logo

XXX Novembris AD

Lucius Cornelius Sulla II. rész

romaikor_kep



13. Sulla félelmetes és kérlelhetetlen szenvedéllyel indult Athén elfoglalására: hajtotta a becsvágy, hogy birokra keljen a város régi dicsőségének árnyaival, meg aztán fel is dühödött a rá és Metellára szórt gúnyolódások és trágár gyalázkodások miatt, amelyekkel Arisztión, a város zsarnoka minden áldott nap ingerelte Athén falairól. Ennek az embernek a lelkében különösképpen vegyült a buja szabadosság és a kegyetlenség, megvoltak benne Mithridatész legrosszabb hibái és szenvedélyei; a várost, amely eddig ezernyi háborúból, zsarnokságból és belső harcból épen megmenekült, most halálos kór gyanánt szállta meg végső óráiban.
Amikor ezer drakhma volt egy mérő búza ára, és a lakosság az Akropoliszon nőtt vadszékfűből főzött étellel táplálkozott, megette még a sarukat meg a bőrtömlőket is, ő szünet nélkül dorbézolt, részegre itta magát, fegyvertáncot járt, gúnyt űzött az ellenségből, eltűrte, hogy Athéné szent mécsese olaj szűkében kialudjék, és a főpapnőnek, aki fél mérő búzát kért tőle, borsot küldött helyette.
Mikor a városi tanács és a papok könyörögtek neki, hogy szánja meg a várost és kössön békét Sullával, közéjük nyilazott és szétkergette őket. Végre jó sokára elküldte követségbe két-három ivócimboráját, de ezek semmi érdemleges dolgot nem mondtak, csak fellengzős hangon beszéltek Thészeuszról, Eumolposzról és a méd háborúkról, mire Sulla így szólt: „Takarodjatok innen, boldogtalanok, és vigyétek a szónoklataitokat. A rómaiak nem azért küldtek ide, hogy Athén történetét tanulmányozzam, hanem hogy leigázzam a lázadókat.”

14. Időközben állítólag kihallgatták néhány idősebb athéni beszélgetését: zúgolódtak, hogy a zsarnok nem őrizteti a falakat a Heptakhalkon közelében, az egyetlen helyen, ahol az ellenség könnyűszerrel felmászhatna a falakra. Jelentették a dolgot Sullának, aki komolyan vette az értesülést, éjjel odament, megnézte a bevehető helyet, aztán munkához látott. Emlékirataiban elbeszéli, hogy a falakra elsőnek Marcus Ateius ért fel; egyetlen ellenséges katona szállt csak vele szembe, olyan erővel sújtott a sisakjára, hogy kardja kettétörött, de Marcus Ateius nem hátrált meg és kitartott a helyén.
A rómaiak a mondott helyen behatoltak és elfoglalták a várost - így emlékeznek rá vissza még ma is a legidősebb athéniak. Sulla a peiraieuszi és a Szent-kapu közti falat leromboltatta, és éjféltájban bevonult. Hadserege félelmetes látványt nyújtott: a kürtök és trombiták rikoltottak, a bevonuló csapatok hangosan kiáltoztak, kivont karddal rohantak a szűk utcákon, mert vezérük szabad rablást és fosztogatást engedélyezett nekik. Senki nem számolta, hány embert gyilkoltak meg, a vérengzés nagyságára csak a vértócsák nagyságából következtettek.
Más városrészekben is nagy volt az öldöklés, de az agora körül, a Kerameikoszban a Dipülon-kapuig mindent ellepett a kiontott vér, sőt állítólag még a kapukon is kifolyt a külvárosokba. Rengetegen vesztek oda, de nem volt kevesebb azok száma sem, akik önkezükkel vetettek véget életüknek, keseregve és kétségbeesve hazájuk pusztulásán. A legderekabb polgárokat az a félelem kergette kétségbeesésbe, hogy Sullától nem várhattak semmi emberiességet vagy mérsékletet. De két száműzött, Meidiasz és Kalliphón térdre borult előtte, a kíséretében levő senatorok pedig szintén közbeléptek a város érdekében, így aztán kielégítvén bosszúvágyát, rövid szónoklatot tartott a régi athéniak dicséretéről, majd kijelentette, hogy sokakért megbocsát a keveseknek, a holtakért az élőknek.
Athént saját elbeszélése szerint március elsején foglalta el, ez a nap nagyjából egybeesik az Anthesztérión hónap első napjával és azokkal az ünnepségekkel, amelyeken az athéniak megemlékeznek az áradások okozta pusztításokról, mert a régiek hite szerint ugyanekkor volt az özönvíz is. Mikor a rómaiak elfoglalták a várost, a zsarnok az Akropoliszra menekült. Sulla Curióra bízta, hogy fogja a fellegvárat ostrom alá. Arisztión elég sokáig állta az ostromot, végül azonban vízhiány miatt kénytelen volt megadni magát. Az istenség nyomban csodás jelet küldött: a napnak ugyanabban az órájában, amikor Curio a zsarnokot lehozta a fellegvárból, beborult az addig derült ég, heves zápor zúdult alá, és a víz elöntötte az Akropoliszt, Sulla elfoglalta és nagyrészt felgyújtotta Peiraieuszt is; ekkor pusztult el Philón csodálatos műve, a fegyverraktár is.

15. Közben Mithridatész hadvezére, Taxilész megérkezett északról, Thrakiából és Makedoniából százezer gyalogossal, tízezer lovassal és kilencven négylovas kaszás harci szekérrel; csatlakozásra szólította fel Arkhelaoszt, aki hajóhadával még mindig Munükhiánál állomásozott, és semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy elhagyja a tengert vagy megütközzék a rómaiakkal. Ehelyett húzta az időt, és inkább azon igyekezett, hogy az ellenséget elvágja az élelem-utánpótlástól. Sulla világosan megértette a haditervét, és a kopár vidékről, amely még békében sem adott elegendő táplálékot a lakosságnak, átvonult Boiótiába. Sokan azt hitték, hogy csalatkozni fog számításában, és nem jár el helyesen, hogy elhagyta Attika hegyes, lovassági harcokra alkalmatlan vidékét, s helyette Boiótia síkságait és nyílt vidékét választja, bár tudja, hogy a barbárok ereje harci szekereikben és lovasságukban van.
A források szerint azonban el akarta kerülni, hogy csapatai éhezzenek, ezért kénytelen volt a nyílt ütközet veszélyét vállalni. De féltette Hortensiust is, ezt a harcra kész, kitűnő hadvezért, aki ellen a barbárok lesben álltak, mialatt Thessaliából Sullához vezette hadseregét. Ezért vonult Sulla Boiótiába; Hortensiust közben egy honfitársunk, Kaphisz megmentette, mert a barbárokat kijátszva kerülő úton vezette Hortensiust a Parnasszoszon át Tithora közelébe, amely akkor még nem volt olyan nagy város, mint most, csak meredek, körös-körül szakadékos hegyormon épült erőd. Ide mentették magukat és vagyonukat régen a phókisziak, amikor Xerxész hadai elől menekültek. Hortensius itt ütött tábort, nappal visszaverte az ellenség támadásait, éjszaka pedig nehezen járható ösvényeken leereszkedett Patróniszba, és egyesült a serege élén elébe jövő Sullával.

16. Amikor a két hadsereg egyesült, elfoglaltak egy magaslatot, amely az elateiai síkságból emelkedik ki; erdős, termékeny domb ez, bővizű forrásokkal. Philoboiótosznak hívják; Sulla elragadtatással dicséri fekvése és természet adta előnyei miatt. Ahogyan itt táboroztak, aprócska hadseregnek látszottak az ellenség szemében; lovasságuk nem volt több másfél ezernél, gyalogságuk kevesebb tizenötezernél. Ezért a többi hadvezér erélyesen szembeszállt Arkhelaosszal, és csatarendbe állították hadseregüket; az egész síkságot megtöltötték lovakkal, harci szekerekkel, vértekkel, pajzsokkal.
A levegő valósággal remegett a csatasorba rendeződő tömérdek nép harci lármájától és kiáltozásától. Drága felszerelésük fényes pompája döbbenetet és rémületet keltett. Arannyal és ezüsttel gazdagon díszített fegyverzetük csillogása, a tarkára festett méd és szkütha öltözetek, elvegyülve a bronz- és acélfegyverek fényével, félelmetes látványt nyújtott, ahogyan a síkságon nagy nyüzsgéssel készülődtek az ütközetre. A rómaiak táboruk sáncai mögött húzták meg magukat, és Sulla semmilyen ékesszólással sem volt képes eloszlatni rémületüket, de mert erőszakkal nem akarta belekényszeríteni őket a csatába, amely elől maga is legszívesebben elfutott volna, nyugton maradt. Alig tudta türtőztetni magát, amikor látta, hogy a barbárok elbizakodottságukban kinevetik őket és csúfolódnak rajtuk, de végül ezzel fordította meg a szerencsét. A vele szemben álló ellenség ugyanis annyira lenézte a rómaiakat, hogy mind fegyelmezetlenebbül viselkedett, túlságosan sok volt a vezérük, így nem hallgattak rájuk, a táborban csak kevesen maradtak, legtöbbjüket csalogatta a zsákmány és a harácsolás, s szétszóródtak a tábortól több napi járóföldre. Mondják, hogy feldúlták Panopé városát, kirabolták Lebadeiát, és a jóshelyet is kifosztották.
Mikor Sulla látta, hogy a városok a szeme láttára pusztulnak el, bosszúságában és felháborodásában megelégelte, hogy katonái tétlenül töltsék idejüket; kivezette őket a táborból, és megparancsolta nekik, hogy ássanak árkokat és vezessék el a Képhiszoszt medréből. Senkinek nem engedett pihenőt. Ott állt mellettük, és könyörtelenül megbüntette azokat, akik rosszul dolgoztak; az volt ugyanis a célja, hogy unjanak bele a fáradságos munkába, és szívesebben vállalják a harc veszedelmeit. Ez meg is történt, mert amikor már harmadnapja dolgoztak, hangosan követelni kezdték a munkájukat ellenőrző Sullától, hogy vezesse őket az ellenség ellen. Sulla tudta, meg is mondta nekik, hogy hangoskodásuk nem azt jelenti, mintha harcolni akarnának, hanem hogy nem akarnak dolgozni. De ha valóban óhajtják a harcot, öltsék fel fegyvereiket, és menjenek oda, ahová mutatja. Ezzel Parapotamoi egykori fellegvárára mutatott, amely a város elpusztítása óta csupán körös-körül szakadékos hegyorom volt, amelyet az Asszosz folyó választ el Hédülion hegyétől; az Asszosz a magaslat lábánál egyesül a Képhiszosszal és innentől kezdve örvénylő folyásával a magaslatot jól védhető táborhellyé teszi.
Mivel Sulla látta, hogy az ellenség bronzpajzsokkal felszerelt csapatai útban vannak a magaslat irányába, meg akarta őket előzni, és el akarta foglalni a helyet; katonái lelkes hangulatát felhasználva el is foglalta. Mikor Arkhelaosz kudarcot vallott, Khairóneia ellen indult. A római hadseregben szolgáló khairóneiaiak arra kérték Sullát, hogy ne hagyja sorsára városukat, ezért kiküldte egy legióval egyik katonai tribunusát, Gabiniust. Csakhamar elengedte a khairóneiaiakat is, de azok minden igyekezetükkel sem tudták megelőzni Gabiniust, olyan derekasan és lelkesen ment a harcba, még azokat is felülmúlta, akik tőle kérték a segítséget. Iuba azt mondja, hogy Sulla nem Gabiniust, hanem Ericiust küldte ki, de az bizonyos, hogy a város igen nagy veszélytől szabadult meg.

17. Lebadeiából Trophóniosztól kedvező isteni kinyilatkoztatást és győzelmet ígérő jóslatokat küldtek a rómaiaknak. Erről a vidék lakói is sokat beszélnek, Sulla pedig azt írja emlékiratainak tizedik könyvében, hogy Quintus Titus, egy Görögországban működő neves római üzletember a Khairóneiánál kivívott győzelem után felkereste és jelentette, hogy Trophóniosz ugyanezen a vidéken rövid időn belül egy második győzelmet is jósolt. Ezután egy legionárius katona, név szerint Salvienus, isteni kinyilatkoztatást közölt vele, amely az itáliai események végkifejlődésére vonatkozott. A kinyilatkoztatásról mindketten azt állították, hogy szépség és nagyság tekintetében az olümpiai Zeuszhoz hasonló alakot láttak.
Erre Sulla átkelt az Asszoszon, és előrenyomulva a Hédülion-hegy lábához, tábort ütött Arkhelaosszal szemközt, aki az Akontion és Hédülion között az úgynevezett asszoszi síkon erősen elsáncolta magát. Azt a helyet, ahol táborozott, mai napig is Arkhelaosznak hívják. Sulla egy napot töltött itt, majd Murenát egy legióval és két cohorsszal hátrahagyta az ellenség nyugtalanítására, ő maga pedig áldozatot mutatott be a Képhiszosznál, utána továbbment Khairóneiába, magához vette az ott állomásozó haderőt, és az úgynevezett Thurion felderítésére indult, amelyet az ellenség már megszállt. Ez egy kúp alakú, sziklás hegycsúcs, amelyet mi Orthopagosznak nevezünk: lábánál folyik a Moliosz patak, és ott áll Apollón Thuriosz temploma; Az isten Khairón anyjától, Thurótól kapta a nevét, és azt mondják, ő volt Khairóneia megalapítója. Mások azt állítják, hogy itt jelent meg Kadmosznak a Püthiától vezetőül küldött tehén, és a helyet róla nevezték el, mert a tehenet föniciai nyelven thór-nak hívják.
Mikor Sulla Khairóneiához közeledett, a városban állomásozó katonai tribunus katonái élén fegyveresen fogadására vonult, és egy babérkoszorút vitt neki. Sulla átvette, köszöntötte a katonákat, és bátorította őket, hogy ne féljenek a rájuk váró veszélytől. Közben két khairóneiai férfi, Homolóikhosz és Anaxidamosz jelentkezett nála, és ajánlkoztak, hogy leverik a Thuriont kezükben tartó ellenséges csoportot, ha ad nekik néhány katonát. Volt ugyanis egy ösvény, amelyre a barbárok nem láthattak rá; ez egy Petrakhosz nevű helytől vezetett a Muszeion mellett a Thurionnak arra a részére, amely az ellenség táborhelye fölött fekszik.
Ha egyszer oda feljutnak, nem lesz nehéz lerohanni a barbárokra, vagy felülről kövekkel agyonverni vagy legalábbis lekergetni őket a síkságra. Gabinius megnyugtatta Sullát, hogy mindkét görög bátor és megbízható ember, erre Sulla kiadta a parancsot, hogy fogjanak hozzá a dologhoz. Hadrendbe állította a phalanxot, a lovasságot a két szárnyon helyezte el, a jobbszárny élére saját maga állt, a balszárnyat pedig átadta Murenának. Az alvezérek, Galba és Hortensius a hátvédnek rendelt tartalék cohorsok élén a mögöttük levő magaslatot szállták meg, hogy megakadályozzák a bekerítést. Észrevették ugyanis, hogy az ellenség hatalmas lovasságával és könnyű fegyverzetű gyalogságával arra készül, hogy nagy kerülővel bekerítse a rómaiakat.

18. Közben a khairóneiaiak, akiknek vezérévé Sulla Ericiust tette meg, észrevétlenül megkerülték Thuriont. Megjelenésük nagy zavart idézett elő a barbárok között. Legtöbbjük egymás kezétől esett el, mert nem tartottak ki állásaikban, hanem fejvesztetten megfutottak, beleestek saját embereik dárdájába, és letaszigálták egymást a meredek lejtőn, amint felülről az ellenség szorongatta, fedezet nélkül kaszabolta őket, így a Thurion körül háromezren estek el. A futók egy részét Murena csatarendben felállt emberei elvágták a többiektől és leöldösték, másik részük saját táborhelyük felé menekült.
Amikor rendezetlen futásuk közben Murena rájuk tört, soraik felbomlottak a rémülettől, vezéreik pedig késlekedtek, amivel nagy bajt idéztek elő. Sulla ugyanis, kihasználva megzavarodottságukat, gyorsan ott termett, és olyan hirtelen tört előre a közbülső térségen, hogy a kaszás harci kocsik tehetetlenek voltak vele szemben. Ezek hatása ugyanis csak olyankor félelmetes, ha elég hosszú távolságról futhatnak neki az ellenségnek, mert csak a nekifutás ad erőt és lendületet támadásuknak, de ha a távolság rövid, hatástalanok és erőtlenek, akár a rosszul kifeszített íjból kilőtt nyílvessző.
Ez történt ezúttal is, a rómaiak az első szekereket, amelyek erőtlenül és lanyhán hajtottak ellenük, könnyen visszaverték, majd tapsolva és nevetve biztatták a többieket, ahogyan a cirkuszi kocsiversenyeken szokták. Ezután a gyalogos csapatok is egymásra rohantak. A barbárok előreszegezték lándzsájukat, pajzsukat egymásnak feszítették, és megpróbálták megőrizni soraikat. A rómaiak eldobták a dárdát, kardot rántottak, félretaszították a feléjük irányzott lándzsákat, hogy harci hévtől hajtva mielőbb kézitusába kezdjenek.
Ekkor pillantották meg az ellenség első sorait, ahol tizenötezer rabszolga várt a harcra. Ezeket a király hírnökei toborozták a városokban, szabadnak nyilvánították és beosztották a hoplitészek közé. Ezért mondta állítólag egy római centurio, hogy eddig csak a Saturnalia ünnepén látott rabszolgákat is részesedni a szabadságban. Sűrű soraikat a római hoplitészek csak nagy nehezen szorították vissza, mert a rabszolgák származásukat meghazudtoló bátorsággal tartottak ki a helyükön, és csak a rómaiak hátsó soraiból kilőtt nyíl- és dárdazápor bontotta meg soraikat és szorította vissza őket.

19. Midőn Arkhelaosz kiterjesztette jobbszárnyát, hogy a rómaiakat bekerítse, Hortensius rohammal oldaltámadásra indította ellene cohorsait. Arkhelaosz gyorsan szembefordította vele kétezer lovasát, Hortensius pedig a rengeteg lovastól szorongattatva magasabb terepre húzódott vissza. Közben azonban elszakadt a hadsereg zömétől és az ellenség bekerítette. Amikor Sulla észrevette, a jobbszárnyról, amely még nem avatkozott bele a küzdelembe, gyorsan Hortensius segítségére sietett. Arkhelaosz a rohamra indulóktól felvert porból kikövetkeztette, hogy mi történik, otthagyta hát Hortensiust, megfordult és a jobbszárny ellen indult, ahonnan Sulla elment, abban a reményben, hogy vezér nélkül lepheti meg a rómaiakat. Ugyanekkor Taxilész Murena ellen vezette bronzpajzsos csapatát. Sulla megtorpant a kétfelől felhangzó csatakiáltásoktól, és nem tudta, melyik irányba forduljon; majd úgy döntött, hogy visszatér eredeti állásába, és Hortensiust négy cohorsszal Murena segítségére küldi.
Parancsot adott az ötödik cohorsnak, hogy kövesse őt, és sietve előretört a jobbszárny felé, amely így már egyenlő erővel vette fel a küzdelmet Arkhelaosszal. Megjelenésére a rómaiak teljes fölénybe kerültek, s a hanyatt-homlok futó ellenséget győztesen üldözték a folyóig és az Akontion-hegyig. Sulla azonban nem feledkezett meg a veszélyben forgó Murenáról, gyorsan segítségére indult, de mikor látta, hogy ők is győznek, folytatta az ellenség üldözését. Sok barbár a síkságon esett el, de még sokkal többen hullottak el a táboruk felé rohantukban, úgyhogy a sok tízezer katonából csak tízezren menekültek el Khalkiszba. Sulla azt mondja, hogy hadseregéből mindössze tizennégyen hiányoztak, de estére kettő ezek közül is előkerült.
A diadaloszlopra Mars, Victoria és Venus nevét íratta rá, abban a hitben, hogy sikerét nem kevésbé köszönhette jó szerencséjének, mint hadainak és vezéri tehetségének. Ezt a diadaloszlopot azon a helyen állíttatta fel a síkságon, ahol Arkhelaosz csapatai először hátráltak meg a Moliosz patak mellett, a másikat pedig a Thurion-hegy csúcsa alatt, ahol bekerítették a barbárokat; a görög felirat megemlíti Homolóikhosz és Anaxidamosz kiváló szolgálatát is.
A győzelmi ünnepet Sulla Thébaiban tartotta meg, ahol alkalmi színpadot állíttatott fel Oidipusz forrása mellett, de a versenybírákat más városokból hozatta, mert a thébaiak ellen engesztelhetetlen gyűlöletet érzett, még területük egyik felétől is megfosztotta őket, s az olümpiai Zeusznak és a püthói Apollónnak szentelte azzal a rendelkezéssel, hogy a szentély jövedelméből fizessék vissza azt a pénzt az isteneknek, amelyet elvitt tőlük.

20. Ezután Sulla értesült róla, hogy politikai ellenfele, a consullá választott Flaccus hadseregével átkelt az Ión-tengeren, színleg azzal, hogy Mithridatész ellen készül, de valójában őellene; erre Thesszaliába sietett, hogy szembeszálljon vele. Mikor Meliteia város közelébe érkezett, mindenfelől híreket kapott, hogy a háta mögött elterülő vidéket ismét feldúlta a király újabb hadserege, amely semmivel sem kisebb az előzőnél. Dorülaosz ugyanis jól felszerelt hajóhaddal kikötött Khalkiszban, és nyolcvanezer főnyi hadsereget hozott magával; a legjobban felszerelt és legedzettebb katonákat Mithridatész egész haderejéből. Azonnal betört Boiótiába, és az egész országot elfoglalta. Mindenáron meg akart ütközni Sullával, semmit nem törődve Arkhelaosz ellenvetéseivel; azt állította, hogy az előző csatában csak árulás okozhatta a vereséget. Sulla gyorsan visszafordult, és megmutatta Dorülaosznak, hogy Arkhelaosz bölcs ember, és jól ismeri a rómaiak vitézségét.
Dorülaosz ugyanis még csak jelentéktelen csatározásokba bocsátkozott Sullával Tilphósszion mellett, és máris elállt a döntő ütközettől, késedelmeskedéssel, pénzzel, ahogy tudta, húzta-halasztotta a háborút. Arkhelaosz viszont némileg felbátorodott, mert Orkhomenosz vidéke, ahol táboroztak, alkalmas terep volt az ütközetre lovassági fölénnyel rendelkező hadseregének. Ez a sima, fátlan terület Boiótia legszebb és legnagyobb síksága. Orkhomenosz városa és a között a mocsár között húzódik, amelyben az Orkhomenosz alatt eredő Melasz - az egyetlen görög folyó, amely forrásától kezdve hajózható - elvész. Mint a Nílus, a nyári napfordulatkor ez is megárad, környékén hasonló, de alacsonyabb és gyümölcsöt nem hozó növények teremnek. A folyó nem hosszú, mert hamarosan eltűnik a lefolyás nélküli és hínáros tavakban, s csak kis része ömlik a Képhiszoszba, amelynek mocsaras vizében a fuvolakészítésre legalkalmasabb nád terem.

21. A két sereg egymáshoz közel ütött tábort. Arkhelaosz nyugton maradt, de Sulla mindkét oldalon árkokat ásatott, hogy az ellenséget lehetőleg elvágja a szilárd, lovasharcokra alkalmas területtől és a mocsarak közé szorítsa. Arkhelaosz emberei nem hagyták magukat, hanem engedélyt kértek vezéreiktől, teljes erővel, gyorsan támadásra indultak, és nemcsak Sulla osztagát kergették szét, hanem a védelmükre odarendelt csapatokat is. Sulla ekkor leugrott lováról, kézbe vett egy hadijelvényt, visszafelé rohant a futók közt az ellenség irányába; és ezt kiáltotta: „Rám dicsőséget hoz, ha itt meghalok, rómaiak, de ha tőletek megkérdezik, hol árultátok el imperatorotokat, jusson eszetekbe, hogy ezt mondjátok: »Orkhomenosznál«.” Ezek a szavak megállították a katonák futását, a jobbszárnyról két cohors Sulla segítségére sietett, élükre állt, és megfutamította az ellenséget. Utána kissé visszahúzódott, reggelit adatott katonáinak, és ismét hozzáfogott az árokásáshoz, hogy az ellenséget hátrányos helyzetbe hozza. Arkhelaoszék azonban ismét rohamra indultak, az előbbinél nagyobb rendben. Ekkor esett el a jobbszárnyon vitéz küzdelemben Diogenész, Arkhelaosz mostohafia is. A rómaiaktól szorongatott íjászok, akik kellő távolság híján nem tudták kilőni nyilaikat, marokra fogták a nyílvesszőket, és mint karddal, úgy vagdalóztak velük. Végül a táborukba szorultak, ahol sebeik és a félelem miatt keserves éjszakát töltöttek. Kora reggel Sulla ismét a táborhoz vezette katonáit, és folytatta az árkolást.
Az ellenség nagy számmal vonult ki a táborból, hogy csatát kezdjen; Sulla megütközött velük, de ellenfelein olyan páni félelem vett erőt, hogy nem tartottak ki a harcban, és a tábort rohammal bevették a rómaiak. A mocsár és a tó megtelt vérrel és holttetemekkel, s még manapság is sok barbár nyílhegyet, sisakot, vas mellvértet és kardot húznak ki a mocsárból, bár közel kétszáz esztendő telt el a csata óta. Ilyen harcok folytak Khairóneia és Orkhomenosz határában.

22. Mivel Rómában Cinna és Carbo törvénytelenül és erőszakosan bánt a legkiválóbb emberekkel, a zsarnokság elől sokan menekültek Sulla táborába, mint valami biztos kikötőbe, rövid idő alatt egész senatus gyűlt össze körülötte. Megérkezett Metella is, aki gyermekeivel együtt nagy nehezen lopózkodott ki a városból. Elmondta, hogy ellenségei felgyújtották Sulla házát és villáit, és az otthoniak arra kérik, menjen haza és segítsen rajtuk. Sulla nem tudta, mit tegyen, mert nem akarta sorsára bízni bajba került hazáját, de innen sem mehetett el úgy; hogy befejezetlenül hagyja művét, a Mithridatész elleni háborút.
Míg így töprengett, felkereste egy déloszi kereskedő, aki sok reményre feljogosító titkos üzenetet hozott a király hadvezérétől, Arkhelaosztól. A dolog annyira megnyerte Sulla tetszését, hogy ő maga siettette a megbeszélést Arkhelaosszal; így aztán a tengerparton, Délion mellett találkoztak, ahol Apollón temploma áll. A beszélgetést Arkhelaosz kezdte el, arra kérte Sullát, adja fel Ázsiát és Pontoszt, s hajózzon el a Róma elleni háborúba; a király kész annyi pénzzel, hajóval és csapattal ellátni, amennyit csak akar. Sulla félbeszakította szavait, s azt ajánlotta neki, ne legyen tekintettel Mithridatészra, legyen helyette ő a király, kössön szövetséget a rómaiakkal, és adja át hajóit. Arkhelaosz elutasította az árulás gondolatát, mire Sulla így szólt:
„Szóval te, Arkhelaosz, egy kappadokiai, egy barbár király szolgája, vagy ha úgy tetszik, barátja, nem vállalkozol gonosz tettre még ily nagy javakért sem, nekem pedig, egy római hadvezérnek, egy Sullának ajánlatot merészelsz tenni az árulásra? Mintha bizony nem te volnál az az Arkhelaosz, aki Khairóneiánál megfutottál százhúszezer főnyi hadseregedből megmaradt néhány embereddel, két napig bujkáltál az Orkhomenosz melletti mocsarakban; és mikor eljöttél, a boiótiai utakat eltorlaszolták a holttestek.” Erre Arkhelaosz hangot váltott, térdre vetette magát Sulla előtt, úgy kérte, vessen véget a háborúnak, és kössön békét Mithridatésszal. Sulla elfogadta ajánlatát, és a következő feltételekben egyeztek meg: Mithridatész kiüríti Ázsiát és Paphlagoniát, visszaadja Bithüniát Nikomédésznek, Kappadokiát Ariobarzanésznak, a rómaiaknak fizet kétezer talentumot, átad nekik hetven teljesen felszerelt, bronzveretű hajót; ennek fejében Sulla megerősíti egyéb birtokaiban, és megszerzi neki a szövetséget Rómával.

23. Miután így megegyeztek, Sulla visszafordult és Thesszalián, Makedonián keresztül megindult a Hellészpontosz felé; vele volt Arkhelaosz is, akivel olyan jól bánt, hogy amikor Larissza környékén súlyosan megbetegedett, megszakította útját, s úgy gondoskodott róla, mintha saját főtisztjei és vezérei közül való lett volna. Emiatt felmerült az a gyanú, hogy esetleg árulás történt a khairóneiai csatában. Váltig találgatták, miért bocsátotta szabadon Sulla Mithridatész többi foglyul ejtett barátját, és miért csak Arisztiónt, a zsarnokot mérgeztette meg, aki Arkhelaosznak haragosa volt.
De főként az volt gyanús, hogy a kappadokiaiaknak tízezer pléthron földbirtokot adományozott Euboiában, és megadta nekik a rómaiak barátja és szövetségese címet. Mindezekre vonatkozólag Sulla igyekszik magát tisztázni emlékirataiban.
Ekkor követek érkeztek Mithridatésztól, s azt mondták, hogy a király minden más feltételt elfogad, de nem hajlandó lemondani Paphlagoniáról, és nem egyezik bele a hajók átadásába. Sulla haragra gerjedt, és így szólt: „Mit beszéltek? Mithridatész fenntartja igényét Paphlagoniára, és megtagadja a hajókat? Én meg azt gondoltam, hogy térden állva kéri majd tőlem, hagyjam meg a jobb kezét, amellyel annyi rómait megölt. Mindjárt más hangon fog beszélni, csak keljek át egyszer Ázsiába. Most Pergamonban ül, és ő akarja irányítani azt a háborút, amelyet nem is látott.”
A követek félelmükben dermedten hallgattak, csak Arkhelaosz kérlelte Sullát, hogy csendesítse haragját, szorongatta a jobbját, és könnyekre fakadt. Végül rávette, hogy küldje el Mithridatészhoz; ő majd Sulla kedve szerinti békét eszközöl ki, ha pedig nem, megöli magát. Sulla ezzel a megállapodással útra bocsátotta Arkhelaoszt, ő pedig betört a maidoszok földjére, és nagy pusztítás után visszatért Makedoniába. Philippi környékén találkozott Arkhelaosszal, aki jelentette neki, hogy minden rendben van, de Mithridatész arra kéri Sullát, tartson vele megbeszélést. Ennek főként az volt az oka, hogy Fimbria, miután meggyilkolta az ellenpárthoz tartozó consult, Flaccust, és leverte Mithridatész vezérét, most a király ellen fordult. Mithridatész ettől való félelmében még inkább óhajtotta elnyerni Sulla barátságát.

24. Dardanoszban, Troasz egyik városában találkoztak. Mithridatész kíséretében kétszáz egyevezősoros gálya volt, húszezer nehézfegyverzetű gyalogos, hatezer lovas és igen sok kaszás harci szekér. Sulla négy cohorsot és kétszáz lovast hozott magával. Mithridatész ment Sulla elé, és jobb kezét nyújtotta feléje. Sulla megkérdezte tőle, kész-e véget vetni a háborúnak az Arkhelaosszal kötött megegyezés feltételei alapján. A király hallgatott, mire Sulla így szólt: „Tudtommal annak kell előbb beszélnie, aki kér valamit, a győzteseknek elég hallgatniuk.”
Mithridatész erre védekezni kezdett, mindenfélével próbálkozott: a háború felelősségét részben az istenekre hárította, részben a rómaiakat hibáztatta, de Sulla félbeszakította szavait, és azt mondta, már régóta hallotta másoktól, és most maga is meggyőződött róla, hogy Mithridatész igen tehetséges szónok, és nem szűkölködik tetszetős érvekben, hogy védelmére keljen gonosz és törvénysértő tetteknek. Azután keserű szemrehányást tett eljárása miatt, majd ismét megkérdezte, teljesíti-e az Arkhelaosz útján vállaltakat. Mithridatész igent mondott, és Sulla csak ekkor köszöntötte, ekkor csókolta meg, majd odavezette hozzá a két királyt, Nikomédészt és Ariobarzanészt, s kibékítette őket egymással. Erre Mithridatész átadott hetven hajót és ötszáz íjast, s elhajózott Pontoszba.
Sulla tisztában volt vele, hogy katonái bosszankodnak a békekötés miatt, mert azt kellett látniok, hogy a legkegyetlenebb király, aki Ázsiában egyetlen napon százötvenezer rómait mészároltatott le, most elhajózik Ázsiából, és hajóit megrakja azokkal a kincsekkel, amelyeket négy éven át szüntelen zsarolással és rablással gyűjtött össze. Sulla azzal védekezett, hogy nem tudna egyszerre harcolni Fimbria és Mithridatész ellen, ha erőiket egyesítve ellene fordulnának.

25. Sulla innen Fimbria ellen indult, aki Thüateira mellett táborozott, s a közelében megállva hadseregével árkot ásatott tábora körül. Fimbria emberei erre őrizetlenül hagyták táborukat, üdvözölték Sulla katonáit, és buzgón segítettek nekik a munkában. Fimbria, mikor látta katonái átpártolását, megijedt Sulla engesztelhetetlenségétől, a táborban megölte magát. Sulla ekkor húszezer talentum hadisarcot vetett ki Ázsiára.
A lakosságot tönkretette a családokhoz beszállásolt katonák dölyfös kapzsisága. Sulla elrendelte, hogy minden ház gazdája a hozzá beszállásolt katonának naponta négy drakhmát fizessen, ezenkívül vacsorát készítsen neki és annyi barátjának, ahányat vendégül óhajt látni. A centuriók naponta ötven drakhmát és két öltözet ruhát kaptak, egyet otthonra, egyet kimenőre.

26. Epheszoszból indult neki összes hajójával, és harmadnap kikötött Peiraieuszban. Beavattatta magát a misztériumokba, majd elkobozta a téoszi Apellikón könyvtárát. A könyvtárban Arisztotelész és Theophrasztosz úgyszólván minden műve megvolt, pedig abban az időben szélesebb körökben még alig ismerték őket. Miután a könyvtárat Rómába vitette, a könyveket Türanniónnal, a grammatikussal rendeztette; tőle kapott másolatokat a rhodoszi Androkinosz, aki közzétette őket, és elkészítette a most ismert katalógusukat. A régebbi peripatetikusok nyilván felvilágosult és tanult férfiak voltak, de úgy látszik, Arisztotelész és Theophrasztosz sok művét még vagy nem ismerték, vagy csak felületesen, mert Theophrasztosz könyvei örökösének, a szképsziszi Néleusznak hagyatéka hozzá nem értő, tudatlan emberek kezébe került.
Mialatt Sulla Athénban időzött, súlyos fájdalom és bénultság támadta meg a lábát, amit Sztrabón a köszvény kezdeti tünetének tart. Áthajózott tehát Aidépszoszba, hogy az ottani meleg források vizével gyógyíttassa magát; ezt az időt teljesen pihenésre használta, s napjait leginkább színészek társaságában töltötte. Egy alkalommal a tengerparton sétált, és néhány halász igen szép hallal ajándékozta meg. Örült az ajándéknak, és amikor hallotta, hogy Halaiból jöttek, így szólt hozzájuk: „Hát vannak még Halaiban életben maradottak?” Mikor ugyanis az orkhomenoszi győzelem után üldözőbe vette az ellenséget, három boiótiai várost pusztított el egyszerre, Anthédónt, Larümnát és Halait.
Az emberek erre megnémultak a félelemtől, de Sulla mosolyogva azt mondta nekik, hogy menjenek békében, mert nem értéktelen, silány szószólókat hoztak magukkal. A Halaiból jött emberek erre állítólag felbátorodtak, és visszatértek városukba.



Folytatás: Lucius Cornelius Sulla III. rész