logo

XXVIII Novembris AD

Marius politikai pályafutásának kezdete

Gaius Mariust a katonai szolgálat ezekben a vészterhes időkben távol tartotta a forrongó Várostól. A szerencsétlen államférfi tragikus halálának híre nem érinthette közömbösen. Már Numantia falai alatt, a táborban megismerkedhettek, mivel C. Gracchus, Scipio Aemilianus főparancsnok szűkebb környezetéhez tartozott. Íme, a római nép valódi érdekét szolgáló legigazibb férfinak is el kell buknia, ha szándékai a maradi nobilitas érdekeit keresztezik!
Röviddel C. Gracchus meggyilkolása után tért haza Metellus hadserege a meghódított Baleari-szigetekről. Ekkor Marius leszerelt, kilépett a hadseregből, hogy a köztisztségek első lépcsőfokát, a quaestorságot megpályázza. Tudta, hogy működésének igazi területe a katonaság, ahhoz azonban, hogy vezető tisztséghez jusson, legalább praetorságot kell viselnie.

Amennyire otthon érezte magát a tábori életben, annyira bizonytalanul mozgott a Forumon. A katonák között szívesen élt, jól ismerte a legionariusok gondolkodását, azok bizalommal voltak hozzá, hiszen életmódja alig vagy mit sem különbözött az övékétől; akárcsak a többi sorkatona, ő sem nősült meg. Marius a táborban bíráló szemmel megfigyelte, hogy a senatori rendből kikerült parancsnokok között alig akadnak olyanok, akik hadászati ismeretekkel, képességekkel rendelkeznének, a szervezéshez pedig vajmi keveset értenek. Az előkelő fővezérek nagyúri nemtörődömséggel foglalkoztak a katonákkal, számukra a gyors győzelem, a dicsőség és nem utolsósorban a gazdag zsákmány volt a fontos.
Ugyanezek a férfiak a politikai életben szűk látókörűeknek bizonyultak. A nobilitas súlyosan kompromittálta magát a Gracchusok elleni erőszakos cselekedeteivel, a legésszerűbb reformok végrehajtásának ellenzésével, mivel azok anyagi érdekeiket sértették. A legkirívóbb visszásságokat sem voltak hajlandók orvosolni. A maradi nézeteket valló nobilisek öntelten a „legjobbaknak”, optimatáknak (optimates) kezdték magukat nevezni, akik megvédték a köztársaságot a nobilitas haladó politikusai, a popularisok mesterkedései ellen.
Noha a hagyományok még erősen éltek, felébredt a népben a jogos kétely, vajon alkalmas-e a nobilitas az állam vezetésére? Azok a kapcsok, amelyek a római társadalmat hagyományosan szorosra fűzték, meglazultak.

C. Gracchus halálának esztendejében, i. e. 121-ben lépett Marius a választók elé. A szavazók előtt már nem volt ismeretlen, hiszen egyhangúan választották meg katonai tribunusszá. Most, hogy az első jelentékenyebb köztisztségre, a quaestorságra pályázott, a Metellusok a maguk nagy tekintélyével és összeköttetéseivel támogatták a pályafutása kezdetén álló férfit. Marius ekkor már idősnek számított erre a tisztségre, legalább 35-36 éves lehetett. A fiatal nobilisek 25-26 éves korukban viselték a quaestorságot.
Az ismeretlen, lovagi családból származó Mariusnak előbb nehéz katonai szolgálatát kiválóan kellett teljesítenie, hogy az első lépcsőfokra léphessen. Marius nem volt jó szónok, jogi ismeretekre sem tett szert, hogy bárki érdekében beszédet tarthasson a bíróságok előtt, és ezzel bizonyos népszerűségre tegyen szert. Marius csak katonai érdemekre hivatkozhatott…

Marius quaestori ténykedéséről semmit sem tudunk. Valószínűleg Rómában maradt, nem küldték valamely hadra kelt sereghez hadi-questornak. A Városban, a többi quaestorral egyetemben, a kincstár felügyeletének szokásos munkáját végezte, az aerarium bonyolult ügykezelését a hivatásos, fizetett alkalmazottak, a scribák látták el. Mindenesetre Mariusnak alkalma volt a Városban mozognia, így ismertebbé vált, olyannyira, hogy megpályázta az i. e. 119. év egyik néptribunusi tisztségét.
A tribunus plebis tisztsége nem számított ugyan a szorosan vett magistraturák közé, de - mint a Gracchusok esetében is láttuk - nagy fontosságú volt. Ez a tisztség már az i. e. V. században jött létre, hogy a népet a patríciusok túlkapásai ellen megvédje, éppen ezért néptribunusszá csak plebeiusi származású férfit lehetett megválasztani. A néptribunusi tisztség révén a politikusok nagy népszerűségre tehettek szert, ezért mind több plebeius származású nobilis választatta magát tribunus plebisszé.

A néptribunus személye - hivatali esztendejében - sacrosanctus, „szent és sérthetetlen” volt. Ez idő tájt már tíz tribunust választottak, és így e tisztségekre olykor (mint éppen C. Gracchus és M. Drusus esetében láttuk) ellentétes politikai nézeteket képviselő férfiak kerülhettek. A néptribunusok leghatékonyabb fegyvere az intercessio, a közbelépés, a megakadályozás volt: minden hivatali, bírósági cselekményt, intézkedést a veto (megtiltom) szó kijelentésével meggátolhattak, a népszavazást megállíthatták, a törvényjavaslatokat levétethették a napirendről. Jogukban állott - a senatus jóváhagyásával - törvényjavaslatokat a népgyűlés elé terjeszteni, éppen ezért összehívathatták a senatust vagy a népgyűlést.
Nagy volt tehát a tribunusok hatalma, mert széles volt a jogkörük - ha élni tudtak vele. De az évszázadok során mind többen visszaéltek hatalmukkal, és nem a nép, hanem az uralkodó osztály érdekében vagy közvetve a maguk javára gyakorolták. A Gracchusok óta a nép immár szívesebben látta, ha a néptribunus nem nobilis származású, sőt bizonyos fokig a popularis politika folytatását várták tőle. Mariusnak ekkor még nem volt határozott politikai elgondolása, semmilyen határozott újításra valló törekvést nem árult el. Mindenesetre a nép számára tetszetős törvényjavaslatot terjesztett elő, a szavazó polgárok illetéktelen befolyásolása tárgyában.

Már egy korábbi, az i. e. 139. évből származó törvény (Lex Gabinia tabellaria) szabályozta a szavazások, választások titkosságát. Ezt két esztendővel később L. Cassius Longinus Ravilla törvénye a bíróságok szavazására is kiterjesztette. A szavazás, illetve a választás úgy történt, hogy a polgárok egy körülkerített területen (saepta, vagy tréfás elnevezéssel ovile: juhkarám) gyűltek össze, majd az emelvényen ülő magistratus előtt elhelyezett urnába dobták a szavazatot feltüntető táblácskát. Hogy a szavazó polgár az emelvényre feljusson, lépcsőn kellett egy gyaloghídra (pons) felmennie, azon áthaladva, ért az urnához. Az elnök mögött ment ki a saeptából, miután a szavazást elvégezte.
Marius azt javasolta, hogy a gyaloghíd legyen olyan keskeny, hogy amikor a szavazó azon áthalad, senki ne férkőzhessék a közelébe, ne ellenőrizhesse a szavazótáblácskát, és ne befolyásolhassa még az utolsó percben az állampolgári jogát gyakorló szavazót.

Bármilyen egyszerűnek és első pillantásra lényegtelennek látszik Marius törvényjavaslata, az voltaképpen a nobilisek ellen irányult, mert főként ők voltak azok, akik a választók illetéktelen befolyásolásával éltek, s különösen clienseik szavazatait akarták ellenőrizni. Éppen ezért az egyik consul, L. Aurelius Cotta azt javasolta a senatusnak, bírja rá Mariust a törvénytervezet visszavonására, ne engedje azt a népgyűlés elé terjeszteni. A vitában Marius is részt vett.
A harctereket megjárt katona határozottságával védte a maga igazát, és hajthatatlanul ragaszkodott javaslatához. Ekkor a másik consul, L. Caecilius Metellus Delmaticus (Metellus Baliaricus unokafivére) is beavatkozott a vitába, és consultársa véleményéhez csatlakozott. Marius haragra gyúlva, beszólította a senatus előtt álldogáló lictorait, és megparancsolta, hogy kísérjék börtönbe a consulokat! Metellus felszólította a jelenlevő többi néptribunust, lépjenek közbe, és akadályozzák meg Marius erőszakosságát, de egyikük sem élt veto jogával. Erre meg is volt az okuk. Hiszen a maradi senatorok most nem az alkotmányos jogokat, nem a törvényeket védték, csak a visszaélésekre módot nyújtó lehetőségüket akarták fenntartani. A népnek persze tetszett, hogy Marius ezzel a javaslatával megfricskázhatja a hatalmukat fitogtató senatorokat. A néptribunusok tehát bölcsen csendben maradtak. Attól tartottak, hogy eljátsszák népszerűségüket, ha behódolnak a senatusnak. Végül a senatus adta be a derekát, népgyűlés elé bocsátotta a törvényjavaslatot.

Marius tehát győzött, a népgyűlés pedig megszavazta a törvényt (Lex Maria de suffragiis). Marius dicsőségében sütkérezve távozott a Forumról. Alighanem örült annak is, hogy nem kellett valóra váltania fenyegetését, a consulok börtönbe kísérését, ami sok bonyodalmat okozott volna. Igy a Metellusokat sem haragította magára, akik mint nagy tapasztalatú politikusok nem is vették túl komolyan a túlbuzgó néptribunus hetvenkedését. Tudták, hogy a néptribunusok gyakran folyamodnak efféle hatásos eszközhöz, hogy a választók bizalmát el ne veszítsék.
Hamarosan Mariusnak módja nyílt arra, hogy ezt a fellépését jóvátegye, és a neheztelő senatorokat kiengesztelje. Erre szüksége is volt, hiszen jól tudta, hogy a további választásoknál még úgyis rászorul a senatorok támogatására. Az egyik néptribunus ugyanis azt a népszerűség hajhászó törvényjavaslatot terjesztette be, hogy a C. Gracchus intézményesítette gabonajuttatást tegyék még olcsóbbá.
A senatus ellenezte az indítványt. Arra hivatkozott, és némi joggal, hogy az indítvány nincs tekintettel a kincstár teherbíró képességére. Egyébként sem tetszett a senatoroknak, hogy valaki C. Gracchus örökébe akar lépni, sőt még túl is licitálja! Marius élt intercessiós jogával, és meghiúsította a törvényjavaslat tárgyalását.

A javaslatot tevő néptribunust nyilván nem is nagyon érdekeltetervezetének további sorsa, ő - gondolta - eleget tett annak, hogy a római nép úgy emlegesse, mint aki az ő érdekében valamit tenni akart. (Ha nagyon szívén viselte volna javaslata sorsát, azt némi módosítással újra a senatus elé terjeszti, és azután keresztülhajszolja.
De valószínűleg nem akart szembeszállni a senatorokkal, és kenyértörésre vinni a dolgot.) Mariusnak az eset mindenképpen használt. Lépését a senatorok helyeselték, a nép pedig úgy ítélte meg, mint aki a köztársaság igazi érdekeit védelmezi. Marius tekintélye megnőtt, de nem volt elég jártas a római politika útvesztőiben, s ezért hamarosan saját kárán kellett tapasztalnia, hogy a nobilitas ármányával a jövőben számolnia kell.

A népszerűségnek megvannak a maga határai, s ezt most Mariusnak is meg kellett tanulnia. Eddig három ízben állt a választók elé, és mind a három alkalommal fényes sikerrel választották meg. Ezért most elhatározta, hogy megpályázza az aedilisi tisztséget, ámbár ennek betöltését a hagyományos jogszokás nem kívánta meg a későbbi pályafutáshoz.
Az aedilis tisztsége kitűnő alkalmat adott a kezdő politikusoknak arra, hogy igazolják rátermettségüket a magasabb magistraturák viselésére, és népszerűségre tegyenek szert. Az aedilisek egyfelől a Város alsóbb fokú igazgatását látták el, másfelől ők szervezték meg a közellátást, rendezték az ünnepi játékokat. Természetesen ezekhez pénzre volt szükség, mert a nép szinte megkövetelte az aedilistől, hogy a hivatalosan rendelkezésére bocsátott pénzen felül költekezzék - a sajátjából! Úgy látszik, Mariusnak ekkorra már volt annyi vagyona, hogy e költséges tisztség betöltésére vállalkozzék.

A római közjog kétféle aedilisi tisztséget különböztetett meg: a curulis aedilisét, amelyre patríciusokat választottak meg, és az aedilis plebisét, amire plebeiusok pályázhattak. Az évszázadok során a különbségek elmosódtak, bármelyik tisztségét elnyerhette plebeius, de a curulisi aedilis tekintélyesebbnek számított.
Nos, Marius erre pályázott, és - megbukott! Most habozás nélkül, még aznap aedilis plebisnek jelöltette magát, és a választáson ismét megbukott. A szavazók rossz néven vették önhitt fellépését, indulatos viselkedését, mert a jelöltektől szerény, a szavazatokért szinte esdeklő magatartást vártak.

Marius visszavonulásra kényszerült. Néhány évig meghányta-vetette magában, hogyan kell viselkednie, eljárnia, ha a következő magistraturát, a praetorságot el akarja nyerni. Alig hihető, hogy ez a serény férfiú a magányt választotta, ahol tétlenül pihent hamar hervadó szerény számú babérjain, és nyugodtan elmélkedett a nép hangulatának változásán. Rájött, hogy szüksége van támogatókra, barátokra, nem csupán a lovagrenden belül - ahová származása révén tartozott -, hanem a senatorok között is. Hamarosan baráti viszonyt létesített bizonyos Cassius Sabaco senatorral, aki nem a legjobb hírnévnek örvendett.

Marius i. e. 116-ban jelöltette magát, de most már a praetorságra. A választáson majdnem megbukott, a megválasztottak közül ő került az utolsó helyre, vagyis ő kapta a legkevesebb szükséges szavazatot a pályázók közül. Rövidesen választási visszaélés, szavazatvásárlás (ambitus) címén vád alá helyezték. A vád egyik fő érve az volt, hogy a szavazók számára bekerített helyen, az ovile vagy saepta korlátain belül észrevették Cassius Sabaco egyik rabszolgáját (márpedig rabszolgának itt semmi keresnivalója nem volt!). Ebből a vádló arra következtetett, hogy a senator valamilyen meg nem engedett segítséget nyújtott Mariusnak. Ez bizony gyenge vád volt.
Cassius Sabaco azzal védekezett, hogy a nagy hőségben megszomjazott, és rabszolgájával friss ivóvizet hozatott magának, miután pedig a vizet elfogyasztotta, a rabszolga azonnal elhagyta a saeptát. A vád nem volt kellően megalapozott, ezért előre kitervelt furfanggal akarták megszégyeníteni a nép előtt Mariust, az újonnan megválasztott praetort.
A vád képviselője a bíróság elé idézte Gaius Herenniust, tanúskodjék Marius ellen. Midőn a bíró felszólította a nobilis Herenniust, adja elő tanúvallomását, ő ezt megtagadta. $s most következett az a jelenet, amellyel a nobilisek Mariuson ütni akartak. Herennius a bíró felszólításának nem tett eleget, megtagadta a tanúvallomást, az ősi Tizenkét Táblás törvényre hivatkozva kijelentette, hogy rendes bírósági eljárás során patronus nem kötelezhető arra, hogy cliensét terhelő tanúvallomást tegyen. Herennius arra utalt, hogy mind Marius szülei, mind Marius maga is a Herennius család régi cliensei. A bíróság ezt az előre kitervelt érvelést elfogadta, és elállt Herennius tanúskodásától.

Marius számára valóban nem volt közömbös, hogy a hagyományokat tisztelő, az ősöket állandóan figyelemmel kísérő római nép szemében ő, az újonnan megválasztott praetor afféle cliens, és csak így szabadul meg az elmarasztaló ítélettől. Marius ezért válaszában nem is vitatta, hogy mind családja, mind ő maga is a Herenniusok cliensei voltak! Marius talán tudott is az ellene kieszelt cselszövényről (Rómában semmi nem maradt titokban), és már előre felkészült a válaszra: akit hivatala, tisztsége révén megillet a curulisi díszszék, annak cliensi viszonya megszűnik. Márpedig a praetor curulisi széken ülve bíráskodott. Így tehát Herennius vallomást tehet ellene - ha tud.
Marius válasza önérzetes volt, s a hagyományok szellemében, helyesen érvelt. Ennek ellenére, a nobilisek cselszövése következtében ügye nem állott kedvezően. Marius joggal aggódott, hogy ha elmarasztalják, megfosztják nehezen megszerzett praetori tisztétől. Ez pedig csaknem egyértelmű lett volna további politikai pályafutásának kettétörésével. A tárgyalás utolsó napján az esküdtek szavazatai egyenlő arányban oszlottak meg Marius ellen és mellett, és ilyen esetekben az ítélet felmentő volt.

A nobilisek azonban mégsem akarták, hogy az ügy egészen elsikkadjon. Az i. e. 115. esztendő egyik censora, L. Caeciliius Metellus Diadematus (Metellus Baliaricus testvére) az említett vádak alapján Cassius Sabacót kitaszította a senatusból. Valami alapja mégis lehetett annak a vádnak, hogy Cassius Sabaco kifogásolható erkölcsű, mert a censornak nagyon meg kellett fontolnia súlyos határozatát. Mindenesetre ezzel a Metellusok figyelmeztették Mariust, óvakodjék családjukkal szembehelyezkedni. Ez még nem jelentette azt, hogy kapcsolatukat az új praetorral megszakítják, de a túlságosan népszerű emberektől, amilyenné Marius még válhat, tartottak. Az optimaták mindegyikükben egy új Gracchust gyanítottak...

Marius tehát praetorságát súlyos kudarccal kezdte, mivel felmentése nem volt egyhangú. Mariust a nobilisek vérig sértették. Hiszen így is aránylag későn, negyvenéves korában nyerte el ezt a tisztséget, ilyen korú nobilisek ekkor már consulságot viseltek. A Marius-féle homo novus számára a praetorság volt a legmagasabb polc, amelyre felkapaszkodhatott. Most már mindenesetre a senatori rendbe tartozott, és ha majd fia születik, annak számára az előrejutás könnyebb lesz.
A praetori tiszt ellátása Marius számára nem volt könnyű feladat. Hogyan állhatja meg a helyét Róma jogszolgáltatásának egyik legmagasabb állásában, holott kellő jogi tudással alig rendelkezett. (A választáson ez a körülmény édeskeveset nyomott a latban.) A legtöbb köztisztségekre pályázó fiatalember abban a korban sajátította el a jogtudomány elemeit és az ehhez nélkülözhetetlen szónoki tudást, amikor Marius Rómáért harcolt, sebeket és kitüntetéseket szerzett. Számos ifjú politikus éppen azzal vált híressé és népszerűvé, hogy ismert államférfiakat, miután tisztüket letették, bevádolt, vagy védőként csillogtatta szónoki tehetségét, jogi ismereteit.

A jogtudományban gyakorlatlan praetorok számára nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak a praetori scribák. A scribák, csakúgy mint a quaestori hivatalnoktársaik, illetményben részesültek, állandó hivatalnokok voltak, az évente váltakozó praetorokkal szemben ők képviselték a bíróságokon a folyamatosságot. Ismerték a régóta húzódó jogvitás ügyeket, a beérkezett kereseteket előkészítették, véleményezték, és ha kellett, jogi szakvéleménnyel is szolgáltak. Akárcsak a quaestori scribák, töviről-hegyire ismerték az ügykezelés rendjét, a jogi elveket, és éppen ezért nélkülözhetetlenek voltak. A legtöbb praetor és quaestor nem boldogulhatott a scribák nélkül, hiszen a politikai élet bonyodalmai szinte teljesen igénybe vették őket.
Az új praetor hivatalának elfoglalása után közzétette azokat a jogelveket, amelyek értelmében majd legfőbb bírói tisztét gyakorolja. De ezt valójában csak azok a jogtudósok tették, akik a magánjog területén valamilyen újat akartak és tudtak alkotni. A legtöbb praetor egyszerűen bejelentette, hogy elődje joggyakorlatát követi.

Nyilván így cselekedett C. Marius is. A praetorok feladatait bizonyára csak akkor látta el, ha erre szükség mutatkozott, egyebekben a scribákra hagyatkozott. Így több ideje maradt arra, hogy a Forumon tartózkodjék, és népszerűségét növelje. Itt találkozott régi, kiszolgált obsitosaival. A veteranusokkal inkább tudott szót érteni, mint a senatorokkal. A nyíltszívű katonák szerették egykori feljebbvalójukat, aki megkövetelte ugyan a fegyelmet, de soha nem volt gőgös, mint a senatori rendből való főtisztek. A hajdani legionariusok sokat meséltek szomszédjaiknak, ivópajtásaiknak Mariusról, aki - íme - nemcsak a hadszíntéren, hanem, az előkelőek minden fondorlata ellenére, a közéletben is megállta a helyét.

Most már Marius is óvatosabb lett. Még voltak céljai, be nem vallott tervei. Ezért óvakodott az optimatákat megbántani, ezért nem akart praetorságából politikai tőkét kovácsolni. Marius praetori esztendeje eseménytelenül zajlott le, és minden bizonnyal szívesen látta, hogy tisztsége letelte után Hispania Ulterior tartományba utazhat, hogy azt propraetori minőségben kormányozza. Most már nem egy csapategység, hanem egy egész sereg főparancsnoka lett.

A több esztendeig tartó hispaniai katonáskodás után sem a tartomány, sem népei, sem a felmerülő kérdések nem voltak idegenek számára. Az Iberiai-félszigetnek még számos néptörzse gyakran nyugtalanította a római hódítókat, akik éppen ezért nem tudták a tartományt zavartalanul kiaknázni, és így Hispania minden gazdagsága ellenére sem nyújtotta azt, amit vártak.
A váratlan rajtaütések, a községekbe be-betörő csapatok ellen a római katonaságnak meg kellett védenie a nagyvállalkozók itteni telepeit, bányáit, kereskedelmi kirendeltségeit. Minthogy Marius a lovagrendből emelkedett ki, és korábban, mint említettük, maga is publicanus volt, feltehető, hogy üzletbarátaitól különféle megbízatásokat kapott. Jónak látta, ha a vagyonos és ezért jelentékeny befolyással rendelkező lovagoknak szolgálatokat tehet.

A lovagrendi üzletembereket főként Hispania gazdag fémlelőhelyeinek kiaknázása érdekelte. A punok legyőzése, a tartomány megszervezése után a római vállalkozók mindjárt rátették a kezüket a hispaniai bányákra. A leggazdagabb ezüstbányák Carthago Nova (ma: Cartagena) közelében, nem a Marius gondjaira bízott tartományban, csak a határán feküdtek. Ebben a provinciában voltak Corduba dús rézbányái, erről az i. sz. I. században az idősebb C. Plinius így írt:
„A leghíresebb réz a mariusi, amelyet cordubainak is neveznek.” (Min. N. H. XXXIV 2, 4.) Ha tehát a rezet Mariusról nevezték el, kellett, hogy valami köze legyen ezekhez a bányákhoz. Említésre méltó, hogy a tartomány egyik hegyvonulata az ókorban az ő nevét viselte: Montes Mariani.

A rómaiak felfogása szerint a tartományok erőteljes kiaknázása, földjének, természeti kincseinek, sőt lakosságának kizsákmányolása természetes és ezért megengedett volt, hiszen a fegyverrel (vagy akár békés úton is) megszerzett provinciát a római nép birtokának (praedium populi Romani) tekintették. Csak akkor figyeltek fel a tartományban elkövetett visszaélésekre, ha ezek már római megítélés szerint is túlzottak voltak.
A tartomány kizsigereléséért inkább a helytartókat, mint a sokkal vétkesebb publicanusokat vonták felelősségre, hiszen utóbbiak a köztársasággal szabályszerű üzletet kötöttek a provincia jövedelmeinek a behajtására. A helytartó túlzásba menő harácsolása azonban a jó erkölcsökbe ütközött, és ezért majdnem mindig akadt olyan feltűnésre vágyó fiatal politikus, aki a hazatért proconsult vagy propraetort zsarolás címén bevádolta.

Alighanem Marius hispaniai tevékenységét több optimata is figyeltette, de egy ellensége sem tudott róla valami becsületbe vágót mondani. Tisztességesen kormányozta provinciáját. A sok gyalogolás nehezére eshetett, főként lóháton vagy gyaloghintón közlekedett Hispaniában, és bizonyára a hegyekben bővelkedő tartománynak tulajdoníthatta, hogy lábszárait viszeres daganatok rútították el. Elhatározta, hogy műtétnek veti alá magát.
A helyi érzéstelenítést az ókorban még nem ismerték, a beteget rendszerint megkötözték, hogy a sebészorvost munkája közben ne zavarja. Marius nem hagyta, hogy megkötözzék. Egyik lábát odatartotta a sebésznek, és moccanás nélkül tűrte a rettenetes fájdalmat. „Mikor az orvos a másik lábán is szerette volna ugyanezt a műtétet elvégezni, Marius nem vállalkozott rá, és így szólt: Úgy látom, hogy a gyógyulás nem éri meg a vele járó fájdalmat.” (Plut. Marius 6.)

A helytartói esztendő letelte után Marius visszatért Rómába. Élete első szakasza lezárult. Több mint négy évtizedet tisztességben, becsületben töltött el, bátor katonához méltóan vágott neki a számára meglehetősen idegen területnek, a politikának. De itt más játékszabályok voltak érvényesek, mint a tábori életben, és ezek között Marius nem mozgott otthonosan. A politikai élet akadályai között még az erre nevelt nobilisek is gyakran bukdácsoltak, sőt el is buktak, Mariusnak azonban sikerült a csapdákat kikerülnie. Most, hazatérve - mi mást is tehetett volna? -, várt, amíg eljön a nap, amikor ismét előléphet...


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974