logo

IX December AD

A Kimberek elleni háború és Róma belpolitikai válsága

Gaius Marius mintegy harminckétezer főt számláló hadseregével a liguriai tengerpart mentén vonulva, megérkezett a narbói Galliába. A hosszú menetelés, a tábori élet kedvező alkalmat nyújtott a főparancsnoknak és alvezéreinek, hogy a főként újoncokból toborzott sereget vasfegyelemhez, kitartáshoz szoktassák. Senkinek nem engedélyezett könnyítést, senkivel szemben nem mutatkozott elnézőnek.
Hamarosan össze kellett hívnia a hadbíróságot. Egy Trebonius nevű fiatal katona megölte Marius unokaöccsét, Gaius Lusius katonai tribunust, közvetlen feljebbvalóját. Az ügyet megvizsgálták, és ennek során derült ki, hogy a természetellenes hajlamú Lusius „beleszeretett” alárendeltjébe, és ismételten kísérletet tett elcsábítására, de minden kísérlete meghiúsult a fiatalember ellenállásán. Végül is egy éjszaka sátrába rendelte Treboniust. A katona természetesen engedelmeskedett a parancsnak, de mikor a tribunus erőszakoskodni kezdett vele, kardot rántott, és megölte.

Marius nem tartózkodott a táborban mikor ez az eset történt. Ahogy megérkezett, és értesült az ügyről, azonnal haditörvényszék elé állította Treboniust. Többen a vádlott ellen szólaltak fel, senki nem merte a védelmét ellátni. Marius ekkor nagy erkölcsi bátorsággal - hiszen közeli rokonának gyilkosáról volt szó, aki függelemsértést, tehát a hadra kelt seregben súlyos bűnt követett el - Trebonius védőjeként lépett a törvényszék elé.
A bíróság előtt részletesen előadatta a történteket, és amikor kiderült, hogy Lusius többször is megkörnyékezte a katonát, sőt nagy összegeket is ajánlott fel neki, de Trebonius nem volt hajlandó magát áruba bocsátani, Marius felmentette a vád alól Treboniust, majd pedig elismerése jeléül azzal a kitüntetéssel jutalmazta, amely csak kiváló harcosokat illetett meg: babérkoszorút helyezett a fiatal katona fejére. Végül kijelentette, hogy Trebonius példás magatartást tanúsított, és nemesen cselekedett. Marius hívei gondoskodtak róla, hogy ez a történet Rómában közismertté váljék, s népszerűségét a következő consulválasztás alkalmával jelentékenyen megnövelje. (Plut. Marius t4.)

Rómában a szorongás érzése még mindig nem múlt el, a rabszolgák felkelése nyugtalanította a módos embereket. Rómában nem tudtak napirendre térni az arausiói szerencsétlenség felett, hannibali időket emlegettek, élénk színekkel felelevenítgették a cannaei csatavesztés gyászos emlékét. Most is arról beszéltek, mi lesz, ha a kimberek betörnek Italiába, megtámadják Rómát, vagy éppen el is foglalják. Már csak Mariusban és seregében bíztak.
Tetszett nekik Marius kérlelhetetlen igazságérzete, amelynek Trebonius ügyében tanújelét adta. Mariust szinte ellenvetés nélkül választották az i. e. 103. évre consullá, az egykori homo novus immár harmadszor viselte tehát a legmagasabb tisztséget. A popularisok ujjongtak, lám, ismét borsot törtek az optimaták orra alá. Marius pedig arra az ifjúkori jóslatra gondolt, hogy Rómának hét ízben is vezetője, consulja lesz.

A popularisok még egy másik sikert is elkönyvelhettek: ugyanerre az esztendőre néptribunusszá L. Apuleius Saturninust választattatták meg. Saturninus korábban közel állt az optimatákhoz, de mikor ezek becsvágyában megsértették (lehet, hogy más oka is volt), a popularisok mellé szegődött. Néptribunusként hamarosan nagy népszerűségre tett szert, és jó taktikai érzékkel Marius barátságát és támogatását akarta mind a maga, mind a popularisok tervei számára megnyerni. Marius mögött fegyveres hatalom állott.
Saturninus működését mindjárt egy látványos per megrendezésével kezdte: az arausiói katasztrófáért felelős főparancsnokokat, Cn. Mallius Maximust és Q. Servilius Caepiót bíróság elé állíttatta, mindkettejüket száműzetésre ítéltette, sőt Caepio egész vagyonát a „tolosai arany” rejtélyesen gyanús ügye miatt elkoboztatta.

Caepio elítélése mélyen sértette az optimatákat, a popularisok pedig mindent elkövettek, hogy ellenfeleik befolyását csökkentsék. Cn. Domitius Ahenobarbus néptribunus törvényjavaslatot terjesztett be, amely ismét érzékenyen sújtotta az optimatákat. A javaslat szerint a jövőben a négy legfontosabb papi testület (pontifices, augures, a jóslatokat őrző decemoiri, valamint az istenek tiszteletére lakomákat rendező epulones) megüresedő helyeit a jövőben ne cooptatio révén egészítsék ki, hanem a tisztség betöltésére alkalmas személyeket a népgyűlés válassza meg. Eddig ugyanis az új tagot a papi testületek optimata tisztségviselői hívták be maguk közé, természetesen az optimaták közül.
A törvénjavaslat miatt politikai harc robbant ki: a régi rendszer védői merész újításnak, r. nös beavatkozásnak minősítették Domitius Ahenobarbus tervezetét; azzal érveltek, hogy ezeket az előkelő papi collegiumokat eddig a napi politika nem befolyásolta, és így az állam életét szabályozó vallási hagyományokat nagyobb nyomatékkal tudták tiszteletben tartani.

A popularisok viszont tudták, hogy valójában az optimaták éppen az alakiságok figyelembevételével érvényesítik a papi collegiumokon keresztül befolyásukat és a társadalmi haladást szolgáló újításokat ezzel gátolják meg. A popularisok megfelelő előzményre (az exemplum mindig fontos érvelésnek bizonyult) hivatkoztak: a hannibali háború után - igaz, hogy a collegiumok cooptatiós jogának érintetlenül hagyásával - a legfontosabb megürült papi tisztségeket választással töltötték be. A popularisok agitációjának hatására a törvényjavaslatot sikerült tető alá hozni, és törvényerőre emeltetni (Lex Domitia de sacerdotiis). Az optimaták a vereséget nem tudták megbocsátani.

A római nép vezére most már Apuleius Saturninus lett. Az ügyes néptribunus állandóan foglalkoztatta az utcákon, köztereken őgyelgő, politizáló polgárokat. Gyújtó hatású beszédeivel izgatta őket az optimaták ellen, napirenden voltak az utcai összeütközések, véres verekedések. Saturninus kitűnő segítőtársra akadt a volt néptribunus, Gaius Servilius Glauciában, aki ötletes, tréfás szónoklataival megnevettette hallgatóságát, és egyben maró gúnnyal pellengérre állította ellenfeleit.
A censor, Q. Metellus Numidicus ezt a két vezető popularis politikust, a „senatus ganaját” (stercus curiae Cic. Orat. III 164) ki akarta taszítani a nagyhírű testületből, hiszen a censoroknak módjukban állt politikai ellenfeleiket így megbélyegezni. Azt persze nem akadályozhatták meg, hogy később egy másik, a kiűzött politikusokkal rokonszenvező censor vissza ne hozza őket, és most ő álljon bosszút, hasonló módon! Éppen ezért a censorok csak ritkán éltek ezzel a fegyverrel.

Metellusról mindenki tudta, hogy esküdt ellensége Mariusnak és a popularisoknak, a rajta esett sérelmet nem képes elfelejteni. Servilius Glaucián és Saturninuson úgy akart ütni, hogy a csapás barátjukat, Mariust is érje. Persze nem lehetetlen, hogy a két popularis politikus magánélete nem volt kifogástalan, de az akkori légkörben Metellus cselekedete nem volt éppen meggondolt, hiszen lehetőséget nyújtott e két embernek, hogy a politikai vértanúság mindig vonzó szerepében tetszelegjen.
Erre Saturninusfütykösökkel, husángokkal felszerelt csőcselékkel támadt rá a censorra, aki csak nagy nehezen mentette meg testi épségét. A küzdelem most már mindkét oldalon nagy hevességgel folyt. Ekkor a másik censor, C. Metellus Caprarius (Numidicus unokafivére), tisztéből fakadó jogánál fogva hatálytalanította a megbélyegző döntést, és így a kirobbant harc rövid időre lecsillapodott.

Saturninus és Glaucia most új fogással akarta az optimatákat zavarba hozni. Jól ismerték a rómaiak, különösképpen pedig a vidéki polgárok ragaszkodását a Gracchusok emlékéhez, s a már-már feledésbe merült reformokat akarták feléleszteni. A popularisok a Gracchusok reformtörekvését a saját programjuk gerincévé tették. Saturninus ravasz cselt eszelt ki. Felbiztatott egy állítólag felszabadított rabszolgát, adja ki magát C. Gracchusnak, Tiberius Gracchus fiának.
A censor azonban megtagadta, hogy ezt a csalást szentesítse, és nem vette fel a polgárok névjegyzékébe. Megidézte tanúként a köztiszteletben álló Corneliát, a Gracchusok édesanyját, aki megvetéssel fordult el a szélhámostól, nem volt hajlandó unokájaként elismerni. Ennek ellenére, Saturninus nagy befolyása révén, az ál-Gracchus továbbra is szerepelhetett a közéletben, sőt később néptribunusszá választották. Az optimaták a csúf mesterkedések láttán joggal sóhajtották: hát idáig sülylyedt Róma!

A rettegett ellenség, a kimberek, az Iberiai-félszigetre akartak betörni, de a Pireneusok zordon hegyvonulatai megriasztották a sík terephez szokott népet, az otthonukért elkeseredetten harcoló hispaniai néptörzsek ellenállását pedig képtelenek voltak megtörni. Visszafordultak tehát, és elhatározták, hogy kierőszakolják az Italiába való behatolást. Két értékes esztendőt vesztegettek el, mert az arausiói csatavesztés után szinte nyitva állt az út Italia felé.
A kimberek egyesültek a velük rokon, ugyancsak Jütlandból kivándorolt teutonokkal, és elhatározták, hogy közösen keresnek új hazát. A kimberek hadisikereinek híre eljutott a többi germán néphez, s ezért a teutonok szívesen csatlakoztak hozzájuk. Igy elmúlt az i. e. 103. év is, de az egyesült kimber-teuton hadak még mindig nem találkoztak a római sereggel.
Marius jól ismerte a katonák lélektanát, tudta, hogy a tétlenség meglazítja a fegyelmet. Ezért kemény munkára fogta legionariusait. Megparancsolta, ássanak csatornát a Rhodanus (ma Rhőne) folyó partján fekvő Arelate (ma Arles) városától a tengerpartig. Ezzel az előrelátó hadvezér az utánpótlás, az ellátás megkönnyítését is el akarta érni. Időközben a környék gallus népeivel is kapcsolatot szeretett volna teremteni, de rájött, hogy hűségükre nem építhet.

A kimberek és teutonok előbb észak felé vonultak, itt megütköztek a belga néppel, de vereséget szenvedtek. Ezután ismét délnek fordultak, egyesültek a Gallia közepe táján (ma Szajna-vidék) élő kelta népekkel, az ambronokkal, majd a helvetiai tigurinusokkal, és így haderejüket felduzzasztva, Italia felé vonultak. E nagy létszámú hadnak az ellátása leküzdhetetlen akadályokba ütközött, s ezért a vezérek úgy döntöttek, hogy a teutonok és az ambronok a galliai római provincián (ma Provence) át, a tengerpart mentén, majd Ligurián keresztül törnek utat, a kimberek és tigurinusok pedig (minthogy az utóbbiaknak volt nagyobb tapasztalata a hegyi hadviselésben) az Alpok két hágóján átkelve, észak felől hatolnak be Italiába.
Rómában most már tudták, hogy a katonai döntést az i. e. 102. év hozza meg. Noha Marius consuli tiszte i. e. 103. december 31-én megszűnt volna, a főparancsnokságot minden körülmények között meghosszabbították volna, mert helytelennek látszott az általa szervezett hadsereget más vezér parancsnoksága alá helyezni. De Marius negyedszer is consullá akarta magát választatni.

Közismert volt, hogy Marius táborában, közvetlen környezetében egy Martha nevű, syriai jósnő tartózkodik, aki mindenhová elkíséri. Marius és hitvese megbízott a jósnő jövendöléseiben, a katonákkal is elhitették, hogy Martha jóslatai kedvezőek a háború kimenetelét illetően. Az egyébként is babonás harcosok más, előnyösnek ítélt előjelet is megfigyeltek, többek között két saskeselyűt, amelyek már több ízben megjelentek a táborban. Mi egyebet, ha nem a győzelmet jelentette a két madár állandó jelenléte! De - szokás szerint - más kedvező előjelből is arra következtettek, hogy Marius nagy győzelmet arat.

Az i. e. 102. év consulválasztó népgyűlésére Marius Rómába érkezett, hogy ő elnököljön, mivel consultársa időközben meghalt. Több tekintélyes politikus pályázott a consulságra, Mariust Saturninus ajánlotta e tisztségre. És ekkor - a híres hadvezérhez merőben méltatlan - színjátékot rendeztek.
Az elnöklő Marius szabódott, kérette magát, fáradtságára hivatkozott, elmondta, pihenésre vágyik, ezért utasítja vissza a jelölést. A néptribunus a választókhoz intézett mennydörgő szónoklatában Mariust önzéssel, kötelességmulasztással vádolta, sőt árulónak nevezte, amiért a római népet ilyen veszedelemben cserbenhagyja. A jól kitervelt összjáték nem maradt hatástalan: a nép Mariust ismét consullá választotta. Consultársa a művelt, előkelő nobilis, Q. Lutatius Catulus lett, akit - noha eddig már háromszor megbukott - most becsületessége, jellemszilárdsága miatt mind a nép, mind a senatus szívesen látott a consuli székben.

Ekkor riasztó hírek érkeztek Rómába az ellenség közeledtéről, s ezért Marius sietve visszatért seregéhez, Catulus pedig a második hadsereggel észak felé menetelt, hogy a kimberek betörésének útját állja. Kényszerhelyzetében Marius kénytelen volt elhagyni a Várost, s ezzel nagy alkalmat szalasztott el. Hiszen népszerűsége teljében, nélkülözhetetlensége tudatában popularis társaival hozzáláthatott volna azoknak a reformoknak a megvalósításához, amelyekről a népgyűléseken annyi szó esett. De Mariusban felülkerekedett a hadvezér, és háttérbe szorult az államférfi. Ilyen kitűnő alkalma többet nem adódott, ennek mind ő, mind a popularisok, sőt maga a köztársaság is kárát látta.
Mikorra az ellenség megérkezett, Marius már a harctéren volt. A nagy teuton sereg a római táborral szemben helyezkedett el. Marius azonban - hiába unszolták tisztjei, katonái - nem adott parancsot a támadásra. A várakozással csak növelte a legionariusok harci kedvét, elszántságát, és egyben hozzászoktatta őket az ellenség látásához, mivel híre járta, hogy a teutonok félelmetes erejű, hatalmas, szőke, kék szemű óriások. Marius egyik kiváló tisztje, Quintus Sertorius, aki már az arausiói csatában is részt vett, s értette a gallusok nyelvét, álruhában behatolt az ellenség táborába, hogy onnan híreket szerezzen.

Így Marius megtudta, hogy a teutonok türelmetlenek, mielőbb meg szeretnének ütközni a rómaiakkal; az utánpótlás, az ellátás gondjai gyors döntést kívántak. Marius azonban kitartott ama álláspontja mellett, hogy az ütközet időpontját és helyét ő választja meg. A teutonok megunták a várakozást, felkerekedtek, és a római tábor mellett elhaladva, Italia felé vonultak. Marius tábort bontott, és a Druentia (ma Durance) folyó völgyében menetelve, az ellenséget soha szem elől nem tévesztve, a nyomukba szegődött.
Napnyugtával - római szokás szerint - mindig megerősített tábort veretett, hogy az ellenség támadása ne érje váratlanul. Aquae Sextiae (ma Aix-en-Provence) közelében, igen kedvező terepen végül kiépíttette hadállásait. Hamarosan csetepaté keletkezett a rómaiak és az ambronok között, amelybe mindkét fél főereje beavatkozott. Marius egyik legatusát mintegy háromezer legionariusszal és kevés lovas katonával egy cserjékkel borított, fás helyen már korábban elrejtette, és tartalékban hagyta.
A csata során, Marius parancsot adott legatusának, támadjon a teutonok hátába. A vad elszántsággal küzdő ellenség megzavarodott, és a tervszerűen harcoló rómaiak csapásai alatt megsemmisült. Rengeteg foglyot ejtettek. Maga a teuton fővezér is fogságba esett, életét megkímélték, hadd díszítse majd ez az óriás termetű ember a diadalmenetet. Sorsa azután amúgy is beteljesedik...
A nagy győzelem után Marius megparancsolta, hogy a zsákmány legpompásabb dísztárgyait válasszák ki a diadalmenet számára. Marius éppen ünnepélyes hálaáldozatot mutatott be a halhatatlan istenek tiszteletére, amikor lovát hajszolva, küldöttség érkezett Rómából, hogy hírül adja: a hálás római nép a következő évre Mariust ötödszörre is consullá választotta. A győzelem híre óriási hatást váltott ki Rómában, elmúlt a szorongó érzés, hiszen a germán áradat egyik hulláma megsemmisült.
(Az a mondás járja, hogy ennek az ütközetnek emlékét őrzi a Marseille és vidékén ma is oly gyakori Marius keresztnév.) Az öröm még nem volt teljes, még hátra voltak a kimberek, akik már eddig is annyi jó római katona pusztulását, annyi hadvezér kudarcát okozták.

Az Aquae Sextiae mellett vívott csatában Sulla nem vett részt. Még i. e. 102 előtt előbb Marius legatusaként, majd katonai tribunusi rangban teljesített szolgálatot, de csak kisebb csatározásokban és egy ellenséges nép vezérének elfogásával tüntette ki magát. Majd ismét megcsillogtatta tárgyalási képességét: egy germán néptörzset rávett, kössön Rómával szerződést, és maradjon a küszöbönálló háborúban semleges. Ezek a kisebb sikerek azonban nem elégítették ki becsvágyát. Kapóra jött, hogy Q. Catulus consul lett a másik hadsereg parancsnoka, az ő feladata volt a kimberek elleni hadjárat. Sulla áthelyeztette magát a Mariusnál jóval csekélyebb katonai képességgel rendelkező Catulushoz, s remélte, hogy majd az ő legatusaként irányíthatja a hadműveleteket.
Itt a hadiszerencse nem kedvezett a rómaiaknak. Az volt a feladatuk, hogy az Alpoknak a Padus (ma Pó) síkjára vezető hegyszorosait ellenőrizzék, pontosabban: elreteszeljék. Catulus azonban túlságosan óvatos volt. Úgy vélte, ha a szorosok őrizetére csapatokat rendel, jelentősen csökkenti főerejét, ha pedig a mai Brenner-hágót idejében megszállja, feltartóztatja ugyan a kimbereket, viszont eltávolodik kedvezően megválasztott támaszpontjától, és a hegyes vidéken az élelmezés, valamint az utánpótlás folyamatosságát csak nehezen tudja biztosítani. Ezért táborát délebbre ütötte fel, itt azonban arra kellett ügyelnie, hogy a hegynyúlványokkal tagolt terepen be ne kerítsék.
Catulus ezért úgy döntött, hogy a veronai hegyszoros közelében, az Atesis (ma Adige) folyó mentén helyezkedik el seregével. Így egyfelől elzárja az északi utat, és megakadályozza, hogy a kimberek betörjenek Italiába, másfelől a visszavonulás útját szabaddá teszi. Több hidat veretett, hogy csapatmozdulatait a folyó ne gátolja. Majd az Atesis nyugati partján elterülő síkon helyezkedett el legióival (Rivoli híres csatamezején, ahol 1797-ben a fiatal Bonaparte tábornok nagy győzelmet aratott). Catulus itt várta hadseregével az ellenség támadását.

Nem kellett sokáig várnia. A kimberek Boiorix királyuk vezetésével könnyűszerrel tkeltek az őrizetlenül hagyott hegyszorosokon. Az Alpokat már magas hó borította - i. e. 102 ősze volt ekkor -, a germán harcosok nagy pajzsaikra ülve, leszánkáztak a havas lejtőkön, és máris leértek a völgybe. Sziklákat görgettek a folyóba, hogy eltérítsék medréből, hatalmas fatörzseket hajítottak a vízbe, hogy a rómaiak építtette hidakat szétzúzzák, majd kidöntött fákra ülve, átkeltek a folyó túlsó partjára.
A római katonákon félelem lett úrrá, és menekülni akartak. Catulus a hadijelvényt kezébe ragadta, és így vetette magát a menekülők útjába, hogy megállásra bírja őket. Néhány centurio személyes bátorságával, életét kockáztatva próbálta csapattestét a kimberek roppant, szorongató gyűrűjéből kimenteni. Sok legionarius holtan maradt a harcmezőn, a hadianyag nagy része elveszett, de Catulus megmenekült a teljes vereség elől, és seregének zömét sikerült biztonságba helyeznie. A kudarc hírére Rómában és Italia-szerte megrémültek, Marius győzelme után ez a balsiker hideg zuhanyként érte az otthoniakat.

Az minden bizonnyal megállapítható, hogy a kimberekkel szemben Catulus nem állta meg a helyét. Sulla - amennyire ez emlékiratainak foszlányaiból kiderül - az élelmezést szervezte meg, a hadvezetésből nem vette ki a részét. Feltételezhető, hogy akárcsak Marius, Catulus is maga akarta a hadműveleteket irányítani, és beosztottainak csupán kisebb szerepet adott. Akárhogyan történt is, akármilyen volt is Catulus haditerve, a római hadsereg képtelen volt a kimberek előnyomulását feltartóztatni, a germánok betörtek a termékeny Padus-síkságra, és itt mindent, ami útjukba akadt, elpusztítottak.
Az itteni igen kellemes, mérsékelt éghajlat, az élelmiszerek bősége meglepte a zordon télhez szokott kimbereket, beérték ezzel a vidékkel, és nem haladtak tovább, délre. Marius nem csekély elégtétellel vette tudomásul a híreket. Lám, míg az optimata Catulust vereség érte, ő megsemmisítette a teutonokat! Bár sürgősen visszahívták Rómába, hogy diadalmenettel ünnepelje győzelmét, ő ezt nem tartotta helyénvalónak. Catulushoz sietett, hogy a csüggedt seregbe lelket öntsön, majd pedig a Galliában tartózkodó, a háború fáradalmait pihenő csapatait magához rendelte. Ezután a két egyesült consuli sereg a Padus völgyében előnyomult, hogy a kimberek várható támadását megakadályozza.

A germán nép azonban nem akart a rómaiakkal megütközni, inkább arra törekedtek, hogy a nekik megfelelő vidéken megtelepedjenek, sőt ezt már szinte új hazájuknak tekintették. A teutonok vereségéről érkező híreknek nem adtak hitelt, arra vártak, hogy majd ők is hozzájuk csatlakoznak. Catulus seregének vereségszámba menő kudarca megnövelte önbizalmukat, és ezért Marius küldötteit, akik „testvéreik” pusztulását velük közölték, elkergették, sőt még bántalmazták is. Azt követelték, hogy a rómaiak adjanak a kimber és teuton népnek földet, illetve ismerjék el foglalásuk jogosságát. Válaszul Marius közölte, hogy a teutonok már lakóhelyet kaptak - örökre.
A kimberek követeit módfelett felháborította a római hadvezér gúnyos felelete, és bosszújukkal fenyegették. Marius derűs nyugalommal válaszolt: a teutonok már itt vannak, és nem lenne udvarias, ha nem engedné meg, hogy üdvözöljék testvéreiket. Ezzel elővezettette a teutonok bilincsbe vert vezéreit. A kimberek a döntést most már a fegyverekre bízták. Lassú léptekkel közeledtek a megerősített római tábor felé. Marius parancsára a katonák nem mozdultak.
A kimbereket nyugtalanította a legiók türelme, ők mindenáron gyors döntést akartak kierőszakolni. Boiorix király kisszámú kíséretével a római tábor elé lovagolt, és hangos szóval felhívta Mariust, állapodjanak meg az ütközet helyében es idejében. Marius - nem csekély gúnnyal a hangjában - azt válaszolta, hogy a rómaiaknak nem szokása az ellenséggel haditerveiket megtanácskozni. De ez alkalommal hajlandó kivételt tenni, és a kimberek kedvében járni: harmadnap Vercellae közelében megütközhetnek.

Marius tehát rábírta az ellenséget, hogy kimozduljon állásaiból, és nyugat felé menetelve, azt a terepet fogadja el, amelyet ő a római sereg számára kedvezőnek talált: a raudiumi síkot. I. e. 101. július hó 30. napjának hajnalán a két római vezér, Marius és Catulus kivezette a legiókat a táborból, hogy a számukra előnyösebb terepen helyezkedjenek el.
A középen Catulus és legatusa, Sulla vezénylete alatt 20 300 legionarius helyezkedett el, a két szárnyon Marius 32 000 harcosa állott fel. A kimber gyalogság tömör négyszögben nyomult a római állások felé, a lovasság pedig jobbra kanyarodott, hogy a rómaiakat állásukból kicsalogassa, és így egyszerre kétfelől mérjen reájuk csapást. A római balszárny harcosai megtámadták, és elűzték a lovasokat, gyorsan előrenyomultak, és ekkor észrevették, hogy nincs előttük ellenség. Marius a jobbszárnynak is parancsot adott, lendüljön támadásba, így azután a kimberek haderejének fő nyomása Catulus legióira nehezedett.
Hála Marius előrelátásának, a kimberek szemből kapták a napfényt, egyre nehezebben viselték el a nyári, szikrázó napsütés hevét, és mindinkább kifulladtak, míg az ehhez az éghajlathoz szokott rómaiak a hőséget fel sem vették. Marius seregének kétoldali támadása megingatta a kimberek állásait, Catulus legiói pedig kemény harc után visszavetették az ellenség támadását, majd futásra kényszerítették a kimbereket. A rómaiak rohammal elfoglalták a kimberek táborát, ahol szörnyű öldöklés kezdődött. A legyőzött germánok, asszonyaik is, önkezükkel vetettek véget életüknek, megölték gyermekeiket is, hogy ne jussanak rabszolgaságba. A kimberek veresége teljes volt, sok ezer harcos holtteste fedte a raudiumi mezőt, sokan fogságba estek, míg a rómaiak csekélyveszteséget ismertek be.
Soha nem derült fény arra, Marius vagy Catulus csapatai nyerték-e meg a döntő ütközetet. Úgy tudták, hogy a kimberek zömét Catulus legiói számolták fel, viszont valószínű, hogy Marius két szárnyon támadó katonáinak a rohama bomlasztotta fel az ellenség hadrendjét. Marius diadalittasan vett részt a katonák győzelmi ünnepén, és ő egymaga több nagy serleg (kantharos) bort ürített Bacchus tiszteletére.

Róma fellélegezhetett. Több éves rettegés szűnt meg, sok kudarc után a germánok hordái elpusztultak, aki életben maradt közülük, rabszolgasorban tengette életét. Róma megmentőjeként ünnepelte Mariust, ami mélyen bántotta az optimaták, különösen Catulus és nem kismértékben Sulla önérzetét...


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974