logo

XXVIII Novembris AD

Matallus Numidiai hadműveletei

A római birodalom egésze szempontjából aránylag nem túl nagy fontosságú numidiai háború hovatovább elvi jelentőségű üggyé emelkedett: a népnek” ekkor sikerült először a nobilitas dölyfének ellenszegülnie”! (Sall. Iug. 5, i.) A popularisok a lovagok támogatásával egyesített támadást indítottak az optimaták és az optimaták befolyása alatt álló senatus ellen. A néptribunusok leleplezésekkel, botrányperekkel akarták az uralkodó körök még mindig jelentékeny tekintélyét aláásni.
A korrupciós vádak hangoztatása, a kierőszakolt különbíróságok létesítése is ezt a célt szolgálta. C. Gracchus törvénye alapján a lovagrendiekből összeállított bírák ültek a bírói emelvényeken, az elnök mindig senator volt. Az egyik ilyen bíróság elnöke, a gyanús szerepet játszott M. Aemilius Scaurus volt, aki ebben az időben éppen a senatus „első embere” (princeps senatus) volt, és ezzel sikerült a meghurcolás, a büntetés elől megmenekülnie. A bíróságok L. Opimiust, L. Calpurnius Bestiát, Spurius és Aulus Postumius Albinust száműzetésre ítélték, s örökre rajtuk maradt a megszégyenítő „iugurthinus” jelző (ami akkor annyit jelentett, mint ma a „panamista” szó).

A popularisok sikereik ellenére a saját soraikból nem tudtak alkalmas hadvezért javasolni az Iugurtha elleni hadjárat vezetésére. Ezért a becsületes, jellemes Q. Metellusban egyeztek meg, mert az ő személyében az optimaták is megbíztak, sőt abban reménykedtek, hogy az ő köreikből való Metellus hadisikerei majd megkopott hírnevüket is bearanyozza. Szóba kerülhetett volna-e ekkor C. Marius személye? Noha eddig főként a lovagrendiek körében, sok barátra tett szert, őrá aligha gondolhattak.
Még nem bizonyította be, hogy mint önálló hadseregparancsnok mire képes; ebben az időben magánemberként élt visszavonultan Rómában. Imperiummal, tehát hadsereg vezetésére jogosító felhatalmazással kellett volna rendelkeznie, hogy mint fővezér a személye szóba kerülhessen. Mivel praetorságot már viselt, a consulságra kellett volna pályáznia, ez azonban a homo novus számára csaknem elérhetetlennek látszott.

Marius nemrég nősült. Felesége a lulius Caesarok patríciusi nemzetségének egyik jelentéktelenné vált, nem is nagyon vagyonos ágából származott. A lulius Caesaroknak ez a családja már a III. század óta nem játszott a közéletben kiemelkedő szerepet (hogy majdan C. Iulius Caesar révén a legnagyobb hírnévre tegyenek szert!).
Patrícius létükre nem is örvendtek olyan tekintélynek, mint a plebeiusi nobilisek dúsgazdag, nagy történelmi múltra visszatekintő családjai. Marius számára azonban ez a házasság előnyösnek látszott. Vagyonos volt, praetorságot viselt, házassága révén kapcsolatba került a mindenhatónak érzett nobilitasszal. Iuliával az oldalán akár a consulságot is elnyerhette.

I. e. 109-ben fia született, az ifjabb Gaius Marius, aki rövid életét meglehetősen mozgalmasan töltötte, és fiatalon, tragikus körülmények között halt meg. A gyermek születésekor az apa már 45-46 éves lehetett.

A Iugurtha elleni hadjárat sikeres befejezésének reményében tehát Q. Metellus consult bízták meg a hadsereg főparancsnokságával, a popularisok (és persze a lovagok) - mintegy ellensúlyként - a legatusi tisztre C. Mariust javasolták. Így Marius lett Metellus egyik, P. Rutilius Rufus a másik legatusa. Metellus aligha örült, hogy családjának egykori cliense, akivel egyszer már összekülönbözött, került hozzá alvezérként, viszont P. Rufus benső híve volt.
A két legatus körülbelül egykorú lehetett, mind a ketten már praetorságot viseltek, Numantia ostroma óta ismerték egymást, ahol Rutilius Rufus katonai tribunusi rangban szolgált. Egyenes jelleme, kimagasló műveltsége, becsületes gondolkodása miatt szerették, tisztelték. A két legatus között feszült volt a viszony. Metellus Mariust nem kedvelte, viszont Marius sem kereste, vagy talán nem találta meg azt a hangot, amellyel a fővezérrel vagy szűkebb környezetével szót érthetett volna. Metellus a későbbiek során talán éppen ezért, Mariust a nehéz, felelősségteljes feladatok megoldásával bízta meg.

Metellus már régebben értesült az africai római hadsereg rossz szelleméről, a megromlott fegyelemről, a vereségek miatti elbátortalanodásról. A hosszú ideje tartó tétlenség is bomlasztóan hatott a katonák erkölcseire, a felettesek tehetetlensége a legionariusok elzülléséhez vezetett.
Gyáva szájhősként leplezték hiányzó katonai erényeiket. Éppen ezért Metellus nem sietett a tartományba, hogy a háborút ezzel a hadsereggel megindítsa, hanem Italiában katonákat toborzott, a szövetséges népek közül szólított embereket fegyverbe, lovassági alakulatokról gondoskodott, és könnyűfegyverzetű, gyorsan mozgó csapatokat szervezett. Felszereléssel, élelemmel látta el hadseregét. Felkészülten, de mégis késedelemmel szállt táborba, és vette át Sp. Postumius Albinustól a tartományban állomásozó, használhatatlanná vált legiókat.

Metellus és főtisztjei hozzáláttak a katonák megfegyelmezéséhez, és a háborús szolgálathoz való szoktatáshoz. Mind Marius, mind Rutilius Rufus tapasztalatból ismerte már ezt a helyzetet, hiszen Numantiánál Scipio Aemilianus hasonló nehézségekkel küzdött. Most ők is keményen megdolgoztatták a legionariusokat. Teljes fegyverzettel kellett menetgyakorlatokat végezniök, sáncásással, táborveréssel foglalkoztatták őket, sőt Rutilius Rufus új szolgálati rend alapján akarta a katonaságot gyakorlatoztatni, és háborúra felkészíteni.
Iugurtha értesült a háborús előkészületekről. Tudomására jutott az is, hogy Metellusban emberére akadt. A főparancsnok hozzáférhetetlen, talpig becsületes ember, jó katona. Régi módszeréhez folyamodott: tárgyalásokat ajánlott a fővezérnek. A consul nem bízott a numida javaslatainak őszinteségében, de úgy tett, mintha elfogadná a király javaslatait, a követeket ígérettel, szép szóval és kézzelfogható „érvekkel” akarta rábírni, hogy uralkodójukat élve vagy holtan juttassák a kezére. Metellus és környezete jogosnak tartotta, hogy a Róma ellen fellázadt, szószegő barbár király ellen ilyen módszereket vegyen igénybe.

Még folytak a tárgyalások, amikor Metellus seregével behatolt Numidia területére. Ilyen nehéz terephez nem szokott és ezért belátta, hogy itt nem lesz könnyű módszeres hadviselést folytatni. Iugurtha csapatai, meglepetésére, nem tanúsítottak ellenállást, mindig kitértek az előnyomuló rómaiak elől. Úgy látszott a király ezzel is be akarja bizonyítani, hogy a békét valóban akarja, javaslatait komolyan veszi, nem ellensége Rómának.
A községek elöljárói élelemmel segítették a római sereget. Mindennek ellenére, Metellus óvatosan, kellő biztonsági intézkedéseket téve, továbbvonult. Marius az utóvédet vezényelte, a lovasságot, a katonai tribunusok a széleket vigyázták, Metellus pedig könnyű gyalogságával az élen haladt. Így érték el a rómaiak a fontos kereskedelmi gócpontot, Vaga városát, amelyet kardcsapás nélkül elfoglaltak.

Az ott élő italiaiak védelmére helyőrséget hagytak hátra, és továbbmeneteltek. Metellus tovább folytatta tárgyalásait, a követeket igyekezett árulásra csábítani, hogy a hosszadalmasnak ígérkező háborút egy csapásra befejezhesse. Végül is a király vesztette el a türelmét. Nem tűrte tovább, hogy a tárgyalások ideje alatt az ellenség behatoljon országába. Félt, hogy népe félreérti tétlenségét, és előbb-utóbb hűtlenné válik hozzá. Ezért a Muthul-folyó mentén csapdát állított Metellus előrenyomuló seregének.
A numidák és rómaiak véres ütközetben csaptak össze, ahol az újjá szervezett legiók bebizonyították a római fegyelem fölényét. Metellus azonban nem tudta győzelmét kihasználni, sőt elrendelte a visszavonulást. Iugurtha száguldó lovasai állandóan nyugtalanították a hátráló rómaiakat, és veszteséget okoztak nekik. Az utóvéd harcaiban Marius lovasai derekasan kivették részüket, többször visszacsaptak a rohamozó numidiaiakra, és megfutamították őket.

Metellus felismerte, hogy nem ütközetekben kell a döntést keresnie, hiszen a maga terepén Iugurtha fölényben van, s a sivatagnak nincsenek határai. Elhatározta tehát, hogy Numidia termékeny területeit, városait feldúlja, kirabolja, a lakosságot kardélre hányatja vagy rabszolgának adja el. A királyt ez a hadviselési mód meghökkentette, most már nem csalogatta maga után a rómaiakat, hanem kénytelen volt népét, földjét megvédeni.
A király gyors lovasai hol itt, hol ott bukkantak föl, rajtaütöttek a rómaiakon, de nyílt csatára nem került sor. Metellus ismét változtatott haditervén. Elhatározta, hogy gyors rajtaütéssel elfoglalja Zama városát, Numidia egyik legfontosabb és legnagyobb helységét. Feltételezte, hogy ezzel Iugurthát kedvezőbb terepre csalja, és nyílt ütközetre kényszeríti. És ebben nem is tévedett.
A heves küzdelem mégsem döntötte el a háború sorsát, Metellus nem tudta elfoglalni a megerősített várost, Iugurtha pedig hiába ostromolta a Marius védelmezte római tábort. Metellus kénytelen volt belátni, hogy haditerve meghiúsult, nem tudta Iugurthát legyőzni. Az elfoglalt városokban helyőrséget hagyott, és seregével téli szállásra visszavonult Africa provinciába. Így ért véget az i. e. 109. esztendő...

Rómában a híreket csalódottan vették tudomásul. A kezdeti sikerek után a senatorok abban bíztak, hogy az ő Metellusuk majd csak elbánik lugurthával, és most hideg zuhanyként hatott a harctérről érkező tudósítás. Mind Metellus, mind alvezérei egyre inkább meggyőződhettek arról, hogy a numidák elszántan kitartanak uralkodójuk mellett, s a római csapatok a nehéz terepen csak nagyon kínlódva tudnak katonai sikert elérni. Ezért Metellus szívesen fogadta Iugurtha újabb tárgyalási javaslatát.
Iugurtha is belátta, hogy félreismerte a rómaiak győzelmi vágyát, mert a köztársaság a háborút be akarja fejezni, és a befejezésnek csak egy módját látja, ha a közvélemény megnyugtatására az ő fejét megszerzi. A király meg akarta menteni a fejét és királyságát, s ezért hajlandónak mutatkozott áldozatokra. Közölte, kész alávetni magát Róma, pontosabban hadvezére, Q. Metellus döntésének, ha ezzel Numidiát a maga és családja számára megmenti.

Metellus kívánságára Iugurtha kiszolgáltatta elefántjait, lovai nagy részét, fegyvereit, hadisarcként kétszázezer font ezüstöt, tehát óriási összeget fizetett ki, végül kiszolgáltatta a hozzá átszökött katonákat. A szökevények Metellus thrakiai és liguriai segédcsapatainál szolgáltak, a szokásos katonai esküt nem vették éppen túl komolyan. Metellus kegyetlen példát akart statuálni: kíméletlenül kivégeztette őket.
Iugurtha tehát eleget tett a rómaiak követeléseinek. Ezután Metellus megtanácskozta a helyzetet és a tennivalókat a táborában tartózkodó senatorokkal és a provinciabeli előkelőségekkel, majd közölte Iugurthával végső követelését: adja meg magát! A király nem bízott a rómaiakban (a történtek után erre minden oka megvolt), és belátta: minden áldozata hiábavaló volt! A hadieszközök, felszerelések kiszolgáltatásával bebizonyította, hogy nem akar háborút, a jövőben békében akar élni Rómával. Most azonban felismerte a rómaiak kérlelhetetlenségét, nekik az ő feje kell. Elhatározta, hogy folytatja a háborút.

Metellus megismételte korábbi cselszövését. Sikerült megnyernie a király egyik bizalmasát, hogy Iugurthát szolgáltassa ki. A numida uralkodó idejében megneszelte egykori hívének szándékát, s mielőtt az tervét végrehajtotta volna, megölette. Így valóban nem maradt más hátra, mint a fegyverekre bízni a döntést.
Iugurtha - miután pénze nagy részét és hadifelszerelését kiszolgáltatta a rómaiaknak - kedvezőtlenebb körülmények között folytatta a háborút. Néhány várost kiürített, hogy a hadszínteret megrövidítse,Metellus azonnal római helyőrséget vezényelt a kiürített helységekbe. Az ismét megszerzett Vagában Metellus egyik jó emberének, T. Turpilius Silanusnak a parancsnoksága alatt álló katonák jól bántak a helybeli lakossággal, de a helyzet itt is hamarosan megváltozott.

A háború elkeseredett hevességgel tovább folyt. A rómaiak meg akarták torolni a sok kudarcot, és a bemocskolt hadibecsületet a király vérével óhajtották tisztára mosni. Iugurtha minden bizonnyal azzal agitált, hogy a rómaiak rászedték, visszaéltek jóhiszeműségével, hiszen elfogadták nagy áldozatát, és most mégis az életére törnek, országát pedig be akarják olvasztani a birodalomba. A király harcra, bosszúra izgatta alattvalók a betolakodók ellen.
A hírek Vagába is eljutottak. A város lakossága összeköttetésbe lépett a királlyal, és egy napon, midőn a rómaiak éppen ünnepet ültek, a numidák rajtaütöttek a helyőrségen, mindenkit lemészároltak, csak T. Turpilius életét kímélték meg, talán megtudták, milyen emberségesen bánt a vagaiakkal.

Midőn erről Metellus értesült, seregével azonnal útnak indult, és rövid ostrom után visszafoglalta Vagát. Turpiliust kötelességmulasztással vádolták, és hadbíróság elé állították. A vád egyik legszenvedélyesebb képviselője éppen C. Marius volt. Marius egyre elkeseredettebben bírálta Metellus hadviselését. A viszony főparancsnok és legatusa között mindinkább feszültté vált. Nem tudtak egymással szót érteni, Metellus bizalmatlan volt Mariusszal szemben, Marius viszont a téli hónapokban, amikor a hadműveletek éppen szüneteltek, a tartományban tartózkodó lovagrendi üzletemberekkel megvitatta a háborús helyzetet, társaságukban éles hangon vitatta Metellus módszerét, és azt bizonygatta, hogy ő már régen véget vetett volna a háborúnak.
A lovagok szívesen hittek a közülük való Mariusnak, nekik mindennél fontosabb volt, hogy a béke helyreálljon, és folytathassák üzleteiket. Marius mindenféle jóslat hatása alatt, meggyőződéssel hitt elhivatottságában, és mélyen bántotta Metellus optimata környezetének magatartása. Most tehát jó alkalom kínálkozott, hogy sebet üssön főparancsnokán. A hadbíróság előtt hevesen támadta a vagai helyőrség egykori parancsnokát, és a bíróság halálra is ítélte Turpiliust, majd azonnal elrendelte kivégzését. Metellust bántotta az ítélet, mert nem volt meggyőződve a szerencsétlen ember bűnösségéről. Később ki is derült Turpilius ártatlansága.

Metellus és Marius között a viszony végképp elromlott, a legatus - a tartománybeli üzletemberek biztatásának szívesen engedve - elhatározta, hogy Rómába utazik, megpályázza a consulságot, és ha megválasztják, megszerzi a Iugurtha elleni háború fővezérletét.
Kétségtelen, hogy Marius jól ismerte a hadseregben szolgáló katonák gondolkodását, szót értett velük. Nem egyszer hangoztatta alárendeltjei előtt, ha ő vezetné a hadsereget, a háborúnak már vége lenne, a becsvágyó Metellus csak elhúzza azt, hogy minél tovább élvezhesse főparancsnoki tisztét. Azt azonban elhallgatta, hogy ezt a hadsereget nem tartja alkalmasnak arra, hogy a numidiaiakat legyőzze.

A római lovagok haza írott leveleikben világosan megírták, hogy elégedetlenek a provinciában látottakkal; véleményük szerint Metellus nem alkalmas a főparancsnoki tisztségre. Marius rövidesen befejezné a sok kárt okozó, évek óta húzódó háborút, ha - consullá választanák. A legyőzött Numidia pedig újabb, nagy nyereséggel kecsegtető vállalkozásokra adna lehetőséget. Marius és hívei így készítették elő a talajt az i. e. 108-ban megtartandó consul választásra.
Marius felkereste Metellust, kérte, engedje haza, hogy Rómában consullá jelöltethesse magát, amit a fővezér arcátlan merészségnek tartott. Hiába volt már Marius praetor, hiába származott felesége patríciusi nemzetségből, hiába tüntette ki magát már több hadszíntéren, Metellus szemében felháborító önhittségnek számított, hogy egy homo novus erre a magas tisztségre jelöltetni merészeli magát! Marius kérésére az optimata azt válaszolta, várjon, ne siessen, jelöltesse magát majd az ő fiával együtt consulnak. A fiatal Metellus ekkor még csak húszéves volt, Marius pedig az ötvenedik esztendeje felé járt, tehát majd hetvenéves korában számíthat arra, hogy a választók elé léphessen!
Marius a sértést nem nyelte le. Hazabocsátását kérte, amit Metellus nem tagadhatott meg tőle. Csak annyit tehetett meg, hogy húzta-halasztotta az elbocsátási engedély kiadását. Marius végül mégiscsak hazautazhatott.

Metellus a megindított hadművelet során több ütközetben súlyosan megverte Iugurtha csapatait, kézre kerített több várost, Vagán kívül a fontos Thalát, majd Cirtát, amelyet egy ízben már hasztalanul ostromolt. Azután, az elmúlt esztendő kudarcain okulva, előnyomult Numidiában. lugurtha mindinkább elvesztette a talajt a lába alól.
A rómaiaknak átadott hadifelszerelést még mindig nem tudta pótolni, az emberekben elszenvedett veszteségei is jelentékenyek voltak. Ezért kapcsolatot teremtett a közeli gaetulusokkal, ezzel az alig civilizált, sivatagi, felettébb harcias néppel, amely eddig a rómaiaknak még a hírét sem hallotta, és felbiztatta őket, lépjenek szolgálatába. Majd kiképezte, fegyelemhez szoktatta őket, mert csak így vehették fel a harcot Metellus kipróbált legióival.

Iugurtha még ezzel sem érte be. Nyugtalansága nőtt, senkiben nem bízott, belső embereire is gyanakodott, erőforrásai egyre inkább kimerültek. Elhatározta, hogy apósának, Bocchus mauretaniai uralkodónak szövetséget ajánl fel, és segítséget kér tőle. Az após-vői, kapcsolatot ez esetben nem kell túlértékelni, hiszen mind a numidáknál, mind a mauretaniaiaknál dívott a többnejűség intézménye, és ezért az efféle rokoni viszonyok meglehetősen lazák voltak. Bocchus már a háború kezdetén sem volt hajlandó a numida király oldalán a rómaiak ellen hadba lépni, sőt követséget küldött Rómába, hogy a sersatusnak szövetséget ajánljon fel. Bocchus azonban tájékozatlan volt, nem küldött ajándékokat a kapzsi senatoroknak, s így a szövetség nem jött létre.
Bocchus mind ez ideig semleges maradt a háborús viszályban, most azonban hajlott Iugurtha szavára, és a kilátásba helyezett területi engedmények fejében hadsereget bocsátott veje rendelkezésére. A két király egyesült serege elindult, hogy felvegye a harcot a rómaiakkal. Cirta felé vették útjukat, minthogy Metellus oda hordatta össze a hadizsákmányt, ott őriztette foglyait. Iugurtha arra számított, hogy Metellus seregével Cirtába siet, s ott majd megütközhetnek.

Metellus csakugyan oda ment seregével, és megerősített táborban várta a támadást. A nyílt csatát egyelőre még kerülte, nem ismerte a mauretaniai csapatokat, s ezért előbb kisebb csetepatékban akarta harcmodorukat kipuhatolni. Közben azonban Rómában olyan esemény történt, amely Metellus helyzetét gyökeresen megváltoztatta.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974