logo

XXIII Januarius AD

Lelkipásztori tanácsok

Pál tehát végleg szakított Mózes törvényével mint kötelező érvényű szabályok gyűjteményével, mert meggyőződött róla, hogy a törvény törvényeskedéshez vezet. Ebből logikusan következett, hogy a törvénynek mint olyannak nincs helye a keresztény életben. A keresztények életét nem szabályoknak és előírásoknak kell meghatározni, bárhonnan és bárkitől származzanak is ezek. Pál döntésének messzemenő következményei voltak az apostol és az általa alapított egyházak kapcsolatában.
Pál nagy tekintéllyel rendelkezett, de miután tagadta, hogy Istennek a törvényben rögzített parancsolatai kényszerítő erejűek, a saját szavainak sem igényelhetett ilyet. Nem követelhetett engedelmességet maga iránt, miután így érvelt: „ha ugyanis újra fölépítem azt, amit leromboltam, törvényszegőnek bizonyulok” (Gál 2,18). Nem irányíthatta szabályokkal és előírásokkal a keresztény közösségeket. Nem kényszeríthette a híveket arra, hogy meghatározott módon rendezzék be az életüket. De nem engedhette meg ezt másoknak, még magának Jézus Krisztusnak sem.

Pál kétszer idézi a jézusi parancsolatokat. Az első idézet a válás tilalmával kapcsolatos (lKor 7,10). Ezt a tilalmat Pál egy bizonyos esetben elfogadja (lKor 7,11), nem azért, mert kötelező érvényűnek tartja, hanem mert az adott esetben maga sem ért egyet a válás mellett szóló érvekkel. Egy másik esetben viszont a kényszerítő okok miatt megengedhetőnek tartja (lKor 7,15). Ilyen módon tehát Pál kinyilvánítja, hogy nem tulajdonít kényszerítő erőt Jézus tilalmának.
A második jézusi parancsolattal kapcsolatban, amit idéz, még világosabb Pál álláspontja. A forma, ahogy ezt a parancsolatot idézi „éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek” (lKor 9,14) -, nem arra teszi a hangsúlyt, hogy a közösségnek anyagi támogatást kell nyújtania az Evangélium hirdetőjének, hanem arra, hogy az Evangélium hirdetőjének ezt a támogatást el kell fogadnia. Ugyanakkor rögtön hozzáteszi, hogy ő a maga részéről nem engedelmeskedett ennek a parancsnak és nem is fog, hanem továbbra is maga keresi meg a kenyerét (lKor 9,15-18). A két jézusi parancsolatra való hivatkozás azt mutatja, hogy Pál mennyire tiszteletben tartja őket, és mennyire szükségesnek tartja, hogy mások is tiszteletben tartsák. Mégis úgy látszik, hogy Pál a gyakorlatban nem tulajdonított nekik kötelező erőt.

Mivel az emberek beszédmódja, stílusa nem követi automatikusan a nézeteikben bekövetkezett változásokat, úgyszólván elkerülhetetlen volt, hogy Pál időnként utasítás formájában közölje a tennivalót. Néha rajtakapja magát ezen és helyesbít, néha nem. Nem vádolható következetlenséggel ilyen tekintetben, mindig a helyzet szabja meg, hogy tompítja-e a felszólítás kategorikus jel-legét vagy nem. Amikor a házastársi kapcsolatokról szól (lKor 7,5), vagy a jeruzsálemi szegényeknek való adakozásra buzdít (2Kor 8,7), rögtön hozzáteszi: „Nem parancsként mondom” (lKor 7,6; 2Kor 8,8).
Azok a témák, amelyekben Pál nem mérsékli a fel-szólítás határozottságát, a keresztényeknek a megtérés utáni társadalmi helyzete (lKor 7,17 sk.), a korintusiak különböző problémái (lKor 11,34) és az, hogy milyen módon jusson el a jeruzsálemieknek összegyűjtött pénz a címzetteknek (lKor 16,1). Vagyis Pál tartózkodik attól, hogy megfellebbezhetetlen erkölcsi döntéseket nyilatkoztasson ki, de nincsenek ilyen aggályai, amikor adminisztratív döntéseket kell hoznia. Ez utóbbiak csupán gyakorlati kérdéseket érintenek, míg az előbbiek emberek közötti kapcsolatokat, és ezek képezik a keresztény élet lényegét. Alapvető erkölcsi kérdésekben Pál csupán tanácsokat kíván adni: „Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket” (lKor 7,35).

Hogy miért tesz így Pál, ez világosan kitűnik abból, amit a törvényről mint a „halál” eszközéről mond, két helyen azonban külön is szól róla. Kijelenti: senkit nem kíván arra kötelezni, hogy adakozzék a jeruzsálemieknek: „mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7). Pál mind pozitív, mind negatív oldalról hangsúlyozza a választás szabadságát. A döntésnek „szívből” kell jönnie, ami a Biblia szóhasználatában a személyiség középpontja, kívülről nem lehet erőltetni. Aki kényszerből adakozik, a legszívesebben megtartaná magának az adományt, így ez nem kedves Isten előtt (Péld 22,9).
A másik hely még egyértelműbb. Pál ezt írja Filemonnak: „Bár Jézus Krisztusban parancsot is adhatnék rá, hisz kötelességed megtenni, mégis a szeretetre hivatkozva inkább kéréssel fordulok hozzád” (Filem 8-9a). Pál tudja: személyes tekintélyénél fogva utasíthatná Filemont, hogy legyen jóságos elszökött rabszolgájához Onezimuszhoz, fogadja vissza és ne büntesse meg. Mégis, a címzett jóindulatát megnyerendő inkább kéri, hogy így tegyen, mert a szeretet mindig „kötelessége” a keresztényeknek. De van egy másik ok is: „beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald” (14. vers).
A „kényszer” és az „önkéntes vállalás” ellentéte abszolút. Nem lehet egyszerre önként és kényszerből cselekedni. Az, akit valamely előírás köt, nem érezheti úgy, hogy szabadon dönthet egy adott kérdésben. A parancs olyan megkötöttséget jelent, ami lehetetlenné teszi a szabad döntést. Filemonnak egyedül és kizárólag saját magának kell eldöntenie, hogy a szeretetébe fogadja-e Onezimuszt.

Csak akkor válik világossá számunkra, hogy mennyire radikális volt az apostol antinomizmusa, ha tudatosul bennünk, hogy milyen következetes magatartás áll az ilyen páli megnyilatkozások mögött. Pál nem kívánt engedelmeskedni semmiféle törvénynek, és semmiféle előírás betartására nem kötelezte a híveket, még akkor sem, ha ezek Istentől, Jézustól vagy tőle, Páltól származnak. Következésképpen korlátozottak voltak azok az eszközök, amelyek egy-egy közösség irányításában a rendelkezésére álltak. Csak javaslat formájában közölhette a közösség tagjaival, hogy mit vár el tőlük, legfeljebb rábeszéléssel próbálkozhatott, ha a magatartásuk megváltoztatására kívánta rávenni őket. Esetleg hivatkozhatott a saját példájára (lKor 8,13; 11,1), de ez volt minden! Sok időt és energiát takaríthatott volna meg magának, ha hatékonyabb eszközök is állnak a rendelkezésére, de az Antióchiában tapasztaltak arra indították, hogy tartózkodjék a kötelező érvényű előírásoktól, mert ezek elkerülhetetlenül visszavezetnek a törvényhez.


Forrás: Jerome Murphy-OConnor Pál története