logo

IX December AD

A Cinnai idők

Rómában a belviszályokba, polgárháborúba belefáradt rómaiak a nyugalmat, a békességet áhítozták, arra az életformára vágytak, amelyben minden polgár megtalálja a maga boldogulását. Ezt a hatalom urainak is tudomásul kellett venniük, sőt szívesen is látták, hogy az emberek lassan beletörődnek a fennálló viszonyokba. Miután Cinna legfőbb ellenségének, Sullának a híveit, valamint Marius valóságos vagy vélt ellenfeleit a szó szoros értelmében elpusztította, avagy menekülésre kényszerítette, már nem kellett attól tartania, hogy zendülés vagy államcsíny fosztja meg hatalmától, hiszen a választások is szándékai szerint zajlottak le. Csupán egy embertől kellett tartania, egy ember kérlelhetetlen megtorlásától, de ez a férfi, L. Sulla, Rómától távol, messze földön súlyos háborúba bonyolódott, amely hosszú időre leköti. Sőt abban is reménykedett, hogy L. Flaccus vagy C. Fimbria megfosztja Sullát seregétől, tőrbe csalja, és kivégzi.

A lakosság békevágyát Cinna mégsem tudta teljes mértékben kielégíteni. Bár a Flaccus alkotta törvény, amint arra már rámutattunk, lényegesen enyhítette a hitelezőktől sanyargatott polgárság gondjait, de ez még nem volt minden. Cinna az érdekeiben sértett lovagságot is kárpótolni igyekezett, hiszen korábban ők támogatták. Ezért visszaadta nekik bírói tisztüket, amit a senatoroktól elvett.
A gazdasági életet azonban továbbra is bizonytalanságban tartotta a Livius Drusus törvénye alapján vert érmék forgalma. Ennek az áldatlan állapotnak az orvoslására az i. e. 85. év egyik praetora, M. Marius Gratidianus (C. Marius unokaöccse) a hat éve tartó bizonytalanságon segíteni akart, s a többi praetorral egyetemben, a néptribunusokkal egyetértve, úgy rendelkezett, hogy hatósági pénzváltó helyiségeket állítanak fel, ahol a bemutatott érméket megvizsgálják, és a csökkent értékű pénzek helyett új kibocsátású, teljes értékű vereteket szolgáltatnak ki. Ez az intézkedés lényegesen enyhítette a lakosság rossz hangulatát, felszámolta a gazdasági bizonytalanságot.

A polgárság nem a consulnak, Cinnának volt hálás, hanem Marius Gratidianusnak, tiszteletére szobrokat állítottak, mindenütt dicsérték az okos practort, aki elősegítette a zavaros években megingott gazdasági helyzet konszolidálását. De az aerariumnak, az állami kincstárnak, a régiek helyett az új pénzek kibocsátásához fedezetre volt szüksége, amit erőszakos vagyonelkobzásokkal teremtettek elő. Ezért indítottak pert Pompeius Strabo fia, Gnaeus Pompeius ellen azzal az ürüggyel, hogy az Asculum elfoglalása alkalmával az apja által állítólag elsikkasztott hadizsákmányt szolgáltassa be a kincstárnak. A fiatalember kitűnő védőinek köszönhette, hogy felmentették a vád alól.
Ezeknek az éveknek volt még egy igen fontos intézkedése. Az új italiai polgárokat végre beosztották mind a harmincöt választókerületbe, és ezzel a sokáig vitatott kérdés megoldódott. Talán ekkor nem is látták tisztán, hogy milyen nagy horderejű ez az intézkedés, hiszen ilyenformán az italiai félsziget népei eggyé váltak a rómaisággal, és csak a jövő mutatta meg, mekkora jelentősége volt ennek a tettnek.

Az eredmények ellenére a cinnai kormányzatnak felróható, hogy nem igyekezett az alkotmányos rendet helyreállítani. Az alacsonyabb magistraturákat választások útján töltötték ugyan be, de consulválasztásokat nem tartottak. Cinna félt a választási agitációktól, a polgárság hangulatának megváltozásától, az elégedetlenségnek erőszakos cselekményekben történő kirobbanásától.
Noha módjában állott volna a jelöléseket terrorral befolyásolnia, még a látszatválasztásoktól is tartott. Már a Valerius Flaccus meggyilkolása után megürült consuli tisztségre sem választott magának társat, hanem az alkotmány súlyos megsértésével egy neki elkötelezett popularis párti nobilist, Cn. Papirius Carbót, Marius elszánt hívét nevezte ki consullá. A consul választásokat a következő esztendőkben sem tartotta meg, hanem mind a maga, mind Carbo consulságát önhatalmúlag meghosszabbította.

Cinna uralmát az alkotmány sorozatos megsértése miatt ekkor is, később is zsarnokságnak (dominatio) minősítették ellenfelei. Megfeledkezett arról, hogy a popularisok embereként került a legmagasabb pozícióba, és most ügyet sem vetett a polgárság megnyilvánulásaira, nem törődött a népgyűlésekkel sem. Négy évig tartott a cinnai korszak (Cinnanum tempus), amikor a popularisok az ellenzék kikapcsolásával kormányozták az államot. Cicero ezekben az esztendőkben Rómában élt, s éber szemmel figyelte az eseményeket; évekkel később, noha nem gyanúsítható Sulla iránti rokonszenvvel, azt írta, hogy Sulla távollétében „a köztársaság törvény és minden tekintély híján volt”. (Cic. Brut. 63, 227.)
Bár ez idő tájt a fegyverek pihentek Rómában, és nem folyt vér az utcákon, ismét bebizonyosodott, hogy a popularis nobilisek sem voltak válogatósabbak eszközeikben, mint az optimaták, s a nép számára vajmi keveset nyújtottak. A cinnai korszakban a popularisok sem jelentkeztek olyan reformprogrammal, amelynek megvalósításával akár a köztársaság, akár a társadalom kívánatos megújhodását lényegesen előremozdították volna.

Bebizonyosodott, hogy az optimaták és a popularisok között kirobbant véres harcot nem kismértékben a nobilitas egyes csoportosulásainak (factio) versengése, a politizáló nobilisek mérhetetlen becsvágya és önzése robbantotta ki. A sértett hiúság és bosszúvágy elhatalmasodása pedig válságba sodorta a köztársaságot. Hiszen a popularisok ekkori vezetői, mint Cinna, Valerius Flaccus, Carbo, L. Domitius Ahenobarbus, C. Iulius Caesar (Marius apósa), M. Aemilius Lepidus, P. Cornelius Cethegus, P. Cornelius Scipio Asiagenus, M. Iunius Brutus, L. Iunius Brutus Damasippus éppen olyan neves nobilis családokból származtak, mint optimata ellenfeleik. Mindenesetre a polgárság széles tömegének akarata nem nyilvánulhatott meg ezekben az években, a cinnai rendszer az italiai polgárságnak nyújtott kedvezményen kívül nem valósított meg semmit a popularisok régi programjából.

Cinna és társai csak annyiban őrizték a törvényesség és alkotmányosság látszatát, hogy betöltötték a censori tisztséget. I. e. 86-ban a hagyományoknak megfelelően két tekintélyes, consulságot viselt államférfit, L. Marcius Philippust és M. Perpernát választották censorrá. Mindketten már évekkel azelőtt óvatosan visszavonultak a pártküzdelmektől, és így nem vonták magukra a mindenható Cinna neheztelését. Most reájuk hárult a polgárság jegyzékének az összeállítása, ami valamilyen „népszámlálásnak” is minősült, természetesen csak a római polgárokra vonatkoztatva. Egyben a polgárok vagyoni helyzetét is megállapították, ami az osztályba sorolás miatt volt lényeges. Később a censoroknak felrótták, hogy a jegyzéket nem készítették kellő gonddal és körültekintéssel, nyilván nem vették fel a polgárjoghoz juttatott italiaiak egy részét.

A censorok mentségére szolgáljon, hogy az új polgárok jegyzékének összeállítása még nem készült el, és ezen a jogi alakiságok figyelembevételével a censorok nem tehették túl magukat. Az új adatfelvétel szerint a római polgárság létszáma i. e. 86. évben 463 00o fő volt, ami mintegy 70 00o főnyi emelkedést mutat az i. e. 115-ben megállapított 394 336 fővel szemben. Noha az újonnan nyert összesítő adat talán nem tükrözte a valóságos helyzetet, mégis meglepő, hogy az italiai új polgárok - legalábbis egy részének - besorolása ellenére, milyen csekély a szaporulat. Ebből arra következtethetünk, hogy az évekig tartó „szövetséges-háború” jelentékeny vérveszteséggel járt. A censorok elvégezték a senatus tagjainak szokásos felülvizsgálatát is, ami inkább csak formális tevékenység lehetett, hiszen a senatorok egy része Sulla táborában tartózkodott. Néhány méltatlannak vélt senatort kitaszítottak a testületből.

Be kellett tölteni a princeps senatus (a senatus első embere) fontos méltóságát is. Erre a helyre L. Valerius Flaccus, a meggyilkolt consul rokona került. Személye mellett szólt, hogy i. e. ioo-ban Marius consultársának tisztében fölöttébb engedékenyen viselkedett, később a belvillongásoktól távol tartotta magát. Nem kis mértékben színtelen magatartásának és előkelő származásának köszönhette, hogy erre a magas tisztségre eljutott. Ez Cinnának és Carbónak sem volt ellenére, mert így az alkotmányjogilag igen kifogásolható rendszerük némiképpen a legitimitás színezetét kapta.
A cinnai idők terhére írják a törvények uralmának hanyatlását. A törvénytelenség állapota azonban mindig használ azoknak, akik a zavarosban halásznak, s a maguk javára használják ki a zűrzavar okozta bizonytalanságot. Sok lovag élt a kínálkozó alkalommal, hogy minden eszközt igénybe véve, meggazdagodjék. Ezeket a gátlástalan harácsolókat a nép keserű gúnnyal zsebmetszőknek (saccularii) nevezte.

Cinna uralmát nemcsak Italiában, hanem a tartományokban is meg akarta erősíteni. A régi helytartókat visszahívta, helyükbe a maga embereit ültette. Ez nem ment mindenütt simán, de a megszépítő távolságnak hála, Róma tekintélye változatlan maradt. A központi kormányzat akaratát általában tiszteletben tartották.
A személycseréket végrehajtották ugyan, de sem Cinnának, sem Carbónak nem volt olyan új gondolata, amellyel a birodalom igazgatását - az összlakosság érdekében - megreformálja. Azon voltak, hogy uralmukat állandósítsák, hiszen reájuk nehezedett a várható polgárháború gondja, a Kis-Ázsiában diadalmaskodó, bosszúálló Sullától való rettegés. És erre minden okuk megvolt…


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974