logo

XXIII Januarius AD

A törvény mint Krisztus riválisa

A másik nagy változás, amit az antióchiai válság Pálban előidézett, a törvényhez való viszonyát érintette. Mint láttuk, eddig már háromszor változott meg a törvényről alkotott felfogása. A Tarzuszban tanuló ifjú Pál ellent-mondásos érzelmei a törvény farizeusi értelmezésének való maradéktalan elkötelezettségnek adtak helyet a jeruzsálemi évek alatt, majd a tolerancia időszaka következett, amikor az apostol a zsidó-keresztények tiszteletben tartandó etnikai örökségének tekintette a törvényt, de tagadta, hogy bármi jelentősége volna az üdvösség szempontjából.
Az antióchiai eseményekből Pál azt a következtetést vonta le, hogy ez a tolerancia Krisztus veszélyes riválisává teheti a törvényt. Most bizonyosodott meg róla először, hogy a törvény, ha bármely formában is megveti a lábát egy keresztény közösségen belül, előbb vagy utóbb domináns szerephez jut, és Krisztus követése elvész az aprólékos előírások tömkelegében.
Pál későn ismerte fel ezt a veszélyt, és most is csak azért, mert Kéfás árulása arra késztette, hogy olyan módon gondolja végig saját farizeusi múltját, ahogy eddig nem tette. Biztosra vehetjük, hogy Pál annak idején a többi farizeussal együtt hitte: a zsidó élet alapja a minden érdem nélküli isteni kiválasztottság. Ezt tekintette a legfőbb igazságnak.
Az Antióchiában megéltek arra indították, hogy feltegye magának a kérdést: kellőképpen méltányolta-e ezt az igazságot fiatalkorában? Ifjú farizeusként szentelt-e elég időt arra, hogy erről az igazságról elmélkedjék? Kapott-e biztatást arra, hogy imádságaiban köszönetét mondjon az isteni kegyelemért, és teológiai választ keressen arra a kérdésre, hogy Isten miért éppen a zsidókat választotta ki magának a többi nép közül?

Nemmel kellett válaszolnia ezekre a kérdésekre. Mint ahogy a korabeli forrásokból kitűnik, az ifjú farizeusok érdeklődése kizárólag a törvény követelményeinek az értelmezésére irányult.6 Amikor a pragmatista Pál visszatekint a farizeus Pálra, meg kell állapítania, hogy ő és társai sokkal kevesebb időt szántak a valóságos, mint az elméleti prioritásokra. A kegyelemről és a ki-választottságról csak szép szavaik voltak, de ezen a témán igyekeztek minél előbb túljutni, hogy rátérhessenek szőrszálhasogató kazuisztikus vitáikra. Nem sok becsülete volt a farizeusok körében a kiválasztottságról szóló teológiai gondolatoknak, bármennyire mélyrehatóak voltak is, az számított igazán virtusnak, ha valaki hosszan idézte fejből a törvényeket, és ékesszólóan tudta alkalmazni őket a vitában.
A törvény törvényeskedést szült.
Megtérése előtti tapasztalatait számba véve és egy-bevetve az Antióchiában történtekkel, Pálban az a meggyőződés alakult ki, hogy ugyanez megtörténhet, sőt szükségszerűen megtörténik bármely keresztény közösségben, ahol a törvény szerephez jut. A valódi prioritás, Krisztus követése helyére a törvénynek való engedelmeskedés gyakorlati prioritásai lépnek.
Pál tudta, hogy az emberi természetből adódóan bizonyos meghatározott követelményeknek könnyebb eleget tenni, mint az önfeláldozó krisztusi szeretet kihívásának. Valamely, a törvény által előírt kötelezettség teljesítését egyértelműen letudottnak lehet tekintetni, de arról hogyan győződhet meg valaki, hogy a krisztusi normákhoz méltóan cselekszik-e? Az üdvösség kérdésében a legtöbb ember jobban szereti a világos és az egyértelmű útmutatást, mint azt, ha egy adott helyzetben neki magának kell döntenie, minden biztosíték nélkül arra, hogy helyesen dönt.

Mindebből Pál azt a következtetést vonta le, hogy a törvénynek semmilyen formában nincs helye az általa alapított közösségekben, és megszakította kapcsolatát azokkal az instabil, vegyes összetételű közösségekkel, ahol a pogányok továbbra is pogányként, a zsidók pedig zsidóként éltek. Ettől fogva tehát azt hirdette, hogy a zsidóknak, ha Krisztust akarják követni, el kell szakadniuk zsidó identitásuk gyökereitől. Mindazokat a híreket, amelyeket ezzel kapcsolatban Pálról terjesztettek, Jakab tökéletes precizitással így foglalja össze Jeruzsálemben évekkel később: „Felőled viszont azt hallották, hogy arra tanítod a pogányok közt élő zsidókat, pártoljanak el Mózestől, azt mondván nekik, hogy ne metéltessék körül a gyerekeket, s ne éljenek a szokások szerint” (ApCsel 21,21). Pál ezzel elkerülhetetlenül magára vonta a keresztény-zsidók, különösen az antióchiaik haragját. Végérvényesen felégetett minden hidat maga mögött. Sem ő, sem a másik fél nem látott lehetőséget a kibékülésre.

Jóllehet Pál szembekerül a törvénnyel, a hozzá való viszonya továbbra is összetett. Különbséget tesz aközött, hogy mi volt Isten szándéka a törvénnyel, és mit csináltak belőle a zsidók. „így a parancs, bár életre szólt, halálomra vált” (Róm 7,10). Pál Isten szavaként tiszteli a törvényt, és több mint kilencven alkalommal idézi. Úgy véli, a Szentírás feltárja Isten üdvösségszerző tervét, és útmutatást, irányvonalakat ad az igazi emberi élethez. Ezen útmutatást, az „életnek” szabott irányvonalakat a zsidók a „halál” eszközé tették azáltal, hogy kötelező erejű előírásokat csináltak belőlük. Pál nem magát a törvényt ítéli el, hanem a törvénynek ezt a radikálisan eltorzított értelmezését.
Így Pál számára csak „Krisztus törvénye” létezik, vagyis az a törvény, amely Krisztus (Gál 6,2). Isten akarata immár Krisztus magatartásában testesül meg, amely egyszerre fogalmazza meg a humanitás követelményét, és ad példát ezen követelmény teljesítésére. Mint ahogy a közvetlen kontextus utal rá „hordozzátok egymás terhét” (Gál 6,2) -, a szeretet az új törvény egyetlen kategorikus imperatívusza. A szeretet volt Krisztus emberségének legfőbb vonása, és a szeretet a tartalma annak az egyetlen igaz parancsolatnak, amely megmarad (Gál 5,14; Rom 13,8-10), mert ez a keresztény élet lényege (ITesz 4,9; lKor 13,2).


Forrás: Jerome Murphy-OConnor Pál története