logo

IX December AD

Sulla hadjáratának kezdeti nehézségei

Ezekben a válságos időkben csak olyan hideg fővel számító, egyben céltudatos ember, mint L. Cornelius Sulla volt arra képes, hogy hazai támogatás nélkül, aránylag kis haderővel, szinte üres hadikincstárral háborút indítson a hatalmas közel-keleti birodalom ellen, s Róma elveszett tartományait visszahódítsa, a köztársaság tekintélyét helyreállítsa, és a rómaiak, valamint az italiaiak ellen elkövetett bűnöket megtorolja.
Sulla, minden ókori hadvezér eszményképe, makedoniai Nagy Sándor példáján okulhatott, amikor csekély anyagi erővel hadba szállt. A fiatal király még kedvezőtlenebb helyzetben indított háborút a hatalmas III. Dareios ellen. A sereg egyhavi zsoldjának is csak egyharmad része állott rendelkezésére. Azzal számolt, hogy a meghódítandó területek adói, a sarcok majd fedezik kiadásait. A rómaiak hasonlóan gondolkodtak, azt vallották, hogy a háború önmagát tartja el. (Livius XXXIV 9.) Sulla is abban bízott, hogy a hadjárat ideje alatt megtölti kincstárát.

Kedvező volt számára, hogy Q. Bruttius Sura quaestor győzelme Hellasban Róma megingott tekintélyét némiképpen helyreállította. De Sulla nem engedhette meg, hogy fővezéri haditervébe bárki beavatkozzék, bármennyire előnyös volt számára a makedoniai helytartó kis seregének győzelme. Makedonia proconsuljának illetékessége tartománya határán túl megszűnt, amint a másik római hadsereg odaérkezett. Ezért Sulla az elővédet vezénylő hadiquaestora, L. Licinius Lucullus útján felszólította Q. Surát, térjen vissza tartományába, és készüljön fel a pontosi hadsereg újabb, várható támadására.
Sulla legiói Epiruson át, Aetolián, Thessalián keresztül vonulva, nem ütköztek ellenállásba. A római katonák lassan meneteltek, Sulla szükségtelennek tartotta őket fárasztani. Inkább azon volt, hogy tájékozódjék, és élelmiszert, valamint pénzt szerezzen a hadviseléshez. A pontosiak lassan hátráltak, ütközetre nem került sor.
A fővezérük, Archelaos jobbnak látta, ha nem vív nyílt csatát, hanem hosszú ideig tartó hadviselésre kényszeríti a rómaiakat. Értesült a Rómában lezajlott eseményekről, s tisztában volt azzal, hogy a hazájától elvágott római hadsereg utánpótlásban nem reménykedhetik. Ezért elhatározta, hogy Athénbe vonul vissza, s ott berendezkedik a város és kikötője, Piraeus védelmére. Abban bízott, hogy Athén ostroma felőrli a rómaiak erejét, s közben Mithridatés segítőcsapatokkal megerősíti, vagy felmenti őt.
Tudta, hogy Sulla kénytelen elfoglalni Athént, mert nem tűrheti, hogy a hátában erős pontosi hadsereg maradjon, és csak Hellas visszaszerzése után gondolhat arra, hogy átkel Kis-Ázsiába. Archelaos azonban ezt elképzelhetetlennek tartotta, hiszen Sullának még hajóhada sem volt! Archelaos a fontos kikötőváros, Piraeus védelmére szánta el magát, mindenáron szabadon kívánta tartani, mert csak ide érkezhet tengeri úton serege számára utánpótlás. Athén védelmét Aristión vette át.

Aristión eredetileg athéni epikureus-bölcselő volt, aki kiváló szónoki s más adottságokkal rendelkezett. Még az ephesosi parancs kiadása előtt tűnt fel Mithridatés udvarában, ahol szívélyes fogadtatásra talált. A királynak szüksége volt jó képességű görögökre, akik honfitársaik között képviselik érdekeit. Mithridatés felismerte a filozófus képességeit, és elhatározta, hogy felhasználja tervei végrehajtásában. A hiú embert „a király barátja” címmel tüntette ki, ajándékokkal halmozta el, amivel Aristiónt el is kápráztatta.
A nagy vérfürdő után Aristión áradozó levelet írt Athénbe, fennen magasztalta Mithridatést, ahogy ő nevezte, a „felkelő napot”, és túláradó örömmel, élénk színekkel ecsetelte a Kis-Ázsiában élő, védtelen rómaiak és italiaiak lemészárlását, amelyből a helyi görögök alaposan kivették a részüket. Mikor a király Aristiónt rengeteg kinccsel megrakodva hazaküldte, rabszolgasereg kíséretében vonult be Athénbe, ahol a nép lelkesen ünnepelte.

Aristión beszédet intézett az üdvözlésére egybesereglett polgárokhoz Mithridatést a görögség felszabadítójának nevezte, s megmagyarázta nekik, hogy a pontosi uralkodó és az ő - Aristión - vezetésével megszabadulnak az átkos római iga alól. Hevesen támadta Rómát, ami a nép lelkesedését csak növelte. Megválasztották Athén első tisztségviselőjévé, s javaslatára felmondták a Rómával kötött szövetségi szerződést. A rómaiak ellen indított első fegyveres támadásuk azonban balul ütött ki.
Az athéniek véres fejjel menekültek városuk falai közé, s be kellett látniok, hogy magukban semmire nem mennek, s ezért kitörő örömmel fogadták az Archelaos vezette pontosi hadsereg görög földre érkezésének hírét. Archelaos nem csupán nagy szárazföldi, hanem jelentékeny hajóhad felett is rendelkezett. Csatahajói több görög szigetet megszálltak, ahol a pontosiak első tette az volt, hogy az ott tartózkodó italiaiakat, rómaiakat felkoncolják.
A kisázsiai katonák a görög értékeket esztelenül pusztították, a műemlékeket, műkincseket megsemmisítették, a tengerbe dobták, vadul raboltak, fosztogattak. Archelaos néhány szigetet átengedett az athénieknek, hogy ezzel is bizonyítsa jóindulatát, és az Aristión uralmával szemben mind inkább elégedetlenné váló polgárságot kedvezőbb hangulatra gerjessze.

Aristión megérezte, hogy a nép, sikertelen fegyvertényei után lassan elfordul tőle. Zsarnoki eszközökkel, rémuralommal próbálta helyzetét biztosítani. Az utcákon és köztereken, pontosi katonákból álló testőrség kíséretében mutatkozott csak. Mind többen menekültek el Athénből, mire a zsarnok megtiltotta a város elhagyását. Már a szökési kísérletet is halállal büntette, a város valamennyi kapujának őrségét megerősítette. Mivel többen az éj leple alatt, kötélen ereszkedtek le a városfalakon, megfigyelőállásokat rendezett be a falak oromzatán, ahonnan - szükség esetén - riasztották az őrségeket, és felhívták a város falai alatt nyargalászó lovas katonák figyelmét a szökevényekre.
Aristión rémuralma egyre jobban elkeserítette az athénieket. Besúgók útján értesült az elégedetlenkedőkről és a vele ellentétes nézeteket vallókról, akiket elfogatott és túszként Archelaosnak adott át, vagyonukat pedig elkobozta. Az athéniek felismerték, hogy helyzetük rosszabb, mint a római szövetség idején volt. Aristión és Archelaos uralma alatt az óhajtott önállóság és függetlenség megszűnt. Közben a pontosiak megtudták, hogy Sulla vezénylete alatt nagy római hadsereg közeledik Athén felé, és most már abban reménykedtek, hogy királyuk hamarosan jelentékeny segítséget küld felmentésükre.

Sulla mielőbb el akarta foglalni Athént, hogy hadműveleteit folytathassa. Előbb rohammal akart Piraeus birtokába jutni, hogy a pontosiak utánpótlását meggátolja, de a védők kemény ellenállásán minden igyekezete meghiúsult, s a rómaiak nagy veszteséget szenvedtek, sőt visszavonulni kényszerültek. Ekkor Sulla nyugatra, Eleusisba és Megarába vonta vissza csapatait, hogy most már módszeresen készüljön fel Athén ostromára. Kénytelen volt azonban a hadak egy részét Euboeában hagyni, hogy az ellenséges haderő érkezését feltartóztassa. De mind a két megerősített város ostromához nem volt elegendő katonája, ezért Athént csak laza ostromgyűrűvel vette körül, főerejével ismét Piraeus ellen vonult.
Egész Görögországban nagyszabású rekvirálással rengeteg igavonó állatot (állítólag százezer öszvérfogatot!), fémet, fát szedett össze, és igen sok munkást hozatott a táborába. Sulla nem kímélte a hírneves Lykeiont, Apollón szent ligetét sem, hogy ostromgépeihez fát szerezzen, pedig ott tanított hajdan tizenhárom éven át Aristotelés. Ugyancsak kivágatta Akadémos hérós tiszteletre méltó ligetének fáit. A híres Akadémia volt itt, ahol egykor Platón oktatta tanítványait. Ennek a pusztításnak a híre mélyen sebezte az athéniek önérzetét...

Minthogy Sulla nemcsak katonáinak zsoldját, a munkások bérét, az összegyűjtött állatok, anyagok, élelmiszerek árát megfizette, rengeteg pénzre volt szüksége. Ezért igénybe vette a legtiszteltebb és egyben leggazdagabb szentélyek kincstárát; Olympia, Delphoi, Epidauros kénytelenek voltak kiszolgáltatni arany és ezüst kincseiket, a papok felhalmozott pénzét, a magánosok letéteit. Sulla ezt a rendelkezését, a reá oly jellemző közönyösséggel adta ki, de megígérte, hogy a háború befejezése után mindent megtérít, visszafizet. A nagy templomok papsága egyébként a templom vagyonával, a reájuk bízott pénzekkel szabályos bankári tevékenységet fejtettek ki, így Sulla nem tett egyebet, minthogy szintén kölcsönt vett fel, bár erőszakkal és fedezet nélkül. A lefoglalt kincseket gondosan jegyzékbe foglaltatta, hogy kötelezettségének később pontosan eleget tegyen. (Tegyük hozzá már most, hogy ez megtörtént.)
A nagyhírű szentélyek papsága tiltakozott, nem akarta átadni a becses tárgyakat. A delphoii papok nyomós érvként előadták, hogy hallották, amint Apollón legendás lantja a szentély belsejében megpendült. Ezzel akartak Sullára hatni. Meglepetésükre, Sulla levélben, nem csekély gúnnyal, megnyugtatta az aggódó papokat: „a lant hangja nem a harag, hanem az öröm jele” és a kincseket nyugodtan elvitette. (Plut. Sulla 12.)
A görögöket, különösen az athénieket ez mélyen bántotta, de semmit nem tehettek a római fővezér erőszakossága ellen. A nemesfémekből Sulla a L. Lucullus quaestor felügyelete alá helyezett peloponnesosi pénzverdében arany- és ezüstérméket veretett. Így szerzett hadikincstára számára elegendő pénzt.

Sulla az ostromot módszeresen készítette elő, s folytatta Athén, valamint Piraeus körülzárását. Ismét tanújelét adta kitűnő szervezőtehetségének, de Archelaosban emberére akadt. Az ostrom elhúzódott. Sulla - nem lévén hajóhada - képtelen volt a tenger felől a kikötővárost elreteszelni, és a pontosiak utánpótlását meggátolni. A rendelkezésére álló néhány kis hajóval útnak indította Lucullust, és megbízta, szerezzen a baráti, a szövetséges országoktól kipróbált tengerészekkel hadihajókat.
Lucullus vállalkozása nem volt kockázatmentes. A tengeren Mithridatés hadihajói cirkáltak, és ahová a király egységei nem jutottak el, ott a vele szövetkezett kalózok nyugtalanították a hajósokat. Lucullusnak mégis sikerült eljutnia Kréta szigetére, ahol némi segítségre tett szert, majd innen az Africában fekvő Kyrenébe érkezett. Itt a lakosság kérésére rendezte a római uralom alá jutott ország közjogi helyzetét, állami szervezetét, mert ezt a kérdést Rómában addig elhanyagolták. Innen továbbvitorlázott a köztársasággal jó viszonyban lévő Egyiptomba.
Útközben kalózok támadtak flottájára, de Lucullus értett hozzá - noha hajóhadát némi veszteség érte -, hogy nagy pompával fusson be hajóival Alexandria kikötőjébe. Itt a király, IX. Ptolemaios, akit a gunyoros kedvű alexandriaiak Physkónnak (potrohos) neveztek el, kitüntető figyelemmel fogadta a római quaestort. A jól tájékozott alexandriai udvar azonban óvatosnak bizonyult. Egyrészt nem akartak ujjat húzni Mithridatésszel, hiszen a háború kimenetele kétséges volt, másrészt figyelemmel voltak Rómára is, ahol Cinna rendszere kerekedett felül, s Lucullus főparancsnokát Sullát közellenségnek nyilvánították. Lucullus kérését elutasították, de megbántani nem akarták. A király pompás palotában szállásolta el a fiatal rómait, nagy összegeket bocsátott a rendelkezésére. Lucullus csak annyit fogadott el, amennyire éppen szüksége volt, s visszautasította Ptolemaios igen nagy értékű ajándékát is.

Az uralkodó felajánlotta vendégének, hogy tekintse meg Egyiptom világhírű csodáit, de Lucullus erre sem vállalkozott, „mert szerinte az ilyesmi csak gazdag és ráérő utazgatóknak való, nem pedig neki, akinek fővezére a szabad ég alatt, sátorban táborozik az ellenség várfalainak a tövében”. (Plut. Lucullus 2.) Lucullus eredmény nélkül hajózott el Alexandriából, és folytatta kalandos útját. Másutt több sikere volt.
A Mithridatésszel bátran szembehelyezkedett Rhodos, és több más görög sziget hadihajókkal, tengerészekkel segítette. Már több mint egy éve vitorlázott Lucullus a tengeren, közben elvesztette kapcsolatát a fővezérével.

Sulla értékes hónapokat vesztegetett el. Az i. e. 87. évet is Athén ostromával töltötte. Időközben megérkeztek Rómából a rémuralom elől menekülő senatorok, majd megjött Metella két apró gyermekével, Faustusszal és Faustával. (E rendkívüli, ritka személynevek adományozásával is Sulla az istenek különös kegyére kívánt utalni.) Sulla az elmenekült optimaták panaszait, sirámait érzéketlen közönnyel hallgatta meg, kérésüket, hogy hagyjon fel az ostrommal, térjen vissza Rómába, teremtsen rendet otthon, és álljon bosszút, nem teljesítette.
Félreismerték Sullát, akik azt hitték róla, hogy a hadjáratot félbeszakítja, és Róma ellen vonul hadseregével. Ez a háború már-már Sulla személyes, szinte becsületbeli ügye lett, hiszen erre vágyott, ennek a győzelmét ígérte meg híveinek, s ezt várták tőle barátai - Rómában. Ha visszafordul, nem tekintették volna egyébnek, mint holmi bosszúálló pártembernek, nem pedig a római nép hivatott vezérének, az istenek erre kiszemelt kedvencének. Elhatározásával, hogy Athén falai alatt marad, Róma érdekeit a maga, és az optimaták személyes érdekei fölé helyezte, hiszen az ostrom feladása után Mithridatés az egész görög területet akadálytalanul bekebelezhette volna, sőt Róma még Makedonia tartományt is elvesztené, minthogy ennek helytartója kis seregével képtelen lenne a nagy pontosi haderő nyomásának ellenállni. Az a kevés, Rómához hű görög város, sziget ugyancsak a pontosiak martalékává válnék, és kegyetlenül megbűnhődnének hűségükért.
A Földközi-tenger keleti medencéje és térsége feletti uralom, Róma sok nehéz háborújának, hosszú évtizedekig tartó diplomáciai tevékenységének a gyümölcse, talán örökre elvész a köztársaság számára. Nem! Sullának maradnia, győznie kell, csak így mentheti meg majd később Rómát Cinna uralmától, csak így segíthet hívein, barátain.

A menekültek között volt az i. e. 87. év egyik praetora, L. Licinius Murena, aki még Marius visszatértének hírére elhagyta a Várost. Sejtette, hogy otthon mi vár reá, és ezért Sullához utazott, felajánlotta szolgálatait. Sulla azonnal legatusává nevezte ki, és nem csalódott benne, mert Murena a harctéren jól megállta a helyét: a Piraeust védő pontosiak egyik kitörését sikeresen visszaverte, véres veszteséget okozva nekik. A kikötőváros védőserege azonban a tenger felől ismételten erősítést, élelmiszert kapott, és így a rómaiak ostromát jól tűrték. Annál többet szenvedett az éhségtől Athén lakossága.
Ámbár Aristión még idejében, az ostrom megkezdése előtt nagy élelmiszerkészletet halmozott fel a tárházakban, az természetesen egyre csökkent. Archelaos testvére, Neoptolemos vezetésével észak felől felmentő sereg érkezett Athén ostromgyűrűjének áttörésére. Sulla egyik legatusa, Munatius azonban visszaverte a pontosi hadat, amelynek nagy része az ütközetben elesett. Ekkor Aristión elhatározta, hogy az élelmiszer kiutalását csökkenti, egy főre mindössze egynegyed choinix (27 centiliter) árpa, „csirkéknek elegendő reggeli” jutott, így tréfálkoztak kínjukban az athéniek.

Sulla táborában sem voltak bővében az élelmiszernek, ekkora hadsereget, hosszú hónapokon át ez a szegény, termékenynek éppenséggel nem nevezhető vidék nem tudott eltartani. A rómaiaknak nem volt hajóhada, amellyel a tengert ellenőrző pontosi flottán áttörhettek volna, Lucullusról pedig továbbra sem érkezett hír.. .
Az elhúzódó ostrom kapóra jött Mithridatésnek, hiszen Athén és Piraeus ostroma az ellene indított római haderőt lekötötte. Így módjában állott nagy hadsereget küldeni Thrakia és Makedonia elfoglalására; a rómaiak szerencséjére, a pontosi hadvezetés nem állott a helyzet magaslatán, s ezért csak igen lassan haladt előre. A makedoniai római legiók mégsem tudták a pontosiakat megállítani, lépésről lépésre hátrálva, visszavonultak, majd a tartomány kiürítésére kényszerültek.

Sulla serege mind rosszabb helyzetbe került. Az élelmiszerhiány, a csatározás során elszenvedett veszteségek károsan befolyásolták a rómaiak helyzetét. Észak felől nem remélhetett segítséget, hiszen Makedonia elveszett, a várva várt hajóhad nem érkezett meg. Athén és Piraeus elszántan védekezett, sőt attól kellett tartani, hogy Make donia elfoglalása után a pontosiak felmentő hadai is megérkeznek. Sulla nem számíthatott sem Rómától, sem Italiától támogatásra, sőt egyre riasztóbb hírek érkeztek.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974