logo

IX December AD

A Germán veszedelem

A viharfelhők, mint már annyiszor Róma történetében, ezúttal is észak felől érkeztek. Most azonban nem az elszánt kelták, nem Brennus gallul harcosai, nem Hannibal félelmetes pun hadserege, hanem ismeretlen germán népek, a teutonok és a kimberek fenyegették a köztársaság galliai tartományait.
Jütland felől (tehát a mai Dánia és Schleswig-Holstein vidékéről) már jóval korábban mintegy tizenötezer kimber asszonyostul, gyermekestül, ingóságaikat szekerekre rakva, elindult dél felé. Régi otthonukat az időnként reájuk törő népek veszélyeztették, az Európa déli területeiről érkezett hírek viszont sok jóval kecsegtettek.
A kimberek nem kalandozó portyára kerekedtek fel, hanem új hazát akartak keresni maguknak. Évekig tartó, hosszú barangolásuk során kelta törzsekkel kerültek kapcsolatba. Szinte céltalannak látszó bolyongásuk során több népet felzavartak, és hazájuk elhagyására késztettek. (Így vonultak délre, a Balkán-félsziget tartományai felé a scordiscusok. Súlyos gondot okoztak a helytartóknak, mivel a római haderőre nagy vereséget mértek.) A kimberek vándorlásuk idején eljutottak Noricumba (a mai Stájerország, Karintia vidéke), különösen az itt bányászott vasércek vonzották őket, hiszen ebből készültek fegyvereik.

Az első hírek a kimberekről i. e. 115-ben jutottak el Rómába. Ekkor lépte át először a római hadsereg a Keleti-Alpokat, s szerzett értesülést a kimberek vonulásáról. A rómaiak ekkor még nem szerezték meg Noricumot, és ezért a kimberek térfoglalása nem ütközött akadályba. A rómaiak ezt az ércekben oly gazdag vidéket mégsem akarták átengedni, mivel az észak-italiai, főként az aquileiai kereskedők már korábban jó üzleti kapcsolatokat létesítettek a noricumi bányák tulajdonosaival. Ezek a gazdasági szempontok is szerepet játszottak a rómaiak politikai állásfoglalásában. I. e. 113-ban Cn. Papirius Carbo consul hadaival behatolt Noricumba, az Alpok legkeskenyebb útján vonult át, hogy a kimbereket megállásra, visszafordulásra kényszerítse.
A consul szándéka kudarcba fulladt. Elkeseredett harc után mindkét fél súlyos veszteséget szenvedett, de egyikük sem győzött. Szokatlan erejű hegyi zivatar akadályozta meg a küzdelmet. A rómaiak kénytelenek voltak visszavonulni, de a kimberek is felszedték sátorfájukat, és nyugat felé indultak tovább.

Bár a kimberek sem arattak győzelmet, önbizalmuk mégis megnövekedett, hiszen a híres római legiók nem tudtak elbánni velük. Útközben gazdag zsákmányt szereztek, és elhatározták, hogy tovább folytatják portyájukat. Gallia felé nyomultak előre. Közben követséget küldtek Rómába azzal a kéréssel, hogy a senatus jelöljön ki számukra olyan területet, ahol hazára lelnek. A senatus azonban előbb katonai csapást akart reájuk mérni, hogy megtörje önbizalmukat. De Róma keservesen csalódott.
A kimberek a M. Iunius Silanus (Q. Metellus Numidicus consultársa) parancsnoksága alatt ellenük küldött hadsereget megverték. Most már közvetlenül római tartomány ellen, Gallia Narbonensis provincia ellen vonultak. A tartomány helytartóit egyébként már korábban aggasztották az állandóan úton lévő különféle népek támadásai. Egy helvetiai gallus nép, a tigurinusok i e. 107-ben, a Garumna (ma Garonne)-folyó mentén megverték a római csapatokat, maga a főparancsnok, L. Cassius Longinus consul is elesett az ütközetben.

A rómaiak vereségének a híre futótűzként terjedt el Galliában, már-már valamennyi galliai hódításuk veszélyben forgott. I. e. 106-ban Tolosa (ma Toulouse) lakossága felkelt a római uralom ellen, de Q. Servilius Caepio consul váratlan rajtaütéssel visszaszerezte a várost, és a foglyul ejtett római polgárokat kiszabadította a fogságból.
Tolosában híres szentély állott, amely mesés hírű kincstáráról is nevezetes volt. A consul lefoglalta a kincset, állítólag száztízezer font ezüstöt és nyolcvanötezer font aranyat, és elrendelte, hogy szállítsák azt a római aerariumba. De a szállítóoszlopot még mielőtt Massilia (ma Marseille) kikötőjét elérte volna, hogy a nagy értékű kincset hajóra rakják, rablók támadták meg, a kincset elragadták, és így ez soha nem ért Rómába. Ez volt a hírhedtté vált tolosai kincs története, legalábbis annak egyik változata, ami később sok gyanúsításra, vádaskodásra adott okot.

Az i. e. 105. esztendőre P. Rutilius Rufust (az egykori africai legatust), s a nem éppen legjobb hírnévnek örvendő homo novust, Cn. Mallius Maximust választották consullá. Jellemző a megváltozott viszonyokra, hogy az optimaták nem tudták Mallius megválasztását megakadályozni. Noha Mallius Maximus, Mariusszal ellentétben, katonai képességeit soha nem bizonyította be, nagy sereggel mégis őt küldték Galliába, hogy Q. Caepio hadait megerősítse.
Q. Caepio főparancsnoki tisztét, tekintettel a veszélyes helyzetre s figyelemmel tolosai sikerére, meghosszabbították. Igy két római hadsereg, két fővezér parancsnoksága alatt vette fel a harcot a kimberekkel. De - jó római szokás szerint - a két főparancsnok hamar viszálykodni kezdett egymással.
Caepio attól tartott, hogy Mallius consul majd magának tulajdonítja a győzelem dicsőségét, s gőgös is volt ahhoz, hogy a homo novusszal tanácskozzék, vagy segítsen neki. Noha a római haderő számszerű fölényben volt, a kimberek ügyesen kihasználták a fővezérek egyenetlenkedését, és i. e. 105-ben Arausio (Orange) városa mellett megverték a római seregeket.
A kimberek mégsem használták ki nagy győzelmüket, mert megrettentek a római haderő nagyságától (az ütközet előtt ezért még tárgyalni is akartak a parancsnokokkal), amely a teljes római hadseregnek csak egy része volt, és a közelgő tél zord időjárása miatt nem mertek az Alpokon való átkelésre vállalkozni. Helyesebbnek tartották, ha visszavonulnak a kedvező feltételeket nyújtó Galliába, ahol téli szállásra rendezkednek be, és felkészülnek a következő évi portyázásra.

Rómában az arausiói csatavesztés pánikot keltett. Már arra számítottak, hogy a kim-berek azonnal elözönlik Italiát. Vagyonos római polgárok hajóra szálltak, hogy békés tartományokban telepedjenek le, és itt vészeljék át a kimberek hadjáratát. Ezért Rómában sürgősen törvényt hoztak, amely megtiltotta, hogy fegyverfogható férfiak elhagyják Italiát. Könyörgő vallásos körmeneteket rendeztek, és áldozatokkal akarták a haragvó isteneket megengesztelni!
A popularisok - érthetően - kihasználták az arausiói vereség okozta pánikot, hogy a maguk malmára hajtsák a vizet. Bűnbakként az optimata Q. Caepiót ostorozták, őt vádolták a csatavesztésért. A numidiai háború győztese került előtérbe, őt akarták ismét consullá választani, fővezérré tenni. Benne bíztak, hogy ő megvédi a veszélyben forgó Italiát, és helyreállítja Róma megtépázott hadi dicsőségét. Noha egy, i. e. 280-ban alkotott törvény (Lex Villia analis) is megtiltotta, hogy bárkit a következő, második évre consullá válaszszanak, a kivételes helyzetre való tekintettel a popularisok - a senatorok meggyöngült ellenállását leküzdve - keresztülhajszolták Marius újbóli consullá választását. Marius ekkor még Africa tartományban időzött.

Marius, miután a numidák felett aratott győzelméért megtartotta diadalmenetét, azonnal hozzálátott az új, nagy létszámú hadsereg megszervezéséhez, hogy azzal vegye fel a harcot a kimberek ellen. Bőven volt ideje, mert a kimberek meggondolták magukat, és újabb hadiútjuk célja nem Italia, hanem az Iberiai-félsziget volt.

Marius a numidiai háborúban szerzett tapasztalatait hasznosítani kívánta. Belátta, hogy további reformokra van szükség, hogy legiói a félelmetes hírű kimberekkel szembeszállhassanak. Marius újra bebizonyította, hogy milyen kiváló szervező. Új hadseregének magvát a másik kitűnő szervező, Rutilius Rufus által kiképzett kisebb sereg adta. Rutilius Rufus a gondosan kidolgozott szolgálati és harcászati módszerét a békés tábori élet alatt rendszeresen gyakoroltatta, hogy katonái fegyelmezett, kiváló harcosok legyenek. Arra is gondja volt, hogy a gladiatorokat kiképző vívómesterekkel taníttassa meg a karddal való küzdelmet.

Marius nemcsak a római proletariatusból, hanem a parasztságból és a szövetséges népekből is toborzott legionariusokat. A köztársasággal szövetséges országok különleges fegyverzetű harcosaiból is kiállított alakulatokat. Liguriai, thrakiai segédcsapatokon kívül a híres baleari parittyásokat és a numidiai lovasokat is besorolta seregébe. Ezt a nagy, mindenféle tájról összecsődített, egymástól merőben különböző természetű embertömeget kellett egységes szolgálati szabályzat szerint, latin vezényszavaknak engedelmeskedő katonasággá alakítani.

Marius menetgyakorlatokkal, hadimunkával fegyelmezte újoncait, hozzászoktatta őket a futólépéshez, a rohamokhoz. Egyik újítása volt, hogy minden gyalogos katona a maga előírásos menetpoggyászát, fegyverzetét magával hordozta. A teher viselésének megkönnyítésére, az iszákot vállnak vetett villás rúd végére köttette. Ezért nevezték azután a teherhordó legionariusokat - talán becézve, talán gúnyból - „Marius öszvéreinek” (muli Mariani); még a későbbi korokban is így hívták azokat a katonákat, akik parancsnokuk utasítását vakon teljesítették, és a szolgálat érdekében hajlandók voltak agyondolgozni magukat.
Minden legionarius magával vitte több napi élelmét, és valamennyiüknek érteni kellett ahhoz is, hogy - ha a szükség úgy hozta - a napi egyszeri főétkezésüket elkészítsék. Azzal, hogy alegionarius köteles volt málháját maga hordozni, Marius mentesítette az amúgy is lassan mozgó szállítóoszlopot, amely addig az elkényelmesedett polgárkatonák nagy poggyászát cipelte, és akadályozta a gyors csapatmozdulatokat.

Marius a jól kiképzett, fegyelemhez szoktatott emberekből olyan harcosokat akart nevelni, akiknek a katonáskodás tanult mesterségük, s élethivatásuk. Míg korábban a polgárságot csak egy-egy hadjáratra, alkalmilag szólították fegyverbe, addig a legionariusnak tizenhat évi katonai szolgálatra kellett magát esküvel köteleznie.
Marius a legionarius zsoldját évi százhúsz denariusban állapította meg, amely összegből levonásra került felszerelésének és ellátásának a költsége. A csekélynek látszó zsoldot a parancsnok bőkezű jutalmakkal s a zsákmánnyal egészítette ki. Főként a zsoldon felüli juttatások csábították katonai szolgálatra a vagyontalan, megfelelő munkához nem jutó szegény embereket.

A hadsereg reformja során minden egyes legio önállóan harcoló csapattest lett, mindegyik számot és nevet kapott. A legkisebb harci egység továbbra is a száz legionariusból álló centuria maradt, két centuria alkotott egy manipulust. A mariusi hadseregszervezetben a manipulus a legiónak nem lazán összefüggő harci egysége volt, hanem a cohorson belül látta el a feladatát.
Három manipulusból, tehát hatszáz emberből állt egy cohors, a legio pedig tíz cohorsot, vagyis - teljes hadilétszámban - hatezer katonát foglalt magában. A cohors szerepe megnőtt, mindegyike önálló harcászati egység volt, jóval ütőképesebb, mint a régi szervezetben a manipulus.

A manipulusoknak már korábban is megvolt a maguk hadijelvénye, Marius minden legiónak egységes hadijelvényt adott, az ezüstből készített sast, amelyet hosszú rúdra erősítve egy arra érdemesített legionarius, a signifer hordozott. Az évszázadok során oly híressé váló legiós sast az ellenségtől megvédeni minden legionariusnak becsületbeli kötelessége volt. Ez a sas majdan a legio testületi szellemét, a csapattest dicsőséges hagyományait képviselte. Később pedig a császárság hatalmi jelképévé magasztosult.

A legiók harcmodorát ismerő Marius még egy, látszatra talán jelentéktelennek ható módosítást vezetett be. Minden legionarius fegyverzetéhez tartozott a hajítódárda (pilum), és azt a csatában, a parancsnak megfelelően kellett felhasználni. Ennek a mintegy százhatvan centiméter hosszú rúdnak az egyik végére két szegeccsel vashegyet erősítettek. Ha a legionarius a dárdáját az ellenségre vetette, az vagy behatolt annak testébe, és mély sebet ejtett, vagy pedig befúródott a pajzsába. Ez utóbbi esetben az ellenséges harcos a dárdát egy mozdulattal kiránthatta, és visszahajíthatta a római katonára.
Nos, Marius az egyik fémszegecset faszöggel helyettesítette. Amennyiben a dárda hegye pajzsot ért, az erős rázkódástól a faszögecs eltört, és a dárda rúdja lelógott a pajzsról, azt azonnal újra felhasználni nem lehetett, sőt amíg az ellenség a dárdától megszabadult, még mozgásában is gátolta.

A mariusi hadseregszervezet az évtizedek folyamán módosult, a reformot minden tehetséges hadvezér, többek között Sulla, Pompeius, Caesar, tovább javította, csiszolta. Ez az új típusú római hadsereg az elkövetkező évszázadban szinte emberfölötti teljesítményekre volt képes. A nagy hadvezérek vele hódították meg a római birodalom nagy részét, vagy biztosították a régi tartományok épségét az ellenséges támadások ellen, és őrizték a birodalom egységét. Marius vitathatatlanul nagy érdeme az új fajta római hadsereg megalkotása.
Marius a harctéren mindenkor a római államhatalom képviselőjeként lépett fel, még akkor is, ha a belpolitikai helyzet alakulása, a senatus politikája nem volt ínyére. Utódai már alig követték ebben, Sulla sem tűrte, hogy stratégiai elgondolásait Rómából irányítsák, a szükség parancsolta helyzetben ő döntött. Azonban Mariushoz hasonlóan mind ő, mind valamennyi hadvezér a sereghez intézett beszédben mindenkor Róma méltóságáról, a köztársaság érdekéről beszélt. Csak éppen mindegyikük másféle Rómára, a maga elképzelte Rómára gondolt. (Ez a gondolkodás később megbosszulta magát.)

Marius, az i. e. 104. esztendő consulja a hadsereg átszervezésének feladatára meghívta Sullát, és legatusává nevezte ki. Nagyra becsülte kiváló katonai képességeit, ismerte bátorságát, kötelességtudását, és értékelte vezéri tehetségét. Sulla szívesen lépett ismét katonai szolgálatba, sem Róma társadalmi, sem politikai élete nem vonzotta különösebben, a tábori élet hangulatát viszont megszerette, kedvelte a veszélyt, az izgalmakat. A Forumon nagyrészt izgága népszónokok ágáltak, ahhoz nem volt kedve, hogy velük vegye fel a küzdelmet. A harctéren kínálkozó feladatok viszont vonzották.

Miközben Marius nagy felelősségtudattal felkészítette hadseregét a fenyegető veszély elhárítására, addig Italiában és Rómában a rabszolgatartásra berendezkedett nagybirtokosokat riasztó hírek nyugtalanították. Campaniában fellázadtak a rabszolgák! Tehát nem csak a határok mentén, hanem magában Italiában sem biztonságos a helyzet... És mint a történelem során annyiszor, a nagy horderejűnek látszó eseményt jelentéktelen ügy robbantotta ki.
Egy fiatal római lovag beleszeretett egy rabszolgaleányba, s mindenáron meg akarta magának szerezni. A leány gazdája ki akarta használni az ifjú szenvedélyét, és ezért óriási árat kért a rabszolgalányért. A lovag felfegyverezte a maga rabszolgáit, rátört a kapzsi emberre, és megölette.
Miután nem volt visszaút, a környék minden rabszolgáját fegyverbe szólította. Nem csalódott, tömegével érkeztek hozzá a latifundiumok kisemmizett rabszolgái. A helyzet válságosra fordult, s Róma egy praetor vezetésével valóságos sereget küldött ellenük. Nem nyílt csatában, hanem ármánnyal győzött, a lovag önkezével vetett véget életének, a főkolomposokat a praetor kivégeztette. Így a lázadás veszélye elmúlt - egyelőre. A lázadás lappangó parazsának csak parányi fuvallatra volt szüksége, hogy hatalmas lángra lobbanjon, gyúlékony anyag pedig mindig akadt.

Éppen Marius szervezése szolgáltatott okot - bár csak közvetve - újabb felkelés kirobbantására. A consul a Rómával szövetséges bithyniai uralkodótól a kimberek elleni háború céljára segédcsapatokat kért, a király azonban a kérést azzal az indokkal utasította vissza, hogy az ő országában tevékenykedő publicanusok az alattvalóit, szabad embereket raboltak el, és rabszolgának adták el.
A király válasza felháborította a senatust, a lovagok jogtalanságainak megtorlásául utasította a helytartókat, adják vissza az így elhurcolt rabszolgák szabadságát. Sicilia kormányzója nagy buzgalommal látott hozzá az igazságtalanSágok orvoslásához, arra azonban nem számított, hogy a rabszolgák felszabadításával uraik érdekét mélyen sérti, s ezért a nagybirtokosok kívánságára működését megszüntette. Erre az elkeseredett rabszolgák lázongva követelték, hogy adják vissza a szabadságukat. Amint látták, hogy minden igyekezetük hiábavaló, kitörtek, és csapatokba verődve szálltak szembe uraikkal és a helytartó katonáival.

Noha árulás folytán a rabszolgák fogságba esett, a felkelést elfojtani nem lehetett, Sicilia más és más helyén tört ki újabb zendülés. Sok kisemmizett szabad ember csatlakozott hozzájuk. Majdnem az egész lángba borult, úgyhogy végül is - bár a kimberek elleni háború javában folyt már - Aquilius, Marius barátja és legatusa parancsnoksága alatt egy egész sereget küldött a rabszolgák ellen. Végül is, a római legióknak sikerült a veszedelmes felkelést vérbe fojtani.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974