logo

IX December AD

A bosszú.

November 3-án, az emlékezetes Porta Collina közelében lezajlott ádáz csata utáni reggelen, Sulla összehívatta a senatust a Mars-mezőn épült Bellona-templomba. Még most is gondosan ügyelt arra, hogy ne sértse meg a hagyományokat, és kidomborítsa proconsuli mivoltát, ezért sem akart a Városban lévő Curiában, a senatus házában megjelenni.
A senatus elég megfogyatkozott létszámban gyűlt össze: sokan estek áldozatul az utolsó esztendők kegyetlen vérengzéseinek, alig néhány hete legnevesebb tagjait Damasippus praetor meggyilkoltatta, sokan bujdostak. Egy consul sem volt jelen, Carbo Africába menekült, Mariust pedig Praenestében vigyázták az ostromlók, a praetorok közül is alig egy-kettő tartózkodott Rómában.
Siralmas látványt nyújtott a hajdan oly nagy tekintélyű testület. Az utolsó napok izgalmas eseményei következtében néhány senator megfélemlítve, a Sullával együtt visszatértek pedig önbizalomtól duzzadva ültek a helyükön. A győztes hadvezér szólásra emelkedett, a senatorok figyelmesen hallgatták Sulla terveit.

A beszéd közben szörnyű jajveszékelésre, halálordításra figyeltek fel a senatorok. A hadifoglyokat a Mars-mezőn, a Bellona-templom közelében gyűjtötte össze Sulla, és ígéretét megszegve, halomra ölette őket. A hadifoglyok majdnem kizárólag samnisok voltak. Sulla úgy vélte, hogy ígérete a samnisokkal szemben nem kötelezi, különben sem római polgárok, és mindenképpen megérdemlik sorsukat. A senatorok rémülten ugráltak fel. Sulla arcizomrándulás nélkül nyugtatta meg őket: nem történik egyéb, minthogy parancsára néhány lázadó elnyeri méltó büntetését. (Állítólag négyezer hadifoglyot öltek meg, tetemüket a Tiberisbe vetették.)
A senatorok riadtan látták, hogy Sulla kérlelhetetlen szigorral, kegyetlenül végez az ellenséggel, megtorolja az elmúlt évek rémségeit, híveit és barátait ért sérelmeket. Boszszút állt, amiért Marius és Cinna, valamint párthíveik őt üldözték, becsületébe gázoltak, dignitasát megtépázták, s éppen akkor, amikor főparancsnoki tisztében Róma nagy ellensége, VI. Mithridatés seregei ellen küzdött. Akkor meglepte környezetét, hogy milyen közönyösen tűri az optimaták legjobbjainak kiirtását Rómában, saját házának lerombolását, felesége, gyermekei üldöztetését. Akkor hiába unszolták, hogy forduljon seregével Róma ellen, torolja meg a gaztetteket, Sulla hajthatatlan maradt.
Pitartott vállalt kötelezettsége mellett. Tervét végrehajtotta, ellenségeit leverte, visszatérve pedig hozzálátott, hogy a popularisok által szított viszályt letörje. Még az utolsó pillanatban is kockáztatta életét, de diadalmaskodott! Most látta elérkezettnek az időt arra, hogy visszatérjen Rómába, rendet teremtsen, és visszaállítsa a törvények uralmát. Most itt volt Rómában, de még nem lépte át a pomeriumot. Egész éjjel nem hunyta le a szemét - jegyezte fel Sulla emlékirataiban -, az öröm, a viszontlátás öröme viharként tört reá. (Plut. An seni VI 12.)

Most azt tapasztalhatták a rómaiak, amit Sulla magáról megállapított, és amit még síremlékére is rávésetett: „Senki nem múlta felül őt jótettekben barátai iránt, sem rosszakban ellenségeivel szemben.” (Plut. Sulla 38.) Nos, egyelőre csak az ellenségekről esett szó. Sulla a bosszúnak szabad utat engedett, de nemcsak a puszta bosszúállás kedvéért. Az ellenzéket örök időkre el akarta némítani (ugyanezt tette, nem ilyen megfontoltan Marius és Cinna).
A popularisokat még a próbálkozás gondolatától is el akarta riasztani, hogy hosszú időre ne legyen kedvük a hangoskodó politizálásra. A megtorláson kívül gondja volt arra is, hogy katonáit, híveit, barátait bőségesen megjutalmazza. Ehhez pedig vagyonokra volt szüksége. A bosszúhadjáratot maga Sulla irányította. Mariust még holtában is gyűlölte, elrendelte, hogy tetemét szedjék ki a sírjából, dobják az Anio-folyóba. Diadalemlékeit eltávolíttatta a Capitoliumból, valamennyi törvényét, rendelkezését hatálytalanította.

Ugyanilyen olthatatlan bosszú töltötte el azokat, akiknek apját, közeli hozzátartozóját meggyilkolták, őket a pietas, a fiúi kegyelet kötelezte, hogy megtorolják a családjuk ellen elkövetett bűnöket. Említettük, hogy a száműzetésből visszatért Marius egyik első tetteként egykori consultársát, Q. Lutatius Catulust a halálba kergette. Ezért M. Marius Gratidianus, akkori néptribunus volt felelős, ugyanaz, akit Róma népe nemrég még a pénzérmék okozta zavaros állapot megszüntetéséért ünnepelt. Catulus fia, Sulla hozzájárulásával bosszút állt rajta.
Gratidianus elrejtőzött egy kecske ólban, de előrángatták, megkötözték, és a felingerelt tömeg botütésekkel kergette végig a Város utcáin, a Tiberis jobb partjára hajszolták, ahol a Catulusok családi síremlékénél előbb megvakították, karját, lábát törték, majd mint valami áldozati barmot, megölték. Sulla egyik főtisztje, a nemrég hozzá szegődött L. Sergius Catilina (egyébként Gratidianus tulajdon sógora) maga vágta le a szerencsétlen ember fejét. A borzalmak láttán egy senator - talán mert barátja volt a meggyilkoltnak, - ájultan rogyott össze. Ez lett a végzete, ott a helyszínen őt is megölték!

Napokon át folytak a kegyetlenkedések, a fékevesztett emberhajsza, a vérengzés. Gratidianus levágott fejét is Praeneste sáncára helyezték, hadd szolgáljon Mariusnak figyelmeztetőül: reá is az a sors vár. Marius kétségbeejtő helyzetében megkísérelte, hogy megszökjék, hiszen a vár védőserege feladta a kilátástalan ellenállást. Minthogy szökési kísérlete nem sikerült, inkább az önkéntes halált választotta, mint a kivégzést. Miután az ostromlók rábukkantak holttestére, levágták a fejét, és Rómába szállították.
Sulla lenéző gúnnyal szemlélte a fiatal Marius véres fejét, és mivel már ifjan consullá választatta magát, most Aristophanes örök érvényű szavait idézte: „Előbb evezősnek kell ám annak lennie, aki kormányozni akar” (Appian. b. c. I 94, 435), majd Marius fejét közszemlére tétette a Forum Romanumon álló szónoki emelvényre, a Rostrára. Praeneste elfoglalása után, Ofella a tiszti beosztásban lévő senatorokat azonnal kivégeztette. Az ellenállás egy másik góca is rövid idő múlva megszűnt: Norba városát M. Aemilius Lepidus csapatai árulás folytán elfoglalták. A város polgárai sejtették sorsukat: hogy a rómaiak fogságába ne essenek, egymást ölték meg, a házakat magukra gyújtották.

Rómában közben szünet nélkül folyt az öldöklés. Sulla olyan városnak tekintette Rómát, amelyet fegyverrel hódított meg, és ahol most a hadijog uralkodik. Katonái a hadiszokásoknak megfelelően gyilkoltak, fosztogattak. Néhány nap után ezt még Sulla legközelebbi hívei is megsokallták. A katonák közé befurakodott garázda elemek miatt még az optimaták sem érezhették magukat biztonságban. Úgy vélték, Sulla nem a popularisok által felforgatott rendet állítja helyre, hanem azt a csekély jogbiztonságot is felborítja, ami még megmaradt. A nyers erőszak, az ököljog uralkodott Rómában, senkit sem kíméltek.
Noha a véres erőszaknak bizonyára nem egyedül Sulla volt egyetlen okozója, mégis neki tulajdonították. Hívei, barátai legalább annyira kívánták az ellenzék kiirtását, mint ő, ha nem éppen jobban. Az optimaták egy része messzemenő elégtételt akart venni minden vélt vagy valódi sérelméért - a Gracchusoktól Cinnáig! Sulla valóra váltotta óhajukat, módot adott gyűlöletük kielégítésére. Nem csitította őket, sőt még tetézte is a rettegést, amikor Praenestéből visszatérve, beszédet intézett a néphez. Bevezetésként magasztalta a maga tetteit, befejezésként azonban fenyegetően hozzáfűzte:
„Ha a nép engedelmeskedik neki, kedvező változást fog sorsában előidézni; ellenségei közül azonban senkit nem fog kímélni, hanem erejéhez mérten bosszút áll a praetorokon, quaestorokon, katonai tribunusokon és mindazokon, akik ellenségeivel együttműködtek még azután is, hogy Scipio consul nem tartotta meg neki tett ígéretét.” (Appian. b. c. I 95, 441.) Sulla tehát a Teanum Sidicinum mellett Scipióval folytatott tárgyalásait tekintette annak az időpontnak, amely óta elkövetett minden ellenséges cselekedetet súlyos bűnnek minősített, és megtorolt.

A józanabb senatorok nyugtalankodtak. Kezdetben nemcsak Sulla közvetlen hívei, hanem sokan, akik különféle okokból nem rokonszenveztek a popularis politikával, vagy haragudtak egyes popularis politikusokra, elégtétellel vették tudomásul a kivégzéseket, sőt „egyre azt hangoztatták, hogy ama gonosz és pártos emberek, akik pártütéssel verték fel a haza nyugalmát, megérdemelték vesztüket”. Többen azonban csalódtak közülük, kárörömük korai volt:
„Azokban, akikben Damasippus halála örömöt keltett, kis idő múlva maguk is az ő sorsára jutottak.” (Sall. Cat. 51, 32 sk.) Végül már odáig fajult a helyzet Rómában, hogy senki sem érezhette magát tökéletes biztonságban, senki sem tudhatta, kinek a hozzátartozóját, rokonát, barátját pusztítják el a véres kezű martalócok. Végül is néhányan, így Q. Lutatius Catulus (aki apja halálát már megtorolta) és az egyik fiatal Metellus elérkezettnek látták az időt, hogy egyenesen Sullához forduljanak, de szavaikat gondosan megválogatták.
„Nem azt kérjük tőled - így szólt Metellus -, hogy megkíméld azokat, akiknek a vesztét elhatároztad, hanem hogy kételyeiktől megszabadítsd azokat, akiknek életben maradását eldöntötted magadban.” Amikor Sulla erre azt felelte, hogy még nem tudja, kiket kímél meg, Metellus félbeszakította, és így szólt: „Akkor hát hozd nyilvánosságra, kiket akarsz megbüntetni.” (Plut. Sulla 31.) Egy centurio bátran kérte imperatorát, vessen már véget a féktelen gyilkolásnak; mint katona fordult a katonához, egyszerű érveléssel, azzal támasztotta alá kijelentését, hogy az emberek már csak azért is maradjanak életben, hogy majd legyen kinek vezényelni. (Flor. II 9, 25.)
Ezek az érvek állítólag annyira hatottak Sullára, hogy egy tisztjével jegyzékbe foglaltatta, és közzététette azoknak a személyeknek a névsorát, akiket törvényen kívül helyeztetett. A felsoroltak bármelyikét, amennyiben még nem végeztek vele, bárki megölhette, vagyona pedig az államra szállt.

Nehéz lenne megmagyarázni, indokolni az intézményesített emberirtásnak ezt az új módját. A halálra ítéltek jegyzékbe foglalása és közzététele, ami proscriptio névvel került a történelembe és ennek is a leggyászosabb lapjaira, merőben újszerű eljárás volt (majdan követésre is talált). Aligha tévedünk, ha az emberi élet semmibevétele, a módszeres emberirtásnak ez a neme, nagyon is beleillett Sulla gondolkodásába. Mint a nagy hadvezérek közül sokan, ő is érzéketlenné vált az emberi élet nyomorúsága iránt.
A csatamezőkön saját híveinek, harcostársainak holtteteme mellett kellett elhaladnia. Ha maga is gyakran vásárra vitte a bőrét, kockáztatta az életét. Az idők folyamán mindinkább megvetette az embereket, semmibe vette még a legelőkelőbb nobilis családokból származó ellenfeleinek az életét is. Cselekedeteiket a köztársaság ellen elkövetett bűnnek minősítette, és - annyi bizonyos - gyilkolásaikban ők sem voltak különbek Sullánál. Éppen ezért később, az ókori szerzők egy része Marius és társainak vérengzésével igyekeztek menteni a proscriptiót. (Val. Max. IX 2, 2.)

Sulla az utolsó esztendők rémtetteinek elkövetőit, a tanácsadókat és felbujtókat, az árulókat és a haszonélvezőket egyszer és mindenkorra ki akarta iktatni a közéletből. De ez a kiiktatás nem jelentette a szokásos száműzetéssel való büntetést, hiszen onnan vissza lehetett térni. A bűnösnek tartott embereknek életükkel kellett lakolniuk tetteikért, családjukat pedig földönfutóvá kellett tenni, hogy elkobzott vagyonukból katonáit és híveit megjutalmazza.
A proscribáltak fiait és unokáit kizárta a köztisztségek viseléséből, amennyiben pedig a senatori rendből származtak, az ezzel járó terhek viselésének kötelezettségei alól nem mentesülhettek. Így akarta Sulla a proscribáltak családját jogilag megsemmisíteni, megakadályozni, hogy bosszút állhassanak. Bármennyire visszataszító is az a gondolat, hogy az apák - állítólagos - vétkeiért a fiaiknak bűnhődniük kell, ez az ókorban nem állott minden előzmény nélkül. Sulla politikai ellenfeleiben nemcsak személyes ellenségeit látta, hiszen amikor az ő akaratával szembehelyezkedtek, akkor az istenek kegyeltjét akarták megakadályozni tetteinek végrehajtásában.

A proscriptióval Sulla a római polgár hagyományos, törvényes jogait lábbal tiporta. Úgy járt el polgártársaival, mint a győztes hadvezér valamely ellenséges ország elfoglalt városának lakóival. A római polgár ősi joga, hogy főbenjáró ügyekben a magistratus vagy bíróság ítélete ellen a néphez fellebbezhessen (provocatio ad populum), amit a legfontosabb köztársasági szabadságjogok egyikének tartottak. A proscriptio erre nem adott lehetőséget. A tömeges emberirtás törvényesítésére Sulla néhány nap múlva megfelelő jogalapot kapott.

A proscriptiós névjegyzéket a Város több helyén kifüggesztették, hadd szerezzen minél több ember tudomást róla, hogy bárki - a megállapított szép összegű jutalom fejében - elvégezhesse a hóhér munkáját. Amennyiben pedig megtudja, hogy a halálra szántak közül valakinek módja volt elrejtőzni, felkutathassa, és ha nem akarta maga megölni, feladhassa. Amennyiben pedig rabszolga jelenti fel proscribált urát, sőt végez is vele, elnyeri szabadságát. Az első napon mindössze nyolcvan áldozat nevét tették közzé, a második napon már kétszázhúsz embert helyeztek törvényen kívül, és ez így folytatódott, míg a sullai rendszer minden valóságos vagy vélt ellensége, politikai ellenfele halállal nem lakolt.

Az első napon az i. e. 83. és 82. esztendő consuljainak, valamint közvetlen segítő társaiknak a neve került a proscriptiós listára: Scipio Asiagenus, Norbanus, Carbo, a fiatal C. Marius, valamint Sertorius. Aki közülük már meghalt, annnak a vagyonát köbozták el, de - figyelemre méltó - közülük csupán Carbo került hóhérkézre; Scipio idejében Massiliába menekült, és ott hamarosan meghalt, Norbanus, Marius önkezével vetett véget életének, Sertoriust pedig évekkel később orgyilkos ölte meg.

Ahogy a fiatal Marius fejét közszemlére a Rostrára kitették, a többi proscribált neves ember feje is odakerült. Az elkobzott vagyonokat, akárcsak az ellenségtől háborúban zsákmányolt vagyontárgyakat, nyilvánosan elárvereztették (sub hasta), ami az államkincstárt háromszázötvenmillió sestertiusszal gyarapította. Az árveréseken több alkalommal Sulla elnökölt, és ügyelt arra, hogy a legbecsesebb jószágokat, birtokokat ő maga, családja vagy környezetéhez tartozó szép nők, színészek, énekesek potom pénzen megszerezhessék.
A népgyűlésen kijelentette, hogy ha a római polgárok javait eladatja, megteheti, mert az az ő hadizsákmánya (Cic. Verr. II 3, 8r), és éppen ezért megütközött, ha az árverésen nem az kapta meg a kiszemelt jószágot, akinek szánta. (Plut. Lysandr. c. Sulla 3.)
Az egyéni bosszúnak, harácsolásnak most tág tere nyílt, újabb és újabb nevek kerültek a névjegyzékekre. Egyik legközelebbi híve, M. Licinius Crassus olyan szertelenül gyarapította egyébként is igen nagy vagyonát, hogy végül maga Sulla - bár hálás volt neki a Porta Collina mellett vívott ütközetben nyújtott nagy segítségéért - is megelégelte. Sullának nem is egyik magas rangú tisztje, egy centurio (minden legióban hatvan centurio szolgált) ilyen módon tízmillió sestertiust érő vagyonhoz jutott.

L. Sergius Catilina, aki kegyetlenségét és kapzsiságát már több alkalommal bebizonyította, a proscriptiós listára helyeztette korábban megöletett testvérét, hogy ily módon a maga büntetlenségét biztosítsa, és fivére vagyonát megszerezze. De ez sem volt elég. Kelta katonákból szervezett csapatával valóságos embervadászatot rendezett a proscribáltak után, hogy a jutalmakat megszerezze; nagy vagyont harácsolt össze, amelyet elpazarolt, eldőzsölt. Egy másik, hozzá hasonlóan hírhedtté vált férfiú, C. Verres is meggazdagodott a proscribáltak vagyonából; amikor az elsikkasztott közpénzekért felelősségre vonták, sikerült magát tisztára mosnia. Sulla jól ismerte embereit, tudta, hogy nagy részüket nem a köztársaság ügye vonta az ő táborába, hanem az alantas bosszú, a harácsolás vágya, s ezért nem engedte meg, hogy köztisztséget viseljenek.
És mit tett ezekben a szörnyűséges napokban a római nép? A jó érzésű embereket nyilván megborzasztotta a kiontott vér, a kegyetlenkedések, s távol maradtak az erőszakos cselekményektől. A csőcselék, a várható jutalom reményében, maga is részt vállalt a proscribáltak felkutatásában. A legaljasabb emberi szenvedélyek szabadultak fel, sokan gátlástalanul feljelentették hozzátartozóikat, perbeli ellenfeleiket, adósok a hitelezőjüket.
Az ókori szerzők élénk színekkel ecsetelték a proscriptio rémtetteit, és csak olvasóik felháborodásának megnyugtatására közölnek példákat az emberi helytállás, a hála és önfeláldozás ragyogó eseteiből. Így annál inkább kidomborodnak az elszomorító, lehangoló történetek. Ahogy a cinnai terror idején a gunyoros rómaiak a saccularius szóval gyarapították nyelvkincsüket, lehet, hogy már ekkor keletkezett a proscripturire (proscriptiót rendezni) és a sullaturire (magát Sullának megjátszani) szavak. (Cic. Att. IX to, 6.)

Az a dühödt emberirtás, amelyet Marius és Cinna kezdett el, megborzasztja az embert, de még riasztóbb az a hidegvérrel megtervezett, rendszeres gyilkolás, amelyet Sulla és emberei hajtottak végre. Mégis néhány évtized elmúltával Sulla egyik bírálója így írt a proscriptiókról: „L. Sulla, akinek a győzelemben, a hadijog értelmében, minden szabad volt, belátta, hogy az ellenség kiirtásával saját pártját erősíti, ennek ellenére csak keveset öletett meg, a többit nem annyira félelemmel, mint inkább ajándékaival akarta magához fűzni.” (Sall. Ep. ad. Caes. II 4, 2.)
Kétségtelen, hogy Marius vad öldöklésével kezdődött el a római társadalom két vezető rendjének, a senatori nobilitasnak és a lovagrendnek a pusztítása, és ez a rettenetes folyamat mintegy fél évszázadon át tartott. Ez alatt az idő alatt a történelmi családok szinte teljesen kivesztek, eltűntek a közéletből. Az ókori történetírók műveiben egyre kevesebb olyan család sarja szerepel, amely még a köztársaság nagy korában jelentős részt vállalt az állam ügyeiben. E véres idők lezárultával az egyik legnagyobb emberirtónak, C. Octavianusnak, a későbbi Augustusnak már az volt a gondja, hogyan mentheti meg, állíthatja talpra a nagy családok életben maradt, vagyonát vesztett, a közélettől visszavonult, az ismeretlenség homályába menekült tagjait, hogy restaurációs politikájának céljaira felhasználhassa.
A sullai proscriptiók áldozatainak számát pontosan nem lehet megállapítani, kétségtelen, hogy sok senator, több ezer lovag került a proscriptiós névjegyzékekre. Fokozta a lovagok iránti ellenszenvét, hogy azok a politikai életben a nobilitas elfogult ellenségeiként a popularisok legszélsőségesebb szárnyát támogatták, és nem mulasztották el, hogy Marius és Cinna rémuralmának korát a maguk anyagi javára kihasználják. Sulla nem felejthette el Sulpicius Rufus erőszakos, fiatal lovagokból álló testőrségét, amely consulságát állandó rendbontással zavarta meg, sőt vejének a halálát is okozta.

A proscriptio önmagában jogtalan, törvénytelen módszer, a megtorlás szörnyű eszköze volt. Sulla hamarosan gondoskodott arról, hogy olyan visszaható erejű törvényt alkossanak, amely a jog eme vakmerő megsértését törvénnyel szentesíti. Így a tömeggyilkosságok, ugyanolyan jogszerű halálos ítéleteknek minősültek, mintha azokat a népgyűlés jóváhagyásával hóhér hajtotta volna végre.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974