logo

XXVIII Novembris AD

Gal 3 10-14

10. Mert a kik törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak; minthogy meg van írva: Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, a mik megirattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.
11. Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.
12. A törvény pedig nincs hitből, hanem a mely ember cselekeszi azokat, élni fog azok által.
13. Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ:
14. Hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által.

Quictrnque enim ex operibus Legis sunt, sub maledictione sunt. Scripture est enim (5Móz27:26): Maledictus omnis, qui non permanet in omnibus, quae scripta sunt in libro Legis, ut facial ca.
Quod autem in Lege nerno justificetur apud Deum, patet, quia justus ex fide rivet. (Hab2:4, Rm1:17, Zsid10:38.)
Lex autern non estex fide, sed, Qui fecerit haec homo, rivet in ipsis. (3Móz18:5)
Christus nos redemit a maledictione Legis, factus pro nobis maledictio: (scriptum est enim, maledictus omnis qui pependerit in ligno, (5Móz21:23)
Ut in Gentes benedictio Abrabae perveniat per Christum Iesnrn; quo promissionern Spiritus aecipiaruns per fidem.

10. Mert a kik törvény cselekedeteiből vannak. Az érvet a két rendszer egymással ellentétes jellegéből származtatja, mert ugyanaz a forrás nem áraszt meleget és hideget. A törvény minden élő embert az átka alatt tart, ezért a törvényből hiábavaló áldást várni. Azokat mondja a törvény cselekedeteiből valóknak, akik az üdvösséggel kapcsolatos bizakodásukat ezekbe a cselekedetekbe vetik. Az efféle kifejezésmódokat ugyanis mindig a felvetett kérdés körülményeinek megfelelően kell értelmezni. S tudjuk, hogy az ellenmondás itt az igazságossággal kapcsolatos. Mindazokat, akik a törvény cselekedetei által kívánnak megigazulni, átok alatt állóknak jelenti ki. De miképpen bizonyítja ezt? A törvény úgy ítél, hogy akik megszegik a törvény bármely részét, átkozottak.
Vizsgáljuk meg, hogy van-e élő ember, aki eleget tesz az egész törvénynek? Ilyen személy nincs, ez nyilvánvaló, és soha nem is lesz. Ez minden embert egytől-egyig megítél. Az altétel és a végkövetkeztetés hiányoznak, mert az egész szillogizmus így szólna: „Bárki, aki megsérti a törvény akármely részét, átkozott. Ezzel a vétekkel pedig mindenki vádolható, tehát mindenki átkozott.” Pálnak ez az érve nem állna meg, ha lenne elég erőnk teljesíteni a törvényt, így tehát végzetesen téves ellenvetés volna az altétel állításával szemben. Most tehát vagy Pál érvel rosszul, vagy lehetetlenség az emberek számára eleget tenni a törvény követelményeinek. Egy ellenfél erre mondhatja: „elismerem, hogy minden vétkes átkozott, de mi van akkor? Lesznek emberek, akik megtartják a törvényt, mert szabadon választhatják a jót, vagy a rosszat.
Pál azonban itt vitán felül állóvá teszi, amit a pápisták manapság megvetendő tanításnak vélnek, miszerint az embereknek nincs elég erejük a törvény megtartására. S ezért jut bátran arra a következtetésre, hogy mindenki átkozott, mivel parancsot kaptak a törvény tökéletes megtartására. Ez pedig azt is magában foglalja, hogy a természetünk jelenlegi romlottságában a megtartásához szükséges erőnek teljesen híjával vagyunk. Ebből arra következtetünk, hogy az átok, amit a törvény kihirdet, jóllehet a logikatanárok szemében esetleges, valójában mégis örök, és elválaszthatatlan a törvény természetétől. A törvény által kínált áldást pedig kizárja a romlottságunk, így marad egyedül az átok.

11. Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg. Ismét az egymással ellentétes rendszerek összehasonlításából kiindulva érvel. „Ha hit által igazulunk meg, akkor nem a törvény által, s miután hit által igazulunk meg, így ez nem a törvény által való.” Az altételt a Habakuk könyvéből vett idézettel támasztja alá, amit a rómabeliekhez írott levélben is idéz (Hab2:4, Rm1:17). A fő tételt pedig a megigazulás két módszernek különbségével bizonyítja.
A törvény azt igazítja meg, aki betartja annak minden egyes előírását, a hit pedig azokat, akik híjával vannak a cselekedeti érdemeknek, és egyedül csak Krisztusra támaszkodnak. Megigazulni a saját érdemeink által, és megigazulni másvalaki kegyelméből két, egymással összeegyeztethetetlen rendszer, az egyiket szükségszerűen hatástalanítania kell a másiknak. Ez az állítás lényege, most pedig térjünk rá az egyes mondatokra.
Az igaz ember hitből él. Miután ezt a kijelentést megmagyaráztuk ott, ahol a Róma levélben fordul elő, itt szükségtelen megismételni ezt a magyarázatot. A próféta nyilvánvalóan a test gőgös magabiztosságát írja le a valódi hittel szembeállítva. Kijelenti, hogy „az igazak fognak élni”, ami alatt nem azt érti, hogy rövid idejű támogatást nyernek, majd ki vannak téve annak, hogy a közeledő vihar elborítja őket, hanem tovább is élnek majd, azaz még a legközvetlenebb veszélyek közepette is megmarad az életük. Nincsen tehát súlya ellenfeleink gúnyos feddéseinek, akik azt mondják, hogy a próféta tágabb értelemben használja a hit szót, mint Pál teszi ebben az igeszakaszban. A hit alatt nyilvánvalóan a hűvös, nyugodt, egyedül Istenre támaszkodó lelkiismeretet érti, így Pál alkalmasan idézi a szavait.

12. A törvény pedig nincs hitből. A törvény nyilvánvalóan nem ellentétes a hittel, mert ellenkező esetben Isten nem lenne Önmaga, hanem vissza kell térnünk a már említett alapelvhez, mely szerint Pál nyelvezete a dolog jelen aspektusának megfelelően módosul. Az ellentét a törvény és a hit között a megigazulás módjában rejlik. Könnyebben lehet egyesíteni a vizet és a tüzet, mint összehangolni azt a két kijelentést, hogy az emberek hit által igazulnak meg, illetve hogy az emberek a törvény által igazulnak meg. „A törvény nincs hitből”, azaz az ember megigazulásának olyan módszerét kínálja mely teljesen ellentétes a hit módszerével.
Hanem a mely ember cselekeszi azokat.
A különbség abban rejlik, hogy az ember, ha eleget tesz a törvénynek, jogi igazságossággal tulajdoníttatik igaznak, amit egy mózesi idézettel támaszt alá (3Móz18:5). De akkor mi a megigazulás hit által? Ennek meghatározását a Róma levélben adja meg: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol” (Rm10:9). Ebből azonban mégsem következik az, hogy a hit tétlen, vagy, hogy mentesíti a hívőket a jó cselekedetektől. A vizsgált kérdés ugyanis nem az, hogy vajon a hívőknek be kell-e tartaniuk a törvényt, amennyire csak tőlük telik (mert ez nem kétséges), hanem hogy képesek el megigazulni cselekedetek által, ami lehetetlenség. Miután azonban Isten életet ígér a törvény megcselekedőinek, miért hozakodik elő Pál azzal, hogy ők nem igazak? A választ erre az ellenvetésre könnyű megadni. Azért nem igazul meg senki a törvény cselekedetei által, mert nincs senki, aki megcselekedné ezeket a cselekedeteket.
Mi elismerjük, hogy a törvény megcselekedői, ha volnának ilyenek, valamennyien igazak lennének, mivel azonban ez egy feltételes egyezség, valamennyien ki vannak zárva az életből, mert egyetlen ember sem teljesíti azt az igazságosságot, amit kellene neki. Emlékeznünk kell arra, amit már mondtam: cselekedni a törvényt nem azt jelenti, hogy részben megcselekedni, hanem hogy teljesíteni mindent, ami az igazságossághoz tartozik, márpedig minden ember nagyon távol áll ettől a tökéletességtől.

13. Krisztus váltott meg minket. Az apostol minden törvény alatt állót átkozottnak nyilvánított. Ebből származik az a hatalmas nehézség, hogy a zsidók nem szabadíthatták meg magukat a törvény átkától. Kinyilatkoztatván ezt a nehézséget, szembe is száll vele annak megmutatásával, hogy Krisztus tett minket szabaddá, ami további segítséget jelent a céljaihoz. Ha azért üdvözülünk, mert meg lettünk szabadítva a törvény átkától, akkor az igazság(osság) nem a törvény által való. Ez után rámutat a megszabadításunk módjára.
Mert meg van írva: Atkozott minden, a ki fán függ. Krisztus függött a kereszten, tehát Őt sújtotta ez az átok. Bizonyos azonban, hogy nem saját Maga miatt szenvedte el ezt a büntetést. Ebből tehát az következik, hogy vagy hiába feszítették keresztre, vagy a mi átkunk sújtotta Őt, hogy mi viszont megszabadulhassunk attól. Nem azt mondja, hogy Krisztus volt átkozott, hanem - ami még több - hogy Ő Maga volt átok, ezzel utalván arra, hogy „az Úr mindnyájunk átkát (vétkét) ő reá veté” (Ézs53:6). Ha bárki úgy véli, hogy ez a nyelvezet nyers, szégyenüljön meg Krisztus keresztjétől, melynek megvallásával mi dicsekszünk. Nem volt ismeretlen dolog Isten számára, hogy a tulajdon Fia milyen halált fog halni, mikor kihirdette a törvényt: „átkozott Isten előtt a ki fán függ” (5Móz21:23).
De miképpen történhet meg, kérdezhető, hogy a szeretett Fiút a tulajdon Atyja átkozza meg? Erre azt mondjuk: két dolgot kell itt fontolóra venni, nemcsak Krisztus személyében, de az Ő emberi természetében is. Az egyik az, hogy Ő volt Isten folttalan Báránya, telve áldással és kegyelemmel, a másik pedig az, hogy a mi helyünkre lépett, s így bűnössé és átok-sújtottá vált, de valóban nem önmagában, hanem bennünk, mégpedig oly módon, hogy szükséges volt a Számára elfoglalni a helyünket. Ő nem szánt meg az Atyja szeretetének tárgyát képezni, de eltűrte a haragját is. Hisz miképpen békíthette volna ki az Atyát velünk, ha Magára is rávonta volna az Ő gyűlöletét és nemtetszését?
Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy „mindenkor azokat cselekedte, a melyek néki kedvesek” (Jn8:29), ti. az Atyának. S miképpen szabadíthatott volna meg minket Isten haragjáról, ha nem tette volna azt át rólunk Önmagára? Így „sebesíttetett meg a bűneinkért” (Ézs53:5), és kellett szembenéznie Istennel, mint haragvó Bíróval. Ez a kereszt bolondsága (1Kor1:18), és ez váltja ki az angyalok bámulatát (1Pt1:12), ami nemcsak felülmúlja, de el is nyeli a világ összes bölcsességét.

14. Hogy az Abrahám áldása. Miután elmondta, hogy „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától”, most a kijelentést szorosabban is a saját céljaira vonatkoztatja. Ábrahám megígért áldása ezen alapult, és ebből áradt a pogányokra. Ha a zsidókat meg kell szabadítani a törvénytől ahhoz, hogy Ábrahám örököseivé lehessenek, akkor mi gátolja a pogányokat ugyanannak a jótéteménynek az elnyerésében? S ha ez az áldás egyedül Krisztusban található meg, akkor egyedül a Krisztusba vetett hit juttat minket annak birtokába.
A Lélek ígérete nekem úgy tűnik, hogy egy lelki ígéret a héber népnyelvnek megfelelően. Bár ez az ígéret az Újszövetségre vonatkozik: „kiöntöm lelkemet minden testre” (Joel2:28), ebben az igeszakaszban Pál mégis más dologra utal. A Lelket itt az összes külsődleges dologgal állítja szembe: nem pusztán a ceremóniákkal, hanem az egyenes ági leszármazással is, így nem hagy helyet a rangbéli különbségeknek. Az ígéret természetéből kiindulva bizonyítja, hogy a zsidók semmiben sem különböznek a pogányoktól, mivel ha az ígéret lelki, azt csak hit által lehet átvenni.


Forrás: Kálvin János - Magyarázat Pál apostol galáciabelieknek írott leveléhez