: Jerome Murphy-OConnor Pál története