logo

XXX Novembris AD

Lucius Cornelius Sulla I. rész

romaikor_kep



1. Lucius Cornelius Sulla patricius-, vagy ahogy görögül mondják, eupatrida családból származott; egyik őse, Rufinus állítólag consulságot viselt, bár a megtiszteltetésnél nagyobb volt a szégyene, amely azzal érte, hogy tíz fontnál több ezüstneműt találtak nála, ezt pedig törvény tiltotta, így el veszítette senatorságát.
Utódai alacsony sorsban éltek, s maga Sulla sem nőtt fel jómódban. Ifjúkorában másoknál lakott alacsony bérű lakásban, ezt később többször felhánytorgatták neki, amikor úgy gondolták, hogy érdemén felül meggazdagodott. Mondják, hogy libüai hadjárata után, amikor hírnevet akarván szerezni magának nagyban dicsekedett, egy derék, jóravaló ember leintette: „Hogyan lehetsz te becsületes - szólt -, ha apádtól semmit nem örököltél, most mégis ilyen gazdag vagy?” Mert akkor már megromlottak a régi tiszta római erkölcsök, és a rómaiakat hatalmába kerítette a nagyravágyás és a fényűzés, de még mindig megrótták azokat, akik örökölt vagyonukat elherdálták, és azokat is, akik nem maradtak meg atyáiktól rájuk maradt szegénységükben.
Később, amikor Sulla már hatalomra került és sok polgárt kivégeztetett, egy felszabadított rabszolga, akire a Tarpeii-szikláról való letaszíttatás várt, mert egy proskribált rejtegetésével gyanúsították, a szeme közé vágta, hogy sokáig ugyanabban a bérházban laktak mindketten, ő fenn a felső emeleten kétezer, Sulla pedig a földszinten háromezer sestertius bérért, úgyhogy kettejük vagyonbeli különbsége ezer sestertius, vagyis kétszázötven attikai drakhma volt. Ezt tudjuk Sulla korábbi vagyoni állapotáról.

2. Külső megjelenését, amelyet jól ismerünk szobrairól, kék szemének kemény, szúrós nézése és arcbőrének színe még félelmetesebbé tette. Vörös arcszínét fehér foltok tarkázták és, mint mondják, nevét is innen kapta. Athénban ez a gúnyvers járta róla:

Mily szederjes Sulla arca, árpaliszttel jól beszórt.

Felsorolunk néhány ilyen adatot erről az emberről, akiről azt állítják, hogy természeténél fogva hajlott a komédiázásra, és már fiatal korában, amikor senki nem ismerte, állandóan színészek és komédiások társaságába járt, s velük mulatozott. Mikor pedig teljhatalmú dictator lett, összegyűjtötte maga köré a legarcátlanabb színésznépséget, mindennap együtt ivott és versenyzett velük a tréfacsinálásban, annyira, hogy az emberek azt már életkora megcsúfolásának tartották. Ezzel uralma tekintélyének is ártott és elhanyagolt sok olyan fontos ügyet, amellyel törődnie kellett volna.
Sullával, mihelyt lakomához ült, semmi komoly ügyről nem lehetett beszélni, pedig máskor tevékeny, szigorú ember volt. Teljesen megváltozott, mihelyt a társaság és az ivás örömeibe vetette magát; ilyenkor a színészekhez és a táncosokhoz volt a legnyájasabb, és készségesen teljesítette minden kívánságukat. Mulatozó kedve idézhette elő benne a szinte már beteges hajlamot a szerelmi kicsapongásokra és az élvezetek hajhászására. Ezzel még öregkorában sem hagyott fel; így például mindvégig megmaradt egy Métrobiosz nevű színész iránti vonzalma. De megtörténtek vele a következők is: Szerelmi viszonyt kezdett egy közönséges, de vagyonos nővel, akit Nikopolisznak hívtak; ez annyira hozzászokott Sulla társaságához, és a férfi fiatalságának bája annyira hatalmába kerítette, hogy amikor meghalt, Sullára hagyta egész vagyonát. De örökösévé tette mostohaanyja is, aki fiaként szerette; ezekből az örökségekből jelentős vagyonra tett szert.


3. Marius első consulsága idején quaestorrá választották, és vele együtt hajózott el Libüába a Iugurtha elleni háborúba. Ő volt a tábor parancsnoka, de másként is hasznos szolgálatokat végzett azáltal, hogy felhasználta a kínálkozó alkalmat, és barátságot kötött Bokkhusszal, a numidák királyával.
Szívesen megvendégelte a király követeit, mikor numida útonállók elől menedéket kerestek nála, sőt megajándékozta és biztonságban hazakísértette őket. Bokkhusz már régóta gyűlölte vejét, Iugurthát, és félt tőle, most pedig, hogy az vereséget szenvedett, és hozzá menekült, az volt a szándéka, hogy elárulja, ezért meghívta magához Sullát, mert azt akarta, hogy Iugurtha elfogatását és kiszolgáltatását inkább Sulla végezze el, mint ő. Sulla közölte Mariusszal a dolgot, és néhány katona kíséretében megindult, a legnagyobb veszedelemnek téve ki magát; megbízott egy barbárban, aki hitszegő módon viselkedett legközelebbi hozzátartozóival is, és annak érdekében, hogy Iugurthát foglyul ejtse, Bokkhusz kezére adta magát. Bokkhusz most, hogy mindketten a hatalmában voltak, arra kényszerült, hogy hitszegést kövessen el vagy az egyik, vagy a másik ellen. Sokáig habozott, de végül is megmaradt az első árulás mellett, és Iugurthát adta át Sullának.
Igaz, hogy a diadalmenetet Marius tartotta, de irigyei Sullának tulajdonították a dicsőséget, és ez titkon bántotta Mariust. Mivel pedig Sulla természeténél fogva öntelt volt, s alacsony sorsból és az ismeretlenségből tört fel közismert emberré, most, hogy megízlelte a megbecsülést, merő dicsekvésből rávésette hőstettét gyűrűje kövére, és a gyűrűt ettől kezdve mindvégig viselte. A pecsétgyűrű köve azt a jelenetet ábrázolta, amikor Bokkhusz átadja, Sulla pedig átveszi Iugurthát,

4. Ez természetesen ingerelte Mariust, de mert Sullát jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy irigykedjék rá, továbbra is felhasználta hadjárataiban; második consulsága idején legátusává, a harmadik idején pedig katonai tribunusszá nevezte ki, és sok fontos ügyet sikeresen végeztetett el vele. Mint legátus Sulla fogta el Copillust, a tectosagok vezérét, és mint katonai tribunus ő nyerte meg a marsusok nagy és népes törzsét, hogy a rómaiak barátai és szövetségesei legyenek. De mikor észrevette, hogy a sikerei bosszantják Mariust, és nem szívesen ad neki komolyabb megbízatásokat, és lehetőleg meggátolja előrehaladásában, Catulushoz, Marius consultársához csatlakozott, ehhez a derék, de nehéz küzdelmekre nem való férfiúhoz. Catulus a legfontosabb ügyeket bízta rá, s így hatalomban és hírben egyaránt gyarapodott.
Fegyverrel meghódította az Alpokban lakó barbárok nagy részét, majd mikor az élelmiszerek fogytán voltak, vállalta beszerzésüket, és olyan nagy készletekre tett szert, hogy Catulus katonáinak bőséges ellátásán felül Marius hadseregének is át tudott adni belőlük, és ez - mint ő maga beszéli el - nagyon bosszantotta Mariust. Ez a csekély és gyermekes okokból kezdődött ellenségeskedés később véres polgárháború és belső harc után zsarnoksághoz és az állam rendjének teljes felfordulásához vezetett; megmutatták ezek az események, hogy Euripidész milyen bölcs férfiú volt, mennyire ismerte a politikai élet beteges elfajulásait, amikor óva intett mindenkit a dicsőségvágytól, amely mint a legveszélyesebb és leggonoszabb démon hatalmába keríti azokat, akik átengedik magukat neki.

5. Sulla úgy gondolta, háborús dicsősége most már elegendő politikai tisztségek elnyerésére, ezért katonai tevékenységét abbahagyva nyomban közpályára lépett. Először a városi praetorságra pályázott, de a választáson megbukott, s ezért a népet okolta. Azt mondta, hogy mivel tudtak Bokkhusszal fenntartott barátságáról, azt várták tőle, hogy ha praetor helyett előbb aedilisszé választják, fényes vadászatokkal és libüai vadállatokkal rendezett látványosságokban lesz részük. Másokat választottak tehát praetorrá, hogy őt az aedilisségre kényszerítsék.
Úgy látszik azonban, hogy Sulla nem vallotta be kudarcának valódi okát, mert a következő évben elnyerte a praetorságot, miután a népet, részben hízelgéssel, részben pénzzel megnyerte magának. Praetorsága idején, mikor haragosan kijelentette Caesarnak, hogy a maga hivatali hatalmával fog fellépni ellene, Caesar nevetve így szólt: „Helyesen mondod hivatalodat a magadénak, hiszen úgy vetted.”
Praetorsága után Kappadokiába küldték, látszat szerint azzal az ürüggyel, hogy Ariobarzanészt helyezze vissza hatalmába, valójában azonban azért, hogy határt szabjon Mithridatész terjeszkedésének, aki mindenbe beleavatkozott, és birodalmát legalább akkora területtel növelte, mint amekkorát örökségül kapott. Csak kevés csapatot vitt magával, de felhasználta a vele készségesen együttműködő szövetségeseket, sokat megölt a kappadokiaiak és még többet a segítségükre menő armeniaiak közül, Gordiuszt elűzte, Ariobarzanészt pedig visszahelyezte királyságába.
Midőn az Eufratész mellett időzött, felkereste a parthiai Orobazosz, a parthus király követe. A két nemzet közt korábban nem volt semmi közvetlen érintkezés, és, úgy látszik, az is Sulla nagy szerencséjének tulajdonítható, hogy ő volt az első római, akivel a szövetséget és barátságot óhajtó parthusok tárgyalásba bocsátkoztak. Mondják, hogy erre az alkalomra három széket állíttatott fel, egyet Ariobarzanésznak, egyet Orobazosznak, egyet saját magának, és kettőjük közt középen ülve tárgyalt velük. Később a parthusok királya emiatt ölette meg Orobazoszt. Sullát egyesek dicsérik, hogy a barbárokkal ilyen fensőbbségesen bánt, mások azonban közönségességgel és rosszkor tanúsított gőggel vádolják.
Azt is beszélik, hogy Orobazosz kíséretében volt egy khaldeus férfi, aki gondosan megfigyelte Sulla arcvonásait, esze járását, kézmozdulatait, és alapos mesterségbeli tudásával tanulmányozta jellemét, majd azt mondta, hogy ennek az embernek igen-igen nagynak kell lennie, és nem tudja, hogy már most is nem ő-e a legelső mindenki között. Mégis, mikor Sulla visszatért Rómába, Censorinus azzal vádolta, hogy megsértve a törvényt, az egyik baráti és szövetséges királyságot nagyobb összegű pénzzel megsarcolta. De a per tárgyalásán nem jelent meg, és a vádat visszavonta.

6. Közben a viszály Marius és Sulla között új erőre kapott Bokkhusz becsvágya miatt, aki, hogy hízelegjen a római népnek, és kedveskedjék Sullának, a Capitoliumon arany szoborcsoportot állított fel: Győzelem-istennőket diadalmi jelvényekkel és magát, amint Iugurthát átadja Sullának.
Marius emiatt nagyon megharagudott, és megkísérelte a szobor eltávolíttatását, mások viszont Sulla védelmére keltek, s már-már véres zavargások törtek ki kettőjük vitája miatt, amikor újra fellángolt a hosszabb idő óta lappangó szövetséges háború. Ebben a roppant nagy és változatos hadiszerencsével folyó küzdelemben, amely veszélyt és bajt hozott a rómaiakra, Marius semmi komolyabb eredményt nem tudott elérni, s ezzel bizonyítékot szolgáltatott rá, hogy katonai erényhez friss erőre és kitartásra van szükség, Sulla ellenben sok kiváló haditettet hajtott végre, s polgártársai nagy, barátai a legnagyobb, ellenségei pedig a legszerencsésebb hadvezérnek tartották.
Ő mégsem tett úgy, mint Konón fia, Timotheosz; az ugyanis, midőn hadisikereit a szerencsének tulajdonították, és úgy festették le, amint alszik, mellette pedig a szerencse istennője kiveti hálóját, és azzal fogdossa össze a városokat, haragjában bárdolatlanul rátámadt embereire, mintha bizony ezzel megfosztották volna a tetteiért járó dicsőségtől. Ezért aztán, mikor egy szerinte sikeres hadjárata után hazatért, így szólt a néphez: „De ehhez a hadjárathoz aztán, athéni férfiak, a szerencsének semmi köze.” Az istenség a becsvágyó Timotheoszt állítólag azzal tréfálta meg, hogy ettől kezdve semmi kiváló tettet nem vitt véghez, sőt minden vállalkozása kudarccal végződött; ezzel magára haragította a népet, és száműzték a városból.
Vele ellentétben Sulla nemcsak örült, ha jó szerencséjét magasztalták és a sors kegyét emlegették, hanem hogy saját maga is nagyobbítsa, és az egekig magasztalja tetteit, a szerencsének tulajdonította őket. (Már akár hiúságból, akár mert hitt benne, hogy valamely istenség segít neki.) Emlékirataiban azt állítja, hogy nem a jól kitervelt vállalkozásai sikerültek a legjobban, hanem azok, amelyekhez merészen, minden előzetes megfontolás nélkül fogott hozzá.
Sőt midőn kijelenti, hogy ő inkább termett a szerencsére, mint a háborúra, úgy látszik, többet tulajdonít a szerencsének, mint az erénynek, s azt hiszi, hogy testestül-lelkestül a szerencse istenségének a teremtménye. Még a Metellusszal, consultársával és apósával való jó egyetértést is valami isteni jó szerencsének tulajdonította, mert bár tartott tőle, hogy apósa sok bajt okoz majd neki, szelíd embernek bizonyult a közös hivatalviselésben. Emlékirataiban azt tanácsolja Lucullusnak, akinek ezt a művét ajánlotta, hogy semmit ne tartson olyan biztosnak, mint amit éjszaka álmaiban az istenség közöl vele. Elmondja, hogy amikor hadsereggel kiküldték a szövetséges háborúba, Laverna szent ligetének közelében nagy hasadék keletkezett a földben, amelyből hatalmas tűz tört elő, és fényes láng csapott fel az égre.
A jósok kijelentették, hogy egy derék, feltűnően szép külsejű és bátor férfi kerül hatalomra, és megszabadítja majd a várost a mostani zavaroktól. Sulla hozzáteszi, hogy ez a férfiú senki más nem lehetett, csak ő, mert megjelenését feltűnővé tette aranyszőke haja, s bátorságáról annyi szép és nagy tett után nem restellt saját maga tenni bizonyságot. Ennyit tudunk elmondani a felsőbb égi hatalmakkal való viszonyáról.
Jelleme egyébként, úgy látszik, kiegyensúlyozatlan és meghasonlott volt; sokat harácsolt össze, de még többet ajándékozott; ugyanolyan váratlanul juttatta kifejezésre megtisztelését, mint osztogatta sértéseit; csupa kedvesség volt azokhoz, akikre neki volt szüksége, de gőgös azokkal szemben, akik őreá szorultak; nem lehetett tudni, hogy természeténél fogva büszke volt-e inkább vagy hízelkedő.
Büntetéseiben is teljesen kiszámíthatatlan volt; néha a legjelentéktelenebb okból halálra botoztatott valakit, máskor szelíd és elnéző volt a legsúlyosabb vétségekkel szemben is, hogy aztán kis és jelentéktelen sérelmeket halállal és jószágelkobzással toroljon meg. Mindezt talán úgy magyarázhatjuk, hogy természeténél fogva haragtartó és bosszúálló volt, de szigorúságát alárendelte indulatainak, ha érdeke úgy kívánta. Ugyancsak a szövetséges háborúban történt, hogy amikor katonái egyik praetori rangban levő alvezérét, név szerint Albinust, bunkósbottal és kővel agyonverték, jóformán tudomást sem vett róla, és büntetlenül hagyta ezt a súlyos fegyelemsértést, sőt dicsekedve kijelentette, hogy katonái annál nagyobb lelkesedéssel harcolnak majd az ellenséggel, hogy bűnüket bátorságukkal jóvátegyék. Azokkal, akik eljárását helytelenítették, nem törődött, mert csak arra gondolt, hogyan okozza Marius vesztét, és a szövetséges háború végével hogyan neveztesse ki magát a Mithridatész elleni háború vezérévé. Ezért járt kedvében hadseregének.
A városba való visszatérése után Quintus Pompeiusszal választották consullá ötvenéves korában, majd igen fényes házasságot kötött Caeciliával, Metellus pontifex maximus leányával. Házasságáról plebeius körökben sok gúnydal forgott közszájon, de a patriciusok közül is sokan haragudtak rá, és nem tartották méltónak ilyen előkelő feleséghez, ha a consulságra méltónak ítélték is, mint Titus Livius mondja. Nem Caecilia volt az első felesége; először egészen fiatalon házasodott meg, és Iliát vette feleségül, akitől leánya született, második felesége Aelia volt, a harmadik pedig Cloelia, akitől meddősége miatt barátságosan elvált, és dicsérettel emlékezett meg róla, sőt válási ajándékot is adott neki; de úgy látszik, hogy néhány nappal azután, hogy Metellát nőül vette, nem valami dicséretes módon vádat emelt ellene.
Metellával mindvégig igen jó házasságban élt, annyira, hogy mikor a rómaiak Marius száműzött párthíveit vissza akarták hívatni, de Sulla ezt megtagadta, Metella segítségéhez folyamodtak. Állítólag Athén bevétele után is azért bánt olyan keményen a város lakóival, mert a falakról trágár szidalmakat szórtak Metellára. De erről majd később lesz szó.

7. Sulla nem sokat törődött a consulsággal, csak jövője érdekelte, és minden gondolata a Mithridatész elleni háború körül járt. Ebben azonban vetélytársa volt Marius, akit a dicsvágy soha nem lohadó szenvedélye hajtott; hiába bizonyosodott be, hogy elvénült szervezete már nem képes a katonai élet és a hadvezetés fáradalmaira, és kénytelen felhagyni vele, mégis tengerentúli háborúra törekedett.
Mialatt Sulla félbemaradt vállalkozásainak befejezésére táborba vonult, Marius odahaza maradt, és szította azt a pusztító belső harcot, amely több kárt okozott Rómának, mint az összes korábbi háborúk együttvéve, ahogy ezt az isteni hatalom előre jelezte is neki. Így a hadijelvények nyele maguktól lángra lobbant, és a tüzet alig lehetett eloltani; három holló az utca közepén megette fiókáit, s ami még megmaradt belőlük, visszavitte a fészkébe; egerek rágtak meg aranydíszeket az egyik templomban, és mikor a templomszolgák az egyik nőstény egeret egérfogóba csalták, ott ötöt kölykezett, és három fiát rögtön felfalta. De ami a legfontosabb, felhőtlen, derült égből harsány kürtszó hangzott fel, éles, gyászos hangon, s mindenkit megdöbbentett és megrémített hatalmas hangjával.
Etruszk jósok ezt a csodát egy új korszak érkezésének értelmezték, amely a világ átalakulását jelzi. Szerintük összesen nyolc világkorszak van, mindegyikben egymástól különböző életmód és erkölcsi rend.
Az istenség előre megállapította mindegyik világkorszak időtartamát, és ezek határát a nagy év periódusa szabja meg. Amikor egy-egy korszak befejeződik, a következő érkezését az égen és a földön látható csodák jelzik, hogy a korszakváltás nyilvánvaló legyen azoknak, akik ezekkel a dolgokkal foglalkoznak és tanulmányozzák őket. Ilyenkor más erkölcsű emberek születnek, akikkel az istenek jobban vagy kevésbé törődnek, mint az előzőkkel.
A világkorszakok cserélődésekor, mint mondják, más nagy változások is bekövetkeznek, így a jóstudomány egyszer nagyobb megbecsülésben részesül, és a jövendölések beteljesülnek, mert az istenek tiszta és világos jeleket küldenek, más világkorszakokban viszont kevésbé becsülik meg ezt a tudományt, és csak bizonytalan és homályos tényekből tudnak következtetni a jövendőre. Ezt mondták a legbölcsebb etruszk jósok, akikről mindenki azt hitte, hogy többet tudnak másoknál. Amikor a senatus Bellona templomában ülésezett és ezekkel a jósokkal tanácskozott, mindnyájuk szeme láttára egy veréb repült be, csőrében egy tücsökkel, majd a tücsök egyik felét kiejtette csőréből, a másik felével pedig elrepült. A jósok úgy magyarázták a dolgot, hogy viszály és egyenetlenség tör ki a földbirtokosok és a városi, forumi tömeg között, mert az egyik lármás, mint a tücsök, a másik pedig a réteket és a földeket kedveli.

8. Marius összeszövetkezett Sulpicius néptribunusszal, akinek nem akadt párja aljasságban és elvetemültségben, és nem azt kellett keresni, van-e nála valaki gonoszabb, hanem hogy milyen gonoszsággal múlja felül önmagát. Ez a vad, vakmerő és kapzsi ember nem riadt vissza semmi bűntől vagy gyalázattól; odáig vetemedett, hogy a római polgárjogot pénzért árulta felszabadított rabszolgáknak s idegeneknek, és a forumra kitett asztalon nyíltan vette fel a kialkudott összegeket.
Zsoldjába fogadott háromezer tőrrel felfegyverzett embert és egy egész csapatnyi, mindenre kész lovagrendbeli fiatalembert, akiket ellen-senatusának nevezett. Törvényt hozatott, hogy egyetlen senatornak sem lehet kétezer drakhmánál több adóssága, de mikor meghalt, az ő adóssága hárommillióra rúgott. Ezt az embert szabadította most Marius a népre. Sulpicius erőszakkal és fegyverrel teljes zűrzavart idézett elő a közállapotokban, különféle veszélyes törvényjavaslatokat terjesztett elő, közöttük azt is, amely a Mithridatész elleni háború fővezérségét Mariusnak adta.
A consulok törvényszünetet rendeltek el, erre Sulpicius, mikor a Dioszkuroszok templomában üléseztek, nagy tömeget vonultatott fel ellenük, sok embert megölt a forumon, köztük Pompeius fiát is. Maga Pompeius futva menekült, Sullát pedig üldözői Marius házába kergették, majd arra kényszerítették, hogy jöjjön elő, és vonja vissza a törvényszünetet kimondó rendeletet. Emiatt aztán Sulpicius, bár Pompeiust letétette a consulságról, Sullától nem vette el a consuli hatalmat, csak a Mithridatész elleni háború vezérletét adatta Mariusnak, s nyomban katonai tribunusokat küldött Nolába, hogy vegyék át a hadsereget, és vezessék Mariushoz.

9. Sulla megelőzte őket és táborába menekült, katonái pedig, mikor értesültek a történtekről, agyonkövezték a katonai tribunusokat. Marius emberei viszont Rómában megölték Sulla barátait, és házaikat kirabolták. Így kezdődött a menekülés és elköltözés a városból a táborba és a táborból a városba.
A senatus nem volt ura saját magának, mert Marius és Sulpicius parancsaira kellett hallgatnia; majd mikor arról értesült, hogy Sulla a város ellen vonul, két praetort, Brutust és Serviliust küldte hozzá, hogy tiltsák meg további előrenyomulását, de mikor a két praetor túlságosan fölényesen beszélt Sullával, a katonák rájuk rohantak, hogy megölik őket. De csak lictoraik vesszőnyalábjait törték össze, és bíborszegélyű togáikat tépték le róluk, majd súlyos sértegetések közepette útjukra küldték őket. Rómában nagy ijedelmet keltett, amikor meglátták a hatalmuk jelvényeitől megfosztott praetorokat, akik kijelentették, hogy a lázadás már nem akadályozható meg, hanem feltartóztathatatlanul halad előre.
Marius és párthívei előkészületeket tettek, Sulla pedig consultársával együtt hat teljes legióval elindult Nolából. Bár látta, hogy serege alig várja, hogy minél előbb a város ellen induljon, habozott és félt a veszélytől. De Postumius jós, miután áldozott és látta az előjeleket, mindkét kezét Sulla felé nyújtotta, és kérte, hogy veresse bilincsbe és őriztesse az ütközet végéig, ő kész elszenvedni a végső büntetést, ha nem fejeződik be minden gyorsan és kedvezően. Mondják, hogy Sullának álmában megjelent az az istennő, akinek tiszteletét a rómaiak a kappadokiaiaktól vették át, és Lunának, Minervának vagy Bellonának nevezték. Sullának úgy tetszett álmában, hogy az istennő megáll mellette, villámot ad a kezébe, és nevén nevezve valamennyi ellenségét, ráparancsol, hogy a villámmal sújtson le rájuk. El is találta őket, mire azok a földre estek és eltűntek. Ez a látomás Sullát felbátorította, elmondta consultársának, és csapatait kora reggel Róma ellen vezette.
Pictaenél szembetalálkozott egy követséggel, amely kérte, hogy ne induljon azonnal támadásra, mert a senatus megszavazta, hogy minden igazságos kérését teljesíti. Sulla beleegyezett, hogy tábort üt, és mint szokták, kiadta a parancsot főtisztjeinek, hogy jelöljék ki a tábor helyét, úgyhogy a követek hitelt adtak szavainak és eltávoztak. Mikor elmentek, tüstént elküldte Lucius Basillust és Caius Mummiust, hogy foglalják el a városkaput és a falakat az Esquilinus-dombon; nyomban ő is követni fogja őket.
Mikor Basillus katonái betörtek a városba, és kezdtek előrenyomulni, a fegyvertelen lakosság cserepeket és köveket dobált rájuk a háztetőkről, megakadályozta továbbhaladásukat és visszaszorította őket a falakhoz. Ekkorra megérkezett Sulla is, és amikor látta, mi történik, rájuk kiáltott, hogy gyújtsák fel a házakat; ő is égő fáklyát ragadott, és maga ment legelöl, az íjászoknak pedig megparancsolta, hogy lőjenek tüzes nyilakat a háztetőkre. Ezt nem józan számításból, hanem szenvedélyes haragjára és indulatára hallgatva tette, mint aki csak ellenségeit látja, és nem törődik semmit barátaival, rokonaival és ismerőseivel, és nem érez semmi könyörületet irántuk; csak nyomult előre a tűzzel együtt, amely nem tesz különbséget bűnösök és ártatlanok között. Közben Marius, akit visszaszorítottak Tellus templomáig, szabadulásuk ígéretével segítségül hívta a rabszolgákat egy kiáltványban, de a közelgő ellenség elől elmenekült a városból.

10. Sulla összehívta a senatust, s kimondatta a halálos ítéletet Mariusra és még néhány emberre, köztük Sulpicius néptribunusra is. Sulpiciust ki is végeztette, miután egyik rabszolgája elárulta. A rabszolgát először felszabadította, majd ledobatta a Tarpeii-szikláról. Marius fejére díjat tűzött ki, ami nem volt sem háládatos, sem nemes lelkű cselekedet, hiszen kevéssel azelőtt saját házában szolgáltatta ki magát Mariusnak, mégis biztonságban eltávozhatott.
Ha akkor Marius nem hagyja Sullát útjára menni, hanem átadja Sulpiciusnak, hogy végezzen vele, elnyerhette volna a legfelsőbb hatalmat, de megkönyörült rajta; amikor pedig néhány nappal később Sulla hasonló helyzetbe került, nem úgy járt el, mint Marius. Sulla így magára vonta a senatus titkos haragját, a nép azonban nyíltan gyűlölte, és felháborodása tettekben is megmutatkozott. Mikor unokaöccsei, Nonius és Servius - mindketten az ő jelöltjei - megbuktak a consulválasztásokon, a nép makacs ellenállásból két olyan consult választott meg, akikről azt hitte, hogy megválasztásuk felbosszantja majd Sullát. De ő úgy tett, mintha örülne, és a nép az ő jóvoltából élvezne olyan szabadságot, hogy azt teszi, amit akar, sőt hogy a tömeg gyűlöletét kiengesztelje, engedte, hogy a másik pártbeli Lucius Cinnát válasszák consullá, és esküvel kötelezte magát, hogy ügyei iránt jóindulattal lesz.
Cinna felment a Capitoliumra, kezében egy kővel megesküdött, majd átkot mondott önmagára, hogy ha nem lesz jóindulattal Sulla iránt, ugyanúgy vessék ki a városból, mint ő a követ, amelyet sok ember szeme láttára a földre dobott. Mégis mikor átvette hivatalát, azonnal hozzáfogott a fennálló rend felforgatásához, sőt perbe fogta Sullát, és a vád előterjesztésével az egyik néptribunust, Verginiust bízta meg, de Sulla mindezzel semmit nem törődött, hanem Mithridatész ellen indult háborúba.

11. Mondják, hogy ugyanazokban a napokban, amikor Sulla hajóhadával elindult Itáliából, az istenek sok figyelmeztető jelet küldték a Pergamonban tartózkodó Mithridatésznak. Így, amikor valami gépezet segítségével egy kezében koszorút tartó Niké-szobrot bocsátottak le rá, a szobor, midőn a fejéhez ért, darabokra tört, a koszorú pedig a színház közepén a földre esett és szétzúzódott.
A nép megborzadt, de nagyon megdöbbent Mithridatész is, pedig akkor ügyei reményén felül jól haladtak előre: Ázsiát már elhódította a rómaiaktól, Bithüniát és Kappadokiát pedig az ottani királyoktól. Pergamonban székelt, és kincseket, fejedelemségeket, türanniszokat osztott szét barátai között. Egyik fia háborítatlanul tartotta hatalmában ősi királyságát, mely Pontoszban és a Boszporosznál terült el és egészen a Maiótiszon túli puszta és lakatlan vidékekig terjedt.
Másik fia, Ariarathész betört Thrakiába és Makedoniába nagy hadsereg élén, hogy meghódítsa, más területeket más vezérei hódítottak meg. Közülük Arkhelaoszt tekintették a legnagyobb vezérnek, hajóival majdnem mindenütt úr volt a tengeren, leigázta a Küklaszokat és a Maleától keletre fekvő szigeteket, sőt Euboiát is hatalmába kerítette, majd Athénból elindulva Thesszaliáig minden görög népet elpártolásra bírt Rómától, de Khairóneiánál kisebb kudarc érte, mert szembe találta magát Makedonia praetorának, Sentiusnak alvezérével, a merész és eszes Bruttius Surával. Ez erélyesen szembeszállt Arkhelaosszal, aki úgy tört rá Boiótiára, mint egy hegyi patak, és három csatában megverte Khairóneiánál, majd kiűzte és visszakergette a tenger mellé.
Lucius Lucullus azonban megparancsolta Bruttiusnak, hogy adja át helyét Sullának, és a senatus rendelkezése értelmében engedje át neki a háború vezetését. Erre Bruttius azonnal elhagyta Boiótiát és visszatért Sentiushoz, bár, amit eddig végzett, reményén felül sikeres volt, és nemes viselkedésével elérte, hogy a görögök hajlandók voltak újra visszapártolni a rómaiakhoz. Bruttiusnak mindenképpen dicsőséget hozott már az is, amit eddig végzett.

12. Sullát azonnal követségek keresték föl, más városokból pedig meghívásokat kapott, kivéve Athént, amelyet Arisztión türannosz rákényszerített, hogy a király pártjára álljon. Sulla tehát egész hadseregével Athén ellen vonult, és Peiraieuszt seregével körülzárva ostrom alá vette; felállította ostromgépeit, és minden harci eszközzel hozzáfogott az ostromhoz. Pedig ha csak rövid ideig türtőztette volna magát, minden kockázat nélkül bevehette volna a felsővárost, mert az élelemhiány miatt beállt éhínség már nagyon szorongatta őket. De mivel sietett vissza Rómába, ahol lázadástól tartott, sok veszéllyel, állandó csatákkal és költséget nem kímélve folytatta a háborút; a hadianyagokról nem is szólva, csak az ostromgépek ellátására tízezer pár igavonó öszvérre volt szüksége, amelyek napról napra munkában voltak. Hamarosan hiány mutatkozott a faanyagban, mert sok ostromgép saját súlya alatt összetört, vagy az ellenség tüzes nyilai gyújtották fel. Így aztán rávetette magát a szent ligetekre, letarolta az Akadémiát, amely a város környékének fákban leggazdagabb ligete volt és a Lükeiont is.
De mert a háborúhoz sok pénzre volt szüksége, megsértette Görögország szent helyeit is, és elvitette részben Epidauroszból, részben Olümpiából a legszebb és legdrágább fogadalmi ajándékokat. Ezután Delphoiba írt az Amphiktüoniának, hogy jobb lesz, ha az isten kincseit hozzá küldik, mert ő nagyobb biztonságban őrzi meg, vagy ha elkölti, hiánytalanul visszaadja. A phókiszi Kaphiszt, egyik barátját küldte el, hogy méressen le és úgy vegyen át mindent. Kaphisz megérkezett Delphoiba, de vonakodott hozzányúlni a szent tárgyakhoz, és az Amphiktüonia képviselőinek jelenlétében könnyek közt hosszasan beszélt a kényszerű helyzetről. Egyesek azt mondják, hogy a szentély belsejében lantszó pendült - talán azt hitték, hogy ezzel felkelthetik Sulla babonás félelmét. Kaphisz megírta neki, de Sulla gúnyosan válaszolt. Csodálja Kaphiszt, írta, ha nem érti, hogy a lant hangja nem a harag, hanem az öröm jele; ne féljen semmitől, vegyen csak át mindent, mert az isten örömmel adja.
A kincseket mind elküldték a görögök tudta nélkül, de az az ezüsthordó, amely még a királyi kincsekből maradt fenn, oly súlyos és nagy volt, hogy nem tudták szekérre tenni, és az Amphiktüonia emberei kénytelenek voltak darabokra törni. Közben felidézték Titus Flamininus, Manius Acilius és Aemilius Paulus emlékezetét, akik közül az egyik Antiokhoszt űzte ki Görögországból, a többiek pedig a makedónok királyait verték le, de nemcsak hogy nem nyúltak a görögök templomaihoz, hanem még növelték is tiszteletüket és fenségüket ajándékaikkal.
Ezek a férfiak, akik józan és a törvényes parancsoknak csendben engedelmeskedő csapatok vezérei és királyi jellemek voltak, mértéket tartottak költekezéseikben, és a hadikiadásokban szerényen csak a részükre rendelt összegek elköltésére szorítkoztak, s szégyenletesebbnek tartották a katonáknak hízelegni, mint félni az ellenségtől. De a későbbi idők vezérei, akik elsőségüket az erőszaknak és nem az erénynek köszönhették, és fegyverüket jobbára egymás ellen s nem az ellenség ellen fordították, kénytelenek voltak vezérkedésük idején a népszerűséget hajhászni. Nagy összegekkel vásárolták meg katonáik szolgálatát, akik a kapott pénzt fényűzésre használták, s nem törődtek vele, hogy közben hazájukat áruvá, önmagukat pedig a legaljasabb emberek szolgáivá tették csak azért, hogy a maguknál jobbakon uralkodhassanak.
Ez a bűnös törekvés űzte el Mariust, majd hozta vissza mint Sulla ellenségét, tette Cinnát Octavius és Fimbriát Flaccus gyilkosává. Valamennyiük közül Sulla volt a leglelkiismeretlenebb: hogy a mások parancsnoksága alatt szolgáló katonákat magához csalogassa, túlzottan bőkezű volt a saját katonáihoz; ezzel másokat árulásra, saját katonáit pedig költekező életre csábította, holott az akkor folyó ostromhoz sok pénzre volt szüksége.



Folytatás: Lucius Cornelius Sulla II. rész