logo

XXVIII Novembris AD

Gal 2 17-21

17. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mimagunk is bűnösöknek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-é? Távol legyen.
18. Mert, ha a miket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé.
19. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek.
20. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.
21. Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha a törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg.

Porro si quaerentes justificari in Christo, inventi sumus ipsi quoque peccatores, ergo Christus peceati minister est? absit.
Nam si quae destruxi haec rursum aedifieo, praevaricatorem me ipsum constituo.
Ego enim per Legem Legi mortuus sum. Ut Deo viverem,
Cum Christo sum crucifixus; vivo autem non amplius ego, sed vivit in me Christus; quod autem nunc vivo in carne, in fide vivo Filii Dei, qui dilexit me, et tradidit se ipsum pro me.
Non abjicio gratiam Dei; si enim per Legem justitia, ergo Christus gratis mortuus est.

17. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást. Most visszatér a galatákhoz. Ügyelnünk kell arra, hogy ne kapcsoljuk össze ezt az igeverset a megelőzővel, mintha még a Péterhez intézett beszéd része lenne, mert mit kellene Péternek tennie ezzel az érvvel? Természetesen nagyon csekély, vagy egyáltalán semmi köze sincs ahhoz a beszédhez, de formáljon mindenki maga véleményt erről.
Chrysostom és más igemagyarázók az egész igeszakaszt megerősítésnek tekintik, és így magyarázzák: „Ha pedig, miközben Krisztus által igyekszünk megigazulni, még nem tökéletesen igazak, hanem még mindig istentelenek vagyunk, abból az következik, hogy Krisztus nem elégséges a megigazulásunkhoz, tehát Krisztus olyan tanítás szolgálója, mely bűnben hagyja az embereket”. Azt feltételezik, hogy ezzel az abszurd tétellel Pál az istenkáromlás vádjával illeti mindazokat, akik a törvénynek tulajdonítják a megigazulás valamekkora részét.
Miután azonban rögtön ezután a felháborodott iszony kifejeződése következik, amit Pál soha máskor nem szokott használni, csak válaszképpen a kérdésekre, én inkább arra az elgondolásra hajlok, hogy ezzel a kijelentéssel akarta félreállítani azt a képtelen következtetést, melyre a tanítása látszólag vezetett. A tőle megszokott módon adja a kérdést ellenfelei szájába: „Ha a hit igazsága következtében mi, akik zsidók, és az anyaméhtől fogva elkülönítettek vagyunk (Jer1:5, Gal1:15), bűnösöknek és beszennyezetteknek számítunk, akkor vajon azt mondjuk, hogy Krisztus felerősíti a bűnt a saját népében, ezért Ő a bűn szerzője?”

Ez a gyanú abból fakad, hogy azt mondta: a Krisztusban hívő zsidók megtagadták a törvény igazságosságát. Miközben ugyanis még távol voltak Krisztustól, elszakadván a pogányok közönséges beszennyeződéseitől, látszólag bizonyos fokig mentesültek a bűnös megnevezéstől. Krisztus kegyelme egy szintre hozza őket a pogányokkal, s az orvosság, mely mindkét csoport számára közös, megmutatja, hogy mindketten ugyanazzal a fertőzéssel munkálkodtak. Ez a mimagunk kötőszó jelentése is, mely nem (általánosságban) az emberek, hanem a zsidók megjelölése, akik a legmagasabban álltak.
Távol legyen. Nagyon helyesen elveti ezt a következtetést. Krisztus, aki feltárja a lappangó bűnt, így tehát nem a bűn szolgája, mintha megfosztván minket a (magunk) igazságától, szélesre tárná a kaput a bűn előtt és megerősítené annak uralmát. A zsidók tévedtek, mikor bármiféle szentséget követeltek maguknak Krisztuson kívül, mert semennyivel sem rendelkeztek. Ebből fakadt a panasz: „Vajon azért jött Krisztus, hogy elvegye tőlünk a törvény igazságát, a szenteket beszennyezett emberekké tegye, s minket bűnösökké és vétkesekké tegyen?” Pál tagadja ezt, s utálattal utasítja vissza az istenkáromlást. Krisztus nem elhozta a bűnt, hanem leleplezte, s nem elvette az igazságosságot, hanem megfosztotta a zsidókat a hamis álruhától.

18. Mert, ha a miket elrontottam, azokat ismét fölépítem. A válasz két részből áll. Ez az első rész, és arról tájékoztat minket, hogy a most megfogalmazott feltételezés ellentétben áll az egész tanításával, mert oly módon prédikálta a Krisztusban vetett hitet, hogy összekapcsolta azt a bűn rombolásával és pusztításával. Mert ahogyan János tanította, hogy Krisztus nem a bűn birodalmának felépítése végett jött, hanem „hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn3:8), úgy jelenti most ki Pál, hogy az evangélium prédikálásával helyreállította a valódi igazságosságot, hogy a bűn megsemmisíthető legyen. A legvalószínűtlenebb volt tehát, hogy ugyanaz a személy, Aki megsemmisítette a bűnt, megújítsa annak hatalmát. Ennek az képtelenségnek a kimondásával utasítja vissza a rágalmat.

19. Mert én a törvény által. Most következik a közvetlen válasz, miszerint nem szabad Krisztusnak tulajdonítanunk azt, ami tulajdonképpen a törvényre tartozik. Krisztusnak nem kellett megsemmisítenie a törvény igazságát, mert a törvény maga pusztítja el a tanítványait. Mintha ezt mondta volna: „Azzal a hamis elképzeléssel csapjátok be a nyomorult embereket, hogy a törvény által kell élniük, s ezzel az ürüggyel tartjátok meg őket a törvény alatt. Sőt, vádként fogalmazzátok meg az evangéliummal szemben, hogy megsemmisíti azt az igazságot, amellyel a törvény által rendelkezünk. De a törvény az, ami arra kényszerít minket, hogy meghaljunk neki, mert a pusztulásunkkal fenyeget, és nem hagy meg nekünk mást, csak a kétségbeesést, s így űz el minket a törvénybe vetett bizakodástól.”
Ezt az igeszakaszt jobban megértjük, ha összevetjük a rómabeliekhez írott levél hetedik fejezetével. Ott Pál gyönyörűen írja le, hogy egyetlen ember sem él a törvénynek, hanem csak az, aki számára a törvény meghalt, azaz elvesztette minden erejét és hatékonyságát. Amint ugyanis a törvény elkezd élni bennünk, azonnal halálos csapást mér ránk, melynek folytán meghalunk, s egyidejűleg életet lehel abba az emberbe, aki már halott a bűnnek. Azok tehát, akik a törvénynek élnek, soha nem érezték a törvény erejét, vagy tulajdonképpen meg sem értették, mit jelent a törvény. A törvény ugyanis, mikor valóban felismerjük, azonnal megöl önmagának, s ebből a forrásból, nem pedig Krisztustól származik a bűn.

Meghalni a törvénynek jelentheti vagy azt, hogy megtagadjuk, és megszabadulunk az uralmától, így egyrészt nem bízunk benne, másrészről nem tart meg a rabszolgaság igájában, vagy azt, hogy miután valamennyiünket a pusztulásba csábít, nem találunk benne életet. Az utóbbi nézet tűnik jobbnak. Nem Krisztusnak köszönhető, mondja Pál, hogy a törvény inkább ártalmas, mintsem előnyös, hanem a törvény hordozza magában azt az átkot, ami elpusztít minket. Ebből következik, hogy a törvény által ránk hozott halál valóban végzetes. Ezzel állítja szembe a másik fajta halált Krisztus keresztjének életet adó közösségében. Azt mondja: Krisztussal együtt lett megfeszítve, hogy élhessen az Istennek.
Az igeszakasz szokásos felosztása az írásjelekkel elhomályosítja annak valódi jelentését. Ez így néz ki: „Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek”. A szövegkörnyezet azonban gördülékenyebb, ha így olvassuk: „Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek”, majd önálló mondatként: „Hogy Istennek éljek, Krisztussal együtt megfeszítettem”.

Hogy Istennek éljek. Megmutatja, hogy az a fajta halál, amit a hamis apostolok a vita alapjaként ragadtak meg, tulajdonképpen kívánatos dolog, mert kijelenti: nem azért haltunk meg a törvénynek, hogy bármi módon élhessünk a bűnnek, hanem hogy Istennek éljünk. Istennek élni néha azt jelenti: életünket az Ő akaratának megfelelően szabályozni, így egész életünkben semmi mással nem törődni, csak az Ő jóváhagyásának megszerzésével. Itt azonban azt jelenti, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, hogy Isten életét élni. Ezen a módon maradnak fenn az ellentét különböző pontjai, mert bármilyen értelemben is vesszük a meghalást a bűnnek, ugyanabban az értelemben élünk az Istennek.
Röviden, Pál arról tájékoztat minket, hogy a halála nem végzetes, hanem egy jobb élet előidézője, mert Isten a törvény hajótöréséből ment ki minket, és kegyelme által új életre támaszt fel. Nem mondok semmit más magyarázatokról: ez tűnik az apostol szavai valódi jelentésének.

20. Krisztussal együtt megfeszítettem. Itt elmagyarázza a módját, ahogyan mi, akik meghaltunk a törvénynek, Istennek élünk. Bevésetvén Krisztus halálába, titkos energiát merítünk abból, ahogyan az ág a gyökérzettől. Emellett a törvény kézírását „eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol2:14). Megfeszíttetvén tehát Vele együtt, mentesek vagyunk a törvény minden átkától és vádjától. Az, aki megpróbálja félreállítani ezt a szabadulást, hatástalanná teszi Krisztus keresztjét. De emlékezzünk: csak azért szabadultunk meg a törvény igájától, mert eggyé lettünk Krisztussal, amiképpen az ág is úgy szívja fel a nedvességet a gyökértől, hogy közös természetben növekedik azzal.
Mégis élek. Az emberi érzelmek számára a halál szó mindig kellemetlen. Miután kimondta, hogy „megfeszítettünk Krisztussal együtt”, ezért teszi hozzá: „s ez elevenít meg minket.”
Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Ez magyarázza meg, mit ért az „Istennek élni” kifejezés alatt. Nem a saját maga élete által él, hanem Krisztus titkos hatalma eleveníti meg, s ezért lehet azt mondani, hogy Krisztus él és növekszik benne. Ahogyan ugyanis a lélek megeleveníti a testet, úgy ad Krisztus is életet a tagjainak. Figyelemre méltó kijelentés ez, mely szerint a hívők önmagukon kívül, azaz Krisztusban élnek, ami csak úgy érhető el, hogy valós és tényleges közösséget tartunk fenn Vele. Krisztus két módon él bennünk.
Az egyik élet abban rejlik, hogy a Lelkével kormányoz minket és irányítja minden cselekedetünket, a másik pedig abban, hogy részeseivé tesz miket az Ő igaz mivoltának. Így miközben mi önmagunkban semmit sem cselekedhetünk, mégis elfogadottakká válunk Isten szemében. Az első az újjászületése vonatkozik, a második pedig a megigazulásra az ingyenes kegyelem által. Ezt az igeszakaszt értelmezhetjük az utóbbi értelemben: de ha valaki jobbnak látja mindkettőre vonatkoztatni, én szíves-örömest elfogadom azt a nézetet.

A mely életet pedig most testben élek. Aligha van itt olyan mondat, amit ne téptek volna darabokra a különböző magyarázók. Egyesek a test szó alatt a bűnös természet romlottságát értik. Pál azonban egyszerűen csak a testi életet érti alatta, s erre vonatkozik az ellenvetés is. „Testi életet élsz, de miközben ez a halandó test ellátja a funkcióit - miközben az evés és az ivás fenntartja - ez nem Krisztus mennyei élete. Ésszerűtlen képtelenség tehát azt állítani, hogy miközben olyan közönségesen élsz, mint az emberek általában, a te életed nem a tiéd.” Pál azzal válaszol, hogy ez a hitben rejlik, amivel arra céloz, hogy el van rejtve az emberi érzékszervek elől.
Az élet tehát, amihez hit által jutunk, szemmel nem látható, hanem belül, a lelkiismeretben érzékeljük a Lélek hatalma által. Így tehát a testi élet nem gátol meg minket abban, hogy hit által élvezzük a mennyei életet. „Minket... együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban” (Ef2:6). Majd megint: „Polgártársai (vagytok) a szenteknek és cselédei az Istennek”(Ef2:19). Illetve, „a mi országunk mennyekben van” (Fil3:20). Pál írásai tele vannak hasonló kijelentésekkel, így miközben ebben a világban élünk, egyidejűleg a mennyben is élünk, s nemcsak azért, mert a mi Főnk ott van, hanem mert az egység következtében Vele közös életet élvezünk (Jn14:23).

A ki szeretett engem. Ezt a hit erejének kifejezése végett teszi hozzá, mert azonnal felmerül a kérdés bárkiben: honnan veszi a hit azt a nagy erejét, hogy Krisztus életét közvetíti a lelkeinkbe? Ennek megfelelően tájékoztat minket arról, hogy Krisztus szeretete, valamint halála az alapok, melyekre a hit épül. Ezen a módon kell ugyanis megítélni a hit hatását. Miképpen lehetséges, hogy a Krisztusba vetett hit által élünk? Mert „szeretett minket és Önmagát adta értünk”.
Krisztust a szeretete vitte rá arra, hogy egyesüljön velünk, s ezt az egységet a halálával pecsételte meg. Önmagát adván értünk a saját személyünkben szenvedett, ahogyan másrészről a hit tesz minket mindennek részeseivé, amit Krisztusban talál. A szeretet említése János apostol szavaival összhangban történik: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket” (1Jn4:10). Ha ugyanis bármiféle érdemünk indította Őt arra, hogy megváltson minket, akkor Pál ezt az okot is kijelentette volna, de itt az egészet a szeretetnek tulajdonítja: ez tehát ingyenes kegyelem. Figyeljük meg a sorrendet: „szeretett minket és Önmagát adta értünk”. Mintha azt mondta volna: „Nem volt más oka meghalni, mint az, hogy szeretett minket”, mégpedig „mikor ellenségei voltunk” (Rm5:10), amint a másik levelében érvel.

Önmagát adta. Nincs szó, mely képes lenne igazán kifejezni, mit is jelent ez, hisz ki képes szavakat találni Isten Fia kiválóságának kinyilatkoztatásához? Mégis Ő az, Aki Önmagát, mint árat adta a megváltásunkért. Itt jelen van az engesztelés, a megtisztulás, az elégtétel, és minden jótétemény, amit Krisztus halálából kapunk. Az érettem szó itt nagyon hangsúlyos. Nem elegendő senki számára pusztán csak úgy szemlélni Krisztust, mint Aki meghalt a világ üdvösségéért, amíg az illető meg nem tapasztalja ennek a halálnak a következményeit, és nem képes azt a magáénak tulajdonítani.

21. Nem törlöm el. Hatalmas hangsúly van ebben a kifejezésben, hisz milyen félelmetes az Isten kegyelme elutasításában megmutatkozó hálátlanság, mikor az a kegyelem önmagában felbecsülhetetlen, és ily hatalmas volt az ára! S ezzel a szörnyűséges sértéssel vádolja a hamis apostolokat, akik nem elégedtek meg egyedül Krisztussal, hanem még más segédeszközöket is kitaláltak az üdvösség megszerzéséhez. Ha ugyanis nem tagadunk meg minden más reménységet, és nem egyedül Krisztus öleljük magunkhoz, azzal elvetjük Isten kegyelmét. S mi marad annak az embernek a számára, aki „megveti” Isten kegyelmét, „és nem tartja magát méltónak az örök életre” (Csel13:46)?
Krisztus ok nélkül halt meg. Nem volna semmi értéke Krisztus halálának, vagy Krisztus minden jutalom nélkül halt volna meg, mert az Ő halálának az a jutalma, hogy kibékített minket az Atyával, engesztelést szerezvén a bűneinkért. Ebből következik tehát, hogy az Ő kegyelme által üdvözülünk, nem a cselekedetek által. A pápisták ezt a ceremoniális törvényre vonatkozóként magyarázzák, de ki ne látná, hogy az egész törvényre vonatkozik? Ha képesek vagyunk létrehozni a magunk igazságosságát, akkor Krisztus hiába szenvedett.
Az ő szenvedésének célja ugyanis ennek megszerzése volt a számunkra. S mi szükség lenne arra, hogy a cselekedetet, amit mi magunk is képesek vagyunk megtenni, más tegye meg helyettünk? Ha Krisztus halálának kell lennie a mi megváltásunknak, akkor foglyok voltunk, ha ennek kell lennie az elégtételnek, akkor adósok vagyunk, ha ennek kell lennie az engesztelésnek, akkor vétkesek voltunk, ha ennek kell lennie a megtisztulásnak, akkor szennyesek voltunk. Épp ellenkezőleg, aki a cselekedeteknek tulajdonítja a megszentelődését, a bűnbocsánatát, az engesztelését, az igazságát, vagy a szabadulását, az hiábavalóvá teszi Krisztus halálát.

Ez az érvelés, mondják talán nekünk, súlytalan azokkal szemben, akik Krisztus kegyelmét és a cselekedeteket egyesíteni javasolják, amit - ezt egyetemesen elismerik - a hamis apostolok meg is tettek. A két tanítás, állították, együtt áll, azaz a megigazulás a törvény által, valamint a megváltásunk Krisztus halála által. Igaz, feltehetjük, hogy az igaz mivoltunk részben a cselekedetek által valósul meg, részben pedig a kegyelemből származik. Pál azonban nem ismert efféle teológiát, s ez könnyen bizonyítható. Az ellenfeleivel szembeni érvei, vagy döntőek, vagy nem döntőek. Ha bármelyik istenkáromló rossz érveléssel merészeli őt vádolni, kéznél van a hatékony védelem: a megigazulás Isten szemében - melyről értekezik - nem olyasvalami, amit az emberek elégségesnek képzelhetnek, hanem abszolút tökéletes dolog. Most azonban nem arra kapunk felhívást, hogy Pál mellett szálljunk síkra az istenkáromlókkal szemben, akik feddő nyelven próbálnak szólni Maga a Szentlélek ellen is.
Most a pápistákkal van dolgunk. Ők gúnyolnak minket, mikor azt állítjuk Pállal együtt, hogy ha a megigazulás a cselekedetek által történik, akkor Krisztus hiába halt meg. Szép válasznak képzelik, amit a szofistáik adnak a szájukba, miszerint Krisztus érdemelte ki a számunkra az első kegyelmet, azaz a lehetőséget a kiérdemlésre. A halálának érdeme pedig együttesen érvényesül a cselekedeti elégtétellel a napi szintű bűnbocsánatban. Gúnyolják csak Pált, akinek a szavait idéztük. Nekik először őt kell megcáfolniuk, mielőtt minket cáfolnának. Tudjuk, neki olyan emberekkel kellett foglalkoznia, akik nem vetették el teljesen Krisztus kegyelmét, de az üdvösség felét a cselekedeteknek tulajdonították.
Velük szemben érvel úgy, hogy „ha a megigazulás a törvény által való, akkor Krisztus hiába halt meg.” Ezt cselekedve pedig az üdvösség egyetlen cseppjét sem engedi át a cselekedeteknek. Közöttük, és a pápisták között nincs különbség, így őket megcáfolván szabadon használhatjuk Pál érveit.


Forrás: Kálvin János - Magyarázat Pál apostol galáciabelieknek írott leveléhez