logo

XXVIII Novembris AD

Gal 5 1-6

1. Annak okáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.
2. Íme, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ.
3. Bizonyságot teszek pedig ismét minden embernek, a ki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani.
4. Krisztus hatástalanná vált a számotokra, a kik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.
5. Mert mi a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét.
6. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit.

In libertate igitur, qua Christus nos liberavit, state; et ne rursum jugo servitutis implicemini.
Ecee, ego Paulus denuncio vobis, quod, si circumcidamini, Christus vobis nihil proderit.
Testificor enim rursum cuivis homini, qui circumciditur, quod debitor sit totius Legis faciendae.
Exinaniti estis a Christo, quicunque per Legem justificamini, a gratia excidistis.
Nos enim Spiritu, ex fide, spem justitiae expectamus.
Nam in Christo Iesu neque Circumcisio quicquam valet, neque Praeputium; sed fides per dilectionero operans.

1. Miután megmondta nekik, hogy a szabad nő gyermekei, most arra emlékezteti őket, hogy nem szabad ezt a drága szabadságot könnyedén lenézniük. S ez biztosan felbecsülhetetlenül nagy áldás, melynek védelmében kötelességünk mindhalálig harcolni, mivel nemcsak az átmeneti megfontolások, de az örök érdekeink is serkentenek a küzdelemre. Sokan, akik soha nem nézték a dolgot ebben a fényben, szélsőséges buzgalommal vádolnak minket, mikor látják, mennyire hevesen és komolyan harcolunk a hit szabadságáért a külsődleges dolgokat illetően a pápa zsarnoksága ellenében. Ebben az álöltözetben keltenek előítéleteket velünk szemben az ellenségeink a tudatlan nép között, mintha az igyekezetünk egész tárgya merő kicsapongás volna, ami minden fegyelem feladását jelenti.
A bölcs és képzett emberek azonban tudják, hogy ez az egyik legfontosabb az üdvösséghez kapcsolódó tanítások közül. Nem az a kérdés, hogy megesszük-e ezt, vagy azt az élelmet, vagy megtartunk, illetve elhanyagolunk-e adott napokat (ami a sokak által támogatott ostoba elképzelés, és egyesek által hangoztatott rágalom), hanem az hogy mi a pozitív kötelességünk Isten előtt, mi szükséges az üdvösséghez, és mi nem hanyagolható el anélkül, hogy azzal bűnt követnénk el. Röviden a vita a lelkiismeret szabadságára vonatkozik, mikor azt Isten ítélőszéke elé állítjuk.

A szabadság, melyről Pál beszél, megszabadulás a törvény ceremóniáitól, melyeknek betartását a hamis apostolok szükségesként követelték meg. Az olvasó egyúttal azonban arra is emlékezzen, hogy az efféle szabadság csak része annak, amit Krisztus szerzett meg nekünk, mert milyen csekély dolog lenne, ha csak a ceremóniáktól szabadított volna meg minket? Ez csak egy áramlás, amit magasabbrendű forráshoz kell visszakövetni. S azért, mert „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk” (Gal3:13), mivel Ő hatástalanította a törvény ama erejét, mely Isten ítélete alá vont minket és az örök halál büntetését szabta ki ránk.
Egyszóval Ő szabadított meg a bűn, a Sátán és a halál zsarnokságától.
Ezt a szabadságot Krisztus a kereszten szerezte meg nekünk, a gyümölcsit és a tulajdonlását pedig az evangéliumon keresztül ruházza ránk. Jól teszi tehát Pál, mikor figyelmezteti a galatákat: ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával, azaz ne engedjétek, hogy csapdát állítsanak a lelkiismereteteknek. Ha ugyanis az emberek igazságtalan terhet tesznek a vállainkra, az még elhordozható, de ha megpróbálják rabszolgasorba dönteni a lelkiismeretünket, akkor bátran kell harcolnunk mindhalálig. Ha megengedjük az embereknek, hogy megkössék a lelkiismeretünket, akkor felbecsülhetetlen áldást fogunk elveszíteni, egyúttal ez sértés is lesz Krisztussal, a szabadságunk Szerzőjével szemben.
De mi az ismét szó jelentése a buzdításban: „ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával?”, hiszen a galaták soha nem éltek a törvény alatt. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy ne keveredjenek úgy bele, mintha nem lettek volna megváltva Krisztus kegyelme által. Jóllehet a törvény a zsidóknak, és nem a pogányoknak adatott, mégis, Krisztustól külön, sem az egyik, sem a másik nem élvez semmiféle szabadságot, hanem az abszolút rabszolgaság az osztályrészük.

2. Íme, én Pál. Nem említhetett volna nekik súlyosabb fenyegetést, mint azt, hogy ez teljesen kizárja őket Krisztus kegyelméből. De mi a jelentése annak, hogy Krisztus nem használ semmit azoknak, akik körülmetélkedtek? Vajon Krisztus nem használt semmit Ábrahámnak? Ellenkezőleg, ő azért végezte el a körülmetélkedést, hogy Krisztus a hasznára lehessen. Ha azt mondjuk, hogy ez Krisztus eljöveteléig volt érvényben, akkor mit mondunk majd Timótheus esetében? Meg kell azonban jegyezni: Pál érvelése nem annyira a külsődleges rítus, vagy ceremónia ellen irányult, mint inkább a hamis apostolok gonosz tanítása ellen, akik azt állították, hogy a körülmetélkedés az istentisztelet szükséges része, egyúttal a magabiztosság alapjául is megtették, mint érdemszerző cselekedetet. Ezek miatt az ördögi koholmányok nem használt semmit Krisztus. Nem mintha a hamis apostolok tagadták volna Krisztust, vagy teljességgel félre akarták volna állítani, de olyan megosztást hoztak létre az Ő kegyelme és a törvény cselekedetei között, hogy az üdvösség felénél nem hagytak többet Krisztusnak. Az apostol azt állítja, hogy Krisztus nem osztható meg ezen a módon, és „nem használ semmit”, amíg teljesen magunkhoz nem öleljük.
S mi mást tesznek a mi modern pápistáink, mint a körülmetélkedés helyett a saját koholmányaikat igyekeznek ránk tukmálni? Egész tanításuk arra irányul, hogy elhalványítsák Krisztus kegyelmét a cselekedetek érdemeivel, ami pedig lehetetlen. Bárki, aki csak fél Krisztust akar, az egészet veszti el. A pápisták mégis rendkívül éleselméjűeknek vélik magukat, mikor azt mondják, hogy semmit sem tulajdonítanak a cselekedeteknek, csakis Krisztus kegyelmének befolyásán keresztül, mintha ez más tévelygés lenne, mint amivel a galatákat vádolták. Ők nem hitték, hogy eltávolodtak Krisztustól, vagy lemondtak az Ő kegyelméről, azonban teljességgel elveszítették Krisztust, mikor az evangéliumi tanításnak ezt a fontos részét rontották meg.
Az íme, én Pál kifejezés nagyon hangsúlyos, mert eléjük áll, és megnevezi magát, s ezzel a vonakodás minden látszatát eltörli. S noha az ő tekintélyét elkezdték kevesebbre becsülni a galaták között, mégis kijelenti, hogy az elégséges minden ellenség legyőzéséhez.

3. Bizonyságot teszek pedig ismét. Amivel most hozakodik elő, azt bizonyítja az ellentétes kijelentésben rejlő ellentmondás. Az, aki az egész törvény adósa, soha nem fogja elkerülni a halált, hanem mindig is bűnös marad, mert soha egyetlen ember sem lesz képes betölteni a törvényt. Miután ilyen a kötelezettség, az ember menthetetlenül elkárhozik, és Krisztus nem tehet neki semmiféle szolgálatot. Látjuk a két állítás ellentétes természetét, miszerint részesei vagyunk Krisztus kegyelmének, de mégis kötelesek vagyunk betartani az egész törvényt. Ebből viszont nem az következik, hogy az atyák közül senki sem üdvözült? S nem az következik belőle, hogy Timótheus is elveszett, amiért Pál körülmetélte (Csel16:3)? Jaj nekünk tehát, ha nem szabadultunk meg a törvénytől, mert az alávettetés elválaszthatatlan a körülmetéléstől!
Meg kell azonban jegyezni, hogy Pál a körülmetélkedést két különböző nézőpontból szokta szemlélni, amint azt mindenki, aki legalábbis mérsékelten megismerte az írásait, könnyen észreveszi. A rómabeliekhez írott levelében (Rm4:11) „a hit igazság(osság)a pecsétjének” nevezi, s ott a körülmetélkedés alatt Krisztust és az üdvösség ingyenes ígéretét is érti. Itt azonban szembeállítja Krisztussal, a hittel, az evangéliummal és a kegyelemmel - egyszerűen csak törvényi, a cselekedetek érdemein alapuló szövetségnek tekintve.

Ennek következménye, mint már említettük, hogy nem mindig ugyanúgy beszél a körülmetélkedésről, de a különbség okát figyelembe kell venni. Mikor a körülmetélkedést a saját természetében nézi, akkor helyesen a kegyelem jelképének tekinti, mivel Isten rendelése volt. Mikor azonban a hamis apostolokkal foglalkozik, akik visszaéltek a körülmetélkedéssel, és eszközzé tették az evangélium megsemmisítéséhez, akkor nem a célt tartja a szeme előtt, amiért elrendelte az Úr, hanem azt a romlást támadja, ami az emberektől származott.
Ennek nagyon látványos példáját látjuk ebben az igeszakaszban. Mikor Ábrahám megkapta a Krisztusra, az ingyenes kegyelemből történő megigazulásra, és az örök üdvösségre vonatkozó ígéretet, akkor az ígéret megerősítése végett tétetett hozzá a körülmetélkedés, s így Isten rendelésére sákramentummá vált, ami alá volt rendelve a hitnek. Utána jöttek a hamis apostolok, akik azt állították, hogy érdemszerző cselekedet, ajánlották a törvény betartását, s azt vallották: az engedelmesség gyakorlását a körülmetélkedéssel, mint kezdeti rítussal kell megjelölni. Pál viszont itt nem utal Isten rendelésére, hanem a hamis apostolok bibliaellenes nézeteit támadja.
Ennek ellene vethető, hogy a visszaélések, legyenek azok bármik, amiket a gonoszok elkövetnek, egyáltalában nem érvénytelenítik Isten szent rendeléseit. Erre azt válaszolom: a körülmetélkedés isteni elrendelése csak átmeneti volt. Krisztus eljövetele után megszűnt isteni intézménynek lenni, mivel a keresztség vette át a helyét. De akkor miért lett körülmetélve Timótheus? Természetesen nem saját maga miatt, hanem a gyenge testvérek kedvéért, akiknek ez a dolog meg volt engedve. S hogy jobban megmutassuk az azonosságot a pápisták tanítása, valamint a Pál által ellenzettek között, meg kell jegyezni, hogy a sákramentumok, ha őszintén részesülünk azokból, akkor azok nem az emberek, hanem Isten cselekedetei.
A keresztségben, vagy az úrvacsorában nem teszünk mást, mint megjelenünk Isten előtt, hogy átvegyük a kegyelmét. A keresztség, minket illetően nézve, passzív cselekedet: nem hozunk mást, csak hitet, s minden, ami ahhoz tartozik, Krisztusban van felhalmozva. De mik a pápisták nézetei? Kiagyalták az opus operatum-ot, amivel az ember kiérdemli Isten kegyelmét. De mi más ez, mint a sákramentum igazságának teljes kioltása? A keresztséget és az úrvacsorát azért tartjuk fenn, mert az volt Krisztus akarata, hogy ezek állandóak legyenek. A gonosz és ostoba elképzeléseket azonban azzal az erős utálattal vetjük el, amire rászolgálnak.

4. Krisztus hatástalanná vált a számotokra. „Ha a megigazulás bármelyik részét a törvény cselekedeteiben keresitek, Krisztusnak nincs veletek kapcsolata, és a kegyelemből kiestetek.” Ők nem tévedtek olyan hatalmasat, hogy azt hitték volna: egyedül a törvény betartása igazít meg, de megpróbálták Krisztust a törvénnyel keverni. Bármely más szempontból nézve Pál fenyegetései semmiféle riadalmat sem keltettek volna. „Mi cselekedtek? Megfosztjátok magatokat minden, Krisztustól származó előnytől, s úgy bántok a kegyelmével, mintha annak semmi értéke sem lenne.” Látjuk tehát: a megigazulás legcsekélyebb mértéke sem tulajdonítható a törvénynek anélkül, hogy meg ne tagadnánk Krisztust és az Ő kegyelmét.”

5. Mert mi a Lélek által. Most elébe megy egy ellenvetésnek, amit itt azonnal felvethetnek. „Akkor a körülmetélkedésnek semmi haszna sincs?” Krisztus Jézusban, válaszolja, nem használ semmit. Az igazság(osság) tehát a hittől függ, és a Lelken keresztül lehet megszerezni, ceremóniák nélkül. Várni az igazság reménységét annyi, mint ebbe, vagy abba a dologba vetni a bizalmukat, illetve eldönteni, hogy melyik irányból kell várni az igazság(osság)ot, bár a szavak valószínűleg egy buzdítást is magukba foglalnak: „Álljunk meg szilárdan a hit által megszerezhető igazság(osság) reménységében.”
Mikor azt mondja, hogy az igazság(osság)ot hit által szerezzük meg, ez egyformán vonatkozik mind ránk, mind az atyáinkra. Mindegyikük, amint arról a Szentírás bizonyságot tesz, „kedves volt Istennek” (Zsid11:5), de a hitük el volt rejtve a ceremóniák leple alatt. Ezért különböztet meg minket tőlük Pál a Lélek szóval, amit a külsődleges árnyképekkel állít szembe. A szavainak jelentése tehát az, hogy most az igazság(osság) megszerzéséhez csak az egyszerű hit szükséges, ami elutasítja a csillogó ceremóniák segítségét és megelégszik Isten lelki imádatával.

6. Mert Krisztus Jézusban. Az ok, amiért a hívők most a Lelken át várják az igazság(osság) reménységét az, hogy Krisztusban, vagyis Krisztus királyságában, vagy a keresztyén egyházban a körülmetélkedés a kiegészítéseivel egyetemben eltöröltetett. Egy szóképpel ugyanis, melyben a rész szerepel az egész helyett, a körülmetélkedés jelenti a ceremóniákat. Miközben kijelenti, hogy ezeknek többé nincs semmiféle befolyásuk, azt nem ismeri el, hogy ezek mindig is haszontalanok voltak, mert azt tartja fenn, hogy csak Krisztus megjelenése után töröltettek el. Ez lehetővé teszi a számunkra egy másik kérdés megválaszolását.
Miért beszél itt oly megvetően a körülvetélkedésről, mintha annak semmi előnye sem lett volna? A körülmetélkedés, mint sákramentum egykori rangjáról itt nincs szó. A kérdés nem az, hogy mi volt az értéke, mielőtt eltöröltetett. Krisztus királyságában azonban, jelenti ki, egyenrangú a körülmetéletlenséggel, mert Krisztus eljövetele végett vetett a törvény ceremóniáinak.

Hanem a szeretet által munkálkodó hit. A ceremóniák és a szeretet gyakorlása közötti, itt megemlített ellentét a zsidókat volt hivatott megakadályozni abban, hogy túl sokat képzeljenek önmagukról, s úgy véljék, joguk van valamiféle felsőbbrendűségre, mert a levél vége felé e helyett a mondat helyett az új teremtés kifejezést használja (Gal6:15). Mintha azt mondta volna: a ceremóniák többé nincsenek isteni tekintéllyel megparancsolva, s ha bővelkedünk a szeretetben, akkor minden rendben van. Emellett ez nem állítja félre a hitet segítő sákramentumainkat, hanem csak röviden kijelenti mindazt, amit korábban Isten lelki imádatáról tanított.
Nem volna semmi nehézség ezzel az igeszakasszal, ha a pápisták nem csűrték-csavarták volna el szégyenletes módon a cselekedeti igazság(osság) alátámasztása végett. Mikor megpróbálták cáfolni a tanításunkat, mely szerint egyedül hit által igazulunk meg, a következő módon érvelnek: Ha a hit, mely megigazít minket, „a szeretet által munkálkodik”, akkor egyedül a hit nem igazít meg. Erre azt mondom, hogy még a saját ostoba fecsegésüket sem látják át, nemhogy a mi kijelentéseinket. Nem azt tanítjuk, hogy a megigazító hit egyedüli: azt valljuk, hogy mellé elválaszthatatlanul társulnak jócselekedetek is.
Csak azt állítjuk, hogy egyedül a hit elégséges a megigazításra. Maguk a pápisták gyilkos módon szokták széttépni a hitet, néha minden formából kivéve és a szeretettől sem kísérve mutatják be, néha pedig a valódi jellegében. Mi viszont nem ismerjük el, hogy a hit bármely esetben elkülöníthető az újjászületés Lelkétől. Mikor azonban a megigazulás módjára terelődik a kérdés, akkor minden cselekedetet félreállítunk.

A jelen igeszakasz vonatkozásában Pál nem bocsátkozik vitába arról, hogy vajon a szeretet együttműködik-e a hittel a megigazulásban. De azért, hogy elkerülje minden látszatát annak, hogy a keresztyéneket tétleneknek és fatuskókhoz hasonlóknak mutatja be, rámutat arra, mik a hívők valódi tevékenységei. Mikor a megigazulás kérdésének tárgyalásába merülünk, óvakodjunk a szeretet, vagy a cselekedetek bármiféle említésétől, de határozottan ragaszkodjunk a kizárólagossághoz.
Pál itt nem a megigazulásról beszél, illetve nem tulajdonítja az azt megillető dicséret semekkora részét sem a szeretetnek. Ha ezt tette volna, akkor ugyanez az érvelés bizonyítaná, hogy a körülmetélkedésnek és a ceremóniáknak a korábbi időszakban volt némi részük a bűnös megigazításában. Ahogyan Krisztus Jézusban dicséri a szeretet által kísért hitet, úgy voltak megkövetelve a ceremóniák Krisztus eljövetelét megelőzően. Ennek azonban semmi köze sincs az igazság(osság) megszerzéséhez, s nem is szabad azt feltételezni, hogy a szeretetnek van bármi efféle befolyása.


Forrás: Kálvin János - Magyarázat Pál apostol galáciabelieknek írott leveléhez