logo

IX December AD

Mithridates szembefordul Rómával - Rómában Sulpicius uralkodik a Forumon

Miután L. Sulla, a propraetor, elhagyta tartományát, Kilikiát, Mithridatés elérkezettnek látta az időt, hogy hatalmát más közel-keleti országra is kiterjessze. A pontosi király kitűnően ismerte a szomszédos országokban zajló, igen bonyolult politikai cselszövéseket (maga is ezek között nőtt fel), s ezeket most a saját javára akarta fordítani. Politikája azonban sértette Róma közel-keleti érdekét.
A köztársaság nem nézhette közömbösen, hogy provinciáinak határán túl miként alakul a hatalmi helyzet. Az egyensúlyt úgy óhajtotta fenntartani, hogy a kisebb országok királyait megerősíti pozícióikban, s ha kell, egymás ellen kijátssza őket. Bithynia trónviszályát mind Róma, mind Mithridatés ki akarta használni. Mithridatés ragadta magához a kezdeményezést: a Róma-barát uralkodót elűzte, s annak unokatestvérét, az ő hívét ültette a trónra. Majd Kappadokia királyát is elkergette. Mind a két ország elűzött uralkodója Róma segítségét kérte.

Ebben az időben, i. e. 90-ben a köztársaságot teljes mértékben lefoglalta az italiai háború. Mithridatés ezt jól tudta, és éppen erre számított, sőt a köztársaság legelszántabb italiai „szövetséges” népeivel tárgyalásokat kezdett, hogy politikájukat egybehangolják és közösen küzdjenek Róma ellen. A következő évben azonban a harctéri helyzet Italiában megváltozott, a rómaiak hadisikerei módot adtak arra, hogy figyelmüket ismét a Közel-Keleten kialakuló helyzetnek szenteljék.

A senatus tehát i. e. 89-ben M. Aquilius vezetésével követséget indított útnak, hogy az Asia tartomány helytartójával, C. Cassiusszal, és Kilikia kormányzójával, Q. Oppiusszal együtt Róma érdekeit hathatósan és nyomatékosan képviselje. Aquilius tekintélyes embernek számított, i. e. 102-ben Mariusszal együtt consulságot viselt. Az ő vezénylete alatt álló haderő fojtotta vérbe a siciliai rabszolgafelkelést, ekkor is tanújelét adta pénzéhségének, amiért Rómában vád alá helyezték, s csak védői ügyességének köszönhette felmentését.
A kapzsiság nem számított becsületbe vágó véteknek az uralkodó körökben, ezért nem meglepő, hogy éppen Aquiliust küldték követségbe; a senatus rövidlátásának s tapintatlanságának tulajdonítható viszont az ő megbízatása, hiszen Aquilius apja szervezte tartománnyá Asia provinciát, az egykori pergamoni királyságot, és ez a Közel-Kelet becsvágyó fejedelmei számára zavaró volt. Amire persze Mithridatés is gondolt...

A pontosi király még mindig igyekezett elkerülni a nyílt összeütközést a római köztársasággal. Jól emlékezett mind Marius, mind Sulla határozott fellépésére, és ezért helyesnek tartotta, ha újból kiüríti Bithyniát és Kappadokiát; az elűzött uralkodók tehát ismét elfoglalhatták ingatag trónjukat. Aquilius megbízatása ezzel tulajdonképpen be is fejeződött, de ő ezzel nem érte be. Követségét arra akarta felhasználni, hogy vagyont harácsoljon, és meggazdagodva térhessen haza. A remélt zsákmány kedvéért mindenáron hadjáratot akart indítani Mithridatés ellen, ezért felbiztatta Bithynia királyát, törjön be hadaival a pontosi királyság területére.
Ez meg is történt! A bithyniai csapatok pusztították, fosztogatták Pontost, királyuk meg akarta tölteni üres kincstárát és megfizetni az őt nyomon követő római pénzkölcsönzőknek tartozását, azonkívül meg kellett jutalmazni Aquiliust hathatós támogatásáért. Mithridatés türelmesen várt, tudta, hogy a római követ hazatérte után a helyzet megváltozik. és akkor majd kárpótolja magát. Beérte azzal, hogy követe útján erélyesen bár, de mértéktartó módon tiltakozzék a római senatusnál, s panaszt tegyen az őt ért sérelem miatt.
A senatus dölyfösen elutasította a király méltatlankodásának bejelentését, sőt közölte, nem tűri Mithridatés esetleges megtorló háborúját Bithynia ellen. Erre a pontosi uralkodó megtámadta és kiverte országából a betolakodott bithyniai hadakat, majd Aquiliushoz küldött követséget, de a római senator még merevebben, még ridegebben utasította vissza Mithridatés békejavaslatát.

Aquilius tisztában volt azzal, hogy kevély felelete a háború felidézését jelenti, de ő éppen ezt akarta. I. e. 88-ban - a senatus tudta és beleegyezése nélkül - megindította a háborút Pontos ellen, azonban rövidesen szégyenletes kudarcot vallott. Mithridatés előbb a bithyniai, majd a római seregeket verte tönkre.
Aquilius elmenekült, de a mytilenei görögök kiszolgáltatták a náluk menedéket kereső embert. Aquilius további sorsáról pontos adatunk nincs. Az a hír terjedt el, hogy Mithridatés szörnyen megalázta, és halálra kínoztatta (olvasztott aranyat öntetett a torkába). A másik római hadvezért, Q. Oppiust, a kisázsiai görögök áruló módon ugyancsak a király kezére adták, aki megelégedett azzal, hogy a volt helytartót megalázza, megszégyenítse, de életét meghagyta.

Mithridatésnek nem lehetett immár kétsége afelől, hogy a római hadsereg legyőzése, a közel-keleti helyzet erőszakos megváltoztatása miatt a senatus bosszút áll. Megtudta, hogy az italiai háború még nem szűnt meg, de az már csak a samnisok és még néhány elszánt nép ellen folyik, így tehát Róma csaknem teljes hadereje felszabadult, és megtorló hadjáratot indíthat ellene. Ezért úgy akarta a közel-keleti helyzetet kialakítani, hogy a rómaiak támadása a legkedvezőbb pozícióban érje, sőt ajánlatosabbnak találta, ha a támadást megelőzi.

A hangulat kedvezett Mithridatésnek, a római sereg vereségének a híre hamar elterjedt, sőt talán nagyították is a király sikerét. Nem csupán a kisázsiai népek, hanem a görög városok, a közeli szigetek lakossága is ujjongott. Többen, így Ephesos, Mytilene, Magnesia ünneplő feliratokban köszöntették a királyt, s ezért Mithridatés úgy ítélte meg a helyzetet, hogy megérett az idő a cselekvésre. Elhatározta, hogy elfoglalja és bekebelezi Bithyniát, Kappadokiát, Paphlagoniát, Lykiát, sőt a rómaiak tartományát, Asiát is, viszont nem vetett szemet Syriára, a seleukida királyságra. Azt is tervbe vette, hogy az egész görögséget maga mellé állítja, és megnyeri a rómaiak ellen indítandó háború tervének.

Mithridatés ismerte a rómaiakat, s nem tévedett. A senatus valóban nem tűrte el a király hódítását, a római fegyverek kudarcát, és ezért elhatározta, hogy az i. e. 88. év egyik consulja, Asia helytartójaként hadsereggel vonuljon Pontos királya ellen. Szokás szerint, a kijelölt tartományok helytartói tisztéért sorsolni kellett és - sullai szerencse ! - az asiai pro-consulságot L. Sulla nyerte el. Sulla elhatározta, hogy nem várja meg consuli évének leteltét, hanem hadseregével mielőbb útra kel.
Kétségtelen, hogy Sulla személyében Róma ez idők legjobb hadvezérét, elszánt, merész, ötletes embert helyezett erre a rendkívül nehéz és felelősségteljes posztra, akit közismert - barátai, hívei terjesztette - szerencsés hire miatt is különösen alkalmasnak tartottak arra, hogy a rendkívül tehetséges Mithridatés vezetése alatt egyesült közel-keleti ellenállást legyőzze. Sullát fölöttébb izgatta a háború lehetősége, a felmerülő hadikérdések megoldása, a dicsőség, valamint a meghódítandó Kelet gazdagsága, minden csábítása.

Sullának azonban vetélytársa akadt a hetvenéves C. Marius személyében. Marius már közel-keleti útján világosan látta, hogy ebben a térségben hamarosan háborús bonyodalom keletkezik, és Róma beavatkozik a küzdelembe; sőt azt - amennyire tehette - igyekezett előmozdítani. Az idős hadvezér egyedül magát tartotta alkalmasnak a római hadsereg vezetésére, és most, hogy a háború a küszöbön állt, a főparancsnoki tisztet magának követelte. Egykori harctéri sikereire hivatkozott, és hogy testi alkalmasságát bizonygassa, gyakran megjelent a Mars-mezőn, ahol a római fiatalsággal együtt testgyakorláson vett részt. Bármennyire igyekezett, inkább szánalmat, mint elismerést keltett, amint az elnehezült, testes, idős férfi ott sportolt a római ifjak körében.
Bár a kívülállók szemében Marius és Sulla vetélkedése a főparancsnoki tisztért nem látszott egyébnek, mint holmi személyes vetélkedésnek, rövidesen mégis elvi kérdés lett. belőle. Marius nem állott egyedül, szövetségesre talált P. Sulpicius Rufus személyében. Korábban a néptribunus még az optimaták oldalán, nagy lendülettel, kiváló szónoki tehetséggel, nem csekély államférfiúi képességgel és - nagyon sok adóssággal terhelten, vetette bele magát a politikai küzdelembe.
M. Livius Drususnak egyik legmeghittebb barátja volt, és talán éppen az ő tragikus halála késztette arra, hogy ő maga is néptribunusként folytassa Drusus politikáját. A szövetségesek kérdésében maga is barátja nézetét vallotta (ekkor még jó barátja volt Drusus másik híve, a mostani consul, Pompeius Rufus), a Rómát fenyegető „szövetséges-háborúban” ő is részt vett, legatusként teljesített szolgálatot. Amint azt a javuló hadi helyzet lehetővé tette, visszatért a Városba, hogy néptribunusszá választassa magát. Kész programja volt, és megválasztása után mindjárt több törvényjavaslatot terjesztett elő. Minthogy szakított az optimatákkal, szövetségeseket keresett és talált a lovagrendiek üzleti szempontból legtevékenyebb tagjai között,. a publicanusok körében, akik jogaik kiterjesztése érdekében csatlakoztak a néptribunushoz.

Valljuk meg azonban, hogy Sulpicius soha nem vált a lovagok eszközévé, sőt inkább őket használta fel céljainak elérésére. Lehet, hogy a lovagoknak kívánt kedvében járni, midőn egyik törvényjavaslatában azt követelte, taszítsák ki a senatusból mindazokat, akiknek kétezer denariusnál több adóssága van! Ez az indítvány annál is inkább meglepte a rómaiakat, mert ilyen - aránylag kis összegű- adóssága sok senatornak volt, Sulpiciusnak. pedig ennek az összegnek a sokszorosa. A senatorok úgy hitték, hogy a néptribunus a lovagok megbízásából csak kellemetlenkedni akar, s egyelőre még nem vették komolyan. De hamarosan rájöttek, hogy merőben félreismerték.
Sulpicius Rufus másik két törvényjavaslata a „szövetségesek” ügyére vonatkozott. Most, hogy a háború csaknem befejeződött, indokoltnak vélte, hogy Varius Hybrida. joggal bírált törvénye alapján a száműzöttek ítéletét hatálytalanítsák. Hiszen éppen azoknak a belátó, sőt előrelátó politikusoknak kellett elhagyniok Rómát, akik a szövetségesekkel szemben megértő, engedékeny álláspontot képviseltek, és az idő őket igazolta. A másik törvényjavaslat pedig a lex Iulia és Plautia-Papiria révén polgárjoghoz jutott új polgárokat nem az eredetileg megállapított nyolc, hanem valamennyi harmincöt tribusba kívánta besorolni. Így a szövetségesek végeredményben valamennyi legfontosabb követelése teljesül, és ezzel a nagy vér- és anyagi áldozatot követelő háborúnak véget lehetett volna vetni.

Sulpicius e második javaslatával a senatus nem értett egyet. A senatorok attól tartottak, hogy így Italia vidékeiről nagyszámú választó és szavazó polgár jelenik meg az urnák előtt, ekként a nemrég még Róma ellen hadakozó népek a politikai életben túlsúlyra jutnak, és fontos kérdésekben olyan döntéseket csikarhatnak ki, amelyek nem felelnek meg a köztársaság érdekeinek. A városi polgárságot pedig azért ejtette gondolkodóba ez a javaslat, mert így kiváltságuk értéke, illegális jövedelmük csökken. A szegény polgárság ezen felül azért is aggódott, hogy sok új polgár költözik a Városba, és részt követelnek a kedvezményes gabonaellátásból.

A consulok sem értettek egyet Sulpicius Rufus túlzott követelésével. Indokolatlannak tartották - éppen ezekben a súlyos időkben - a társadalmat megosztani, s a háborús kiadások következtében amúgy is kiürült kincstárt újabb kiadásokkal megterhelni, hiszen a küszöbönálló közel-keleti hadjárat kiadásaira is gondolni kellett. Ezért a törvényjavaslatok feletti népszavazást olyan időpontra akarták elhalasztani, amikor nyugodtabban, szenvedélyektől mentesen lehet vitatkozni, és dönteni. A consulok tehát - hagyományos közjogi kibúvót találva - kihirdették a iustitiumot, vagyis olyan időleges szünetet rendeltek el, amelynek tartama alatt mind a bíróságok munkája, mind a népgyűlések tevékenysége szünetel.
Sulpicius Rufus ekkor elhatározta, hogy mind a consulokat, mind az őket támogató optimata ellenzéket megtöri, nem tűri tovább ellenszegülésüket. Noha korábban még Drusus őszinte híveként a társadalmi rétegek kiegyenlítődése, az érdekek összehangolása volt az eszménye, s törvényei sem túlzottaknak, sem megalapozatlanoknak nem nevezhetőek, most már nem gondolt a megbékélésre, az egyezségre. Úgy döntött, hogy az optimaták kihívására kíméletlen erőszakkal válaszol: mintegy háromezer hívét felfegyverezte, közülük hatszáz elszánt lovagrendi fiatalemberből testőrséget alakított, amelyet - a senatus iránti gúnyból, lenézésből - „ellensenatus”-nak nevezett.

Sulpicius Rufus fegyvereseinek állandó rendbontásával utcai zavargásokat szítva, uralkodott Róma közterein. Hogy a vele nem minden tekintetben rokonszenvező népet megnyerje, a népszerű Mariusszal való szövetkezésére hivatkozott. Marius szívesen csatlakozott a popularis politika programját hirdető Sulpiciushoz, mert egyre jobban hitt egykori látomásában, amelyet úgy magyarázott, hogy hétszer viseli a consuli tisztet.
Ha újra megválasztják, akkor az övé lesz a közel-keleti hadjárat áhított fővezérsége. Ismét hadsereg élére akart állni, újabb babérokat, nagy zsákmányt akart szerezni, mintha a „köztársaság megmentőjének, a haza atyjának” eddigi, kétségbe nem vonható dicsősége nem lett volna elegendő számára. Nem csupán Sulpicius biztatta Mariust, a lovagrendi publicanusok is őt akarták hadseregparancsnoknak, hiszen sokkal inkább képviselné érdekeiket, mint Sulla, aki soha nem titkolta, hogy nem rokonszenvez velük.

Kezdeti sikerei láttán, Sulpicius Rufus most már nyakló nélkül izgatott a consulok ellen, s egyre erélyesebben a iustitium megszüntetését követelte; fegyvereseivel megrohanta a Castor ás Pollux templomában ülésező senatust, a Forum Romanumon vad és durva jelenetek játszódtak le. A fegyveres bandák elől a consulok jobbnak látták a Forumot menekülésszerűen elhagyni, de a dühödt kavarodásban Pompeius fiát, Sulla vejét meggyilkolták. Sulla csak úgy menthette meg az életét, hogy Marius házában keresett és talált menedéket. A fölöttébb kínos találkozásról forrásaink nem emlékeznek meg.
Sulla belátta, hogy most már nincs értelme a rend helyreállítására gondolni, szabad folyást kell engedni az eseményeknek. A szenvedélyek lecsendesítésére, kihirdette a iustitium megszüntetését. Sulla miután a Forumon kudarcot vallott, helyesebbnek vélte, ha Campaniába, Nola városa alatt táborozó seregéhez utazik. Bízott katonái védelmében. A Várost sorsára hagyta.

Ezek után Sulpicius Rufus uralkodott Rómában. Törvényjavaslatát sürgősen megszavaztatta, majd pedig - hogy ígéretét beváltsa - Mariust consullá akarta választtatni, egyben ráruházni a Mithridatés ellen indítandó hadjárat főparancsnokságát, s Sullát megfosztani e tisztétől. A buzgó néptribunus terve váratlan akadályba ütközött: egykori barátja, Gaius Iulius Caesar Strabo - minthogy még praetor sem volt - törvényellenesen consulnak jelöltette magát - Mariusszal szemben! Ő is a közel-keleti hadsereg főparancsnokságára vágyott, ami azért is túlzott követelésnek látszott, mert eddig csupán katonai tribunusként szolgált testvére, L. Iulius Caesar consul alatt a „szövetséges-háborúban”, és semmilyen említésre méltó katonai sikert nem ért el.
Most mégis olyan nagyhírű, kiváló hadvezérekkel akart versenyezni, mint Marius és Sulla, őket szerette volna a nyeregből kivetni! A választási agitáció során Sulpicius Rufus és Caesar Strabo szembekerült egymással, fegyvereseik szinte szünet nélkül összetűztek egymással, hogy a Forum Romanum feletti uralmat megszerezzék. Ismét patakokban folyt a vér, végül is Sulpicius Rufus került ki győztesen ebből a dicstelen küzdelemből, Caesart pedig sikerült a consul-jelöltek sorából töröltetni.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974