logo

XXVIII Novembris AD

Mariust consullá választják

Mariust sürgette az idő, ha a consul választások előtt, idejében Rómába akart érni. Elkeseredetten indult útnak, mélyen bántotta főparancsnoka viselkedése. Uticába érve, elpanaszolta az ott élő üzletembereknek is, hogy Metellus elhúzza a háborút, amelyet ő néhány hónap alatt befejezne, Iugurthát pedig bilincsbe verve szállítaná Rómába. Az uticai bankárok, nagykereskedők is szívesen hallgatták Marius ígéreteit, már torkig voltak a hosszú ideje folyó háborúval, az optimata hadvezérek tehetetlenségével. Ajánlóleveleket adtak Mariusnak Rómában élő üzletbarátaik részére, hogy kellően támogassák megválasztását. Ezeknek a leveleknek meg is volt a kellő hatása.
De még egy - ha nem is túl jelentékeny - szövetségesre is szert tett. A római hadsereg táborában tartózkodott Gauda, lugurtha öccse, akit Micipsa csak másodsorban jelölt meg utódjaként, mivel valószínűleg már ekkor megmutatkozott a fiatalember gyenge elméjűsége. Gauda királyi bánásmódot követelt Metellustól, de ezt a főparancsnok megtagadta, ilyen megtiszteltetés csak annak az uralkodónak jár, akit a római senatus és nép hivatalosan elismer. Marius viszont megígérte a sértődött numidiainak, hogy Iugurtha elfogatása után őt teszi meg az ország királyának, mire Gauda is leveleket küldött Rómába, hogy váltsák le Metellust, s tegyék helyébe Mariust.
Mielőtt Marius hajóra szállt volna, hogy Italiába, Rómába utazzék, Uticában előbb áldozatot mutatott be az isteneknek. A szertartást végző pap megjósolta, hogy csodálatos jövő vár reá, próbáljon csak szerencsét, minden sikerülni fog neki. Marius mindig hitt a természetfeletti erőkben, jövendölésekben, amivel a korabeli Rómában nem állott egyedül. A jóslat szerfelett megnövelte önbizalmát, hiszen most az istenek segítségében bízva kelhet útnak, és pályázhatja meg a szinte elérhetetlennek látszó consulságot. E jóslat későbbi életére is kihatott...

Marius praetorsága óta már hét esztendő telt el, és ilyen hosszú idő után aligha gondoltak arra, hogy consulságra pályázik. Nem is értett ahhoz, hogy fényes szónoki képességgel győzze meg hallgatóságát, hiszen ehhez már elegendő ideje sem volt. Nem volt alkalma arra sem, hogy a szokott módon a választók szavazatait személyesen kérje, felkeresse őket otthonukban. Sem elég tanult, sem elég gyakorlott nem volt ahhoz, hogy a Forumon zajló cselszövények között tájékozódjék, s az akadályokat ügyes mesterkedéssel elhárítsa.
A görbe utakat sem kedvelte, a szavazatvásárlás veszélyes útjára sem akart lépni. Joggal tarthatott attól, hogy optimata ellenfelei éberen figyelik minden cselekedetét, és akárcsak praetorrá választása után, bevádolják. Mariust féktelen becsvágy sarkallta, elhivatottságában meggyőződve állott a polgárok elé, és nagy hévvel adta elő beszédét. Akik még nem ismerték, meglepetéssel látták meglehetősen gondozatlan külsejét. Gyakran megmutatta izmos, tagbaszakadt testének háborúban szerzett sebhelyeit.

Beszédeiben nem szónoki babérokra vágyott, sokkal inkább vádaskodással akarta választói szavazatát elnyerni. És ez nem is volt nehéz feladat, csupán fel kellett frissíteni az emberek emlékezetében az előkelő senatorok korrupciós botrányait, a még el nem felejtett numidiai vereségeket, az optimata hadvezérek tehetetlenségét.
Noha a numidiai hadjárat a rómaiak szemében nem volt túl nagy jelentőségű, Italiától távol folyó csatározásnak számított, annak fontosságát még Marius fellépése előtt a néptribunusok kellően felnagyították, hogy a pellengérre állított optimaták bűneit, hadvezetésre való alkalmatlanságát bebizonyítsák.
Marius nem mulasztotta el, hogy beszédeiben a tekintélyes Q. Metellust, főparancsnokát, megvádolja, hírnevét megtépázza, és megismételte ígéretét: ha őt, Mariust, consullá választják, és megbízzák a hadjárat vezetésével, a szerencsétlen numidiai háborút hetek alatt befejezi, és a római nép esküdt ellenségét, Iugurthát láncra verve hozza Rómába. Bár a polgárság szívesen hallgatta Marius szavait, sokan rossz néven vették, hogy Metellust szidalmazza. (Ezeket a befeketítő rágalmakat hírneves földije, Cicero, később elítélte, mert - úgymond - igaz, hogy Marius consullá lett, de megcsúfolta a becsületet és az igazságot. Cic. Off. III 79.)

Marius megválasztása érdekében sorompóba léptek a lovagok, akik Africa tartományban élő üzletbarátaik kívánságára is, teljes befolyásukat latba vetették. Elérkezettnek látták az időt arra, hogy az optimatákon üssenek. De minden szónoklatnál, érvelésnél hatásosabb volt, hogy hír érkezett Metellus consultársának, M. Iunius Silanusnak vereségéről, akinek a seregére a kimberek súlyos csapást mértek, márpedig a kimberek közel voltak az italiai félszigethez.

A consulválasztás előtt a lovagok hírverése nyomán keményen ostorozták a tehetetlen optimata hadvezéreket, és ellentétként előtérbe helyezték Marius személyét. A római politikai életben szokásos módon a szemben álló felek, vérmérsékletüknek megfelelően, egymás becsületébe gázoltak, rágalmakat szórtak egymásra - mindez nem számított bűnnek, csak a választási hadjárat egyik eszközének.
Az optimaták alacsony származású, műveletlen embernek nevezték Mariust, aki viszont egyenként és összességükben mocskolta, sértegette az optimata senatorokat. A választás napján a római kézművesek, vidéki parasztok, Marius egykori katonái tömegesen sereglettek az urnákhoz, és Mariust fényes sikerrel az i. e. 107. évre consullá választották.

A popularis párt s vele együtt Marius diadalmaskodott! Fennen hirdették, hogy a consulságot mint valami hadizsákmányt elragadták a legyőzött nobilitastól, a nobilisek viszont sértődötten hangoztatták, hogy Metellus voltaképpen már le is győzte Iugurthát (és ebben volt is némi igazság), a numida király hatalmának összeomlása csupán rövid idő kérdése. Éppen ezért C. Gracchus egyik törvénye (Lex Sempronia de provinciis consularibus) alapján a senatus kijelentette, hogy az i. e. 107. év consuljainak azokba a tartományokba kell menniük, amelyeket még a választás előtt kijelöltek, és Africa nem szerepelt közöttük. Éppen ezért Metellus proconsuli tisztét meghosszabbították.
A felizgatott néppel szemben azonban a senatus tehetetlennek bizonyult. A popularisok a népgyűléssel törvényt hozattak, amely a numidiai háború főparancsnokságát elvette Metellustól, és azt Mariusnak adta. Csak most vált teljessé Marius diadala, csak így alázta porig Metellust és rajta keresztül a gőgös nobilitast!
Marius ezután nagy eréllyel hozzálátott a katonák toborzásához. A senatus, amely érthetően zokon vette Metellus meghurcoltatását, csak vonakodva járult hozzá, hogy nagyobb létszámú katonaságot állítson ki. Végül kénytelen volt engedni, mert az Africában küzdő legiók létszáma a háborús veszteségek következtében megcsappant, és azokat a teljes hadi létszámra kellett feltölteni.

Az új consul nemhiába töltött hosszú éveket a hadszíntereken. Pontosan ismerte az emberanyagot. A római katonaság zömében olyan polgárokból állott, akiknek bizonyos vagyona volt, hiszen a rómaiak szemében „a vagyon egyúttal az állam iránti hűség biztosítékául szolgált”. (Plut. Marius 9.) De éppen ez a polgárokból, jobbára italiai kisbirtokosok fiaiból toborzott katonaság az idők folyamán eltunyult, és amint azt Marius már Numantia alatt, majd pedig az africai hadseregnél tapasztalta, fegyelmezetlenné vált, a régi római katonai erényekből vajmi keveset testesített meg.
Marius mindenekelőtt a kiszolgált katonákat, a veteranusokat szólította fel, lépjenek újból - az ő parancsnoksága alatt - szolgálatba. Hiszen ezek a hadviselt férfiak már megszokták a tábor életmódját, a katonai szolgálat minden csínját-bínját ismerték. Ezekre az emberekre volt szüksége Mariusnak, belőlük akarta újonnan felállítandó legióit megszervezni. Sok veteranus szívesen lépett újból szolgálatba, mivel a régi kis italiai birtok megműveléséhez már nem fűlt a foguk, a hadizsákmányból és a jutalmakból annyit gyűjtöttek össze, hogy Rómában akartak élni, szórakozni, kárpótlást találni a harctereken eltöltött küzdelmes esztendők után. Vagyonkájuknak így hamarosan a nyakára léptek, a kisvárosi élet egyhangúságába pedig nehezen illeszkedtek be.

A senatus most már tűrte, hadd tevékenykedjék Marius a veteranusok között, hiszen hírek érkeztek Rómába az africai terep nehézségeiről, a kietlen vidékről, a váratlanul előbukkanó ellenség rajtaütéseiről. A szokatlan harcmodor, a kedvezőtlen életkörülmények nem hatottak lelkesítően a kiszolgált katonákra. Marius azonban ismerte embereit: kapzsiságukra építette a tervét. Megcsillogtatta előttük a várható nagy hadizsákmány lehetőségét, amelyet nagyobb erőfeszítés nélkül, rövid időn belül megszerezhetnek. Marius elérte a célját, mind több kiszolgált katona jelentkezett szolgálatra. De ez még nem volt elég!
Marius váratlanul „az ősi szokások (mores maiorum) ellenére” (Sall. Iug. 86, 2) éppen azokhoz a polgárokhoz fordult, akiknek nem volt vagyonuk, és ezért őket csak létszám szerint tartották nyilván (capite censi). Noha a törvény kifejezetten nem tiltotta katonai szolgálatra való igénybevételüket - a hagyományoknak megfelelően -, nem vették be őket a hadseregbe, csak ha a szükség parancsolta. (Polyb. Hist. VI. 19, 4; Livius X 21; Sall. Iug. 86, 2.) Különösen a mezőgazdaságból élő szegény emberek, béresek, zsellérek, főként Latium vidékének kitűnő emberanyaga hallgatott szívesen Marius csábító felhívására, és özönlött a toborzóhelyekre.

Marius olyan hadsereget szervezett, amelynek a katonáskodás nem alkalmi foglalkozása, hanem élethivatása; megélhetését nem csak a várható zsákmány, hanem a rendszeresen folyósított zsold is biztosította. Marius ezeket a nincsteleneket, akik még soha nem fogtak fegyvert a kezükbe, a több háborút végigharcolt veteranusok közé osztotta be. Szigorú fegyelemhez szoktatta az újoncokat, és ütőképes hadsereget hozott létre.
A harcosok hamarosan rájöttek, hogy a zsákmányt csakis a sikeres hadvezér biztosíthatja számukra. A hadvezér személye egyfajta hatóerővé lett, amely a katonákat a legviszont csalhatatlan biztonsággal megérezték, mennyire képes, meddig terjednek hadászati képességei. Ha rájöttek, hogy parancsnokuk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, a vállalt feladathoz hiányzik a rátermettsége, akkor a katonák beavatkoztak az események alakulásába.

Az évek folyamán a hadvezér és katonái között bizonyos patronuscliensi hűségviszony alakult ki, s ez a hadsereg félelmetes erejű fegyverévé lett - nem a köztársaságnak, hanem a sikeres hadvezérnek. Ennek a hadseregnek a megteremtése, minden hiányossága ellenére, Marius korszakos jelentőségű tette volt. Ez a római hadsereg nagy cselekedetekre volt képes, mégis később a római köztársaság végzete lett...

Metellust meglepte Marius consullá választásának a híre. Ide jutott a római közélet, hogy egy jöttmentet, egy homo novust a köztársaság legmagasabb polcára emelt! Ideig-óráig reménykedett, hogy meghagyják főparancsnoki tisztében, és a háborút győzelmesen befejezheti. Az utóbbi hónapokban lugurthára olyan súlyos csapásokat mért, hogy a király - nagy engedmények árán - csak szövetségese segítségében bízhatott már. Metellus kitartóan folytatta hadműveleteit, közben tárgyalásokat kezdeményezett Bocchusszal, hogy eltántorítsa Iugurthától.

És ekkor jött a hír, hogy leváltják, és utódja az új consul, Marius lesz. A büszke optimata könnyekre fakadt, amikor visszahívásáról értesült, annyira bántotta ez a megalázás. A hadműveleteket abbahagyta, de nem szakította meg tárgyalásait Bocchusszal. Marius megérkezését azonban nem várta meg, Rómába utazott és legatusát, P. Rutilius Rufust bízta meg, hogy adja át ő a hadsereget az új főparancsnoknak.
Rómában a senatus és a - bizonyára kellően felajzott - polgárság lelkesen Numidia meghódítójaként köszöntötte Metellust, sőt ezen a címen diadalmenetet is tarthatott. Q. Metellus azóta a Numidicus melléknevet viselte, sovány vigaszként az elszenvedett megaláztatásért. (Az optimata senatorok legalább a diadalmenet engedélyezésével boszszantották Mariust.) Metellust néhány esztendő múlva, i. e. 102. évre - unokafivérével, Metellus Caprariusszal együtt - censorrá választották. Így kapott elégtételt Q. Metellus...

Marius mindezekről még nem értesült, s teljes energiával belevetette magát a hadsereg megszervezésébe. Átvette Rutilius Rufustól az africai legiókat, és azokat kiegészítette az Italiából hozott csapataival. Az újoncokat hozzászoktatta a számukra ismeretlen terephez, kemény harcászati és fegyelmező gyakorlatokat végeztetett velük; az újoncok együtt gyakorlatoztak az africai hadsereg harcosaival. Bár a katonák rokonszenveztek Metellusszal, Mariust szerették, aki bőkezű juttatásokkal enyhítette szigorát.
Marius folytatta a tárgyalásokat Bocchusszal, de nem jutott vele dűlőre. A király nem tágított a Iugurthával kötött szövetségétől - Marius nem ígért eleget! Iugurtha máris területi engedményeket helyezett kilátásba, de Bocchus Numidia egész nyugati részét országához szerette volna csatolni. A rómaiak viszont máris elég nagynak tartották Mauretaniát, a király túl hatalmas volt, ezért nem akarták őt még erősebbé tenni. A tárgyalások elhúzódtak, és nem vezettek eredményre.

Marius kezdeti harci vállalkozásai sem hoztak sikert a római fegyvereknek. Iugurthával nem lehetett olyan könnyen elbánni, nem egyszerű katonai sétáról volt szó, miként azt ő - csakhogy Metellusnak rossz hírét keltse - mindenütt fennen hangoztatta. A sivatagi harcokban a numidák fölényben voltak, gyorsan száguldó lovasságukkal nyugtalanították, kifárasztották a módszeres harcokra kiképzett legionariusokat. Egy-egy sikeres rajtaütés után a numidák már el is tűntek a sivatag homokbuckái mögött.
Marius megváltoztatta taktikáját, és Metellus harcászati gyakorlatát követte. Sorra elfoglalta az ellenség támaszpontjait, megerősített helységeit (ezek az ő számára éppen olyan fontosak voltak, mint a numidáknak), és valamennyibe helyőrséget helyezett. Így gondolta Iugurthát meggyöngíteni, és nyílt ütközetre kényszeríteni, Iugurtha főereje azonban nem mutatkozott.

Marius i. e. 107. év késő nyarán elfoglalta a délre fekvő Capsa városát, a numida védőőrséget kardélre hányatta, a várost felégette, a lakosságot rabszolgának adatta el, a vételárból katonáinak szép jutalmat fizetett. Bár katonai szempontból Capsa elfoglalása nem jelentett nagy eredményt, az africai lakosságot megrettentette a rómaiak pusztítása, vérengzése.
A rómaiak - vagy éppen Marius - irgalmatlan bánásmódjára, C. Sallustius Crispus, a háború történetírója, mentséget keresett: „Ezt a hadijogba ütköző kegyetlenséget nem kapzsiságból vagy éppen a consul gonoszsága miatt hajtották végre, hanem azért, mert ez a város Iugurthának felettébb kedvezően, a mi számunkra pedig nehezen megközelíthetően feküdt, és ezt az ingatag, hitszegő népet eddig sem jó bánásmóddal, sem megfélemlítéssel nem lehetett féken tartani.” (Sall. lug. 91,7.)

Noha Capsa elfoglalása nem minősíthető jelentékeny fegyverténynek, arra mégis alkalmas volt, hogy Marius tekintélye katonái szemében megnőjön. Rómában élő hívei pedig gondoskodtak arról, hogy ezt nagy sikerként tüntessék fel, és így könnyűszerrel elérték, hogy Marius hadsereg-főparancsnoki tisztét a következő, i. e. 106. évre meghosszabbítsák.
Capsa elfoglalásával Marius mindenesetre annyit elért, hogy Numidia nyugati része, Adherbal egykori országa római ellenőrzés alá került. A téli hónapok alatt hadseregét részint pihentette, részint felkészítette a következő esztendei hadjáratra. Mindjárt az év elején Marius seregével megindult nyugat felé, hogy Mauretania határát, a Muluchafolyót elérje, és Iugurthát szövetségesétől, Bocchus királyságától elvágja.
Miközben legionariusai itt küzdöttek, Italiából jelentékeny segítség, nagyobb számú lovasság érkezett, hiszen erre volt Mariusnak a legnagyobb szüksége. A lovasság vezetője a hadiquaestor, Lucius Cornelius Sulla volt.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974