logo

XXVIII Novembris AD

Africai bonyodalmak

Karthago végleges legyőzése után, a nagy ellenség országának egész területéből, amint ezt már említettük, a köztársaság Africa provincia néven új tartományt hozott létre, és a birodalomhoz csatolta. Még a pun háborúk folyamán a rómaiak kapcsolatba kerültek a Karthagóval szomszédos numida királysággal, s most - a változott helyzetben - szívesen látták, hogy a harcias nép védelmet nyújt a tengeren túli tartománynak.
A numidák országa Afrika északi partja mentén terült el, és a Mulucha-folyótól Kyrenaikáig terjedt (vagyis a mai Marokkótól Libyáig érő sávon feküdt, amibe csak Tunézia, az akkori római tartomány nem tartozott bele).

A numidák királya, Masinissa ügyes, merész politikával alakította ki ezt a nagy országot. Nem csupán jó hadvezérnek, hanem előrelátó államférfinak is bizonyult. Felismerte, hogy mind ő, mind népe számára előnyösebb a távoli, de terjeszkedő Róma, mint a közeli de több ízben vesztes, még mindig erős Karthago mellé állni.
Az africai kontinensen - úgy látta - Róma kisebb veszélyt jelent számára, mint Karthago állandó, fenyegető jelenléte. Masinissa átvette a punoktól, ami népe számára hasznos volt, így megtanította őket a karthagóiak fejlett mezőgazdasági kultúrájára. Görög, római és italiai kereskedőket hívott az országba, hogy azok városokat alapítsanak, megismertessék a numidákkal a hellenisztikus műveltséget és civilizációt, s megvásárolják és exportálják az ország termékeit. Fővárosában, Cirtában (ma Constantine) számos görög családot telepített le, hogy innen sugározzék szét országába a görög kultúra.
Masinissa, Scipio Africanus egykori fegyvertársa, kilencvenéves volt, amikor Scipio Aemilianus megjelent Afrikában, hogy a harmadik pun háború befejezéseképpen megvívja Karthagót. Amikor a római hadvezér meglátogatta, Masinissa már haldoklott. Végrendeletében királyságát felosztotta gyermekei között, ás a végrendelet végrehajtásával Scipio Aemilianust bízta meg.

Az agg uralkodó nem csupán törvényes fiairól, hanem számos, házasságon kívül született gyermekéről is gondoskodott. Scipio azonban úgy látta helyesnek, ha az országot a három törvényes fiúutód között osztja fel, és nem aprózza fel kis fejedelemségekre. Azt gondolta, hogy Róma három királlyal könnyebben boldogul majd, mint több, nem éppen mindig megbízható, egymás közt is viszálykodó fejedelemmel.
Masinissa három fia közül kettő hamar meghalt, a legidősebb, Micipsa ismét egyesítette az országot. A királyt azonban inkább a görög tudomány érdekelte, mint országlásának gondjai. Minthogy két fia még túl fiatal volt, hogy megossza velük az uralkodás feladatait, öccsének törvénytelen fia, Iugurtha - vele már Numantia ostrománál találkoztunk - a királyi udvarban mind nagyobb befolyáshoz jutott. Numantia elfoglalása után, Scipio Aemilianus dicsérő levéllel küldte haza, a királyhoz. Már ezért is, és természetesen ügyessége, eszessége miatt is Micipsa mindinkább reá bízta az államügyek intézését, sőt fiává fogadta.
Midőn a király i. e. 118-ban meghalt, országát két törvényes fiára, Adherbaira és Hiempsalra, valamint fogadott fiára, Iugurthára hagyta. Iugurtha idősebb, tapasztaltabb, jóval ravaszabb volt, mint a heves, kevély Hiempsal, vagy a jóhiszemű, békés természetű Adherbal. Így a közös kormányzás hamarosan kátyúba jutott. Sőt! Egy vita alkalmával Hiempsal vérig sértette fattyú testvérét, mire Iugurtha eltétette láb alól. Ezzel a királyság vezető rétege megoszlott, a két uralkodó hívei polgárháborúra készülődtek. Adherbal a római senatus támogatását kérte. Ő maga utazott Rómába, hogy ügyét személyesen adja elő.
Iugurtha jónak látta, hogy sok pénzzel, kinccsel ellátott követeket küldjön Rómába. Ismerte a rómaiakat, tudta, hogy a pénz csábítóerejének csak kevés ember bizonyul ellenállónak. Még Numantia ostroma alkalmával több előkelő rómaival kötött barátságot, pontosan tudta tehát, kire építhet, kihez forduljanak a követei. Minderről Adherbal is tudomást szerzett, s ezért ő is felkészült, hogy a befolyásos senatorok pénzes ládáit megtöltse.

Nem volt titok, hogy Rómában a szépen csengő arany a legkiválóbban előadott érveknél is hatásosabban szól. Valószínű, hogy mind Iugurtha, mind Adherbal „érvei” egyforma súllyal estek latba, és ezért a senatus úgy döntött, hogy az országot kettejük között meg kell osztani, hiszen a megosztott királyság Róma számára kisebb gondot okozott, mint az egységes, erős Numidia.
A senatus tíz senatorból álló bizottságot küldött Africába, hogy Numidia helyzetét a helyszínen tanulmányozza, és a felosztásról döntsön. A küldöttség vezetője L. Opimius, éppen ama gőgös optimata volt, aki consulként C. Gracchus vesztét okozta. Minden kevélysége ellenére sem volt megingathatatlan jellem, a numida aranyaknak sem ő, sem másik kilenc társa nem tudott ellenállni.
Úgy osztották meg az országot, hogy a keleti, a római tartománnyal szomszédos területet a kevésbé veszedelmesnek tartott Adherbal kapja, viszont a veszélyesebbnek látszó lugurthának juttatták a nyugatra fekvő országrészt. Iugurtha elérte, hogy Hiempsal halála megtorolatlan maradjon...

A senatus döntésével egyelőre mind a két király megelégedett. Hiszen Adherbalnak jutottak a gazdag városok, közöttük a fontos kereskedelmi központ, Cirta és a kikötővárosok, de Iugurtha sem panaszkodhatott, mert királysága termékeny mezőgazdasági területekben bővelkedett, amelynek lakosai kitűnő harcosok, remek lovaskatonák voltak. Jó ideig - kisebb határvillongásoktól eltekintve - béke honolt a két numida országban. A néhány nyugodt esztendőt Iugurtha arra használta fel, hogy háborúra készüljön. Egy szép napon seregével betört a szomszédos országba, majd nyílt ütközetben legyőzte Adherbal csapatait, és a királyt is futásra kényszerítette.
Adherbal segítséget kérő követséget menesztett Rómába, majd bezárkózott a jól megerősített Cirtába. A város erős falainak, az ott élő római és italiai kereskedőknek, valamint alkalmazottaiknak, továbbá az oda menekült hadsereg maradványának köszönhette, hogy ellenállhatott Iugurtha ostromának.

Adherbal követei annyit elértek, hogy a senatus három fiatal senatort küldött a viszály vizsgálatára és a közvetítésre. Szokás volt Rómában, hogy olyan ügyekben, amelyeknek a senatus nem tulajdonított nagyobb fontosságot, kisebb tekintélyű, fiatal senatorokat bíztak meg a követség ellátásával.
A senatus ragaszkodott ama korábbi döntéséhez, amely a numidák országát két részre osztotta; felhívta Iugurthát, szüntesse meg az ellenségeskedést, és vonuljon vissza a maga országába. Iugurtha biztosította a követeket engedelmességéről, de kijelentette, hogy a senatusnak nincs igaza, Adherbal az életére tör, ő csak a maga igazáért küzd, és éppen ebben akarja őt a senatus megakadályozni. Egyébként pedig követeket meneszt Rómába, akik eljárását majd a senatus előtt igazolják. Mivel a fiatal senatoroknak nem állt megfelelő eszköz rendelkezésükre, hogy a senatus álláspontjának érvényt szerezzenek, hazautaztak.
A senatus pedig nem tett semmit. Sorsára bízta Adherbalt, akit Iugurtha Cirtában tovább ostromolt. Bár Iugurtha a várost szoros ostromgyűrűbe fogta, Adherbalnak sikerült két merész alattvalóját Rómába szöktetnie.

A senatus végre elhatározta, hogy a nagy tekintélyű M. Aemilius Scaurust egy másik senatorral együtt Iugurthához küldi. Mikor ez Iugurtha tudomására jutott, még hevesebben ostromolta Cirtát, hogy azt elfoglalja, és a követséget már kész tények elé állítsa. Cirtában a helyzet kétségbeejtővé vált.
A védők rábírták Adherbalt, adja fel a tarthatatlan várost. Iugurtha serege bevonult Cirtába, a királyt elfogták, és halálra kínozták, a numida védősereget, valamint sok római és italiai polgárt kardélre hánytak, a dús királyi kincstárt pedig lefoglalták. Közben Iugurtha Uticában, mintha mi sem történt volna, a római követekkel tárgyalt, akik dolguk végezetlen hazatértek.

Rómában óriási felháborodást keltett Cirta bevételének a híre. Felbőszültek, hogy római polgárokat lemészároltak, jelentékeny kereskedelmi érdekeltségeket elkoboztak. Cirta elfoglalását Iugurtha kihívásának tekintették, és a közvélemény feltételezte, hogy ezt a király csak úgy tehette meg, ha közötte és a vezető senatorok között titkos megállapodás jött létre. Különösen a lovagokat gerjesztette éktelen haragra a senatus tehetetlensége, nemcsak azért, mert Róma tekintélyét lejáratta, hanem azért is, mert féltették a kereskedelmi érdekeltségek elvesztését.
Túl a gazdasági érdekeken, amelyek csak egy Viszonylag kisebb kört érintettek, a rómaiak szunnyadó önérzete és büszkesége is felébredt, hogy egy távoli „barbár” kis nép fittyet hány Róma akaratának. Nem akart olyan uralkodót látni az ország trónján, akinek önállósági törekvései a római köztársaság érdekeit sértik. Iugurtha módszerei felháborították azt a városi népet, amely - úgy látszik - már megfeledkezett arról, miként pusztították el a Gracchusokat és híveiket! Iugurtha sem cselekedett másként, ő csak azt tette, hogy gátlástalanul kihasznált minden általa ismert és nem titkolt lehetőséget. Sikerei otthon még népszerűbbé tették, hiszen ismét egyesítette Numidiát, és hatalmát megszilárdította.

Rómában a nép magának követelte az africai politika irányítását, vegyék el a senatorok01, mert nem éppen ok nélkül, azt vélték, hogy Iugurtha megvesztegette őket. Bár a senatus egy része kétségtelenül korrupt volt, de nem egy politikus szem előtt tartotta a köztársaság hatalmi érdekeit. A népgyűlés nem láthatott világosan minden körülményt, s szívesen hallgatta C. Memmius néptribunust, ezt a „keserűen és éles hangon vádló” férfiút (Cic. Brut. 136), aki hevesen ostorozta a senatust, s azt követelte, üzenjenek hadat a trónbitorló, gyilkos királynak, sőt vád alá helyezéssel fenyegette meg a gyanússá vált senatorokat.
A megfélemlített senatus kényszerhelyzetében, a közvélemény nyomására, engedményeket tett - az üzletembereknek. A senatus le akarta szerelni a C. Memmius mögött álló, érdekeikért aggódó lovagokat, és ezért megbízta az egyik consult, L. Calpurnius Bestiát, hogy hadsereggel támadja meg az egyesített Numidiát.

L. Bestia legatusaként M. Aemilius Scaurust vitte magával, aki jól ismerte az előzményeket. Mind a ketten azon voltak, hogy a senatus döntését ne fegyverekkel, hanem tárgyalásokkal juttassák érvényre. A jó katona hírében álló consul rövid, fegyveres „séta” után békét kötött Iugurthával, ami csak a ravasz királynak volt előnyös, hiszen meghagyta birtokában az egész országot, csupán csekély összegű hadikárpótlást kellett fizetnie. Rómában természetesen azonnal elterjedt a hír, hogy a numida mind a consult, mind kíséretét megvesztegette.
C. Memmius ezután megakadályozta a békeszerződés jóváhagyását, sőt azt javasolta, hogy rendkívüli bíróság vonja felelősségre a megvesztegetéssel gyanúsított senatorokat. Még Iugurthát is megidéztette, hadd derüljön az ő tanúvallomásából végre fény a békeszerződés létrejöttének gyanús körülményeire.

Róma népe, főként a lovagok és a popularis nobilisek nagy érdeklődéssel várták a tárgyalást, azt remélték, hogy az optimata senatorokat most nyilvánosan árulónak bélyegzik. Már előre dörzsölték a tenyerüket, a senatorok pedig megrémültek a popularisok szította izzó hangulattól. Iugurtha menlevéllel Rómába érkezett, és ezért az érdekeltek mindent elkövettek, hogy a leleplezéstől megmeneküljenek.
Midőn Iugurtha a bíróság előtt tanúvallomást akart tenni, egy megvesztegetett néptribunus közbelépett, és megtiltotta a királynak, hogy beszéljen. A gyanúba keveredett Bestia, Scaurus és a többi senator megszabadult a botránytól, Memmius vádindítványa pedig összeomlott.

Iugurtha egyre kihívóbban lépett fel a Városban. Látta, hogy pénzzel mindent elérhet. Már odáig merészkedett, hogy a popularisok által támogatott numida trónkövetelőt, Masinissa egyik unokáját, Rómában meggyilkoltatta, az orgyilkost pedig megszöktette. Ezek után ő is jobbnak látta, ha elhagyja a Várost. Távozásakor mondott szavai híressé váltak: „Eladó ez a város, és hamarosan elvész, ha egyszer vevőre talál.” (Urbem vena1em et matura perituram, si emtorem invenerit.” Sall. Iug. 35, 10.)

A popularisok annyit azonban mégis elértek, hogy az optimaták belássák: a háborút nem lehet elodázni. Az i. e. 110. év egyik consulját, Spurius Postumius Albinust utasította a senatus, hogy hadsereggel támadja meg Numidiát, és a korrupciós vádak tisztázására vizsgáló bizottságot jelöljenek ki. Rómában a numidiai háborút afféle gyarmati büntető hadjáratnak tekintették, egy jó képességű, tiszta kezű hadvezérnek legióival hamar fel kell számolnia a szégyenteljes helyzetet. De nem így történt. Lovasság támogatása nélkül a nehéz fegyverzetű és ezért lassabban mozgó legionariusok kevés sikerrel hadakoztak, a gyors numida lovassággal nem vehették fel eredményesen a küzdelmet.
A consul mégis valami csekély területi nyereségre tett szert. Ekkor Iugurtha bevált módszeréhez folyamodott: tárgyalást javasolt, amit sikerült addig elhúznia, míg a consulnak Rómába kellett utaznia, hogy a választási népgyűléseken elnököljön. Helyettesként öccsét, legatusi minőségben megbízta a hadműveletek folytatásával. Iugurtha azonban Aulus Albinust becsalta a sivatagba, ott rátámadt, és olyan súlyos vereséget mért csapataira, hogy a lefegyverzett legionariusok kénytelenek voltak a király megszégyenítő békefeltételeit elfogadni.

Egész Róma felzúdult. Gyalázat érte a római fegyvereket, mert nem egyenrangúnak tekintett ellenségtől kaptak ki a római legiók! A senatus nem fogadhatta el Iugurtha béke feltételeit, és úgy döntött, térjen vissza Sp. Albinus, most már proconsulként Africa provinciába, és köszörülje ki a csorbát. Ezt a határozatot a néptribunusok hevesen ellenezték, s úgy határoztak, hogy az i. e. 109. év consulja, a kitűnő hadvezér hírében álló Quintus Caecilius Metellus menjen Africába, fejezze be most már mielőbb ezt a szerencsétlen háborút, a másik consul, M. Iunius Silanus pedig vonuljon seregével az északi határokat nyugtalanító kimberek ellen.

A popularisok annyit mindenesetre elértek, hogy több kompromittált optimatát elítéltek, és száműzetésbe küldtek. A lovagok kárörvendve nézték, miként állnak bíróságaik előtt megszégyenítve a gőgös senatorok, hogy méltó büntetésben részesüljenek. Az optimaták elcsüggedtek. Nemcsak társaik meghurcolása bántotta őket, hanem az is, hogy ahová tekintettek, kudarc érte a köztársaságot.
Észak felől barbár törzsek veszélyeztették a galliai tartományokat, Kisázsiából is aggasztó hírek érkeztek, sőt mind több rabszolgafelkelésről beszéltek. Mindenütt szinte megoldhatatlannak látszó kérdések tornyosultak. A Forumon nőttön-nőtt az elégedetlenség, a válsághangulat.

Ezekben a vészterhes években az a férfiú, aki majd kivezeti Rómát a zűrzavaros helyzetből, törvényeivel a köztársaság, különösképpen a senatus tekintélyét visszaállítja, Lucius Cornelius Sulla, az előkelő patrícius nemzetség lecsúszott családjának sarja, ledér társaságban töltötte idejét...

Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974