logo

XXVIII Novembris AD

Numantia falai alatt

Ősi szokáson alapuló hagyomány követelte meg, hogy mielőtt valaki Rómában köztisztségre pályázott, előbb több esztendőt a hadra kelt seregben töltött. A harctéren derekas cselekedetekkel kellett bizonyítania rátermettségét, helytállását. A lovagok fiai lovassági szolgálatot teljesítettek, egy hátaslóval és egy vezeték lóval vonultak be a hadsereghez. A fiatal lovagok itt kivételes helyzetben katonáskodtak, közvetlenül a hadsereg főparancsnokának a táborkarában, szűkebb környezetében contubernalisként éltek. Természetesen nem azért, hogy tanácsokat adjanak a fővezérnek, hanem hogy a hadimesterség fortélyait, a katonai vezetés minden csínját-bínját elsajátítsák. (A haditanácsban a legatusok, és a katonai tribunusok [tribuni militum] foglaltak helyet.) Többnyire az ifjútól függött, hogy milyen mértékben vette ki részét az összecsapásokból, gyakran azonban megbízást kapott valamilyen önálló, de kisebb jelentőségű hadi vállalkozás vezetésére is. A contubernalisok természetesen megkülönböztetett bánásmódban részesültek, így a főparancsnokkal együtt étkezhettek. Marius első katonai szolgálatát, újoncévét (tirocinium) a hispaniai hadjáratban teljesítette. Mintegy huszonkét-huszonhárom esztendős lehetett, amikor i. e. 134.-ben Scipio Aemilianus hadseregéhez került.

P. Cornelius Scipio Aemilianus neve nem csupán Róma legtekintélyesebb patríciusi nemzetségeire, a Corneliusokra és az Aemiliusokra utalt, hanem egyben nagy katonai hagyományok örököse is volt. P. Cornelius Scipio, aki Hannibal legyőzéséért az Africanus megkülönböztető melléknevet viselhette, csak két fiút hagyott maga után.
Minthogy egyik fiának sem született a házasságából fiúgyermeke, a nagy név senkire nem maradhatott volna örökül. Ilyen esetekben a hagyományok megengedték, hogy egy - hasonlóan előkelő, patríciusi nemzetségből származó - fiút örökbe fogadjanak, és ily módon gondoskodjanak a család, a név fennmaradásáról. Így tett a nagy Scipio Africanus egyik fia is, aki anyai nagybátyja, L. Aemilius Paullus, a későbbi pydnai győző kisebbik, még zsenge korban lévő fiát örökbe fogadta.
Ezzel a két hatalmas patrícius család a rokoni köteléket még szorosabbra fűzte, vagyonuk gyarapodott, és ami a politikai életben jelentékeny súlyt adott, clienseik száma is megnövekedett. Az örökbe fogadott fiú, a szokásoknak megfelelően felvette örökbe fogadó atyja, Cornelius Scipio nemzetségi és családi (nomen és cognomen) nevét, ezekhez hozzácsatolta a maga ősi nemzetségnevét, az -an szótag közbeiktatásával. Így tehát az ifjú ezentúl a Publius Cornelius Scipio Aemilianus nevet viselte, ezzel vonult be Róma történetébe.

Már egészen fiatalon a vér szerinti atyja fővezérlete alatt álló hadseregben harcolt, kitüntette magát a Makedonia ellen folytatott hadjáratban, ahol is a rómaiak Pydnánál döntő csapást mértek az ellenségre. Ezzel ennek a régi országnak, Nagy Sándor egykori királyságának az önállósága megszűnt, római tartománnyá lett.
Scipio Aemilianus kiváló szellemi képességeit, egyenes jellemét, emelkedett erkölcsi magatartását, politikai és hadvezéri tehetségét kortársai nagyra értékelték. Az éles megfigyelő, a jó ítélőképességű Polybios sem vonhatta ki magát Scipio egyéniségének varázsa alól. A fiatal római már a makedoniai harc folyamán felkeltette az emberek érdeklődését, és midőn i. e. 148-ban elhatározták, hogy háborút indítanak Karthago ellen, a közvélemény szinte egyöntetűen Scipio Aemilianus főparancsnoki jelölése mellett foglalt állást (amit nem kismértékben az is befolyásolt, hogy a nép ennek a punok ellen indítandó új hadjáratnak a vezéreként szívesen látta a Scipio név viselőjét).
Ámbár Scipio Aemilianus még csak politikai pályafutása kezdetén állott, és csak az aedilisi tisztségre pályázott, azonnal consullá választották, amihez a senatus - mivel a többi köztisztséget még nem viselte - vonakodva bár, de hozzájárult. Így a közvélemény nyomására, a formaságok megkerülésével, őt bízták meg a főparancsnoki tisztséggel. Scipio megfelelt a beléje vetett bizalomnak, i. e. 146-ban elfoglalta Karthagót, s a rómaiak által gyűlölt várost a földdel egyenlővé tette, majd egész területét Provincia Africa néven a birodalom birtokállományához csatolta.

Midőn Scipio Aemilianus i. e. 134-ben Hispaniába érkezett, hogy átvegye a Numantia alatt táborozó római haderő főparancsnoki tisztét, saját szemével látta, milyen nehéz feladatot vállalt magára. Előbb a lezüllött, fegyelmezetlen katonaságot kellett ráncba szednie, s csak azután foghatott hozzá a hadműveletekhez. A fővezér mértéktelenül felháborodott a romlott erkölcsű, az elemi katonai rendszabályokat lábbal tipró legionariusok láttán. Első intézkedései közé tartozott, hogy megtisztította a tábort minden nem odavaló, kétes személytől. Eltávolította a katonák szeretőit (állítólag kétezer prostituált tartózkodott a táborban!), a vásárosokat, a markotányosokat, a jövendőmondókat, hiszen ez a népség hozzájárult ahhoz, hogy a katonák amúgy is gyenge lábon álló fegyelmét megrontsa. Scipio következő lépésként minden nélkülözhető, a hadiéletmódhoz nem tartozó, felesleges felszerelési tárgyat, a katonák kényelmét és fényűzését szolgáló holmikat elkoboztatta, és elszállíttatta. Nehéz munkára fogta a legionariusokat: sáncásáson, fegyvergyakorlaton kívül naponta, melegben és hidegben, tűző napsütésben és zuhogó esőben egyaránt menetgyakorlatokat tartott.

Minden legionarius köteles volt teljes menetfelszerelését és több napi élelmét magával hordani. Így kellett úttalan utakon gyalogolniok, folyókon gyalogszerrel átlábalniok. Nemcsak a legénységet hordta le, a tiszteket sem kímélte, ha nem teljesítették parancsait. Egy alkalommal Gaius Memmiust, az egyik katonai tribunust is leszidta: „Számomra már nem sokáig, de a magad és a haza számára mindig semmirekellő leszel!” (Frontin. Strat. IV 1,1.)

Scipio gyakran tartott seregszemlét, hogy katonáinak megjelenését, fegyverzetét ellenőrizze, s meggyőződjék róla, hogy gondozzák-e a reájuk bízott hátaslovakat, málhás állatokat. Egy alkalommal feltűnt neki, hogy Marius lova és öszvére a tábor legjobban ápolt állata, miért is a fiatalembert külön dicséretben részesítette. Marius, az egykori falusi gazdálkodó bizonyára értett az állattartáshoz, jobban szerette az állatokat, mint a városi származású katonák, mindenekfölött azonban sokkal lelkiismeretesebben látta el szolgálatát.
Más alkalommal Marius egy vitézi tettével érdemelte ki fővezére elismerését. Annyi bizonyos, hogy Marius kötelességtudásával, munkabírásával, személyes bátorságával kitűnt a katonai erényekben nem éppen bővelkedő, eltunyult római katonák közül. Nem kímélte magát, mint a többiek, és a csatározások alkalmával néhányszor meg is sebesült. Ezekre a harctéren szerzett, helytállását bizonyító sebhelyekre mindhalálig büszke volt.

De Marius későbbi ellenfele, Iugurtha, a numida lovasság vezére ugyanilyen bátran harcolt. Scipio több alkalommal felfigyelt reá, és nyilvános dicséretével tüntette ki. A fiatal afrikai számára hasznosnak bizonyult a római hadsereg kötelékében teljesített szolgálat. Egyrészt jól megtanult latinul, másrészt tanulmányozta a római hadvezetés módszereit, a hadsereg szervezetét. És végül, jó kapcsolatokat teremtett a fiatal nobilisekkel, akiket lekötelező, kedves modorával könnyen levett a lábáról. Mindenesetre alaposan megismerte a rómaiakat...

Scipio Aemilianus Iugurthának csak jó tulajdonságait látta, éppen ezért kedvező véleményét a numidák királyához intézett levelében meg is írta.

Miközben Scipio egy esztendőt töltött el katonái fegyelmezésével, kiképzésével, arra is gondja volt, hogy Numantiát módszeresen körülzárja, elrekessze a külvilágtól, és megfossza az utánpótlás, az ellátás minden lehetőségétől. A hispaniaiak természetesen nem nézték tétlenül a rómaiak tevékenységét, kitörtek, sáncaikat, ostromárkaikat feldúlták, szétrombolták. Scipio megfigyelte, hogy katonái, minden erőfeszítése ellenére is, még nem eléggé harcedzettek, nyílt ütközetre alkalmatlanok, éppen ezért óvatosan került minden összeütközést a numantiai védősereggel.
Minthogy a megerősített várost védő hispaniaiknak már nem jutott elég idejük, hogy kellő időben a szükséges élelmiszer-tartalékokat beszállítsák, a kiéheztetés veszélye fenyegette őket. Scipio erről tudomást szerzett. Mivel úgy ítélte meg a hadihelyzetet, hogy az I087 méter magas, meredek hegyen épült, éppen ezért csak igen nehezen megközelíthető Numantiát rohammal elfoglalni, szabályos ostrommal megvívni szinte lehetetlen, a kiéheztetést választotta.

A városba zárt numantiaiak megkíséreltek kapcsolatot teremteni a külvilággal, és segítséget szerezni, de Scipio minden próbálkozásukat meghiúsította. A sokáig hősiesen ellenálló védősereg végül elhatározta, hogy megadja magát. Azt remélték, hogy a nagyhírű római főparancsnok méltányolja ajánlatukat, és a megadáshoz kedvező feltételeket állapít meg. Scipio ajánlatukat elutasította. Válasza csak ennyi volt: feltétel nélküli megadás! A védősereg nyílt ütközetet ajánlott fel ezután a rómaiaknak. Scipio, a már említett okból, ezt is visszautasította. Biztos volt a dolgában, tudta, hogy a védősereget az éhség, a betegségek megtizedelik, akik pedig életben maradnak, teljesen legyengült állapotban kénytelenek lesznek Numantiát feladni. Scipio Aemilianus hadseregének vérvesztesége nem volt számottevő, kérlelhetetlenségével pedig elrettentő példát akart mutatni a rómaiakkal szembehelyezkedő lakosság számára.

Scipio számításának helyessége hamarosan beigazolódott: a város védőserege hosszú, hősies ellenállás után megadta magát. Sokan inkább az önkéntes halált választották, mint a reájuk váró kegyetlen sorsot. A római hadsereg Scipio parancsnoksága alatt - egy és negyed évig tartó ostrom után - bevonult Numantiába.
A hadvezér megpecsételte az ellenálló város sorsát: anélkül, hogy a senatus döntését megvárta volna, Numantiát leromboltatta, kő kövön nem maradt, a hadifoglyokat pedig rabszolgának adatta el. A város határában lévő földeket elkobozta, majd a környező városok lakossága között felosztotta. Scipio kegyetlenül megtorolta, amiért Numantia húsz esztendeig ellenállt a rómaiak terjeszkedésének, meggátolta hódításait. Scipio ezzel a tettével is helyre akarta állítani Rómának Hispaniában megtépázott tekintélyét.

Scipio Aemilianus táborában nagy elégtétellel és megelégedéssel vették tudomásul a főparancsnok rendelkezéseit. Lám, Scipio beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nagy nevéhez méltóan ismét diadalra vitte a római fegyvereket. Vajon akad-e majd egykor ilyen, hozzá hasonló hadvezér Rómában? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták a nagy diadal ellenére is borúlátó, hazájukért aggódó rómaiakat. Egy alkalommal, amikor Scipio éppen táborkarával együtt vacsorázott, „valaki, mert valóban tudni akarta, vagy mert hízelegni akart Scipiónak, így szólt hozzá: »Ki következik vajon utánad, aki a római nép hadvezéreként méltó lesz hozzád?« Scipio gyengéden megveregette a mellette ülő Marius vállát, és így szólt: »Talán éppen ő.«„ (Plut. Marius 3.)
Lehet, hogy ez a jelenet nem pontosan így játszódott le, valami mégis igaz lehet belőle, még ha az anekdotának ható történet később keletkezett is, mert a nagyhírű fővezér szavai mélyen beivódtak Marius szívébe, megnövelték önbizalmát, és sarkallták becsvágyát. Annyi bizonyos, hogy Numantia ostrománál tanúsított vitéz magatartásáért, hősi helytállásáért számos hadikitüntetést kapott, amelyekre később mindig büszkén hivatkozott. Scipio Aemilianus a győzelem után visszatért Rómába, megtartotta diadalmenetét. A katonákat csalódás érte, mert csak csekély összegű jutalomban részesültek.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974