logo

IX December AD

VI. Mithridatés is a színre lép

Gaius Marius i. e. 99-ben a Közel-Keletre utazott. Bár azt hangoztatta, hogy fogadalmának tesz eleget, midőn Phrygiát felkeresi, valójában a senatus diplomáciai megbízatásának akart eleget tenni. Miután Kybele istennőnek oltárán áldozatát bemutatta, küldetésének megfelelően több római tartományt és országot meglátogatott. Megfigyelte az ottani politikai helyzet alakulását. Látta, hogy az Asiában élő lakosság nem csupán a római uralommal elégedetlen, hanem egymással sem tud megférni.
A kisebb-nagyobb országok uralkodói egymás között viszálykodva, ellentétet szítottak a népek között, és a viszályok gyakran háborús összeütközésekhez vezettek. Valószínűnek tartotta, hogy ezek a hadicselekmények előbb-utóbb Róma érdekeit sértik. És ezek a kilátások Mariusnak nem voltak ellenszenvesek, sőt!

Mariust az elmúlt évek folyamán szerzett kínos tapasztalatai megtanították arra, hogy a polgári életben nem terem számára sok babér, az ingoványos politikai útvesztőkben nem talál szilárd talajra. A harctér az ő igazi területe, itt tud eredményeket elérni, régi sikereit újabbakkal öregbíteni. Útja során megismerte a hellenisztikus kultúrájú, szép, gazdag városokat, ezeknek Rómához képest magasabb színvonalú életmódját.
A rejtelmes Kelet miszticizmusa lenyűgözte. Kedvére lett volna, ha a Közel-Keleten háborús bonyodalom robban ki, és Róma kénytelen lenne érdekei védelmében fegyvert ragadni, s a rendet helyreállítani. Ki más lehetne ennek a hadjáratnak a fővezére, mint éppen ő, Marius? Ezért megkísérelte, hogy ellentétet szítson a közel-keleti fejedelmek között. Különösképpen VI. Mithridatésnek, Pontos királyának tervei érdekelték, akiről „az a hír járta, hogy háborúra készül Róma ellen”. (Plut. Marius 31.) A hír nem volt alaptalan.

VI. Mithridatés Eupatór, Pontos uralkodója i. e. 132-ben született (tehát mintegy hat évvel volt fiatalabb későbbi nagy ellenfelénél, L. Sullánál). Szülővárosában, a görög alapítású Sinopéban, ahová atyja királyi székhelyét helyezte, a fiatal trónörököst görög tanítók nevelték. fgy már zsenge gyermekkorában megismerkedett a hellenisztikus műveltséggel. Tizenkét esztendős korában meggyilkolták apját, a királyt. Ettől kezdve fiatal évei szinte szünet nélkül a trónjáért folytatott küzdelemben teltek el, gyakran nem csupán a hatalomért, hanem a puszta életéért is harcolnia kellett.
Már ifjúságában megszokta a háborús életmódot, kitűnő lovas, edzett, bátor katona lett, több ütközetben kitüntette magát. Azt is megszokta, hogy az udvari cselszövények között jól tájékozódjék. A gyanakvás valósággal második természetévé lett, értett az ármánykodáshoz, az alakoskodáshoz. Amikor i. e. 111-ben végre elfoglalhatta trónját, előbb az udvarban, majd az ország ban teremtett vas kézzel rendet, hogy a pontosi királyságnak a hatalmi viszályok következtében leromlott gazdasági helyzetét felvirágoztassa.

Mithridatés őseinek országa, Pontos, a Pontus Euxinus (ma Fekete-tenger) délkeleti partvidékét foglalta magába. Több, görög alapítású városában, Herakleiában, Sinópéban, Trapezusban serény hellén kézművesek, üzletemberek iparcikkeik, mezőgazdasági terményeik exportjával élénk gazdasági tevékenységet fejtettek ki, és jelentékeny kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le. Üzleteikkel szinte az egész Közel-Keletet behálózták.
Alighogy Mithridatés uralomra jutott, elfoglalta a Fekete-tenger északi partján elterülő vidéket, beleértve Chersonesost (a mai Krím-félszigetet), és itt még továbbterjeszkedett, hogy előreláthatóan későbbi, nyugati irányban folytatandó hadműveleteihez gazdag, élelmiszerben, főként búzában bővelkedő hátország biztosítsa mind a lakosság, mind a hadra kelt sereg ellátását. Ezekkel a területszerzésekkel vélte a király országa gazdasági helyzetét fellendíteni, főként pedig a királyi kincstár bevételi forrásait gyarapítani. Egyelőre azonban még nem láthatott hozzá hódító terveinek megvalósításához.
Le kellett gyűrnie országa ellenségeit, s csak ezután gondolhatott nagyszabású terveinek végrehajtására. Arról már most meggyőződhetett, hogy a Közel-Keleten nem terjeszkedhet úgy, hogy Róma valamilyen érdekét ne sértse.

Mithridatés hírszerzői révén elég korán tudomást szerzett arról, hogy Róma vezető rétegének a befolyása hanyatlott, értesült a katonai kudarcokról, hallott a római seregek katasztrofális vereségeiről is. A király úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő terveinek megvalósítására. Az elmúlt években kincstárát feltöltötte, a háborúkban hadseregét jól begyakoroltatta, most még szövetségeseket keresett előbb-utóbb esedékes hadjáratához. E feladatra a legalkalmasabbnak Nikomedés, Bithynia királya látszott, és a megállapodás a két uralkodó között hamarosan létre is jött.
A szövetségesek első hadjárata Paphlagonia ellen irányult: fejedelmét elkergették, országát felosztották egymás között. Mit tehetett a trónjáról elűzött király? Rómába futott, hogy panaszt tegyen, és a köztársaság segítségét kérje. Róma kitartott azon elve mellett, hogy Kisázsia uralkodóinak Európa területén nem szabad terjeszkedniük, márpedig Mithridatés elfoglalta Chersonésost. (Appian. Mithr. 13.)

A senatus tehát felhasználta a menekült király panaszát, hogy a pontosi uralkodó ellen fellépjen. Követséget küldött a két királyhoz és felszólította őket, vonuljanak vissza, hódításaikról pedig mondjanak le, Paphlagoniát ürítsék ki. Mithridatés közölte, hogy Paphlagonia örökség révén tulajdonképpen az övé, de európai hódításáról hajlandó lemondani, és így nem sérti Róma érdekét. Nikomedés azonban még ennyire sem volt engedékeny. Sőt!
Mialatt a római követség náluk időzött, a szövetséges királyok seregei elfoglalták Galatiát. Róma, meglepő módon, tétlenül tűrte ezt a kihívást. Valószínű, hogy Mithridatés, ismerve a nobilisek kapzsiságát, mind a követeket, mind a befolyásos senatorokat megvesztegette. A senatus tartózkodó magaviseletének láttán a két király vérszemet kapott, nem ürítette ki sem Paphlagoniát, sem Galatiát, sőt még Kappadokiát is megszállták.
Marius éppen ekkor érkezett Pessinusba, hogy áldozatot mutasson be Kybele tiszteletére. Miután fogadalmát teljesítette, követi megbízásának akart eleget tenni. Felkereste Mithridatést, aki nagy tisztelettel fogadta a híres római hadvezért. Talán ajándékokkal is meg akarta nyerni, de Marius nyers határozottsággal így szólt a pontosi királyhoz:

„»Király, vagy igyekezzél erősebbnek lenni a rómaiaknál, vagy ha nem, maradj nyugton, és tedd, amit parancsolnak neked.« Mithridatést megdöbbentették ezek a szavak, mert bár gyakran tárgyalt rómaiakkal, ilyen nyers őszinteséggel sohasem beszéltek vele.” (Plut. Marius 31.) Mithridatést elgondolkoztatta Marius kijelentése, s úgy értelmezte, hogy még erősebbnek, hatalmasabbnak kell lennie, és akkor valóra válthatja elgondolásait. És talán éppen így gondolta ezt Marius is... Mithridatés „megdöbbenése” azonban nem tartott sokáig.

Tovább szőtte hódító terveit, s azon volt, hogy azt a Rómát, amely vele szemben sem elég határozottnak, sem elég következetesnek nem bizonyult, a Közel-Keletről végleg kiszorítsa. Ekkor azonban egy másik római férfiú jelent meg a Közel-Keleten, aki másként lépett fel, és ez L. Sulla volt.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974