logo

XXVIII Novembris AD

Gal 3 6-9

6. Miképpen Ábrahám hitt az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul.
7. Értsétek meg tehát, hogy a kik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai.
8. Előre látván pedig az Írás, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, eleve hirdette Ábrahámnak, hogy: Te benned fognak megáldatni minden népek.
9. Ekként a hitből valók áldatnak meg a hívő Ábrahámmal.

Quemadmodum Abraham credidit Deo, et imputatum est illi in justitiam. (5Móz15:6,
Rm4:3, Jak2:23.)
Cognoscite ergo, quod qui ex fide sunt, ii sunt filii Abrahae.
Scriptura autem, quia praevidebat, quod ex fide justificet Deus Gentes, ante evangelizavit Abrahae: In to benedicentur omnes Gentes. (5Móz22:18.)
Itaque qui ex fide sunt, benedicuntur cure fideli Abraham.

Miután hivatkozott a tapasztalati tényekre, most a Szentírásból ad idézeteket. S legelőször Ábrahám példájával hozakodik elő. A példákból vett érvek nem mindig nagyon döntőek, de ez a legerőteljesebbek egyike, mert sem a témát, sem a személyt illetően nincsen helye semmiféle kivételnek. Nem léteznek változatos utak az igazságossághoz, s Ábrahámot is azért nevezik „mindazok atyjának, akik hisznek” (Rm4:11), mert ő mindenki számára alkalmas minta, sőt, az ő személyében van lefektetve az igazságosság megszerzésének egyetemes szabálya.

6. Miképpen Abrahám. Itt be kell szúrnunk valami olyasféle kifejezést, mint a de inkább, mert feltéve a kérdést, azonnal elhatározta, hogy elveszi a vonakodás minden alapját. Legalábbis a „miképpen” (Ka0ro^) kifejezés csak a közvetlenül megelőző versre vonatkozik, „a Lélek kiszolgáltatására, és a nagy dolgok művelésére a hit hallásából”. Mintha azt mondta volna, hogy a rájuk ruházott kegyelemben hasonlóság található Ábrahám esetével.
Hitt az Istennek. Ezzel az idézettel bizonyítja mind itt, mind a rómabelieknek írott levél negyedik fejezetében, hogy az emberek hit által igazulnak meg, mert Ábrahám hite tulajdoníttaték az ő néki igazságul (Rm4:3). Itt meg kell vizsgálnunk röviden, először, hogy mit ért Pál a hit alatt, másodszor, hogy mi az igazság(osság) , és harmadszor, hogy miért jelöli meg a hitet a megigazulás okaként. A hit nem valamiféle meggyőződést jelent, amellyel az emberek rendelkezhetnek Isten igazságáról, mert Káin százszor is gyakorolta az Istenbe vetett hitet, mikor kifogásolta a rá kiszabott büntetést, ennek azonban még sincs semmi köze az igazság megszerzéséhez. Ábrahám azért igazult meg hit által, mert amikor megkapta Istentől az atyai szívélyesség ígéretét, azt bizonyosként ölelte magához. A hit tehát az olyan isteni ígérethez kapcsolódik és viszonyul, mely lehetővé teszi az emberek számára, hogy bizalmukat és reménységüket Istenbe vessék.
Ami az igazság(osság) szót illeti, Mózes kifejezésmódját kell megfigyelnünk. Mikor azt mondja: „hitt az Úrnak és tulajdonították az őnéki igazságul” (1Móz15:6), akkor arra céloz, hogy az az ember igaz, aki annak számíttatik Isten szemében. Mivel pedig az embereknek önmagukban nincsen igazságuk, azt nekik tulajdonítás útján szerzik meg, mert Isten a hitüket számítja be nekik igazságul. Nem azért mond tehát „hit által megigazultaknak” (Rm3:28, 5:1), mert a hit valamiféle szokást, vagy minőséget tölt belénk, hanem mert Isten által elfogadottakká lettünk.

De miért részesül a hit ekkora megtiszteltetésben, hogy a megigazulásunk okává válhat? Először is azt kell meglátnunk, hogy ez pusztán közreműködő ok, mivel a mi igazságunk szigorúan szólva nem más, mint az, hogy Isten ingyenesen elfogad bennünket, amin az üdvösségünk alapszik. Mivel azonban az Úr az evangéliumban tesz bizonyságot a szeretetétől és a kegyelméről, felkínálván nekünk azt az igazságosságot, melyről beszéltem, mi ezt hit által vesszük át. Így mikor a hitnek tulajdonítjuk az ember megigazulását, akkor nem a fő okról beszélünk, hanem pusztán csak rámutatunk arra az útra, melyen át az emberek eljutnak a valódi igazságossághoz. Ez az igazságosság ugyanis nem az emberben létező minőség, hanem csakis Isten ajándéka, melyet csakis hit által élvezhetünk. Nem is a hitünkért járó jogos jutalom, hanem a hit által vesszük azt át, amit Isten ingyenesen kínál. Minden soron következők kifejezésnek hasonló a jelentése: „Megigazulunk ingyen, az Ő kegyelméből” (Rm3:24). Krisztus a mi igazságunk. Isten kegyelme az igazság(osság)unk oka. Krisztus halála és feltámadása szerezte meg számunkra az igazságosságot. Hit által szerezzük meg az igazságosságot.
Ebből kiderül annak a baklövésnek az ostobasága, mely megpróbálja összeegyeztetni a két állítást, miszerint hit által igazulunk meg, s egyidejűleg a cselekedetek által is, mert aki „csak hit által” (Hab2:4, Zsid10:38), az szerencsétlen és híjával van a személyes igazságosságnak, s egyedül csak Isten kegyelmére támaszkodik. Ez az oka annak, amiért Pál a rómaibeliekhez írott levelében arra a következtetésre jut, hogy Ábrahám azután sem dicsekedhetett Isten előtt, miután megszerezte az igazságosságot hit által (Rm4:2). Nem azt mondja ugyanis, hogy a hit az igazságosság részeként tulajdoníttatott neki, hanem egyszerűen csak annyit, hogy a hit tulajdoníttatott neki igazságul. Emellett a hit nem néz másra, csak Isten kegyelmére, valamint a meghalt és feltámadt Krisztusra.
A cselekedetekből származó minden érdem ki van tehát zárva a megigazulás okából, mikor annak egésze a hitnek tulajdoníttatik. A hit ugyanis - amíg Isten meg nem érdemelt jóságát, valamint Krisztust és valamennyi jótéteményét, és az örökbefogadásunknak az evangéliumban levő bizonyságtételét öleli magához - egyetemesen van szembeállítva törvénnyel, a cselekedetekből származó érdemekkel és az emberi kiválósággal. A szofisták elképzelését, miszerint csak a ceremóniákkal van szembeállítva, tüstént könnyen megcáfoljuk a szövegkörnyezetből. Emlékezzünk tehát: akik hit által igazak, önmagukon kívül, azaz Krisztusban igazak.

Ebből is eljutunk azok hiábavaló gáncsoskodásának cáfolatához, aki Pál érvelését támadják. Mózes, mondják nekünk, az igazságosságot jóságnak nevezi, így nem akar többet mondani, mint hogy Ábrahám jó ember volt, mert hitt Istennek. A Sátán napjainkban ezen elképzeléshez támasztott szeleburdi elméket, hogy közvetett rágalmakkal megpróbálja aláásni a Szentírás bizonyosságát. Pál tudta, hogy Mózes itt nem nyelvleckéket adott kisfiúknak, hanem olyan döntésről beszélt, amit Isten jelentett be, s az igazságosság szót nagyon helyesen teológiai értelemben fogta fel. Nem abban az értelemben számíttatunk ugyanis igaznak Isten szemében, amelyikben a jóságot emlegetik az emberek egyetértésével, hanem csak ha tökéletes engedelmességgel adózunk a törvénynek. Az igazságosságot a törvényszegéssel állítja szembe, akár annak legcsekélyebb pontjában is. Mivel pedig az igazságossággal önmagunkban nem rendelkezünk, ezért azt Isten adja nekünk ingyenesen.
A zsidók itt azonban azt vetik mindennek ellenébe, hogy Pál teljes mértékben kiforgatta Mózes szavait a saját céljai alátámasztása végett, mert Mózes itt nem Krisztusról, vagy az örök életről beszél, hanem csak a földi örökséget említi. A pápisták nem sokban különböznek a zsidóktól, mert noha nem mernek kifakadni Pál ellen, mégis teljesen kijátsszák az ő szavainak jelentését. Erre ezt válaszoljuk: Pál biztosra veszi, amit a keresztyének a legfőbb alapelvnek tartanak, hogy bármiféle ígéretet is tett az Úr Ábrahámnak, azok mindegyike az első ígéret kiegészítése volt, miszerint „én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges” (1Móz15:1). Mikor pedig Ábrahám ezt az ígéretet kapta: „bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van” (1Móz22:17), akkor nem csakis erre az Ígére tekintett, hanem belefoglalta az örökbefogadás kegyelmét is, mint az egész egyik részét. S ugyanezen a módon tekintett az összes többi ígéretre is, mint Isten atyai jóságának bizonyságaira, melyek az üdvösség iránti reménységét voltak hivatottak megerősíteni. A hitetlenek abban a vonatkozásban különböznek Isten gyermekeitől, hogy miközben velük együtt élvezik a gondviselés jótéteményeit, azokat barmok módjára falják, és nem tekintenek magasabbra. Isten gyermekei viszont tudják, hogy minden áldásukat az ígéretek szentesítették, így ezekben Atyaként ismerik el Istent.
Ezen a módon gyakran vannak az örök élet reménysége felé vezérelve, mert az örökbefogadásuk hitével kezdik, ami az egésznek az alapja. Ábrahám nem pusztán azért igazult meg, mert hitte, hogy Isten majd „megsokasítja a magvát” (1Móz22:17), hanem mert magához ölelte Isten kegyelmét, bízván a megígért Közbenjáróban, Akiben, ahogyan Pál máshol mondja „Istennek valamennyi igérete igenné és lett Ámenné lett” (2Kor1.20).

7. Értsétek meg tehát, vagy megértettétek, mert mindkét olvasat egyformán összeegyeztethető a görög yivrooKsis végződéssel. Nem sokat számít, melyiket tartjuk jobbnak, mert a jelentése mindkét esetben ugyanaz, csak a régi fordítás (értsétek meg tehát), amit én követtem, energikusabb. Azt mondja, azok vannak „hitből”, akik feladtak minden bizakodást a cselekedetekben, és egyedül Isten ígéretére támaszkodnak. Magának Pálnak a tekintélye alapján adjuk ezt a magyarázatot, mert a rómabeliekhez írott levélben így ír: „Annak pedig, a ki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint, ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul” (Rm4:4-5).
Hitből lenni tehát annyi, mint az igazságosságunkat és az üdvösséggel kapcsolatos reménységünket Isten kegyelmére alapozni. Arra, hogy Isten gyermekei ilyenek, az előző kijelentésből következtet. Ha ugyanis Ábrahám hit által igazult meg, akkor azoknak is, akik az ő gyermekei akarnak lenni, szilárdan meg kell maradniuk a hitben. Elhagyott egy megjegyzést, melyet könnyen hozzáteszünk: az egyházban senkinek nincs helye, aki nem Ábrahám gyermeke.

8. Előre látván pedig az írás. Amit általánosságban mondott, most konkrétan a pogányokra vonatkoztatja, mert a pogányok elhívása új, és rendkívüli esemény volt. Kétségek merültek fel az ő elhívásuk módját illetően. Egyesek úgy vélték, hogy „körül kell metélkedniük és meg kell tartaniuk a törvényt” (Csel15:24), mert másképpen nem osztozhatnak a szövetségben. Pál viszont azt mutatja meg, hogy hit által jutnak el az áldáshoz, így hit által kell „beoltatniuk” (Rm11:17, 24) Ábrahám családjába. Miképpen bizonyítja ezt? Azzal, hogy meg van írva: Te benned fognak megáldatni minden népek. Ezek a szavak kétségtelenül arra emlékeztetnek, hogy mindenkinek Ábrahámhoz hasonlóan kell megáldatni, mert ő a modell, sőt a szabály, mely egyetemesen betartandó. Mivel pedig hit által jutott az áldáshoz, ezért mindenkinek ugyanezen a módon kell ahhoz hozzájutnia.

9. Hívő Abrahám. A kifejezés nagyon hangsúlyos. Nem a körülmetélt Ábrahámmal áldatnak meg, nem is, mint a törvény cselekedeteivel jogosan dicsekvővel, nem is, mint héberrel, nem is, mint a saját kiválóságára támaszkodóval, hanem azzal az Ábrahámmal,. Akinek egyedül a hite szerezte meg az áldást, mert itt semmiféle személyes minőség nem számít, csak egyedül a hit. Az áldás szót a Szentírás különféleképpen használja: itt az örök élet örökségébe történő befogadásra vonatkozik.


Forrás: Kálvin János - Magyarázat Pál apostol galáciabelieknek írott leveléhez