logo

IX December AD

A Szövetséges-háború

Az Italia-szerte élő népek, amelyek évszázadok óta, ha nem is minden zökkenő nélkül, de békében együtt éltek Rómával, most elhatározták, hogy szembefordulnak vele. Róma nagy terheket rótt reájuk, de nem volt hajlandó megadni a vele sorsközösségben élő, jórészben rokon italiaiaknak a polgárjogot, hogy azok is egyenlő jogokat vagy éppen kiváltságokat élvezzenek, szemben a birodalom többi népével. Ezt az indokolt igényt, C. Gracchustól kezdve M. Drususig, több belátó politikus felismerte, és támogatta, tehát már egy emberöltő óta szó esett róla, tárgyalták, vitatták és - minden maradt a régiben!

A végsőkig elkeseredett népek vezetői most határoztak. Titokban szövetkeztek egymással, kijelentették, hogy nem érik be a korábban követelt római polgárjoggal, hanem elszakadnak Rómától, és háborút indítanak ellene. A szövetségesek bíztak erejükben, hiszen kiváló, több háborúban tapasztalatot szerzett katonaanyaggal rendelkeztek, vezetőik, akik tisztekként szolgáltak a római hadseregben, jól ismerték a római hadiszervezetet, a hadvezetés minden módszerét, stratégiáját és taktikáját.
A titkos megállapodás zálogául túszokat cseréltek, minthogy tökéletesen egymásban sem bíztak, és nem voltak abban biztosak, vajon valamennyiük Róma-ellenessége, áldozatvállalási és harci készsége egyformán nagy-e.

Ez a kölcsönös bizalmatlanság nem volt teljesen indokolatlan. Egyik-másik népnek előnye származott a Rómával való jó viszonyból, többen már azzal is beérték, ha a köztársaság - akár nagyvonalú politikai meggondolásból, akár közömbösségből - nem avatkozik bele belső ügyeikbe, tiszteletben tartja ősi törvényeiket, nem nyúl hagyományaikhoz, sőt a vezető rétegek még számottevő előnyökhöz is jutottak: a nép részére kihasított közföldekből tekintélyes területeket elbirtokoltak, és azokon gazdálkodtak. Éppen ezeknek az uralkodó köröknek az volt az érdeke, hogy a Rómához fűződő viszony ne változzék meg. Sok római telepes községben a polgárok megismertették az italiaiakkal a latin nyelvet, kultúrát, szokásaikat, és ezeket sokan, főként a vezető körök át is vették.
Etruriában és Umbriában a szövetkezettek lázító agitációja jó ideig nem tudott gyökeret verni, éppen az uralkodó réteg ellenállása miatt. Ugyanígy ragaszkodtak a Rómával való változatlan viszony fenntartásához a gazdag dél-italiai görög városok, hiszen az ő problémáik sem voltak azonosak az italiai népekével, és természetesen mindazok, akik már megszerezték a római polgárjogot.

A Róma ellen folyó cselszövések nem maradtak titokban. A senatus felfigyelt a vidék forrongó hangulatára, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Amikor azután a mindenütt jelenlévő megfigyelőktől jelentések érkeztek a picenumi Asculum városában folyó szervezkedésről, a senatus kiküldte Q. Servilius praetort, proconsuli jogkörrel, a rend helyreállítására.
A praetor a város felizgatott lakosságával nem tudott szót érteni, sőt olyan bántó fölénnyel tárgyalt velük, hogy az az asculumiakat vérig sértette. A megdühödött nép rátámadt a praetorra, és legatusával együtt kegyetlenül felkoncolta. Majd rátörtek a városban élő rómaiakra, és senkit nem kíméltek, mindenkit meggyilkoltak.
Ez a véres esemény robbantotta ki a szövetségesek általános felkelését. Hamarosan Italia nagy része lángba borult. A vezetést a nyolc szövetkezett nép legharciasabbjai, a marsusok és a samnisok ragadták magukhoz. Az előre megszervezett és most sebtében felállított hadsereg élére Róma szolgálatában korábban kitűnt tiszteket választottak meg. Az északi népeket egybefoglaló sereg vezére a marsus Q. Pompaedius Silo, a déliek főparancsnoka pedig a samnis C. Papius Mutilus lett. Mindketten tehetséges vezetők voltak, népük tisztelte őket, és egyek voltak Róma gyűlöletében.
A két fővezér imperatori címet kapott, hozzájuk négy-négy praetort osztottak be, ők képviselték az egyes seregekben tömörült nagyobb néptörzseket. A két vezér, immár jelentékeny fegyveres hatalomra támaszkodva, Rómához fordult, és a polgárjog azonnali megadását követelte. Ezt az igényt a Városban nyersen visszautasították, gúnyosan közölték a követekkel, hogy majd csak akkor küldjenek ismét követséget Rómába, ha már megbánták bűneiket. Az italiaiak belátták, hogy immár nem marad más hátra, mint a harc.

A szövetséges népek új italiai államot alapítottak, s alkotmányt dolgoztak ki. Az új államjogi szervezet mintáját lényegében a gyűlölt római köztársaságtól vették át, ami be nem vallottan a fejlett római alkotmány és jog fölényének beismerése volt, de néhány hellén elem is felfedezhető benne.
Az állam fővárosa az Italia keleti részén fekvő Corfinium, egy fontos útkereszteződésben épült régi város lett, nevét Italiára változtatták. Itt ült össze a szövetkezett népek képviselőiből alakult ötszáz főnyi senatus, a senatorok közül bizottságot választottak, ez gyakorolta a végrehajtó hatalmat, ez választotta meg évenként a két consult és a tizenkét praetort. Azáltal, hogy a senatus és a tisztségviselők a szövetkezett népek képviselőiből kerültek ki, az új állam nem annyira Rómához hasonló városállam, mint inkább szövetségi állam volt.
A hivatalos nyelvnek a latint választották, mert nagyjából mindenki értette, és beszélte. Az új állam felségjogát azzal is kidomborították, hogy pénzt verettek, és hoztak forgalomba, az érmék hátlapja - sokatmondóan a római farkast eltipró italiai bikát ábrázolta.

Az italiai bika tehát i. e. 90-ben harcra indult a római farkas ellen. A támadó hadak ellen Róma a két consul parancsnoksága alatt szinte azonos létszámú, mintegy százezer főnyi sereget küldött a háborúba. Az északi hadsereget P. Rutilius Lupus, a délit pedig L. Iulius Caesar consul vezényelte. Mindkét consul legatusait politikai nézetre és felfogásra való tekintet nélkül választotta ki a senatorok közül, csak azt tekintették fontos követelménynek, hogy kellő hadiérdemekkel rendelkezzenek, és a katonák között népszerűségnek, tekintélynek örvendjenek. Így került az északi hadsereghez legatusként több hadjárat ünnepelt hőse: C. Marius, Cn. Pompeius Strabo és a nagy tekintélyű Q. Servilius Caepio. A déli hadsereg legatusai közül kiemelkedett L. Cornelius Sulla, vele együtt szolgált T. Didius volt consul és P. Licinius Crassus.
A fővezérek és a legatusok közvetlen környezetében több fiatalember teljesített szolgálatot. Itt kezdte meg, apja vezénylete alatt, kötelező katonai pályafutását M. Crassus; Pompeius Strabo vezérkarában már ekkor feltűnt fia, a tizenhat éves Cn. Pompeius, valamint egy hasonlóképpen fiatal, ismeretlen származású lovagrendi ember, M. Tullius Cicero, aki büszkén hangoztatta, hogy ő is arpinumi születésű, akárcsak nagy földije, Marius, ámbár őt nem annyira a katonai becsvágy sarkallta, egyelőre még csak titokban, másfajta dicsőségre áhítozott.

A háború kezdetben nem kedvezett a római fegyvereknek. A szövetséges harcosok és vezéreik jól ismerték a római hadviselés módszereit, a hadszíntérré változtatott Italia területét pedig jobban ismerték, mint a rómaiak. Az északi római sereg egyik részének az volt a feladata, hogy Latiumot védje, a másik része pedig Pompeius Strabóval az élén a Via Salarián kelet felé, Picenum irányába nyomult előre. A déli hadsereg Campaniára támaszkodva, Samnium vidékén folytatta hadműveleteit.
Ismét bebizonyosodott a római hadvezetés egyik gyöngéje. A vezénylő consulok csak ifjúkorukban szereztek katonai tapasztalatokat, előfordult, hogy a tartományi hadseregéhez, utazó proconsul útközben görög szakkönyvből tanulta a stratégia és taktika tudományát. Nem egy consul műkedvelő módjára állott serege élére, hogy sikert, dicsőséget szerezzen Rómának és - magának. Gyakran a legatusok, sőt a legiókat vezénylő katonai tribunusok sem voltak erre alkalmasak, nemegyszer csak családi vagy politikai kapcsolataik révén nyerték el tisztségüket. Kevés volt az olyan nagy tehetségű hadvezér, aki hoszszú esztendőket töltött a harctereken, töviről-hegyire ismerte a hadseregszervezetet és a háború minden csínját-bínját, mint Marius vagy Sulla.

A „szövetséges-háború” (bellum sociale) két római hadseregének a főparancsnoka sem volt jó képességű vezér, mégis ők vezényeltek, az ő szavuk döntött a haditanácsban. Így azután nem meglepő, hogy mindjárt a hadjárat első szakaszában Rutilius Lupus egyik legatusa súlyos vereséget szenvedett, katonái nagy része elesett az ütközetben. Az élve maradtakat Marius csapataihoz osztották be. Most a consul és legatusa, Marius, megütközött a bátran küzdő ellenséggel.
Rutilius Lupus vereséget szenvedett, ő maga holtan maradt a csatatéren. A senatus határozott: új consul megválasztására már nem futotta az időből, az elesett consul még megmaradt katonáit részben Marius, részben Caepio parancsnoksága alá helyezte. Rövid idő múlva maga Caepio is elesett, s most már az egész északi hadsereg parancsnoka Marius lett.
Marius új haditervet dolgozott ki. Kerülni kívánta a nyílt ütközetet, fárasztó hadműveletekkel akarta a gyors eredményre törő ellenséget ellankasztani. Marius nem építhetett saját legionariusainak harci erényeire, ezek nem az ő régi, jól kiképzett harcosai voltak, s megfigyelte, hogy nem is szívesen küzdenek a szövetségesek ellen, hiszen azok ugyanolyan vérből származnak, mint ők maguk. (Vell. II 15, 2.)

A szövetséges haderőnek nem volt ínyére Marius kimerítő, halogató stratégiája. Vezéreik tisztában voltak azzal, hogy a hosszú háborúban ők hamarabb merülnek ki, tartalékaik hamarabb fogynak el, a rómaiak tovább bírják a háborút, mivel a tartományokból elegendő utánpótlásra számíthatnak. Embert, élelmiszert, pénzt mindig kaphatnak onnan. Gyors döntést akartak kicsikarni, de Marius nem engedte. Neki jobban tetszett az időt húzó hadviselés, önmagát is kímélte, hiszen már csak néhány év választotta el a hetvenedik évtől. Látványos győzelem érdekében nem kockáztatta a véráldozatot - egyik oldalon sem!
Jól tudta, hogy elérkezik még az idő, amikor a szövetségesekkel Róma kibékül, és a köztársaságnak majd szüksége lesz a kitűnő katonaanyagra. Marius higgadtan mérlegelte az esélyeket, és kitért a döntés elől, pedig azt a szövetségesek seregének parancsnoka mindenáron erőltetni próbálta. (Plut. Marius 33.)
Marius halogató harcmodora azonban nemcsak az ellenségnek, hanem a római népnek és a senatusnak sem tetszett. Mielőbbi sikert vártak a híres hadvezértől, nem értették és nem is értékelték helyesen Marius gondolkodását. A Városból érkező számos bíráló megjegyzést, szemrehányást nem tudta elviselni, és ezért betegségére hivatkozva, lemondott főparancsnoki tisztéről. Az előkelő világ felkapott fürdőhelyén, Baiaeban épített fényűző villájába vonult vissza, ahol a meleg gyógyforrások vizében keresett gyógyulást.

Sulla, Mariusnak még ki nem mondott vetélytársa, sem számolhatott be jelentősebb eredményről. Valószínű, hogy főparancsnoka, L. Caesar haditervét kellett követnie és ez már eleve kudarcra volt ítélve. Minthogy a háború első esztendeje nem hozott döntést, L. Caesar consuli évének letelte előtt törvényjavaslatot fogadtatott el, amely megadta az eddig hűségesnek bizonyult italiai szövetségeseknek a római polgárjogot, sőt felhatalmazta a hadseregparancsnokokat, hogy az általuk érdemesnek minősített népeknek megadják a polgárjogot (Lex Iulia de civitate Latinis et sociis danda). A beterjesztett törvényt hamarosan újabb törvény egészítette ki, amelynek értelmében minden Rómával hadban álló italiai polgárjogot kap, amennyiben a fegyvert leteszi (Lex Plautia Papiria de civitate sociis danda).

Ennek a nagylelkű, de a kényszer hatására létrejött két törvénynek azonban olyan szépséghibája volt, amely az elszántabb szövetséges italiaiakat a háború folytatására késztette : az új polgárokat ugyanis fortélyosan a harmincöt választókerület (tribus) közül nyolcba osztották be, hogy így szavazati joguk a római állam vezetésében ne érvényesülhessen. Politikai tekintetben tehát a római polgárok nagy közösségében csak látszatjogokkal rendelkeztek volna...

A következő, az i. e. 89. esztendőben a hadiszerencse Rómának kedvezett. A két consul közül Pompeius Strabo folytatta a picenumi hadműveleteket, L. Porcius Cato a marsusok ellen keleten hadakozott. A déli hadsereget viszont Sulla parancsnoksága alá helyezték, aki eleinte csak védekezésre szorítkozott, míg haditervét kialakította. Az volt a főcélja, hogy Róma legelkeseredettebb ellenségeit, a samnisokat megsemmisítse.
Sulla családjából már többen harcoltak e nép ellen, és nemzedékek óta olthatatlan gyűlöletet éreztek a samnisok iránt. Sulla ezt az érzést azzal a meggondolással palástolta, hogy nincs addig béke, amíg Róma eme engesztelhetetlen ellenségeit el nem pusztítja.

Sulla azt tervezte, hogy előbb Campaniát tisztítja meg az ellenségtől, majd Lucaniát és Apuliát foglalja el, azután a samnisokat - minden utánpótlásuktól megfosztva - irtóháborúban legyőzi. A campaniai hadjáratot szárazföldön és a tengerről egyidőben indította meg. A római hadviselés történetében Sulláé az érdem, hogy elsőként alkalmazta a szárazföldi és tengeri haderő együttműködését.
Az eredmény nem maradt el. Jellemző a római katonák fegyelmezetlenségére, hogy a sikeresen befejezett tengeri akció után, a hajóhadat vezénylő kevély legatust a fellázadt tengerészek megölték. Sulla a zendülő katonákat saját csapataiba osztotta be, és - nem büntette meg! Midőn emiatt tisztjei szót emeltek, Sulla a maga mind inkább megnyilvánuló közönyös magatartására és számítására jellemző módon, hidegen csak annyit felelt: a lázadókat megfeddte, majd annál nagyobb lelkesedéssel harcolnak az ellenség ellen, hogy bátorságukkal bűnüket jóvátegyék. (Plut. Sulla 6.)

Sulla hadserege rohammal elfoglalta Stabiaet, majd Pompeiit ostromolta meg. Jellemző az idők változására, hogy ezekben a harcokban már részt vettek Rómához hű italiaiak is, így Minatius Magius gazdag földbirtokos, aki saját kezdeményezésére toborzott legiónyi katonával Sulla seregéhez csatlakozott. Ezért megkapta a római polgárjogot, két fia később praetor lett, egyik leszármazottja, C. Velleius Paterculus, az i. sz. I. században élt történetíró. Bizonyára nem ez volt az egyetlen ilyen eset.
A samnisok a szorongatott Pompeii védőseregének felmentésére jelentékeny haderőt küldtek. Sulla előbb a Vesuvius-hegy lábánál megverte, majd Pompeii falaihoz szorítva, megsemmisítette az ellenséget. Pompeii ugyanis az oscus-samnis szövetség egyik fontos székhelye volt, és ezért folyt érte az elkeseredett harc. (A rómaiak a döntő támadást a kedvezőtlenebb északi oldalról indították meg, a ma Porta Ercolano és Porta del Vesuvio elnevezésű városkapuk között fekvő fal ellen, az ostrom okozta lövedéknyomok, sérülések még ma is láthatók.)

A csatában maga az ellenség vezére is életét vesztette, az élve maradt samnisoknak a rómaiak nem kegyelmeztek. Az ütközetben Sulla is vitézül harcolt, a legmagasabb hadi kitüntetést, a fűszálakból font koronát (corona graminea) adományozták neki, amiért honfitársait a samnis veszedelemtől megmentette, és imperatornak kiáltották ki. Az imperator cím adományozása az i. e. I. században egyre nagyobb jelentőségű lett, a hadseregnek ez a kitüntetése még szorosabbra fűzte a kapcsolatot a katonák és a sikeres, győztes főparancsnok között.

A samnisok ezután visszavonulásra kényszerültek, egyik seregrészük a megerősített Nola városába menekült. Sulla ostromgyűrűbe fogta a várost, majd a hirpinusok ellen fordult. Rövid hadjárat után legyőzte őket, elrettentetésül oly kegyetlenül megbüntette a Róma ellen felkelt népet, hogy hatására az egész vidék lakossága feltétel nélkül megadta magát. Ezután Sulla megindíthatta hadjáratát Samnium ellen. És most a maga bőrén kellett tapasztalnia, milyen kemény ellenség a samnis. Seregével együtt majdnem válságos helyzetbe került: Aesernia közelében egy hegyszorosban táboroztak a rómaiak, amikor az ellenség meglepte őket. Szorongatott helyzetében Sulla cselt eszelt ki: béketárgyalásra kérte az ellenség vezérét. Megegyezni nem tudtak, de közben megfigyelte, hogy a fegyverszünet alatt a samnisok ébersége csökkent. Ezt kihasználta, és egy alkalommal az éj leple alatt katonáival a legnagyobb csendben elhagyta állásait, mindössze egy kürtöst hagyott vissza a kiürített táborban, hogy a megszokott órákban az őrségváltás kürtjelét fújja. Így a samnisok nem vették észre, hogy az egész római hadsereg elvonult, és más oldalról intézett ellenük támadást. (Frontin. Strat. I 5, 17.)
Sulla még a tél beállta előtt megverte a szövetkezettek seregét, majd csapatai rohammal elfoglalták Bovianumot, Samnium fővárosát. Ezzel a vidék legfontosabb védelmi állása elesett, a samnisok ellenállását azonban Sulla mégsem tudta megtörni. A téli időszakban beállott szokásos hadműveleti szünetben Sulla seregét legatusára, Q. Caecilius Metellus Piusra (Metellus Numidicus fiára) bízta, ő maga Rómába ment, hogy a következő esztendő consulságát megpályázza.

Mialatt Sulla a déli arcvonalon ilyen sikert aratott, addig L. Cato is eredményeket ért el a marsusok ellen. Az előző esztendő kedvező tapasztalatain okulva, a marsusok megosztották haderejüket. Egyik részét az etruriai, másikát pedig az Umbriában élő népek megnyerésére akarták felhasználni. Itt azonban a polgárjog kiterjesztésének a híre még idejében elterjedt, s ezért a marsusok kísérlete szinte hatás nélkül maradt. Midőn e sovány eredménnyel tarsolyukban a marsusok vissza akartak térni hazájukba, rajtuk ütött Pompeius Strabo a seregével, és tönkre verte őket. Cato pedig a fő erejükre mért csapást, s noha ő maga elesett az ütközetben, legatusa sikeresen előnyomult legióival, és Róma hatalmát egészen az Adriai-tenger partjáig elismerték.
A polgárjog megadásának az ígérete a felkelt népeket arra az álláspontra juttatta, hogy végeredményben elérték azt, amiért fegyvert fogtak Róma ellen, s ezért helyesebbnek tartották a sok áldozatot, vért és emberéletet követelő háborút megszüntetni. Mind többen tették le a fegyvert. Pompeius Strabo serege kemény, nehéz ostrom után elfoglalta Asculumot, azt a várost, ahonnan a háború elindult.

Asculum és Bovianum elfoglalása után a szövetkezettek ellenállása majdnem teljesen megtört. Két város, Aesernia és Nola védőserege ugyan vitézül ellenállott a rómaiak ostromának, de a két éve kirobbant, elkeseredett hevességgel folytatott háború tüze csaknem végleg elaludt, és már csak helyenként, inkább csupán a hamu alatt pislákolt...


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974