logo

IX December AD

Sulla színre lép

Lucius Cornelius Sulla viszonylag későn kezdte meg politikai pályafutását. I.e. 138-ban született. Patríciusi nemzetségből származó családjának hajdani ragyogása meglehetősen elhalványult, csak a Sibylla-fejet viselő címerük emlékeztetett régi eredetükre. Egykori vagyonuk erősen összezsugorodott, a fiatal Sulla egy bérház olcsó bérű lakásában töltötte ifjú éveit, feljegyezték, hogy ez a bérlemény mindössze évi háromezer sestertiusba került (az egy emelettel fölötte lévő lakásban pedig egy felszabadított rabszolga lakott), holott ebben az időben egy senator rangjához illő lakásért ennek a kétszeresét fizette. Apjának mégis tellett annyira, hogy a fiatal Lucius tanulhasson, képezhesse magát. Kitűnően beszélt görögül, ami a társaságbeli érvényesüléshez elengedhetetlen volt, jól ismerte a latin nyelvű és a nagy görög irodalmat, és - ami a tanulmányokhoz hozzátartozott - alapos jogi ismereteket is szerzett, aminek később nagy hasznát vette.

Noha L. Sulla Róma legelőkelőbb nemzetségéből, a gens Corneliából származott, szegénysége, családja megkopott hírneve miatt nem élhette a nagy családok fiainak életmódját. Felmenői között, akiknek a családi neve akkor még Rufinus volt (a Sulla cognoment csak később vették fel), dictator is akadt, szépapja i. e. ego-ben consuli tisztet viselt, de ettől kezdve a családja fokozatosan lehanyatlott, dédapja csak a praetorságig vitte, nagyapja ugyan eljutott e tisztségig, de apját már semmilyen köztisztségre nem választották meg, nyilván szegénysége és szerény képességei miatt.
A köztisztségekre pályázó hátrányba került, ha a jelölt közvetlen felmenői között nem volt consuli tisztet betöltött elődje, még akkor is, ha valaki patríciusi származású volt. Számos patríciusi család az idők folyamán teljesen elszegényedett, s még a lovagi census-szal felérő vagyoni követelménynek sem tudott megfelelni. E patríciusi családok sarjai, mint az Aemilius Scaurusok, a Sulpicius Rufusok vagy a Sergiusok, akárcsak a Cornelius Sullák még a senatusba sem jutottak be. De e nagy múltú családok becsvágyó sarjai mindent elkövettek, hogy még egyszer a vezető szerepet betöltő családok közé kerüljenek, politikai hatalomhoz és nem utolsósorban nagy vagyonhoz jussanak.

Sulla nemzetsége, a Corneliusok, a köztársaság legősibb patríciusainak számítottak, alig akadt esztendő, hogy a legmagasabb rangú magistraturák viselői, a senatus első emberei, a főpapok ne közülük kerültek volna ki. A Corneliusok évszázadok óta saját ünnepeiken összegyűltek, ezeken a nemzetségi napokon együtt ünnepeltek; ragaszkodtak a nemzetség hagyományos, ősi temetési módjához: halottaikat nem hamvasztották el, hanem koporsóban, kősírládában helyezték el örök nyugalomra. A Corneliusok nemzetségének több családja, mint a Scipiók, a Dolabellák, a Lentulusok, a Merulák, a Cethegusok neve büszkén ékesítette Róma évkönyveit, a Sullákat bizony alig emlegették.
A család szegényes életmódja, a homályos múlt nyomasztóan hatott a becsvágyó, ifjú Lucius Sullára. Ámbár élete utolsó éveiben megírta önéletrajzát (amely az ókori történetírók becses forrásműve volt; fájdalom, ezek az értékes emlékiratok elvesztek), fiatalságáról inkább csak elejtett megjegyzésekből értesülünk. Sulla bizonyára restellte megírni szegénységben eltöltött ifjúságának emlékeit, sőt a szinte kötelezőnek számító tízesztendei katonai szolgálatáról sem tudunk. Az ifjúkori élmények többnyire döntő hatást gyakorolnak egy ember későbbi életfelfogására, és éppen ezért Sullát illetően csak következtetésekre, inkább csak találgatásokra vagyunk utalva.

Mindenesetre nem tudunk arról, hogy Sulla valamilyen keresőfoglalkozással akart volna pénzhez jutni. (Lám, az ugyancsak patrícius M. Aemilius Scaurus édesapja még faszénnel kereskedett, ő eleinte arra gondolt, hogy pénzváltó lesz, de azután katonai pályára lépett, és felfelé ívelő pályafutásán már nem hagyott nyomot apja lenézett foglalkozása.) Lucius Sullának talán lehetett annyi jövedelme, hogy abból munka nélkül, szerényen élhessen, és megfigyelhesse a római politikai életet, ha reménye nem is volt arra, hogy abban tevőlegesen részt vegyen.

Ez idő tájt a Forumon - mint láttuk - a politikai ellentétek magas hőfokon izzottak. Sulla patríciusi öntudatát mélyen bánthatta, milyen szégyenteljesen marakodnak a vezető nobilisek, miként vallanak sorra kudarcot a kevély optimaták, s hogyan diadalmaskodnak fölöttük a fennhéjázó popularisok. A gazdag lovagok pedig uzsorával és egyéb, nem éppen kifogástalan hírű üzlettel szerzett vagyonukkal öntelten viselkedtek, s kihívóan tüntettek kölcsöneikkel szerzett befolyásukkal. Talán éppen innen eredt Sullának a lovagok iránti megvetése, sőt gyűlölete.
A nagy, történelmi névvel hivalkodó nobilisek nem fogadták be maguk közé a szegénynek számító, homályos múltú patríciusivadékot, a lovagok bőségben tobzódó életmódja pedig felkeltette benne az ellenszenvet a gazdag „jöttmentekkel” szemben.

Részben ez a magyarázata, hogy a fiatal Lucius Sulla a színészek, táncosok, félvilági nők vidám társaságát kereste, és szerette meg, ahol a formák nem kötötték, ahol felszabadultan élhetett. Ehhez a vonzalmához élete végéig hű maradt, cimborái között mindig jól érezte magát, szeretett velük poharazni, élvezetét lelte a szellemes, könnyed vitákban, csevegésekben. Szellemessége, műveltsége és jó megjelenése miatt mindig szívesen látták ebben a körben.
Életre szóló barátságot kötött a római színpad már akkor neves csillagaival, Metrobiusszal, Q. Roscius Gallusszal, sőt tanult is tőlük. Sulla is felismerte, és magáévá tette azt az igazságot, hogy a jó felfogású, nyílt eszű ember mindenütt, minden körülmények között sokat tanulhat. A színészektől elsajátította, miként kell uralkodnia arcvonásain, hangján, hogyan lehet lebilincselően, ugyanakkor színlelve beszélni, a tárgyalás menetét elgondolásai szerint irányítani. Ezeknek a tapasztalatoknak később, diplomáciai feladatai során jó hasznát vette. Sulla nem maradt adós színész barátainak: bohózatokat írt számukra, amelyek színre is kerültek.

Sulla esze, műveltsége, modora, jó megjelenése nagy sikert aratott a római nők között. Kék szemével, aranyszőke hajával kitűnt a sötét fürtű rómaiak közül. A nők körében aratott sikerei felébresztették benne annak a hitnek a csíráit, hogy ő Venus kiválasztott kegyeltje. A léha társaságban aratott sikerek korántsem voltak elegendők ahhoz, hogy valaki vagyon nélkül a politikai küzdőtérre lépjen. Sulla patríciusi származása ellenére, miután közvetlen felmenői között nem akadt consul, jóformán homo novusnak számított. Ekkor váratlanul elhunyt egykori szeretője, Nikopolis, görög származású, ismert félvilági hölgy, aki nagy vagyonát fiatal barátjára hagyta. Nem sokkal ezután meghalt mostohaanyja is, akit szintén lenyűgözött az ifjú Sulla férfiúi bája, és végrendeletében általános örökösévé tette. Most már elegendő vagyonnal rendelkezett, hogy megjelenjék a Forumon, a választók elé lépjen, és megpályázza az első magistraturát, a quaestorságot.

Célt is ért. Az i. e. 107. évre quaestorrá választották, tehát elég későn, harmincegy évesen lépett a politikai pályafutás útjára, arra a rögös útra, amelyet - mint említettük a legtöbb nobilis már huszonöt esztendős korában megkezdett. A sorsolás úgy hozta, hogy Sulla mindjárt az Africában harcoló hadsereghez került. Így nem a római kincstár felügyeletével bízták meg, hanem ő is, mint a quaestorok egy része, a hadra kelt seregnél teljesített szolgálatot, ahol nem csupán a hadikincstárt ellenőrizte, hanem a lovasság parancsnoki tisztjét is betöltötte.

Miután megfelelő számú lovasságot toborzott, csapatával hajóra szállt, majd jelentkezett főparancsnokánál, Gaius Mariusnál. A consul egyáltalában nem örült annak, hogy ez a rossz hírű, elpuhultnak tartott patrícius került hozzá, ilyen fontos beosztásban! Meglepetésére, a quaestor megcáfolta a róla terjesztett híreket, sőt mintha a harctéren teljesen megváltozott volna.
Nemcsak Mariust, mindenkit meglepett, hogy milyen lelkiismeretesen látja el szolgálatát, szívósságával, vitézségével pedig hamarosan kitüntette magát. A tehetséges quaestor a haditudományokból néhány hónap leforgása alatt majdnem mindent elsajátított, amit Marius több évtizedes, nehéz szolgálata alatt tanult meg. Igaz, Sullának előnyére szolgált, hogy ilyen kipróbált, nagy képességű parancsnok tapasztalatait vehette át, sok nehézségtől megkímélte őt Marius óriási gyakorlata, tudása. Sulla is hamarosan értett ahhoz, hogy katonái nyelvén beszéljen, akik megszerették.

A quaestornak módjában állt a katonáknak kedvezményeket juttatni, sőt más parancsnoktól is kieszközölt jutalmakat. Semmilyen szolgálati könnyítést nem fogadott el, sőt inkább arra törekedett, hogy minél több embert lekötelezzen a maga számára. Bölcsen óvakodott attól, hogy ócsárolja feletteseit, főként pedig a hiúnak ismert Mariusra nem tett semmilyen bíráló megjegyzést. Minden alkalmat felhasznált, hogy többi tiszttársa közül kiváljék, a haditanácsban pedig gyors gondolkodásával, eszével tűnt fel. Nem meglepő, hogy a korábban oly bizalmatlan Marius megváltoztatta Sulláról alkotott véleményét, sőt rövidesen mind az ő, mind a hadsereg legkedveltebb embere lett. Ettől kezdve Marius és Sulla sorsa végzetesen összefonódott...

Marius titkos tárgyalásai Bocchusszal nem vezettek eredményre. Iugurtha kedvezőbb ajánlatokat tett, megígérte apósának, hogy a rómaiak kiűzése után átengedi neki országa egyharmadát. A mauretaniai uralkodó újabb csapatokat bocsátott veje rendelkezésére. Bocchus aligha szánta volna magát erre a lépésre, ha a rómaiak hadihelyzetét kedvezőbben ítéli meg. Hiszen Marius télen elhagyta a Mulucha-folyót, és visszavonult. Bocchus és Iugurtha seregei több alkalommal is veszélyes helyzetbe hozták a hátráló rómaiakat, a Cirta alatt válságos körülmények között küzdő legiókat pedig csak Sulla lovasságának gyors beavatkozása mentette ki a numidák szorongató gyűrűjéből.
Kétségtelen, hogy az i. e. to6. év sem hozta meg a Marius által beharangozott győzelmet, sőt hadihelyzete kedvezőtlenebbre fordult, mint amikor Marius Metellustól a parancsnokságot átvette. De az ellenség is súlyos körülmények közé került, nagy veszteségeket szenvedett, mind a két király kilátása romlott. Bocchus kedvét szegte a sokáig elhúzódó, a vártnál kockázatosabb háború, és most csak arra törekedett, hogy a viszályt ép bőrrel ússza meg.

Titokban követséget küldött Cirtába Mariushoz azzal a kéréssel, küldje el két megbízottját a tárgyalások újra való felvételére. Marius kénytelen-kelletlen belátta, hogy háborúját Iugurtha ellen szövetséges nélkül nem nyeri meg, a hadszíntéren képtelen döntést kicsikarni, és így örömmel kapott Bocchus ajánlatán. Legatusát, Aulus Manliust és quaestorát, Lucius Sullát utasította, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat a ravaszságáról ismert királlyal. Bocchus sem bízott a rómaiakban: attól tartott, hogy a római főparancsnokkal, illetve a küldötteivel megkötött egyezséget a senatus majd nem hagyja jóvá. Emlékezett arra, hogy az agyafúrt Iugurthát is becsapták, és ezért közvetlenül akart a senatusszal tárgyalni, és megállapodásra jutni.

Manlius és Sulla ügyesen folytatott megbeszélései végül is eredményesnek bizonyultak. Egy szép napon, miközben Marius egy kisebb csapategységgel Cirtától távol portyázott, megjelent a városban Bocchus király öt főből álló, Rómába készülő küldöttsége. A városban ekkor a főparancsnok helyett Sulla, pro praetore címmel, vezényelte a helyőrséget; Sulla lekötelező szívélyességgel fogadta a mauretaniai követeket, akiket egy rablóbanda útközben kifosztott. Sulla nem csupán tanácsokkal látta el őket, mit és hogyan adjanak elő majd a senatusban, hanem még elegendő pénzt is kölcsönzött nekik, hogy módjukban álljon útjukat folytatni. Ezzel meggyőzte az africaiakat, hogy alaptalan a rómaiak kapzsiságáról terjesztett hír, sőt megnyerte őket Róma ügyének.
Marius portyázásáról hazatérve, meghallgatta a követeket, majd haditanácsot tartott. Hozzájárult, hogy a követség három tagja Rómába utazzék, viszont a tárgyalások idejére fegyverszünetet követelt Bocchustól. A követek elutaztak Rómába, ahonnan hamarosan a senatus tartózkodó, nem sokat mondó válaszát vitték meg királyuknak:
„A római senatus és a nép nem szokott megfeledkezni semajótettekről, sem a jogtalanságokról. Bocchus vétkét azonban, mivel azt megbánta, megbocsátja: ha megérdemli, számíthat barátságunkra és szövetségünkre.” (Sall. Iug. 1o4, 5.) Valószínűleg a követeknek szóban tudomására hozták, hogy a közölteket úgy kell érteni, hogy a békés megegyezés záloga Iugurtha kiszolgáltatása.

A király meghányta-vetette az üzenetet a Rómában járt követekkel, és levelet írt Mariushoz. Kérte, küldje el hozzá - teljhatalmú megbízottként - Sullát, vele majd megtárgyalja a feltételeket. Ekkor Bocchus már titokban döntött: valamilyen módon magához csalogatja Iugurthát, tőrbe csalja, és a rómaiak kezére adja. Ez persze korántsem volt könnyű feladat. A két király ismerte egymást, éppen ezért egyik sem bízott a másikban. Bocchus azonban bízott Sullában, s tudta, hogy a numidiai király elfogásának érdeme jelentékeny fegyverténynek számít majd Rómában. Ezzel akarta viszonozni a quaestor előzékenységét és követeivel szemben tanúsított rendkívül szívélyes bánásmódját.
Sulla merészségét, félelmet megvető bátorságát bizonyítja, hogy a római lovascsapat átvonult az Iugurtha ellenőrzése alatt lévő vidéken, hiszen bárhol felbukkanhatott volna a numidák portyázó katonasága, és akkor nem lett volna menekvés. Bocchus is gondolt erre, és ezért fiát egy lovaskülönítménnyel Sulla elé küldte, hogy vezesse el táborhelyére. De sem a királyfi személye, sem a mauretaniai harcosok nem ébresztettek bizalmat a rómaiakban. Folytatták útjukat.

Miután Sulla és lovasai megérkeztek Bocchushoz, a tárgyalások azonnal megkezdődtek. A király kibúvókat keresett, újabb feltételeket szabott, majd engedményeket helyezett kilátásba, hogy minél nagyobb árat fizessen Róma az árulásért. Bocchus helyzete sem volt könnyű, gyanította, hogy Iugurthának több kérne, bérence tartózkodik a táborában, és ha veje megtudja tervét, majd csak talál orgyilkosokat, akik végeznek vele. Sulla állhatatosnak és hajthatatlannak mutatkozott, s kitartott követelésénél. Bocchus végül engedett, és közölte lugurthával, hogy közös béketervet készít elő, a rómaiak máris elküldték megbízottjukat, viszont a feltételeket közösen kell megbeszélniük. A találkozó színhelyéül egy fával borított magaslatot jelölt meg.
Bocchus és Sulla itt várt lugurthéra, aki csekély számú kíséretével hamarosan megjelent. Ekkor a fák mögül előretörtek Bocchus fegyveresei, lugurthát megbilincselték, embereit pedig lemészárolták. A megbéklyózott numidiait átadták a római quaestornak. Íme, a ravasz Iugurthát a még ravaszabb cselszövő, Bocchus tőrbe csalta, a rómaiak pedig csak így fejezhették be ezt az évek óta tartó, nem éppen dicsőséges háborút.

Érthető, hogy Iugurtha meg akarta védeni országát a hódító rómaiakkal szemben, s ezért módszereiben nem volt válogatós, de a rómaiak sem voltak finnyásak, és a többi africai uralkodó sem volt válogatós az eszközökben. Rómában, ha akadtak tárgyilagos szemlélői az eseményeknek, megállapíthatták, hogy egy római hadvezér sem tudta a numidák ellenállását megtörni, Iugurthát katonai úton legyőzni, sőt még egy fényes és dicsőséges csatáról sem beszélhettek.
A Metellus hadvezetését bíráló, sőt ócsárló Marius sem aratott győzelmet Iugurtha felett, ő sem volt képes - ígéretei ellenére - a háborút néhány hónap alatt sikeresen befejezni. És ki tudja, hogyan végződik Marius hadi vállalkozása, ha az árulás nem segít. Nem meglepő, hogy Marius optimata ellenfelei a patrícius Sulla érdemének tulajdonították a háború eredményes befejezését és nem a főparancsnok hadvezéri képességeinek.

Az i. e. 105. esztendő hátralévő részében Marius még Africa tartományban időzött, hogy a területi kérdéseket rendezze. Bocchus jutalmul megkapta Numidia nyugati részét, a megmaradt terület királya pedig a gyengeelméjű Gauda lett, tőle nem kellett Rómának tartania, belőle nem válik új Iugurtha. Magát a tartományt nem gyarapították új területekkel.
Az év végén Marius megtudta, hogy a fenyegető kimber betöréstől megrémült Rómában, távollétében másodszorra is consullá választották. A rettegő polgárság túltette magát az alkotmányjogi tilalmakon, Mariusnak nem kellett személyesen pályáznia a consulságért, nem kellett várnia, míg a szabályos idő letelik, hogy ismét választói elé lépjen. A nép bízott benne, és csak tőle remélte, hogy megmenti a köztársaságot a germán veszedelemtől.

Marius, Sullával együtt, visszatért Rómába, és i. e. 104. január I-én megtartotta pompás diadalmenetét. Katonái nagy értékű arany- és ezüstkincset vittek a menetben, hogy azt a kincstárba beszállítsák. A hideg téli napon felvonultak - a szokásokhoz és hagyományokhoz híven - hivatali jelvényeikkel ékesítve a magistratusok, a kevély senatorok, hogy megadják a tiszteletet annak a férfiúnak, akit nem szenvedhettek, és lám, most Róma utcáin diadalmasan halad végig triumphatori kocsiján!
A római nép ujjongása közepette, láncra verve hurcolták, két fiával együtt, Iugurthát, akiben a tömeg Róma legyőzött ellenségét látta. A nép elégtétellel vette tudomásul, hogy a lictorok az állami börtönbe, a Forum közvetlen közelében lévő Tullianumba vezették a fogoly királyt. „Ekkor leszaggatták róla ruháját, sőt olyan módon tépték le róla az arany fülbevalót, hogy az ékszerrel együtt fülcimpáit is leszakították. Majd mezítelenül bedobták a sötét, mély veremhez hasonló börtönbe. Iugurtha magánkívül és fogát vicsorítva így kiáltott fel: »Herculesre, de hideg fürdőtök van!«„ (Plut. Marius 12.) Állítólag hat napig vergődött a szörnyű börtönben, míg éhen nem halt, más forrásunk szerint, a hóhér megfojtotta.

A diadalittas Marius áldozatot mutatott be Iuppiternek, majd a Capitoliumra hívatta össze a senatust, ahol a hagyományt félredobva, a diadalmenetben viselt, hímzett bíborköntösben jelent meg. Miután észrevette a senatorok megütközését, felkelt a helyéről, majd az őt megillető bíborszegélyes, fehér színű tógában tért vissza az ülésterembe. Marius szórakozottságával mentegette magát, de ennek senki nem adott hitelt, a legtöbben önteltségének tulajdonították.
A Mariust egyébként sem szívlelő optimaták azt beszélték, hogy a numidiai háborút végső soron már Metellus megnyerte, s az ő kezéből csavarta ki a győzelmi pálmát Marius. Évekig húzódott, míg a háborút végleg befejezte, és Iugurthát Rómába hurcolta. Különben is ezt a fényes tettet nem ő, hanem a nobilis Sulla hajtotta végre...

A híresztelések ellenére Marius és volt quaestora között a viszony nem romlott meg, hiszen az ősi hagyomány szerint a quaestornak azt a hivatali elöljáróját, aki alatt pályafutását megkezdte, szinte atyjaként kellett tisztelnie. Marius csupán Sulla fiatalos hetvenkedésének tulajdonította, hogy az pecsétgyűrűt készíttetett, amelynek kövébe Iugurtha elfogatásának jelenetét vésette be, és ezentúl minden okmányt, levelet nem a Sibylla-fővel, hanem ezzel pecsételt le.

Időközben súlyos viharfelhők tornyosultak Róma felett, s ezért efféle kicsinyes hiúsági kérdések, személyes érzékenykedések megvitatásának igazán nem volt itt az ideje.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974