logo

XXVIII Novembris AD

Gal 4 1-5

1. Mondom pedig, hogy a meddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek;
2. Hanem gyámok és gondviselők alatt van az atyjától rendelt ideig.
3. Azonképpen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként:
4. Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett,
5. Hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.

Dico antem: quamdiu haeres puer est, nihil differt a servo, quum tamen sit dominus onmium;
Sed sub tutoribus et curatorbus est, usque ad tempus a patre definitum.
Sic et nos quum essemus pueri, sub elementis mundi in servitute eramus.
Quando autem venit plenitudo temporis, misit Deus Filium suum, facturn ex muliere, redactum sub Legem;
Ut eos, qui sub Lege erant, redimeter, ut adoptionem reciperemus.

1. Mondom pedig. Bárki is szedte szét a szöveget fejezetekre, ezt a bekezdést helytelenül különítette el az előzőtől, mert nem más ez, mint lezáró szakasz, melyben Pál magyarázza és szemlélteti a köztünk és az ókori nép között fennálló különbséget. Teszi ezt egy harmadik összehasonlítás bevezetésével melyet a kiskorú személynek az oktatójával fennálló viszonyától kölcsönöz. A fiatalember, jóllehet szabad, s atyja egész családjának ura, mégis egy, az oktatók kormányzása alatt álló rabszolgára emlékeztet.
A gondviselőség időszaka azonban csak „az atyja által elrendelt ideig” tart, majd utána élvezi a szabadságát. Ebben a vonatkozásban az atyák az Ószövetség korában Isten fiaiként szabadok voltak, de nem birtokolták a szabadságot, amíg a törvény az oktatójuk szerepét játszotta, és az igájában tartotta őket. A törvények az a rabszolgasága addig tartott, míg Isten jónak látta, Aki Krisztus eljövetelével vetett véget annak. Az ügyvédek különböző módokat sorolnak fel, melyekkel a gyámság, vagy a gondviselőség véget ér, de mindezen módszerek között az egyetlen, mely illik ehhez az összehasonlításhoz az, amelyiket Pál is választotta, „az atya rendelése”.

Vizsgáljuk most meg az egyes mondatokat. Egyesek az összevetést más módon bárki emberfia esetére vonatkoztatják, míg Pál két nemzetségről beszél. Elismerem, igaz, amit mondanak, de semmi köze sincs a most vizsgált igeszakaszhoz. A választottak, jóllehet Isten gyermekei az anyaméhtől fogva, mégis, amíg hit által nem jutnak a szabadság birtokába, rabszolgákhoz hasonlók maradnak a törvény alatt. Attól kezdve azonban, hogy megismerték Krisztust, nincs többé szükségük erre a gyámságra. Mindezt elismervén én tagadom, hogy Pál itt egyénekről beszél, vagy a hitetlenség korszaka és a hit általi elhívás között von párhuzamot.
A vitatott dolgok az alábbiak voltak: miután Isten egyháza egyetlen, miképpen lehet az állapotunk az izraelitákétól eltérő? Mivel mi a hit által vagyunk szabadok, miképpen lehetséges, hogy ők, akiknek velünk együtt volt hitük, mégsem osztoztak velünk ugyanabban a szabadságban? Miután mi egyformán Isten gyermekei vagyunk, miképpen lehetséges, hogy manapság mentesülünk a törvény ama igájától, amit nekik hordozniuk kellett? Ezeken a dolgokon vitatkoztak, nem pedig annak módján, ahogyan a törvény uralkodunk valamennyiünk felett, mielőtt a hit által megszabadulnánk a rabságából. Szögezzük le mindenekelőtt ezt a dolgot: Pál itt az ószövetségi időkben létezett izraelita egyházat veti össze a keresztyén egyházzal, hogy meglássuk, miben egyezünk, s miben térünk el egymástól. S ez az összevetés a legbőségesebb és leghasznosabb tanítást is közli egyben velünk.

Először is megtanuljuk, hogy a reménységünk manapság, valamint az atyáké az ószövetségi időkben ugyanarra az örökségre irányult, mert ők is ugyannak az örökbe fogadásnak a részesei voltak. Egyes fanatikusok, és közöttük Servetus álmai szerint az atyák isteni módon csakis arra lettek kiválasztva, hogy a mi, mint Isten népe előképe legyenek. Pál viszont azt állítja: azért lettek kiválasztva, hogy velünk együtt Isten gyermekei legyenek, és konkrétan bizonyságot tesz róla, hogy az Ábrahámnak megígért lelki áldások hozzánk hasonlóan hozzájuk is ugyanúgy tartoztak.
Másodszor azt tanuljuk meg, hogy a külső rabszolgaságuk ellenére a lelkiismereteik mégis szabadok voltak. A törvény betartásának kötelezettsége nem gátolta meg Mózest és Dánielt, az összes istenfélő királyt és a prófétákat, valamint a hívők egész közösségét abban, hogy lélekben szabadok legyenek. A vállukon hordták a törvény igáját, de szabadon imádták az Istent. Konkrétabban, miután tanultak az ingyenes bűnbocsánatról, a lelkiismereteik megszabadultak a bűn és a halál zsarnokságától. Ebből arra kell következtetnünk, hogy ugyanazt a tanítást vallották, s a hit igazi egységében egyesültek velünk, ugyanarra az egy Közbejáróra támaszkodtak, Atyjukként hívták segítségül Istent, és ugyanaz a Lélek vezette őket is. Mindez elvezet arra a következtetésre, hogy a köztünk és az ősatyák közötti különbségek az eseményekben rejlenek, nem pedig a lényegben. A Testamentum, vagy Szövetség minden fő jellemzőjét tekintve megegyezünk, a ceremóniák és a kormányzati forma, amikben különbözünk, puszta kiegészítések. Emellett ez volt az egyház csecsemőkora, most azonban, mikor Krisztus már eljött, az egyház elérkezett a férfikorba.

Pál szavainak jelentése világos, de vajon nincs bennük valamiféle látszólagos önellentmondás? Az efézusbelieknek írott levelében arra buzdít, hogy naponta fejlődjünk tovább, „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef4:13). A korinthusbelieknek írott első levelében pedig ezt mondja: „Téjnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg” (1Kor3:2), majd röviddel ezt követően gyermekekhez hasonlítja a galatákat (Gal4:19).
Azt mondom, azokban az igeszakaszokban az apostol konkrét személyekről, és a hitükről beszél, azaz egyénekről, itt azonban általánosságban beszél a két testületről, a személyekre való tekintet nélkül. Ez a válasz a segítségünkre lesz egy sokkalta nagyobb nehézség megoldásában. Mikor rátekintünk Ábrahám páratlan hitére, és a szent próféták roppant intelligenciájára, micsoda arcátlansággal merjük majd azt mondani róluk, hogy nálunk alacsonyabb rangúak? Vajon nem inkább ők voltak a hősök, mi pedig a gyermekek? De hogy magunkról ne is beszéljünk, a galaták között vajon lehetett volna ezekhez az emberekhez hasonlót találni? Itt azonban, mint mondottam, az apostol nem konkrét személyeket ír le, hanem a két nemzetség egyetemes állapotát. Egyesek rendkívüli ajándékokkal lettek felruházva. Ők azonban csak kevesen voltak, s az egész testület nem osztozott velük ebben.

Emellett még ha nagy létszámúak voltak is, nem azt kell kutatnunk, hogy belülről milyenek voltak, hanem azt, hogy Isten milyen kormányzat alá helyezte őket. Az pedig kimondottan egy, a gyermekek számára alapított iskolarendszer volt. S mik vagyunk mi manapság? Isten szétszaggatta azokat a láncokat, s az egyházát engedékenyebb módon kormányozza, nem téve ránk ily súlyos korlátokat. Egyidejűleg azt is megemlíthetjük futólag, hogy bármekkora tudásszintet is értek el, az magán hordozta annak az időszaknak a jellegét, mert az általuk élvezett kijelentés felett állandóan egy sötét felhő lebegett. Ezért mondja a Megváltónk: „Boldog szemek, a melyek látják azokat, a melyeket ti láttok. Mert mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, a miket ti láttok, de nem látták; és hallani, a miket hallotok, de nem hallották.” (Lk10:23-24)
Most már értjük, milyen vonatkozásban vagyunk mi előnyben azokkal szemben, akik jócskán az elődeink voltak, mert a kijelentések nem személyekre, hanem teljes mértékben az isteni kormányzás ökonómiájára vonatkoznak. Ez az igeszakasz bizonyul majd a legnagyobb erejű ütegnek ceremóniák ama szemfényvesztésének megsemmisítéséhez, melyek a pápai rendszer összes ragyogását alkotják. Mert mi más kápráztatja el az egyszerű emberek szemét, és vezeti őket a pápa uralmának megbecsülésére, ha nem is bámulattal, de legalábbis valamekkora tisztelettel, mint a ceremóniák, rítusok, taglejtések és a mindenféle felszerelések hatalmas hadserege, amiket a tudatlanok bámulatba ejtésének konkrét céljával agyaltak ki? Ebből az igeszakaszból kiderül, hogy ezek álöltözetek, melyekkel megrontják az egyház valódi szépségét.
Most nem beszélek a nagyobb és félelmetesebb romlásokról, azokról, amelyeket istentiszteletként mutogatnak, s azt képzelik, hogy rendelkeznek az üdvösség kiérdemlésének erejével, és nagyobb szigorúsággal erőltetik ezeknek a hiábavalóságoknak a betartását, mint Isten egész törvényét. Csak utalnék azokra a tetszetős ürügyekre, amikkel ezek a modern kori feltalálók mentegetik az utálatosságaik hatalmas tömegét. Ellenvetésként agyalták ki, hogy a tömegek tudatlansága ma nagyobb, mint a korábbi izraelitáké, ezért nagyon sok segítségre van szükség. De ezen a módon soha nem lesznek képesek bebizonyítani, hogy a népet hasonló fegyelem, vagy iskola alá kell vonni, mint ami Izrael népénél létezett. Én ugyanis mindig annak kijelentésével szállok majd velük szembe, hogy az Isten kijelölése ma teljességgel más. Ha a hasznosságot bizonygatják, akkor felteszem a kérdést: ők vajon jobb bírái annak, hogy mi a hasznos, mint Maga Isten? Tartsuk fenn azt a szilárd meggyőződést, hogy a legnagyobb előny, valamint a legnagyobb helyesség abban található, amit Isten határozott el.
A tudatlanok támogatásában nem azokat a módszereket kell alkalmaznunk, melyeket az emberi fantáziának tetszett kiagyalni, hanem azokat, amelyeket Maga Isten kötött ki, Aki kétségtelenül semmit ki nem hagyott, ami alkalmas volt a gyengeségük megsegítésére. Legyen ez a pajzs elegendő minden ellenvetés visszaverésére: „Isten másképpen ítélte meg, és az Ő célja adja meg nekünk az összes érv helyét, hacsak nem feltételezzük, hogy az emberek képesek azoknál jobb segítségnyújtási módozatokat megalkotni, mint amelyeket Isten biztosított, s a melyeket utóbb haszontalanokként vetnek el.” Figyeljük meg alaposan: Pál nem pusztán azt mondja, hogy a zsidókra helyezett iga lekerült rólunk, hanem konkrétan meghatározza a különbséget a kormányzásban, amit Isten parancsolt meg betartani. Elismerem, hogy most szabadságunk van minden külsődleges dologban, de csak azzal a feltétellel, hogy az egyházat nem terheljük meg a ceremóniák tömegével, és a keresztyénséget sem keverjük össze a judaizmussal. Ennek okát majd még megvizsgáljuk a maga helyén.

3. A világ elemei alá voltunk vettetve. Az elemek jelenthetik szó szerint a külsődleges és testi dolgokat, vagy jelképesen a kezdetleges alapdolgokat. De miért mondja, hogy azok a dolgok, melyeknek lelki jelentőségük volt, a világ elemei voltak? Azt mondja: az igazságot nem valamiféle egyszerű formában élveztük, hanem földi jelképekben, következésképpen a külsődlegesnek „világinak” kellett lennie, bár mennyei titok mögé volt elrejtve.

4. Mikor pedig eljött az időnek teljessége. Az általa felhozott hasonlattal folytatja, s a saját céljaihoz alkalmazza a már korábban előfordult kifejezést: „az Atya által kijelölt időt”, de azt is megmutatja, hogy az Isten gondviselése által elrendelt idő helyes és alkalmatos volt. Az az idő a legalkalmasabb, és a cselekvési mód a leghelyesebb, ami Isten irányít. Annak megítélése, hogy mikor jött el az ideje Isten Fia kinyilatkoztatásának a világ előtt egyedül Istenre tartozott megítélni és meghatározni. Ennek a megfontolásnak minden kíváncsiskodást meg kell zaboláznia. Senki emberfia ne merjen elégedetlenkedni Isten titkos céljával, és ne kezdjen vitát arról, hogy Krisztus miért nem jelent meg már előbb. Ha az olvasó teljesebb információt szeretne kapni ebben a témában, elolvashatja, amit a Róma levél befejezéséről írtam.
Kibocsátotta Isten az ő Fiát. Ez a néhány szó nagyon sok tanítást foglal magában. A Fiúnak, Aki elküldetett, már az elküldés előtt léteznie kellett, s ez bizonyítja örök Istenségét. Krisztus tehát az Isten Fia, Aki a mennyből küldetett el. Mégis, ugyanez a személy asszonytól lett, mert Magára öltötte a mi természetünket, ez pedig megmutatja, hogy kettős természetes volt. Egyes másolatokban a natum szó szerepel a filium helyett, de az utóbbi olvasatot általánosabban követik, s véleményem szerint is ezt kell előnyben részesíteni. A nyelvezet azonban kifejezetten arra is irányult, hogy Krisztust, mint az anyja szubsztanciájából származót, és nem természetes úton nemzettet, elkülönítse a többi embertől. Bármely más értelmezés lényegtelen és a témához nem illeszkedő lenne. Az asszony szó itt általánosságban a nőneműséget jelenti.
A törvénynek alávetve. Szó szerint fordításban: a ki törvény alatt lett, de a magam változatában jobbnak láttam másik szót használni, mely világosabban fejezi ki a tényt, hogy a törvény alárendeltségébe került. Krisztus, az Isten Fia, Aki joggal követelhette volna, hogy mentes legyen mindennemű alávetettségtől, a törvény alá vettetett. Miért? Helyettünk, hogy megszerezhesse számunkra a szabadságot. Az ember, aki szabad volt, kezesnek állva felszabadít egy rabszolgát: ha magára veszi a láncokat, azokat másról veszi le. Így választotta Krisztus is azt, hogy alá legyen vetve a törvénynek, mert az attól való mentességet így szerezte meg a számunkra. Ellenkező esetben céltalanul hajtotta volna a fejét a törvény igájába, mert természetesen nem saját magáért tette azt meg.

5. Hogy a törvény alatt levőket megváltsa69 Meg kell itt jegyeznünk, hogy a mentesség a törvény alól, amit Krisztus szerzett meg nekünk, nem foglalja magában azt, hogy többé már nem tartozunk semmiféle engedelmességgel a törvény tanításának, és tehetjük, amit csak akarunk, mert a törvény a jó és szent élet örök szabálya. Pál azonban a törvényről, s annak minden kiegészítésével egyetemben beszél. A törvény alávettetésétől megszabadultunk, mivel a törvény már nem az, ami volt. „A kárpit meghasadt” (Mt17:51), a szabadság kihirdettetett, és ez az, amit azonnal hozzá is tesz.
Hogy elnyerjük a fiúságot. Az atyák az ószövetségi korban biztosak voltak az örökbefogadásukról, de mégsem élvezték teljesen ezt a kiváltságukat. Az örökbefogadás, mint a „testünk megváltása” kifejezés is (Rm8:23) itt a tényleges birtoklást jelenti. Ahogyan az utolsó napon megkapjuk az örökbe fogadásunk gyümölcsét, amiben a szent atyák nem részesültek Krisztus eljövetelét megelőzően. Ezért azok, akik most terhelik meg az egyházat felesleges ceremóniákkal, az örökbefogadás őt megillető jogától fosztják meg azt.


Forrás: Kálvin János - Magyarázat Pál apostol galáciabelieknek írott leveléhez