logo

XV December AD

Lucius Cornelius Sulla a római alkotmányjog történelmében V.

A magistratura terén az ö legfontosabb törvényhozási intézkedése kétségenkivül a politikai és katonai jogkörök különválasztása és a hivatalos képesítvények rendszeresítése volt. Sulla belátta, hogy egy oly nagy államban, minő már ezidőtájt a római köztársaság volt, a legfőbb tisztviselők a politikai és katonai hatalmat együtt sikerrel többé nem kezelhetik, legkevésbé tehetik pedig ezt egy ugyanazon hivatalos év folyamában: ezért törvényt alkotott, a melynek alapjául a consulok és a praetorok a comitiákban egybegyűlt állampolgárok által egy évre voltak ezentúl is választandók ugyan, de ezen év folyamában Róma városát illetőleg Italiát nem volt szabad elhagyniuk, hanem hivatalukat a két consuli és nyolc praetori illetékességi körön belül állandólag a helyszínén, azaz Róma városában, illetőleg az italiai szárazföldön kellett gyakorolniuk; letelvén azonban consulságuk. illetőleg praetorságuk éve, még egy évig hivatalban voltak maradandók, de most már nem mint polgári főtisztviselők, hanem mint katonai főparancsnokok, azaz mint proconsulok és propraetorok a provinciákban.

A praetorok számát Sulla egyébként 6-ról ha nem is 10-re, mint Pomponius mondja, de 8-ra emelte, egyrészt tekintettel a praetori szükségletekre, másfelől pedig a törvénykezés reformjára, melyet Sulla csakhamar életbe léptetett, E szerint a két consul a kormányzás és a közigazgatás teendőit látta el a városban, és a most már csupa római állampolgárokból álló, és így fegyveres erő által többé nem őrzött Itáliában, két praetor a polgári törvénykezés, hat praetor az újjá szervezett büntető törvénykezés élén állott, 2 proconsul és propraetor pedig a főparancsnokságot vitte a 10. helytartóságban vagyis provinciában, u. m. Siciliában, Sardiniában, a két Hispániában, Makedoniában, Asiában, Afrikában, jSaabóban, Kilikiában és az italiai Kelta-földön.
A katonai főparancsnoksági állomások betöltésének jogát e szerint Sulla formaszerint a senatusra ruházta: mert a comitiák által megejtett választás most már csak határozottan egy évre és csak is polgári főtisztségekre szólt, letelt az év, a senatus gyakorolta Sulla reformja alapján most már azon jogot, hogy a következő évre a volt consult és volt praetort mint proconsult, illetőleg mint propraetort, egy vagy más provinciába behelyezze, vagy egyáltalán ily állásba be sem is helyezze, és a senatus gyakorolta most már azon jogot is, hogy a katonai főparancsnokokat, - proconsulokat, propraetorokat - ez állásuktól föl is menthesse. A haderő fölött való rendelkezés jogát ilyformán Sulla a senatus kezébe tette le: a comitiák most már a katonai főparancsnokok kinevezésébe, megerősítésébe, letételébe többé nem avatkozhattak.

A magistratura reformját, - kapcsolatban a quaestorok számának 20-ra emelésével -Sulla oly szellemben igyekezett keresztülvinni, hogy egyfelől lehetőleg minden túlkapásnak eleje vetessék, a mely a törvények uralmának consolidatióját gátolhatná, vagy éppen a politikai szabadságot elnyomással fenyegethetné; másfelől pedig, hogy egy képzett tisztviselői szervezet, a munkafölosztás és gyakorlatilag szerzett szakműveltség alapján mentül előbb fölépíttethessék és a nyers tömeg szeszélyei, tájékozatlansága ellenében a saját maga szellemi értékében biztos erkölcsi támaszt nyerjen.

L. Villius Kr. e. 170-dik évben alkotott »lex annalis«ának határozatait Sulla oda szabadosította, hogy a quaestura, praetura és a consulatus viselése közt legalább két évi időköznek, - ugyanazon, nép választotta hivatalnak két izbeni viselése közt pedig legalább 10 évi időköznek kell eltelnie, és hogy quaestor 31 évvel csak az lehet, a ki a nemkötelező kisebb hivatalokat már viselte, különben pedig a quaestorságra nézve a 37-dik, a praetorságra nézve a 40-dik, a consulságra nézve a 43-dik életévet állította föl korbeli határvonalút.

A hivatalviselést megszakító időközöket már századok előtt biztosítékul állította föl a köztársaság primitiv állambölcsessége; már Villius előtt Marcus Piuarius Rusca néptribun igyekezett törvényalkotása által vetni gátot a hivatalos hatalom egy ugyanazon személy általi gyakorlásának folytonosságából a politikai szabadságra káramolható hátrányok föltorlódása elé, bár sikertelenül: hogy Sulla is szükségesnek látta ez időközöket, ez csak azt mutatja, hogy a politikai szabadság iránt az ő fölfogása is ugyanazon féltékenységet táplálta, mint az antik világnak mindazon államférfiad, a kik sem magok nem törekesznek tyrannisra, sem pedig másoknak nem akarják ez irányban az utat egyengetni.
Ámde a nagyobb életkor több tapasztalatot és egyúttal több ismeretet is volt e fölfogás szerint involválandó, föltéve, hogy az illető korábbi éveit már hivatalban töltötte. Hogy azonban az alsóbb hivatal - miként művelt államban szokás - a felsőbb hivatalnak képezze elengedhetetlenül előfokát a tisztviselői pályán, tehát a quaestorság a praetorságnak, a praetorság meg a consulságnak, - ezt csak is Sulla törvényhozása vezette bele a római államélet szervezetébe első ízben mint rendszeres tételét az államjognak. Sulla előtt is kifejlődött már ugyan bizonyos hagyományos értelmében a szónak ez a «certus ordo magistratuum« : ámde valódi erőszakoskodást követnek el búváraink úgy a Hannibali háború lezajlása után esetről-esetre létrejött intézkedések valódi jelentőségén, mint Ovinius sokat emlegetett törvényének értelmezésén, midőn forrásaink gyér és töredékszerű tanúságtételeiből azt akarják kiolvasni, hogy Sulla csak szigorította a hivatalos rangfokozatoknak fokozatos egymásutánban való betölthetésére irányuló öröklött intézkedéseket, nem pedig kezdeményezte egy egészen új eszme alapján az egész irányzatot.

Igen, azt mondják, hogy már Sulla törvényhozása előtt is megvolt a »certus ordo« : törvényt azonban, melyből ezt kiolvasni lehetne, nem bír idézni sem Mommsen, sem Herzog. Sőt ez utóbbi egyenesen bevallja, hogy annyira speciális intézmények-, és intézkedésekkel szövevényes a Sulla-előtti múltja annak, a mit ő »certus ordo«-úl szeretne elfogadtatni, hogy általánosításokat megkísérteni e téren hivatást ő sem érezhet magában Másfelől ismerünk a régibb időkből eseteket, midőn a legmagasabb hivatalból kilépett állampolgár alantasabb hivatalért pályázott, sőt he is töltötte azt; így Titus Quinctius Capitolinus már consul volt, még pedig három izben volt már consul. mielőtt a Kr. e. 458-dik évben quaestorrá választatta meg magát.
Az igaz, Livius elbeszéléséből kitűnik , hogy bosszúvágyának kielégíthetése végett pályázott csupán a quaestorságért j ámde, hogy egy volt consul utóbb ismét quaestorrá lehetett Rómában, ez a régi római köztársaság államéletére nézve éppen a jellemző. Egyébiránt Mommsen bőven halmozott együvé adatokat, a melyekből kitűnik, hogy a certus ordo a magistratusi állomások betöltésének alkalmából éppen nem lett betartva még a Sulla törvényhozását közvetlenül megelőzött időkben sem és ha Mommsen mindezek dacára mégis kivételekül kívánja tekintetni mindez eseteket: úgy ez oly álláspontra vall, melyet úgynevezett szabályszerű eseteknek nagyobb számával egyáltalán nem lenne képes beigazolni.

Sulla tehát törvényt alkotott, a. melynek rendelete szerint a consulságért csak az pályázhatott, a ki már megelőzőleg praetorságot viselt, praetorságért pedig csak az, a ki megelőzőleg már quaestor volt és hogy mennyire fontosnak tartotta Sulla e törvényt a római állam életerejének fokozására, a köztársaság consolidatiój.ára és regeneráldsára nézve: mutatja azon tette, hogy alvezéreinek egyikét Lucretius Ofellát csak azért vágatta le a választás színhelyén a ráküldött centurió által, mert Ofella, dacára Sulla e törvényének, a consulságra merészelt pályázni, jóllehet nem volt még praetor sem.
A szakszerű államhivatali szervezetnek rendszeres alaprajzát tehát első ízben Sulla e törvénye által tette le Kómában: ezen alapra épített tovább a császárság és közvetve később az egész művelt európai államélet Valóban nem oligarchikus restauratio volt a Sulla alkotmányjogi reformjának e nagy mozzanata: új eszme volt ez, melyet Sulla bizonyára nem vett kölcsön a hagyományos patriciusi állambölcseségtől. Kapcsolatban a magistratura rendszeresítésével szabályozta Sulla a tartományok, a provinciák közigazgatását is. Sorshúzás állapította meg, hogy melyik consul vagy praetor melyik tartományba menjen helytartóul, proconsulúl, illetőleg propraetorűl, mihelyt a Rómában töltött hivatalos consulsági, illetőleg praetorsági éve letellett: és míg az előző időkben éveken át maradhatott egy-egy proconsul vagy propraetor a maga tartományában a törvényszerű ellenőrzés hiányos volta miatt: most a Sulla törvényének alapján minden helytartó köteles volt végleg odahagyni a maga tartományát a hivatalos év leteltével, liarminc nappal azon nap után, hogy az új helytartó a tartomány határát átlépte. Sulla a tartományok közigazgatását egyébként több tekintetben újjá szervezte; nem csak az »Asia« nevet viselő tartomány nyert tőle mái K. e. 85-ben egy merőben új statútumot, hanem alaptörvényszerű szabványokat bocsátott közre a többi tartományok szervezetének megállapítása végett is, és hogy nem egyedül fiscalis szempontok vezérelték Sullát e szabványok megalkotásában, ez látható Cicero azon helyéből is, a hol a tartományi hivatalnokok igényeiről van szó.

Korszak-alkotó vonása a Sulla alkotmányjogi reformjának továbbá még az is, hogy egy átalános schema alapján a municipiumokat egyfelől a római államkötelékébe, illetőleg ennek közigazgatásába, egyszer-mindenkorra szervesen beillesztette; másfelől pedig, tekintettel az egyes municipiumok viszonyaira és politikailag viselt dolgaira, e municipiumok helyhatósági önkormányzatát véglegesen rendezte. A sorai inscriptióból látható, hogy első izromban az odatelepített katonaság tisztjeiből szemeltette ki, nevezte ki, vagy választatta meg az illető municipiumok főbb tisztviselőit, később azonban a municipiumok összes tisztviselőiket szabadon választották ugyancsak a Sulla által adott önkormányzati szabványok értelmében.
Hogy egyébként a római állam egysége és méltósága csorbát ne szenvedjen, Sulla megtiltotta e municipiumokiiak az eddig hagyományosan dívott »consul« »praetor«, »senator« stb. Róma-városát utánzó kifejezések használatát: a municipiumok a. magok főtisztviselőit ezentúl »duumvir«-eknek, «quattuorviri iure dicundo«-nak, községi tanácsosait pedig »decuriok«-nak, »eentumvir«-eknek stb nevezhették csupán.
E rendelkezés is egy egészen új alkotmányjogi gondolatra vall: megfoghatatlan, miképp lehet Herzog annyira elfogulva, hogy Sullának még e municipális reformját is holmi hagyományos konzervatív alkotmánypolitikai mozzanatok restaurálásául igyekszik feltüntetni, holott Sulla törvényhozása előtt gyakoroltak ugyan önkormányzatot Capuán kívül egyéb községek is Italiában, de a római törvényhozás eddigelé még csak nem is jöhetett soha oly helyzetbe, hogy az összes municipiumok önkormányzatát az egységes római állameszme alapján igyekezzék megszervezni.
Rendezte Sulla az állam pénzügyeit is, még pedig szolid alapon, egyfelől az által, hogy a viszonyokhoz képest lehetőleg okszerű módon szabályozta az adókivetést ), másfelől pedig az által, hogy megszüntetvén jövőre a gabnakiosztást, megkímélte az állampénztárt egyúttal azon nyomasztó tehertől is, mely arra ezen nem kevésbé hagyományos mint dőre konzervatív politikai műfogás gyakorlása által már annyi emberöltő óta ránehezedett. Ázsiában vitt győzelmes csatáinak roppant hadi zsákmánya és kegyetlen proscriptióinak tömeges jószág-elkobzásai nem csak helyreállították az egyensúlyt az államnak még mindig hagyományosan primitív háztartásában: de oly alapot teremtettek, a melyek által a regenerált római állam messze időkre hatalmas mértékben látta biztosítva a maga pénzügyeit.

Reformművét Sulla a törvénykezés korszakalkotó reformjával tetőzte be. Nemcsak méltóbb lábra állította a törvénykezési szervezetet az által, hogy visszahelyezte a senatorokat, tehát az államférfiül és így törvénykezési képesítvénnyel is kisebb-nagyobb mérvekben bíró elemeket az esküdtbírói jogkörbe, melyet Gaius Gracchus óta az üzérkedő lovagok gyakoroltak : de át is alakította ezen szervezetet oly szellemben, mely utat nyitott a római jog uralmának még későbbi évezredek folyamában is a legkülönbözőbb népeknél.
Mert az tagadhatatlan, hogy a római jog távolról sem fejlődhetett volna a tökélynek oly fokára, hogy ha Sulla továbbra is a tömeges népbíráskodásnak illetékességében hagyta volna meg mindazon peres ügyeket, illetőleg bűnügyeket, a melyekben a hagyományos jog szerint, vagy ha úgy tetszik, a történelmi fejlődés nyújtotta államjogi alapon Sulla törvényhozása előtt nem a képzett esküdtbírákból egy-egy praetor elnöklete alatt alakított és törvényt ülő esküdtbíróságok - quaestiones perpetuae - de a pártpolitikai szenvedélyektől hányatott tömeges népbíróság volt illetékes bíráskodni.
De a Sulla reformja a szervezet ez átalakításával nem csak az eljárást, de a perjogot is magasabb színvonalra fejlesztette : a mennyiben most már nem csupán a »repetundarum«, a »majestatis« és az »ambitus«-féle bűnügyekben, de a pártpolitikától távol álló közbüntettek fölött is ily «quaestiones perpetuae«, ily esküdtbíróságok lévén hivatva törvényt ülni, ezen esküdtbíróságok minden egyes bizottsága tüzetes illetékességének megállapíthatása végett most már a bírák és a jogtudósok oda lőnek utalva, hogy az összes közbűntettek nagy tömegét kategóriákba osszák: hogy pedig ez okszerűleg történhessék, előállott a szüksége annak, hogy a bírák, illetőleg a jogtudósok, az egyes bűntettek fogalmi meghatározásával közelebbről, tüzetesebben foglalkozzanak, mint a hogy ez századokon át eddigelé történni szokott.

Csakugyan a római jog legnagyobb modern búvárai mind inkább és inkább kezdik belátni azon úttörő szerep jelentőségét, mely Hullának a császárság alatt több irányban tökéletesedett jogélet előkészítésében jutott. Róma dicsősége vajmi egyoldalúi maradt volna, ha nem szállította, volna az utókorra egyúttal a maga bámulatra méltó jogi intézményeit is: ezen intézmények azonban aligha érhették volna el a későbbi századokban a magok történelmi színvonalát, ha nem állt volna oda Sulla a roskatag hagyományos köztársasági jogrend elé és nem kötötte volna össze erős kézzel a régi juristák elhalványuló vívmányait a politikai szabadság vértelt romjain keletkező juliusi principatus alkotásaival.
Egy oly illetékes szakbúvár mint Zumpt, csodálattal van eltelve Sulla jogi reformjai iránit: minő kicsinyes kötekedés azután Herzog részéről, midőn ez csak azért nem tartja szükségesnek a Sulla művének honderűjét tüzetesen méltatni, mert nem tudja kitalálni azon római jogtudósokat, a kik az augur Scaevola, és a pontifex Scaevola elhúnyta után Sullának e reform eszméi megfogantatásában tüzetesen segédkezhetnek! Hát nem volt-e Sulla maga is praetor, nem volt-e maga is magas képzettségű gondolkodó és író? Mommsen is nagyban méltányolja a Sulla törvénykezési reformjának ép annyira komoly mint messzeható erejét: ugyanaz a Mommsen teszi ezt, a ki annyira fölületesnek és frivolnak nevezi és csak is a régi patriciusi állambölcseség toldófoldó utánzatának tartja különben ezen alkotmányozó dictator epochalis reform-művét.

Valóban csodálatos, hogy Mommsen, a ki többet látott a római történelem forrásaiból és többet is fedezett föl, és bírált is meg beható) értelmével azokból mint bármely egyéb vezénylő munkása a modern szellemvilágnak, ő, egy Mommsen, nem veszi észre, hogy már akkor saját maga a legfényesebb elismerésben részesítette legalább részben a Sulla reformjának eredetiségét, midőn annyira tüzetes szavakkal hangsúlyozta a Sulla törvénykezési reformját! Hisz az, a mit Róma a századok hagyományosságától örökölt, meg az, a mit Sulla létrehozott, hasonlíthatatlanul távolabb áll egymástól mint akár a G. Iulius Caesar, akár az Octavianus reformja a Sulláétól! Igen, de hát Mommsennek van egy bálványa és ez éppen Caesar! Caesar a «hasonlíthatatlan», Caesar az «utolérhetetlen, Caesar a «tökéletes!« - a maga epochalis munkájában. De talán éppen azért van elfogulva Mommsen a Sulla alkotmányjogi reformművének jelentősége iránt, mert érzi, hogy el fogná homályosítani a Caesar alkotmányjogi reformját az utókor szemében, ha csak előbb arra nem oktatnák az utókort a modern történetírók, hogy a Caesar műve minden izében eredeti, a Sulláé pedig minden izében merő utánzat.

Legyen bárhogy, annyi tény, hogy a Mommsen kritikája Sulla művének alkotmányjogi és alkotmánypolitikai horderejéről tarthatatlan, majd csaknem az egész vonalon. Azt hiszem, kimutattam, még pedig lehető tárgyilagossággal a forrásokból, hogy a Sulla alkotmányjogi reformműve ép oly kevéssé utánzat, mint a mennyire nem oligarchikus restauratio. Avagy talán azért volnánk följogosítva a Sulla alkotmányjogi reformját felületesnek és frivolnak nevezni, mert Plutarchos phlyakoleschái, meg aztán egyéb plilyakoleschák is azt híresztelgetik, hogy Sulla szerette a bort, szerette a szép asszonyokat, és minden komolyabb foglalkozásnál jobban szerette a színészek, kitharisták, bohócok és effélék lakmározó társaságát? Hisz ez esetben Caesar alkotásait is frivolnak kellene neveznünk, mert a Caesar magán kedvteléseiről oly híreket vettünk életíróitól, a melyek szintén nem mi épületesek. Avagy talán csak azért tagadjuk meg Sullától a mélyreható, eredeti eszmékkel dolgozó munkaképességet, mert azt találjuk följegyezve a Plutarchos phlyakolescháinál, hogy nagyon könnyűvérű volt az ő természete és egyáltalán unta a nyilvános élettel járó komolyabb tevékenységet?
Nagyon kritikátlan eljárás lenne ilyesmire akarni ráépíteni a Sulla egyéniségének theoriáját, és ugyan annyival is inkább, minthogy ezen phlyakolescháknál nem csak az áll megírva, hogy Sulla unta a politikát, de az is meg van írva náluk, hogy Sulla unta a háborút. - Mind e fecsegés fölött magasan állnak a Sulla szellemi munkásságának emlékei. Sulla alapította az első közkönyvtárt Rómában, midőn Athénéből nem csak hadi zsákmánnyal tért vissza, de egyúttal Apellikon egész könyvgyűjteményével is, mindenek fölött pedig Aristoteles és Theophrastos kézirataival, melyeket egyenesen ő mentett meg az utókornak. Tyranniont a grammatikust, majd Andronikost Rhodosból Sulla tudomány-szeretete sarkallotta arra, hogy e kéziratokkal irodalmilag foglalkozzanak, a minthogy maga Sulla is komolyan művelte az irodalmat, nem kevesebb mint huszonkét könyvben írván meg a saját viselt dolgainak emlékiratszerű történetét. Még két nappal halála, előtt is dolgozott e művén, melyet ha most a maga egészében bírhatnánk, bizonyára más világításban állna előttünk a köztársaság államéletének e nagy horderejű időszaka, mint a melybe azt eddigelé a kritika helyezni képes volt.

De bizonyítanak Sulla komoly szellemi munkássága, és különösen az ő odaadásteljes alkotmánypolitikai foglalkozása mellett az ő eseménydús életének egyéb mozzanatai is. Az utókor még ma is ámúlva áll meg azon jelenet előtt, melyet az ő lemondása idéz föl az emberek emlékezetében. Íme, oda áll ő a köztéren, egy előre nem sejtett pillanatban, a szószékre, és leteszi a hatalmat önként, visszaadja azt ő, az élethalál ura a nép kezébe. Üres kézzel lép ő vissza: föloldozza a légiókat a neki tett eskü alól; elbocsátja még fegyveres kíséretét is, és fölhíja az összes állampolgárokat, hogy hát lépjenek elő, vonják őt feleletre alkotmányozó s dictatori tetteiért. a törvény értelmében, - ő, Lucius Cornelius Sulla majd megfelel azokért!
Megdermed a tömeg, de néma marad minden ajak-, és ő. kinek lábainál ott feküdt az ezer meg ezer lekaszabolt bulla, és Hispániától a Pontosig éveken át nem érvényesült egyéb akarat, csak az övé, visszamegy most így üres kézzel, fegyveres kíséret nélkül, magasztos nyugalommal, keresztül azon tömegen, a mely rettegett tőle még csak imént is, mint mi fensőbb erejű hóhértól, keresztül azon utcákon, a melyek mindegyikében sok száz meg száz bosszút lihegő ellenfele lakott, le egészen a saját házáig, melyet nyolc évvel ezelőtt őrjöngve rombolt le majdnem a földig a nép! Mert nem bírta utolérni távollétében a nejét, gyermekeit az ő tőrével!
Vájjon mi indíthatta Sullát e lépésre?
Némelyek azt hiszik, hogy nagyúri kényelemszeretetből cselekedte. Mások meg azt gondolják, hogy betegsége folytán mondott le, nem bírván tovább viselni a kormányzás fáradalmait. Amazok csak Plutarchos phlyakolescháinak pletykáira támaszkodhatnak csupán, emezeket pedig félrevezette a római papok irányhazugsága. Ráfogták ugyanis, hogy tetvek ették meg, szintúgy mint a görög államvallás megtámadóját, skyrosi Pherekydes bölcsészt, ráfogták mondom Sullára, mert nagyon haragudtak rá az ő szabadgondolkodásáért. No meg azért is, hogy be nem záratta az egyre szaporodó bölcsészek tanodáit, s ki nem űzte őket a városból Catoék, meg Ahenobarbusék módjára. Plutarchos phlyakoleschái nem érdemelnek hitelt, mert gyanús forrásból származnak pedig, miként maga Mommsen is constatálja, oly betegség, mely soha nem létezett. Nagyon gyarló alapon áll tehát mindkét fölvét.

Van azonban egy harmadik út is kimagyarázni Sulla lemondását. És ezt éppen Mommsennek kellett volna első sorban szemügyre venni, mert hisz ő volt az, a ki Sullát önzetlenség dolgában oda állította Washington mellé. Plutaichos egyik hitelt érdemlő forrásában az áll ugyanis megírva, hogy Sulla nem hagyott föl a közügyekkel még lemondása után sem. hanem hogy Dikaiaicheiában, (Puteoli gyaimatvárosban) még csak tíz nappal is halála előtt a villongó pártok lecsillapításán törekedett, és hogy ezen község számára törvényt, (azaz önkormányzati statútumot) dolgozott ki, a melyet e község életbe is léptetett.

Többet mondhatunk: magát halálát is vérömlés a fölötti fölháborodásában idézte elő, hogy említett gyarmatvárosnak egyik magistratusa, ha nem Granius quaestor, ki akarta játszani a Sulla törvényét, csakhogy az állam pénzét továbbra is magánál tarthassa. Kell-e ennél ékesebben szóló bizonyíték az ő bensőségteljes, élethivatásszerű érdeklődése mellett a közügyek iránt?
Tehát nem a vadászatnak és a halászatnak élt Sulla, miként Mommsen mondja első sorban, a mióta lemondott a dictatorságáról; nem a fajta könnyűvérű római nagy urat fog fölismerni az államtudományi kritika. E tanulmányt elgondolkodó alkotmánypolitikusban. Ép ellenkezőleg, oly államférfiút fog benne méltányolni, a ki hosszú szellemi munkálkodás árán jutott el ugyan azon alkotmányjogi reformműhöz, a mellyel Rómát regenerálni igyekezett, de a ki meg tudott válni a hatalomtól csak azért, hogy a távolból mint magán ember szemlélhesse, hogy ez az organismus, melyet ő teremtett, ő nála nélkül, saját magára, hagyatva, hogyan lesz majd képes az állanéletben működhetni?

Sulla nem azért ragadta magához a legfőbb hatalmat, hogy azt magának akár mint aisymnet, akár mint tyrannos minél tovább megtarthassa és azután mint király c legfőbb hatalmat családjában is megörökíthesse. Nem; Sulla csak azért ragadta magához a. legfőbb hatalmat, mert hivatást érzett magában arra, hogy az államot rendezze. Megtörtént. Végre volt már hajtva e rendezés műve minden ízében. Leléphetett tehát azon reményben, hogy be fogja látni az utókor az ő állampolgári önzetlenségét ennek egész nagyszerűségében, ő pedig míg él, szemlélhetni fogja mint néző a saját reformművének sikeres működését U megmentett állam érdekében.
Csak így lehet megérteni Sulla önkéntes visszavonulását a legfőbb hatalom polc-zárói; csak egy ily fölfogás világánál domborodhatik ki azon erős szellem alakja a római alkotmányjog történelmében, a ki nem csak össze tudta gyakorlatilag egyeztetni a politikai szabadságot az államrend szilárdságával, midőn meg tudta szüntetni a senatus és a comitiák dualismusát, - nem csak föl bírta emelni a törvénykezést és a közigazgatást hagyományos megromlottságából, de egyúttal föl tudta emelni a még mindig városállam Rómát, egész Italia szabad lakosainak állampolgáriasítása, mint a tartományok és municipiumok korszerű megszervezése által egy valódi állam színvonalára és rá igyekezett fektetni ezen új állam életét a későbbi évezredek haladásának biztosítékaira, a szellemi műveltség állami értékesítésére, az állampolgári jogegyenlőségre és a törvények uralmára.


Forrás: Schvarc Gyula Lucius Cornelius Sulla A római alkotmányjog történelmében