logo

XXIII Januarius AD

Bajkeverők Jeruzsálemből

A győzelem és az elégtétel érzése, amit a jeruzsálemi zsinat és Péter antióchiai látogatása keltett Pálban és másokban, nem tartott sokáig. Olyan személyek érkeztek Jeruzsálemből, akik zavart keltettek az antióchiai egy-házban. Pál nem teszi világossá, hogy Jakab küldte-e őket, vagy saját kezdeményezésre léptek fel Jakab irányvonalának képviselőiként. Ténykedésük mindkét esetben Jakabnak a jeruzsálemi zsinaton hozott döntéséhez kapcsolódott. Ha az egyre rosszabbodó politikai helyzetben nem volt ajánlatos ragaszkodni a pogány keresztények körülmetéléséhez, mert ez a zsidó identitástudat felhígulásával járt volna, hasonló megfontolások alapján kívánatosnak látszott a zsidó-keresztények zsidó öntudatának erősítése.
Ezt a jeruzsálemiek különösen azokban a vegyes összetételű közösségekben tartották szükségesnek, ahol az integráció előrehaladott stádiumban volt és Antiochia ilyen tekintetben élen járt. Azt, ami itt végbement, a jeruzsálemiek egyenesen asszimilációnak tekintették. Az elsődleges céljuk az volt, hogy éket verjenek a zsidó és a pogány keresztények közé, mert úgy vélték, hogy a zsidók csak a pogányoktól való elzárkózásban tudják megőrizni hagyományos értékeiket. Első gyakorlati lépésként az Antióchiában megvalósult asztalközösség felszámolását tervezték.
Arról próbálták meggyőzni a zsidó híveket, hogy szánalmas naivitás részükről, ha azt hiszik, hogy a pogány keresztények számukra elfogadható ételekkel kínálják meg őket. Nem volt nehéz felidézni bennük azt a közkeletű zsidó félelmet, hogy a pogányok minden lehetőséget megragadnak a zsidó ételek megszentségtelenítésére. Ez a félelem sokkal mélyebben gyökerezett bennük, mint a felebaráti szeretet parancsa, amelyen az antióchiai keresztény közösségen belüli kompromisszum alapult.

A Jeruzsálemből érkezettek ijesztgetésre alapozó taktikája kezdetben nem vált be. A zsidó-keresztények nagy része visszautasította a pogány testvéreik tisztességét és becsületét ért megalapozatlan vádakat. Válaszul a judaizálók azzal gyakoroltak nyomást rájuk, hogy egyre szigorúbb követelményekkel álltak elő az étkezési törvények alkalmazását illetően.
Ráadásul olyan helyzetben voltak, hogy saját fegyverét fordíthatták Pál ellen. Az, hogy Pál egyszerre egy dologra koncentrált a lehetséges következmények figyelembevétele nélkül, sok bajt okozott neki.
A körülmetélésről folytatott vitában csupán az volt fontos számára, hogy a pogányból lett keresztényeket mentesítse ettől a kötelezettségtől. így szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy csak a Jézus Krisztusban való hit szükséges az üdvösséghez. Ebből a judaizálók azt az egyszerű és kézenfekvő következtetést vonhatták le, hogy a társadalmi kapcsolatok, mindenekelőtt a zsidó és a pogány keresztények közötti asztalközösség kérdése lényegtelen.
Ez a következtetés természetesen idegen volt Páltól, de nem várhatta el másoktól, hogy a gondolataiban olvassanak. Kissé elkésett annak hangsúlyozásával, hogy valójában az olyan hitre gondol, amely „a szeretetben teljesedik ki” (Gál 5,6). Ilyesmi többször is előfordult Pál tevékenysége során.

Ekkorra már annyira kiéleződött a vita, hogy aggodalommal töltötte el a zsidó híveket. Úgy vélték, hogy mind a két félnek megvannak a maga érvei, és nem ők hivatottak a döntésre. Várakozó álláspontra helyezkedtek tehát: mit tesz Kéfás? Nemcsak azért mert zsidó volt, hanem azért is, mert a zsidó-keresztények magatartási normáit meghatározó jeruzsálemi közösséghez tartozott.
Végül Kéfás engedett, és ez megtörte az antióchiai zsidó-keresztények ellenállását. Pál mélységes felháborodással így számol be a történtekről: „Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, (Péter) együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe” (Gál 2,12-13).
Köztudott, hogy Pál mennyire elutasító volt azokkal szemben, akik nem értettek egyet vele, és magatartásukra ösztönösen a legrosszindulatúbb magyarázatot adta. Nem tudta elképzelni, hogy Péternek komoly oka volt álláspontja megváltoztatására. Megvetően azt állítja, hogy Péter indítéka a félelem volt. Azt sem tudta elképzelni, hogy a többi zsidó hívő a lelkiismeretére hallgatva döntött. Kétszínűnek nevezi őket, akiket a megalkuvás vezérel és nem az elvek. Tesz ugyan egy tessék-lássék kísérletet régi fegyvertársa, Barnabás mentegetésére, de a „még Barnabás is” pátosza arról árulkodik, hogy mennyire csalódott Pál, és csupán azt tudja felhozni barátja mellett, hogy „belesodorták a kétszínűségbe”.

Ez a negatív oldala Pál megalkuvást nem ismerő elkötelezettségének Krisztus iránt. Számára teljesen világos és egyértelmű volt az igazság, és nem tudta elképzelni, hogy Kéfás és Barnabás hosszas vívódás után hozta meg döntését. Pál képtelen volt méltányolni, hogy Kéfás olyan helyzetbe került, amelyben nem maradhatott semleges, és állást kellett foglalnia valamelyik oldal mellett. Az eszére hallgatva talán Pállal értett egyet, de a szíve azok mellé állította, akiknek a leginkább volt szüksége rá.
A pogány egyház erős volt Antióchiában, dinamikus vezetők álltak az élén. A zsidó egyház ezzel szemben nehézségekkel küszködött, és a megsemmisülés veszélye fenyegette, ha az egyik legtekintélyesebb keresztény vezető cserbenhagyja. Barnabást ugyanilyen megfontolások vezethették, vagy pedig Jakab hazafias felhívása hatott rá. De hiába próbálkoztak volna azzal, hogy mindezt megmagyarázzák Pálnak, a válasz csak egy megvető pillantás lett volna.


Forrás: Jerome Murphy-OConnor Pál története