logo

XXVIII Novembris AD

A hódítás gondjai és a Hispaniai háborúk

A fiatal C. Marius tehát maga mögött hagyta Arpinum ódon falait, Rómába utazott, hogy a hadseregben próbáljon szerencsét. Mariusnak ez az elhatározása nem volt kilátástalan. Róma, ámbár ez idő tájt már kivívta magának azt a pozíciót, amelynek révén a Földközi-tenger térségének első katonai hatalma lett, mégis szünet nélkül hadban állott a szomszédos országok, népek valamelyikével.
Még mindig akadtak országok, amelyeket a köztársaság terjeszkedési vágya meghódítani kívánt. Róma vezető körei úgy vélték, hogy hol ennek, hol annak a népnek puszta léte is már a birodalom határainak biztonságát veszélyezteti, és ez elegendő ürügy volt ahhoz, hogy a római seregek szinte megszakítás nélkül távoli vidéken harcoljanak, földet, vagyont szerezzenek maguknak, jövedelmet az államkincstárnak, az aerariumnak. Pedig Rómának megvoltak a maga súlyos belpolitikai gondjai, amelyeket nem csekély mértékben a sok háború, a birodalom gyors gyarapodása okozott.

A pun háborúk, amelyek néhány évtizeddel előbb, i. e. 201-ben Karthago vereségével fejeződtek be, szinte új szakaszt nyitottak a római történelemben. Italia megsínylette a nagy győzelmet, a nép súlyos véráldozattal fizetett érte. A háború pusztítása következtében az italiai birtokviszonyok megváltoztak, mégpedig a nagy- és középbirtokosok javára. Elterjedt az ültetvényes és legelőgazdálkodás, aminek folytán mind több pénzre és munkaerőre volt szükség. Fokozottabban alkalmaztak rabszolgákat a mezőgazdasági üzemekben.
A kisbirtokon gazdálkodó parasztok jó része egyfelől ragaszkodott maradi termelési módszereihez, másfelől tőkehiány miatt képtelen volt olyan beruházásokat megvalósítani, amelyek segítségével a versenyt a tehetős földbirtokosokkal felvehette volna. A kisbirtokosok közül sokan elszegényedtek, s adósságuk fejében átengedték birtokukat a hitelezőjüknek, vagy eladták a földjüket a gazdag szomszéd birtokosnak. Sok elszegényedett paraszt a Városba költözött, s ott szerencséjére várva, csak a kegyelem kenyéren tengődő proletariátus létszámát növelte. A többség azonban továbbra is vidéken maradt, elszegődött a nagybirtokon zsellérnek, béresnek.

Való igaz, hogy a köztársaság hatalmi helyzetének megerősödése folytán a birodalom mind nagyobb kiterjedésű lett, az állam gazdagodott. Ennek előnyeit azonban nem a kisbirtokosok élvezték. Makedónia legyőzése után, az i. e. 168. évet követően, annyi kincs folyt be az aerariumba, az állami jövedelem annyira megszaporodott, hogy a tehetősebbek mentesültek az időnként kivetett tributum, egyfajta vagyonváltság megfizetése alól. A háborúk költségeit most már maga a köztársaság viselte, sőt a hadjáratok mindinkább jövedelmező vállalkozássá lettek a két vezető társadalmi rend, a senatorok és a lovagok számára.
E két rend tagjai mindent elkövettek, hogy a meghódított, tartományi sorba süllyesztett országokat kiszipolyozzák. Az ókori és természetesen a római gondolkodásnak is megfelelt, hogy a háborúban legyőzött országokat a győztes a saját tulajdonának tekintse, s annak minden gazdasági erőforrását megengedett és meg nem engedett módon kiaknázza. A senatori rend tagjai mint a tartományok kormányzói zsarolták a helyi lakosságot, a lovagok pedig a kincstári jövedelmek behajtását bérelték az aerariumtól, és arra törekedtek, hogy a megállapított bérösszegnél jóval nagyobb bevételhez jussanak.

A tartományok vállalkozó kedvű lakosai jobbnak látták, ha elhagyják tönkretett hazájukat, és Rómába költöznek. Megmenekültek az otthoni zaklatástól, s a Városban megélhetést reméltek. Róma lakossága felduzzadt, összetétele heterogénné vált, néhány évtized leforgása alatt nagyváros lett.

A sokszínű, sokrétű városi lakosság felett, szinte elérhetetlennek látszó magasságban éltek a köztársaság vezető rétegének, a nobilitasnak a tagjai. A nobilitas részben a patríciusi nemzetségek vagyonos leszármazottaiból, részben azokból az igen tekintélyes, gazdag plebeiusi származású családok sarjaiból alakult ki, akik egyenes ágon consulságot viselt férfiaktól származtak. Őket nevezték nobiliseknek, vagyis „ismerteknek, tekintélyeseknek”.
A nobilisekből állott a maroknyi „kormányzóképes” család, amelyek szinte áthatolhatatlan tömböt alkotva vezették a köztársaságot. Csak nagy ritkán sikerült egy-egy „új embernek”, homo novusnak a consulságig felvergődnie, és így a nobilitasba bejutnia. Ezáltal mind az új consul, mind leszármazottai már a nobilitashoz tartoztak. A nobilitast nem törvény, hanem a hagyomány, a szokás hozta létre; clienseik révén nagyszámú polgár szavazatát tudták a maguk vagy pártfogoltjaik részére biztosítani.
A nobilisek java része igen nagy vagyon, főként ingatlan vagyon ura volt; a nobilitas pedig az idő folyamán kiharcolta, hogy kiváltságos osztállyá lett. A senatusban is a nobilisek foglaltak helyet, a legfontosabb államigazgatási és katonai tisztségeket a maguk részére kaparintották meg. A római társadalomban ugyan egységes tömböt alkottak, politikai nézeteik mégsem voltak egyöntetűek, sőt a nobilitason belül igen árnyalt politikai csoportosulások keletkeztek. Éppen ezért nem meglepő, hogy időnként egymással mind a senatusban, mind a népgyűléseken éles harcot vívtak. Egyben azonban a nobilitas megegyezett: saját érdekeit képviselve, uralkodni akart. A nobilisekből álló senatus szinte korlátlan tekintéllyel kormányozta a köztársaságot, az egész birodalmat. Mégis, a legfőbb hatalom birtokosai csak ideig-óráig hagyhatják figyelmen kívül a közvéleményt.

A nobilisek a vezetésre már fiatalon felkészültek. Az ifjak gondos nevelésben részesültek, meghallgathatták a senatusban folyó tanácskozásokat, és így korán tájékozódtak a politikai életben. Vagyonuk lehetővé tette, hogy ne folytassanak kenyérkereső foglalkozást. A megkívánt tízesztendős katonai szolgálatot valamelyik hadvezér mellett töltötték a táborban, aki gyakran a fiatal újonc közeli rokona volt.
A köztisztségekért nem járt illetmény, viszont tetemes költségekbe került, ehhez pedig vagyonra volt szükség. A közösséget szolgálni tisztességnek, de terhes tisztességnek számított. A nobilisekben már egészen korán, még fiatal éveikben felébresztették azt a tudatot, hogy csakis ők alkalmasak a köztársaság kormányzására, rolitikájának irányítására.

A lovagság rendjébe tartozó rómaiak - bár nagy részük tekintélyes vagyonnal rendelkezett - kénytelen-kelletlen távol maradt a politikai élettől. Ritkán, egyikük-másikuk, kitűnő családi kapcsolatai révén, megpályázta és elnyerte a magasabb köztisztségeket, sőt még a consulságot is. A lovagok többsége mindazonáltal abban látta legfőbb célját, hogy minél nagyobb hasznot hajtó üzleti vállalkozásba fektesse pénzét; a pun háborúk óta az állammal létesített szállítási és bérleti ügyletekben szereztek jelentékeny vagyonokat. A legcsábítóbb üzlet a tartományokból származó kincstári jövedelmek bérlete volt. Ha a lovagok már igen nagy vagyonra tettek szert, ingó vagyonuk egy részéért földet, birtokot vásároltak, ami még nagyobb tekintélyt biztosított nekik.

A Városba özönlő szabad római polgárok mellett sok olyan szabad ember is élt, akinek nem volt római polgárjoga. Nagyszámú rabszolga is lakott Rómában és szerte Italiában. Jelentékeny részük mint hadifogoly került Italiába, ahol testi adottságaik vagy szellemi képességeik szerint a mezőgazdaságban, az iparban vagy a kereskedelemben dolgoztak; értelmiségi, szellemi pályán is működtek rabszolgák, ők rendszerint hamarabb nyerhették el szabadságukat, mint sorstársaik.
Különösen a mezőgazdaságban dolgozó rabszolgák helyzete alakult a legkedvezőtlenebbül. Legrosszabbul a siciliai nagybirtokokon éltek a rabszolgák, s ezért ott robbantak ki a nagy rabszolgafelkelések, amelyek valóságos háborúvá fajultak, s csak a római hadsereg bevetésével sikerült leverni. A vérbe fojtott lázadások után minden maradt a régiben, a felkeléseket kiváltó okokat nem szüntették meg.

A római köztársaság történelmében alig volt arra példa, hogy Rómában Ianus templomának a kapuit a béke jeleként bezárták volna. Afrikában, Görögországban, Kisázsiában Róma számára a helyzet kedvezően alakult, de Italiától északra, különösen pedig nyugatra, az Iberiai-félszigeten nem sikerült békét, nyugalmat teremteni.

Hispania meghódítása a második pun háború (i. e. 218-201) közvetlen következménye volt. Róma az Iberiai-félszigeten akarta Karthago erejét megtörni, Hannibalt európai támaszpontjától elvágni, hogy az utánpótlást legalább innen megakadályozza. I. e. 206-ban P. Cornelius Scipio (a majdani zamai győző) Hispaniában megtámadta a karthagói hadsereget, súlyosan megverte, és ezentúl a hatalmat itt Róma gyakorolta. Ez azonban nem ment könnyen. „Hispania földrajzi tagoltsága, valamint az ott élő népek miatt, a hadvezetés számára nagyobb feladatot jelentett, mint Italia. Ezért Hispania volt a kontinens első tartománya, ahová a rómaiak behatoltak és az utolsó, amelyet megbékítettek”, foglalja össze röviden T. Livius. (Livius XXVIII. 12.)
Különösen a félsziget északi részén élő keltiberiai népek ellenállása okorta a legnagyobb gondot; a római megszállóknak a hosszú harcok ellenére sem sikerült őket igába hajtani. Egyik legfontosabb városuk Numantia volt, a keltiberiaiak ellen indított háború éppen ennek elfoglalását célozta. Ezt a megerősített, hegyi várost azonban a bátor hispaniaiak kemény elszántsággal védték. A háború apró csatározásokból, nyugtalanító támadásokból és azok elhárításából állott. A szokatlan harcmodor nagy gondot okozott a hadműveleteket vezető consuloknak vagy a helytartóknak.

Nem célunk, hogy e lapokon ezt az évszázados harcot, e kis nép hősi ellenállásának a történetét megírjuk. Higgadt római államférfiak méltányos bánásmóddal, tárgyalásokkal akarták a hispaniai népeket megbékíteni, hogy Róma a gazdag vas- és nemesfémbányákat mielőbb és lehetőleg teljesen zavartalanul kiaknázhassa. A római nobilitas egyes nemzetségei azonban minden ilyen okos meggondolást félrelökve, szinte a saját vadászterületüknek tekintették Hispaniát, itt akartak hírnevet, dicsőséget és nem utolsósorban dús zsákmányt szerezni, hogy tekintélyes vagyonukat gyarapítsák.

A hispaniai hadjáratok vezetése szomorú képet ad a római vezető körökből származó főparancsnokok szánalmas tehetetlenségéről, önzéséről, kapzsiságáról. Ezek a hadvezérek már nem azok, akik a pun háborúk alatt önfeláldozóan, tehetségesen irányították a hadműveleteket. Így i. e. 151-ben L. Licinius Lucullus minden indok, sőt felhatalmazás nélkül, csupán a várható zsákmány reményében megtámadta az egyik iberiai népet. Mivel kegyetlen hadviselésével sem ért el sikert, szövetkezett a szomszédos hispaniai tartomány helytartójával, Servius Sulpicius Galbával, és ennek seregével együtt - ugyancsak minden ok nélkül - rátört a lusitaniai népre!
A rómaiak kíméletlensége, vérengzése miatt a lusitaniaiak általános felkelést szerveztek a rómaiak ellen. Hazatérésük után mind Lucullust (unokája nevével még találkozunk!), mind Galbát vád alá helyezték. De a senatorokból álló bíróság csak olyan csekély összegű pénzbírsággal sújtotta őket, amely nem állott arányban a hadjárat folyamán összeharácsolt zsákmánnyal.

Tíz esztendővel később, i. e. 141-ben, Quintus Pompeius a parancsnoksága alatt álló hadsereget szándékosan lezüllesztette, csak azért, hogy utódja, akit nem szenvedhetett, sőt személyes ellensége volt, ne érhessen el majd hadisikert. De nem minden senator volt ilyen erkölcstelen és gátlástalanul kapzsi. Voltak, akik éberen őrködtek a birodalom sorsa fölött, és aggodalommal szemlélték a hispaniai hadieseményeket. Nagy tekintélyük, korábban elért kiemelkedő sikereik feljogosították őket arra, hogy bírálják a hispaniai kormányzás bűnös módszerét, a hadvezetés hibáit.

Ilyen férfiú volt P. Cornelius Scipio Aemilianus, a harmadik pun háború győztes hadvezére. Midőn i. e. 144-ben a senatusban megvitatták, hogy a következő évben lelépő két consul közül melyik vegye át a Hispaniában állomásozó hadsereg főparancsnokságát, Scipio Aemilianus mindkét politikus személyét erősen kifogásolta. Szavazatát tömören így indokolta meg, hogy kiküldetésüket megakadályozza: „Egyiküket sem javasolom kiküldeni, mert az egyiknek semmije nincs, a másiknak pedig semmi nem elég.” (Val. Max. VI 4,2 b.)
Hiába váltották le egymás után, szinte évenként a Numantiát ostromló római hadsereg főparancsnokát, a római fegyvereket egyik kudarc a másik után érte, sőt az elszánt keltiberiai védősereg a római katonaságot nem egy ízben súlyosan megverte. Végül is, a senatus nem látott más kiutat, mint hogy Scipio Aemilianust consullá válasszák, és egyben megbízzák a hadműveletek vezetésével. Ennek azonban jogi akadálya volt. Ugyanis az i. e. 151-ben hozott törvény megtiltotta, hogy valaki kétszer viselhesse a consuli tisztséget.

A senatus nem látott más kiutat, Scipio Aemilianus esetében e tiltó jogszabály hatályát felfüggesztette. A senatus többsége abban bízott, hogy Scipio, a nagyhírű hadvezér majd Numantiát is elfoglalja, és a római fegyvereken esett csorbát kiköszörüli, Róma tekintélyét egész Hispaniában helyreállítja, a békét megteremti. Scipio senatusban lévő, rosszakaratú ellenfelei kicsinyes eszközökkel meg akarták akadályozni a győzelmet. Ezért nehézségeket gördítettek az útjába: megtiltották, hogy Scipio új hadsereget szervezzen Italiában, és ezzel váltsa le a Numantiát ostromló katonaságot, sőt a hadviseléshez szükséges hitelek megszavazását is meggátolták.
Mindössze négyezer önkéntes csatlakozhatott a háborúba induló consulhoz, közöttük volt ötszáz barátja és cliense, akikből egyfajta testőrséget szervezett. Számos előkelő, hadvezetésben jártas férfiú is elkísérte Scipiót, többek között bátyja, aki már ostromolta Numantiát, és így helyi ismeretekkel rendelkezett. Vele tartott unokaöccse, Gaius Sempronius Gracchus, valamint katonai tribunusi rangban P. Rutilius Rufus. Kíséretéhez szegődött C. Lucilius, a neves költő, valamint Polybios görög bölcselő és történetíró, akit készülő műve számára az a kérdés izgatott, hogyan „sikerült a rómaiaknak az egész világot meghódítaniok, és uralmukat olyan magas szintre emelni, amelyet sem a múltban, sem a jövőben senki nem ér el”. (Polyb. Hist. I. 2.)

Scipio környezetében akkor bizonyára még senkinek nem akadt meg a szeme egy vidéki származású, ismeretlen lovagi családból való fiatalemberen, bizonyos Gaius Mariuson. Egy numidiai lovas segédcsapatot pedig a bátor, jó képességű ifjú, a királyi családból származó Iugurtha vezetett. Itt, Numantia ostromolt falai alatt, találkozott először e két férfiú, és ekkor még egyikük sem sejtette, hogy sorsuk későbben végzetesen összefonódik.


Forrás: Ürögdi György - Kard és Törvény (Sulla és kora) Gondolat - Budapest 1974