logo

IX December AD

Sulla halála.

Lemondása után L. Sulla feleségével és gyermekeivel a campaniai tengerparton, Puteoli és Cumae között elterülő birtokára vonult vissza. Gondtalanul élt a megfeszített munka után. Rómában élő barátai, cimborái, kedvelt színészei gyakran felkeresték falusi udvarházában. Kétségtelen, hogy látogatói útján tájékozódott a római helyzetről, innen is figyelemmel kísérte a római politikai életet, szemmel tartotta az állam gépezetének működését. De hamarosan olyan hírek érkeztek, amelyek nyugtalanították a volt dictatort. Már megindult az i. e. 79. év consulválasztásával kapcsolatos agitáció.

A 78. évre többen jelöltették magukat consulnak, hiszen több mint tíz esztendő óta ez volt az első szabad választás. Sulla távolból Q. Lutatius Catulust támogatta, nagy eséllyel indult harcba a nagy múltú, jeles patríciusnemzetség sarja, M. Aemilius Lepidus is. Bár az ő múltja nem volt teljesen kifogástalan. A proscriptiók áldozatainak vagyonából buzgón harácsolt, majd siciliai helytartóként elkövetett zsarolásai miatt a dictator megvonta tőle bizalmát.
A sértődött Lepidus ettől kezdve a Sullát bíráló ellenzék táborába ment át, s most éppen ezért sokan támogatták. ágy Pompeius is, amit Sulla zokon vett, hiszen elvárta, hogy Catulus mellé áll. Sőt, amikor Lepidust választották meg első helyen, Catulus pedig a másodikra szorult (ami végeredményben csak hiúsági kérdés volt, mind a ketten consulok lettek), Pompeius diadalmaskodva tért haza házába, hogy íme, sikerült akaratát Sulla ellenében érvényesítenie! Nem törődött Sulla előrelátó, aggodalmaskodó figyelmeztetésével: „Jól vigyázz... mert önmagadnál hatalmasabb vetélytársat szereztél magadnak.” (Plut. Pompeius i5.) Később Pompeiusnak még bizonyára eszébe jutottak Sulla szavai...

De Sulla nem tudott tétlenül élni. Megírta visszaemlékezéseit, amint ezt már előtte (és utána is) annyi hadvezér, államférfi megtette. Az volt a szándéka, hogy az utókor az ő felfogása szerint ítélje meg cselekedeteit, viselt dolgait. Ezt részben el is érte, mert becses munkája számos ókori szerző, történetíró fontos forrásműve lett. Emlékiratai - mint említettük - elvesztek, és így csak kevés nyomát találjuk annak, miként vélekedett tetteiről, kortársairól Sulla Felix. A szokásoknak megfelelően, művét nem maga írta, hanem tollba mondta titkárának, felszabadított rabszolgájának, Cornelius Epicadusnak, aki a befejezést is megírta. (Úgy látszik, Chrysogonus az emlékezetes botrányper után kegyvesztetté lett, mert nem ő, hanem Epicadus kísérte el vidéki birtokára egykori urát.)
Róma újjáépítésének kérdése továbbra is foglalkoztatta. Szívügye volt a capitoliumi Iuppiter-templom helyreállítása, amire minden bizonnyal, külön megbízást kapott a senatustól. Azt akarta, hogy ez az ősi, nagy tiszteletben tartott szentély minél díszesebb, pompásabb legyen. Athénből, a Zeus-templom félbemaradt építkezéséről elhozatta a remekül megmunkált márványoszlopokat, hogy ezekkel is ékesítse a capitoliumi templomot. Nyilván Sulla parancsnak is beillő felszólítására az italiai városok egy része felajánlotta, hogy az újjáépítés költséges munkálatait pénzadományokkal támogatja. De nem minden község tanácsa bizonyult készségesnek.

A Sulla birtokával határos Puteoli város elöljárója, bizonyos Granius, megtagadta a felajánlott vagy éppen kirótt pénzösszegnek a folyósítását, és nyíltan hangoztatta, hogy ezzel addig vár, amíg Sulla eltávozik az élők sorából. Ez a kijelentés Sulla fülébe jutott, és Granius eljárása módfelett felingerelte. Egyébként is foglalkozott Puteolival, ha már Rómától visszavonult, akkor legalább ennek a campaniai városkának viszonylag csekélynek látszó vitás ügyeit akarta rendbehozni.
Akárcsak Rómában, itt is két párt állott egymással szemben. A város vezetősége kérésére az egykori dictator, a köztársaságnak nemrég még első embere, kibékítette egymással az ellenfeleket, és Puteolinak új alkotmányt adott. Éppen ezért dühítette fel Sullát a hálátlan elöljáró kihívó magatartása. Magához rendelte tehát Graniust, a két férfi között heves szóváltás keletkezett. Sullát elöntötte a düh, amiért ez a kisvárosi nagyság szembe mer akaratával helyezkedni. Megparancsolta rabszolgáinak, fogják el és végezzenek vele.

Sulla parancsa merőben törvénysértő volt. Egyrészt magánemberként nem volt joga ítélkezni, másrészt a római polgár ellen bíróságon hozott halálos ítélet ügyében az elítélt a népgyűléshez fellebbezhetett. Éppen ezért a kivégzési parancs emberölésnek minősült volna - amennyiben végrehajtják. Sulla azonban az izgalmak következtében agyvérzést kapott, elvesztette eszméletét, s reggelre felesége, Valeria karjai között elhunyt.

Így végezte tehát életét, i. e. 78-ban, hatvanesztendős korában, Lucius Cornelius Su11a, Róma egyik legnagyobb hadvezére, a köztársaság korának egyik legérdekesebb, legfigyelemreméltóbb alakja. A történelem furcsa, különös játéka, hogy abban a mintegy százesztendős időszakban, amely Tiberius Gracchus meggyilkolásával kezdődött el, és szinte minden politikus erőszakos halálát követelte, a két nagy ellenfél, Marius és Sulla, annyi vérontás okozói, békésen, ágyban fejezhették be életüket.

Sullát néhány hónappal halála előtt, egy álombéli látomása arra figyelmeztette, hogy közeledik utolsó órája. Ezért elhatározta, hogy végrendelkezik. Halála előtt két nappal, a szokottnál valamivel korábban abbahagyta emlékiratainak tollba mondását, és büszkén kijelentette, hogy annak idején, kilikiai propraetor korában a parthus követ kíséretében lévő kaldeus jós megjövendölte, hogy élete végén, szerencséjének teljében éri utol a halál. Íme, beigazolódott.
Ezután megfogalmazta végrendeletét. Leghűségesebb, legigazabb barátját, Lucius Licinius Lucullust nevezte meg fia, Faustus gyámjaként, neki ajánlotta emlékiratait, és megkérte, ő rendezze el azokat, dolgozza fel az utókor számára történeti műként, hiszen senki nem ismerte őt jobban, mint Lucullus, és alig akad nála műveltebb ember. Valamennyi barátjának, hívének ajándékokat hagyományozott, csupán Pompeiust mellőzte. Soha nem bocsátotta meg a fiatal hadvezér kíméletlen törtetését, és azt, hogy szembehelyezkedett az akaratával a consulválasztás alkalmával.

Sulla halálának a híre - érthetően - megmozgatta egész Rómát és Italiát. Hirtelen halála is sok szóbeszédre adott alkalmat. Az emberek nem tudtak belenyugodni elmúlásának természetes okába, és agyvérzés helyett azt a mesét terjesztették, hogy tetűkórban, kínos szenvedések közepette pusztult el. Az ókori szerzők több olyan férfi halála okának nevezték a tetűkórt, akik az istenek, emberek ellen súlyosan vétkeztek (többek között a Nagynak nevezett I. Herodes, Iudaea királya is - állítólag - ebben a szörnyű kórban pusztult volna el).

Az ókorban nyilván úgy gondolták, hogy amennyiben ilyen bűnöket elkövetett emberek elmúlásának okaként ilyen gyötrelmes, sőt szégyenteljes betegséget neveznek meg, elégtételt vesznek mindazért a gonosz cselekedetért, amelynek okozói életükben voltak. Az orvostudomány ismeri ezt a ritka betegséget, amelyet csak a legszennyesebb körülmények között élő emberek kapnak meg; nos, teljesen lehetetlennek tartjuk, hogy a tisztaságot kedvelő, higiénikus viszonyok között élő, előkelő rómaiak között ilyen kór pusztított volna. Sulla élete végéig, köszvényétől eltekintve, jó egészségnek örvendett. Még élete utolsó szakaszában is sportolt, mulatozott.

Halála hírére sokan fellélegeztek, ellenségei azonnal munkába léptek, és ezért az egykori dictator temetésének a rendezése heves vitákra adott alkalmat. Hívei azt akarták, hogy a legnagyobb pompával, közköltségen helyezzék holttestét örök nyugalomra, mint olyan hadvezérét, államférfiét, aki a legtöbbet tette Rómáért, a köztársaságért. A sullai rendszer ellenzéke, ellenségei viszont ezt az alkalmat akarták felhasználni, hogy nyíltan kifejezésre hozzák elmarasztaló ítéletüket, és így bélyegezzék meg a sullai rendszert. A consul, M. Aemilius Lepidus körül tömörültek azok, akik hevesen ellenezték Sulla barátainak javaslatát, de hívei éberek voltak.
Ha Lepidusnak és táborának sikerülne a díszes, ünnepélyes végtisztesség megadását megakadályozni, akkor Sullát, sőt egész rendszerét nyilvánosan megbélyegeznék. Márpedig igen sok embernek az állott érdekében, hogy a volt dictatort ne nyilvánítsák zsarnoknak, olyan bitorlónak, aki a törvénytelenségek egész halmazát elkövette, mivel így ők, a sullai rendszer haszonélvezői látnák ennek kárát. Éppen ezért maga Pompeius is arra kényszerült, hogy barátja, volt pártfogoltja, Lepidus indítványa ellen fellépjen, hiszen minden kitüntetését, diadalmenetét végső soron Sullának köszönhette.
Tehát Pompeius is azokhoz csatlakozott, akik Catulus consul, valamint Lucullus és Sulla más híveinek javaslatát támogatták, amely - és ezt nem szabad elhallgatni - a nép nagy részének az óhaját fejezte ki. Így elhatározták, hogy Sullát állami temetésben részesítik, a költségeket az államkincstár, az aerarium viseli, a temetés napján pedig teljes hivatali szünnapot (iustitium) tartanak. Sulla volt az első római, aki a köztemetés (funus publicum) kitüntető megtiszteltetésében részesült.

Előbb azonban akadt néhány nehézség, amiket át kellett hidalni. Sulla a patríciusi Cornelius nemzetség sarja volt, márpedig a gens Corneliában a koporsóban, kősírládában való temetés hagyomány volt. A senatus ezt az ősi tradíciót Sulla esetében megváltoztatta, és elhatározta Sulla holttestének elhamvasztását. Nem egészen indokolatlanul attól tartottak a senatorok, hogy eljöhet még az az idő, amikor Sulla ellenségei felülkerekednek, és akkor földi maradványait ugyanaz a sors éri, mint Marius holttetemét (tudjuk, hogy azt Sulla parancsára kiszedték sírjából, és a Tiberisbe vetették). Így a senatus Sulla elhamvasztása mellett döntött. És ekkor, mintha egy csapásra egész Róma és Italia lakossága rádöbbent volna Sulla nagyságára. Szinte mindenki megmozdult, hogy az ünnepélyes temetésen részt vegyen.

Nem csupán a senatorok, optimata nobilisek, az előkelő lovagok, politikai hívei és barátai, mulatozó cimborái, valamint azok, akik Sulla győzelmének köszönhették életüket, megmenekülésüket a Marius-Cinna-Carbo-féle rémuralom idején, s hálásak voltak boldogulásukért, hanem a parasztok, földművelők, kisvárosi polgárok ezrei, az általa felszabadított rabszolgák tízezernyi serege, a legionariusok nagy, zárt katonai alakulatokban, valamennyien Rómába özönlöttek, hogy a hajdani consulnak, dictatornak, a mindig győzelmes fővezérnek a végtisztességet megadják.

Aranyozott koporsóban, szinte királyi ékességekkel feldíszítve helyezték koporsóba Sulla holttestét. Így hozták őt vállon Campanián, Latiumon áthaladva Rómába, egykori harcosai. Valóságos hadsereg követte a megholt imperatort. A menethez, amelynek élén harci paripáján a daliás Gnaeus Pompeius Magnus lovagolt, egyre több ember csatlakozott, valóságos embertömeg áramlott a Városba. A ravatalt a szónoki emelvényen, a Rostrán állították fel, lábához az ajándékok egész halmazát helyezték, többek között kétezer színaranyból készített koszorút. A végtisztességen a papság, a senatorok, a lovagok tisztük, rendjük jelvényeit viselve, a katonák aranyozott hadijelvényeik mögött haladva, ezüstözött fegyvereiket hordták. fgy jelent meg Sulla utolsó kísérete a Forum Romanumon. A gyászbeszédet - a hagyományok szerint - az elhunyt fiának kellett volna tartania, de ekkor Faustus Sulla még szinte gyermek volt, ezért Róma legkiválóbb szónoka búcsúztatta el Lucius Cornelius Sullát a római senatus és nép nevében.

Komor felhők gomolyogtak az égbolton, amikor a gyászmenet elindult a Forum Romanumról, hogy a Mars-mezőn , tehát az ősi törvény szerint, a pomeriumon kívül emelt nagy, feldíszített máglyán hamvasszák el Sulla földi maradványait. Ekkor a senatorok vették vállukra a koporsót, felharsantak a harci kürtök és trombiták. A koporsót a máglyára helyezték, rátették az utolsó ajándékokat, majd meggyújtották a fát. Míg a máglya égett, majd pedig mikor parázslott, elvonultak előtte Sulla egykori nagy hadseregének alakulatai, döngő léptekkel haladtak a legionariusok, előttük a lovasság ügetett. Majd a szertartás szerint összegyűjtötték Sulla hamvait, urnába zárták, azután a Mars-mezőn épített mauzóleumban helyezték el, ahol addig csak Róma hajdani királyainak síremlékei emelkedtek.
És ekkor hatalmas zápor zúdult Rómára. Mindjárt megindult a szóbeszéd, lám Sullá- nak még ebben is szerencséje volt, az óriási eső, a rossz időjárás nem akadályozta meg az ünnepélyes temetést. Róma asszonyai pedig egy álló esztendeig gyászolták a női szépség nagy hódolóját, Lucius Cornelius Sullát.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974