logo

VIII December AD

Lucius Cornelius Sulla a római alkotmányjog történelmében IV.

Lényeges módosulást szenvedett végre a senatus szervezete a Sulla reformjának azon intézkedése által, mely hatályon kívül helyezte a censorok által eddig gyakorolt lectiót; souverain jog volt ez, melyet sem a consulok, sem a praetorok, sem a néptribunok intercessió joga nem érinthetett; de eltörölte Sulla egyúttal a censorok azon jogát is, hogy a senatusból bármely senatort saját indokolt erkölcsbírói véleménynyilvánításuk - indicium de moribus - alapján kilökhessenek, illetőleg a senatori névjegyzékből a lectio, esetleg sublectio alkalmával, kitörölhessenek.
A censorok ez actusukért sem voltak egyáltalán senkinek felelősek -- ot την ávuitsúfbvov E/οντες dp/iiv - így nevezi őket Halikarnassosi Dionysios; ha a két censor erkölcsbírói véleménye megegyezett egymással abban, hogy ez vagy ama senator mint »nem jó erkölcsű ember« a senatusból kilökendő, sőt ha melyiknek a két censor közül azaz erkölcsbírói véleménye támadt, hogy ez vagy amaz állam-polgár, a ki még eddig senator nem volt, nem veendő föl a senatusba, és ezen véleménye ellen az ő censori collegája határozottan és ünnepélyesen nem tiltakozott: hát akkor a legkimagaslóbb állampolgári egyéniség menthetetlenül áldozatává eshetett a censori, többé-kevésbé jóhiszemű, többé-kevésbé jól értesült, önkénynek, elfogultságnak. függöny mögötti befolyásoltatásnak, hogy ne mondjam pártérdeknek, magánérdek hajhászatnak, bosszúvágynak, féltékenységnek vagy egyszerűleg a souveraine pletykának.
Csakis oly censorok, mint egy Appius Claudius Caecus gyakorolhatják e nagy horderejű, mert alkotmányjogba vágó jogkört az államélet előnyére; már az oly erénygőgös, elfogult, köznapi erkölcsbíró, mint Cato, megsérti vele a felvilágosult erkölcsiség érdekeit; az oly censorok pedig, mint a kikről Livius a maga XXIX. könyvében, és utána Valerius Maximus a maga VII, könyvében beszél, már az ily censorok csak olybá tűntethetik föl a censorok ezen jogkörét, mint az ezidei római alkotmányjog egyik legrikítóbb szegénységi bizonyítványát, - és csak akkor mondhatnánk el teljes joggal, hogy az ily esetek nagyon is kivételesek, ha minden egyes nemzedéknek történelmét tüzetes munkában szállította volna korunkra, és még egyél) példát is fölhozva, nemcsak a Livius által említetteket, egy-egy Fenestella vagy egy-egy Aselli».

Az által tehát, hogy Sulla kivette a senatus tagjainak lectióját és sublectióját a censorok, e nem felelős, és meg sem is fellebbezhető közegek kezéből, épen nem esett csorba az államélet haladásának követelményein: a szellemi teljesítményt sokkal jobban fogta biztosítani Sulla törvényének alapján a quaestori hivatalnak becsülettel való betöltése; az erkölcsi minősítvényt pedig az általános romlottság e századában úgy sem biztosíthatta volna a két-két nem felelős censornak egyéni fölfogása, egyéni állásfoglalása szemben a mindent háttérbe szorító pártérdekkel és gazdasági érdekkapcsolatokkal a szó komolyabb értelmében, Ha azonban Mommsen azt mondja, hogy eltörölvén a censori lectiót Sulla, ez által ismét a senatorok életfogytiglani intézményét, sőt a senatorok elmozdíthatatlanságát emelte érvényre s az oligarchiát restaurálta az Ovinius törvényhozását megelőzött régi államrend szelleméljen: úgy Mommsen ismét csak igazságtalanul jár el a Sulla alkotmányjogi törvényhozásának bírálatában, mert az ily közbizalomra fektetett, s államférfiúi képességek betöltésétől föltételes államtestnek, minőt Sulla a maga reformált senatusában contemplált.
Nem merem hinni, hogy Mommsen úgy lenne meggyőződve, miszerint a köztársaság senatusának hagyományos szellemben való továbbfejlesztése jobban megfelelhetett volna a már világuralomra jutott római állam méltóságának és legéletbevágóbb érdekeinek!
Mommsen is úgy emlegeti e reformot, mint a mely az úri rendnek »Herrenstand« végleges consolidatiójára vezetett. Ámde lehet-e úri rendről és ennek végleges consolidatiójáról beszélni, midőn a vérségi előjogok, a nemzetségi képességek és a vagyonfok helyett kizárólag egyéni tulajdonokra, egyéni érdemekre, minden vérségi előjogtól és nagy vagyoniaktól független államférfiéi képességek betöltésére lőnek fektetve?

Éppen ellenkezőleg, nem hogy consolidálni igyekezett volna Sulla a római köztársaság állampolgári társadalmának rendi tagozatát, sőt inkább megszűntette annak legkiszögellőbb mozzanatait, és a mennyire csak adott viszonyok közt tehette, az állampolgári társadalomnak jogegyenlőségi alapon egységesítésére törekedett, legalább magában a tulajdonképpeni római államban. Sulla volt az, a ki megszüntette a Gracchusok által valóságos renddé emelt lovagok osztályának, az ordo equesternek úgy politikai előjogait, mint rangfokozati különállását: amazt az által, hogy elvonta tőlük az esküdt bíráskodás monopoliumát, elrendelvén, hogy jövőre az esküdtbírák csakis a senatorok sorából szemeltessenek, s az által, hogy ismét megszűntette a lovagok tizedé s vámbérlői előjogait, első sorban az általok annyira zsarolt »Asia« provinciára vonatkozólag; emezt pedig az által, hogy megszűntette a lovagrendiek díszhelyeit az állami és népünnepélyeknél és egyszerűleg a plebejus, helyesebben a nem-senatori állampolgárok nagy tömegének közpadjaira utasította őket vissza.
Valószínűleg Sulla terjesztette ki a patriciusi magistratusokból belépett senatorok történelmi előjogát a piros cipő viseléséhez az összes senatorokra, tekintet nélkül ezek családfájára. V Sulla csak a senatorius ordot hagyta meg ilyennek: különben megszűntetett minden rendi különbözetet az állampolgárságon belül. Ámde az által, hogy Sulla a senatorságot kizárólag quaestorviselt államférfiúi képességéhez, tehát merőben egyéni érdemhez kötötte, teljesen kivetkőztette a »senatorius ordo«-t, mint ilyent, eddigi hagyományos természetéből: elejét vette annak, hogy oly senatorok családaiból, a kiknek fiai, illetőleg unokái, nem. voltak képesek elérni a quaesturát, merőben vérségi alapon valódi nemesi rend keletkezzék.

»Seminarium senatus,« - így nevezi Livius az ordo equestert a. köztársaság történelmi fejlődésének későbbi idejéből, és csakugyan a Sulla előtti állapotokat mi sem jellemzi annyira, mint hogy nem szellemi, nem hivatalbeli egyéni képességek, de egy részben vagyonrészben vérségi minősítvényen nyugvó rend képezi még ekkor amaz államtest seminariumát. Sulla megszűntette e rend különállását; tehát már ez okból sem lehet Mommsennel a most már tisztán egyéni érdemre fektetett senatorius ordót »Herrenstand«-nak nevezni; nem »Herrenstand«-ot akart Sulla a maga senatus-reformja által létrehozni, hanem a legkitűnőbb szellemi, erkölcsi és politikai erők uralmát vagyis apwtoxparia-t a szónak valódi antik értelmében. Hogy minő viszonyban állott a Sulla senatusának belső rangfokozati szervezete az oviniusi senatus belső rangfokozati szervezetéhez, ezt tüzetesebben kifejteni mindaddig meglehetős nehézségekkel fog járni, míg csupa gyanítás, csupa sejtelem fog maradni legnagyobb részt az is, a mit ez utóbbiról, t. i. az oviniusi senatus belső rangfokozati szervezetéről tudunk. Érzi ezt maga Mommsen is; nem is siet kiadni a maga »Römisches Staatsrecht«-jének azon kötetét, a melyben a »senatus«-t kellett a maga egész rendszerében felölelnie.

Sulla a senatust tette a törvényhozás őrévé, s a közigazgatás és bíráskodás urává, a nélkül azonban, hogy ez által a comitiákban egybegyűlt állampolgárságnak felségjogát alakilag a senatus jogkörének alárendelte volna. Nem is ruházta át Sulla egyáltalán a kezdeményezés jogát kizárólag a senatusra, és már ez értelemben sem lehet az ő alkotmány-reformját oligarchiái restauratiónak nevezni. Nem; Sulla csak a néptribunok kezdeményezési jogának tényleges gyakorlását tette esetről-esetre a senatus előzetes beleegyezésétől függővé.
A »jus populum agitandi« a «licentia populum agitandi, mint Sallustius, Tacitus kifejezik: csak ez vettetett alá a senatus előzetes jóváhagyó határozatának minden egyes esetben, hányszor a néptribunok melyike törvényjavaslattal szándékozott a tributa comitiák elé lépni, vagy pedig vádat akart emeltetni a comitiákban egybegyűlt nép által számadással tartozó, vagy más jogezimen a törvény értelmében feleletre vonandott volt tisztviselők ellen. Ez azonban nem érintette a legtávolabbról sem a centuriata comitiák kezdeményezési jogát, sem törvényhozási tekintetben, sem különben.
Magistratusok, consulok, praetorok a senatus előzetes jóváhagyása nélkül is hozhattak be törvényjavaslatokat és törvénnyé is emelhették azokat a centuriata comitiákban. Egyébként, ha meggondoljuk, hogy az a senatus, a melynek előleges beleegyezésétől, illetőleg formai jóváhagyásától Sulla függővé tette a néptribnni kezdeményezést, kizárólag a közbizalomnak születésre, vagyonfokra való tekintet nélküli letéteményesein nyugodott, míg a Hortensius reformja előtti senatus a születési előjogok túlsúlyának volt kinyomata, ha, mondom, ezt meggondoljuk: hát akkor csak őszinte sajnálkozásunknak adhatunk kifejezést Herzog azon ép annyira tudománytalan, mint meggondolatlan eljárása fölött, midőn ez a 81.-i reformot a tribunicia potestasnak 88. évi megszorításával azonosig, ez utóbbiról pedig azt mondja hogy »ebenso wurde die tribunicische Gesetzgebung hinter (!) das Hortensische Gesetz von 287 zurückgebracht und aufs Neue dem Vorbeschluss des Senats unterworfen.«

Sulla mindenesetre megszorította a néptribunok jogkörét 81.-i törvényhozásával: ha nem is oly túlságos mérvekben, mint ezt némely elfogúlt brabeuták manap Livius kritikátlan declamatiója alapján - »omne ius legum ferendarum ademit« -vagy Cicero és Caesare) meggondolatlan kifejezései alapján még hajlandók tanítani; megszorította Sulla
mégis csakugyan a néptribunok jogkörét annyiban, a mennyiben az egységes államhatalom helyreállításának követelményei ezt az adott viszonyok közt szükségessé teszik.
Ha a néptribunok a legéletbevágóbb alkotmányjogi vagy társadalmi kérdésekben bármely pillanatban fölléphetnek a leggyökeresebb törvényjavaslatokkal, és a comitiákban egybegyűlt állampolgárságnak túlnyomólag műveletlen nagy tömege törvényerőre emelheti egymásután a legellenmondóbb vagy legbadarabb javaslatokat, a nélkül, hogy az ily veszélyes üzelmeket másként, mint egyik-másik tribunnak intercessiója vagy pedig az államvallás babonájának cselszövényszerű felhasználásával meggátolni vagy utólag ártalmatlanná tenni lehetne: hát ekkor természetszerűleg kifejlődik az államéletben az, a mi kifejlődött Rómában a Graccliusok, a Lex Aelia és a Lex Fufia meghozatala óta mindkét irányban: önző céljaikra vagy elfogult, államellenes pártcélokra zsákmányolják ki a néptribunok a tömeg legalantasabb szenvedélyeit nyíltan vagy leplezve egymás ellen, és alárendelik az értelmi és erkölcsi haladás összes tekinteteit egy oly vallás babonájának, a melynek közvetlen kezelői már magok sem hisznek többé ezen vallásban.

Sulla épen ennek akart véget vetni, midőn a tribünök kezdeményezési jogát a senatusnak, most már egy, minden születési és minden vagyonfokra való tekintet nélkül kizárólag egyéni érdem szerint, tisztán csakis államférfiúi képességekkel bíró állampolgári kitűnőségekből egybeállított senatusnak - előzetes jóváhagyásától tette függővé. Ámde, ha ez megszorítás volt is, egy józan, korszerű állampolitika értelmében épen nem járt e megszorítás szükségkép együtt oly rendszabályok behozatalával, a melyek merő árnyékká vagy merő szemfényvesztéssé süllyeszthették volna alá a néptribunok alkotmányjogi jelentőségét.
Sulla meghagyta a néptribuni intercessio jogát a magistratusi decretum ellenében, vagyis az auxiliumot, természetesen a Pomeriumon belül kibocsátott magistratusi intézkedésre vonatkozólag, és ennek folytán meghagyta Sulla a néptribuni intercessiónak még azon jogát is, hogy az ellen-szegülő magistratust, akár consult, elfogathassa és béklyókba verethesse hivatalos működése közben is a néptribun: ámde Sulla törvénye súlyos pénzbírsággal, majd csak hogy nem valódi vagyonelkobzással sújtotta azon néptribunt, a ki visszaélést követett el vagy épen törvénysértést az intercessio e jogának gyakorlásában. »Sullam probo, - mondja Cicero a »De Legibus« harmadik könyvében - Sullam probo, qui tribünis plebis sua lege iniuriae faciendae potestatem ademerit, auxilii ferendi reliquerit. »Sullanudataomnibus rebustribu. nicia potestate tamen intercessionem liberam reliquisse - mondja, maga Caesar. –

Hogy e szavakban »omnibus rebus« nagy a túlzás, megjegyzi Herzog is, és valóban nem fogja senki komolyan venni a Caesar e kifejezését, a ki meggondolja, hogy a néptribunok már az intercessio ezen egy jogánál fogva is mennyire jelentékeny hatalomkörrel rendelkeztek Kómában a Sulla törvényhozása alapján még az esetben is, ha a senatusconsultum ellen az intercessio e jogával már többé nem is élhettek. Sulla törvényt alkotott, miszerint néptribunná jövőre csakis senatorok voltak választhatók, másfelől pedig megadta a néptribunoknak a jogot, sőt kötelességükké tette nemcsak jelen lenni, részt venni a senatus üléseiben, de referálni is a senatushoz mindazon ügyekben, a melyeket akár a senatus, akár a néptribunok eléggé fontosaknak tartottak e tekintetben.
E háttérből tekintve azután egészen más bevilágítást nyer a néptribunok kezdeményezési jogának fönnemlített függővé tétele is a senatus előzetes jóváhagyásától. Mert ha intercessio jogával élhettek a néptribunok a. senatus határzatai ellenében egyáltalában: úgy intercessióval élhettek minden egyes concret esetben azon liatárzat ellen is, a mellyel egyik vagy másik néptribunnak kezdeményezését az előleges jóváhagyás megtagadása által érvényen kivűl helyezte ezen magas államtestület; miután pedig a néptribunok ezentúl csakis senatorok lehettek, bizonyára teljes mérvben fel lőnek ruházva az ily konkrét esetben is a tanácskozási jognak mind azon attribútumával, a. mely a senatorokat mint ilyeket megillette, és ily értelemben szabad vita tárgyát képezhetvén amaz előzetes jóváhagyás kérdése egyfelől a senatusban de iure és de lege bennülő, senatori állású néptribunok, másfelől pedig a senatus egyéb tagjai között, épen nem lehet mondani, hogy ez mely oligarchikus megszorítása lett volna a néptribuni kezdeményezési jognak vagy pedig épen leplezett confiscatiója a senatus javára.

Sulla törvény által tiltotta el a néptribunokat attól, hogy letegyék népszószólói mandátumuk, bármiféle államhivatalt - magistratust - viselhessenek. Éppen ellenkezőleg e rendszabály oly magasra helyezé a néptribuni állást, melyet amúgy is a senatori rangfokozathoz köt , miszerint a magistratus elnyerése nem lehetett már azután egy ily elmozdíthatatlan, életfogytiglan senatori rangot viselő és a senatusban teljes tanácskozási jogot, intercessiót úgy a magistratusok decretumai, mint a rogatiók és a senatusconsultumok ellenében szabadon gyakorló néptribunra nézve előléptetés, kivált miután nem az áll a forrásainkban, hogy csak fensőbb, curulis magistratust nem viselhetett a néptribun mandatuma leteltével - amint Mommsen szavaiból megértjük - alsóbb fokú hivatalt pedig viselhetett volna; nem, a forrásainkban egyenesen az áll, hogy Sulla törvényének alapján a volt néptribun egyáltalán semmiféle hivatalt, sem felsőt, sem alsót, sem curulis, sem nem-curulis magistraturát többé nem viselhetett·

Valóban nagyon önkényszerűleg jár el Mommsen, midőn a «curulis magistratus«-okat forrásainkba teljesen alaptalanul beleolvasván, így nyilatkozik: «Endlicli wurde hinzugefügt. dass die Bekleidung des Tribunats in Zukunft zűr Uebernahine eines höheren (!) Amtes unfáhig maciién solle, eine Bestimmung die wie so manches Andere (!) in Sullas Restauration (!) wieder auf die altpatricischen (!) Satzungen zurückkelirte und ganz wie in den Zeiten vor dér Zulassung dér Plebejer zu den bürgerlichen Aemtern das Tribunat einerund die curulischen Aemter anderseits mit einander unvereinbar erkliirte.«

Teljességgel nincs joga Mommsennek sem Appianból, sem Asconiusból ily »ó-patriciusi« reactiót kiolvasni a Sulla rovására; hogy pedig egyéb forrásokból beigazolhatná Mommsen e sújtó Ítéletét, ennek sehol semmi nyoma. Legyen bárhogy, annyi tény, hogy Sulla e rendszabálya által első sorban azon üzelmeknek kívánta elejét venni, a melyeket a köztársaság történelmi fejlődésű államéletében a néptribunok csábos törvényjavaslatok, vakmerő indítványok megtétele által csak azért szoknak rendszerint szítogatni, hogy megnyervén a nép kegyét, a consuli, praetori vagy censori magas állást annál könnyebben elérhessék.
Egyet azonban bizonyosan tudunk, és ez az, hogy Sulla - eltekintve a néptribuni kezdeményezés jogának e megszorításától - semmi tekintetben sem ejtett csorbát a comitiák azon jogkörén, melyet ezek eddigelé, mint a felségi jogok tulajdonképpeni letéteményesei, az öröklött alkotmányjog szabványai szerint gyakoroltak.
Maga Mommsen is kénytelen ezt beismerni, még pedig úgy a törvényhozási, határozathozatali jogkörre, mint a választási jog gyakorlására nézve; sőt aligha bírná beigazolni Herzog, ha erre felhívatnék, azon célzását sem, hogy a contiók, a tributa comitiák souverain gyűléseinek ezen előkészítő tanácskozásai, előértekezletei, a Sulla törvényhozása folytán megszűntek. Herzog maga is bevallja, hogy contiók Sulla dictatorsága alatt tovább is léteztek; a mi pedig Cicero kifakadását illeti, - rostra vacua, locusque ille post adventum L. Sullae a tribunicia voce desertus - úgy minden oda mutat, hogy a néptribuni szónak ez elnémulása egész terjedelmében csakis a rémuralom napjaira és utónapjaira vonatkozik csupán, s ha később, az új államrend normális folyamában csekélyebb számmal és csekélyebb hévvel lőnek contiók tartva Rómában, mint Sulla törvényhozása előtt, úgy ennek nem az volt az oka, mintha Sulla betiltotta volna a contiókat: hanem egyebek közt tán az is lehetett oka, hogy a néptribunok, elesvén már most úgyis a consulság, praetorság, censorság stb. elnyerhetnének reményétől, nem tartották többé szükségesnek a népet holmi contiók által tüzetesben a közügyekkel foglalkoztatni.

Másfelől bízvást azt lehet mondani, hogy az az alkotmánypolitika, melyet Sulla a comitiák egybeállításának kérdésében vallott, határozottan a nagymérvű jogtágítás politikája volt. Nem kevesebb mint 10,000 rabszolgát emelt egy tollvonással a római állampolgárság kötelékébe, - a Cornelianusokat értem - a proscribáltak egykori rabszolgáit, a kikből valódi testőrséget alkotott magának, mintsem törődvén a Romulus fideicommissumának követelményeivel, a melyekhez Sulla, ha csakugyan annyira konzervatív állításokkal lett volna telítve, mint Mommsen állítja, bizonyára kissé több kegyelettel ragaszkodik . De elment ő tovább is. Eltekintve bizonyos községektől, melyeket, miként a többek közt Volaterraet, büntetésből csak latin polgárjogban részeltetett az ő törvényhozása, Sulla, fölvette a római állampolgári kötelékbe egész Itáliát vagyis Italia összes községeinek, a hódítás előtt független városállamok, szövetségesek, sociusok mindazon szabad lakosait, a. kik az illető szövetséges vagy egyéb város-államban, mint ilyenben, már polgárjogot, majd azután Róma kegyelméből többé-kevésbé jelentékeny egyéb polgári jogokat is élveztek volt.
Légióit, számra ha nem is 47-et, mint Livius mondja, de bizonyára legalább is 23-at szerte telepítette a gyarmatokban, telket, házat, sőt egész városokat juttatva nekik, hogy megjutalmazza őket a csak imént lezajlott hadjáratokban tett szolgálatokért. Sok százezer italiai polgár pusztult el a legutóbbi polgárháborúban, és velők együtt sok ezer előkelő római; hisz Sulla hadi törvényszékei egész városokat irtottak ki és confiscálták a kivégzett ezrek egész vagyonát a római állam számára. Ebből juttatott most bőven Sulla a légiók szerte telepített közharcosainak s egyéb új. azaz általa kreált állampolgároknak; ennyi vérontás emlékezete iszonnyal tölti el lelkünket; ámde a tudományos kritikának nem szabad azért kábulatba esnie mind e rémtettek benyomása alatt, hanem ki kell derítenie a tiszta igazságot a vértelt emlékű alkotmányozó dictator politikájában.
És ha a kritika ez után törekszik, lehetetlen lesz föl nem ismernie a Sulla alkotmánypolitikai irányát e mozzanatra nézve is. Igen, könnyű lesz ezt fölismerni, ha meggondoljuk, hogy Sulla az általa a legkülönbözőbb elemekből; itáliaiakból, fölszabadított rabszolgákból kreált új állampolgárok roppant, bizonyára több százezer főnyi tömegét nem a hagyományos konzervatív politikusok módjára négy vagy nyolc tribusba, de az összes 35 tribusba közigazgatási úton osztotta be: tehát ugyanazon alkotmánypolitikát követte e részben is, a melyért a néppárt vezérei Rómában hosszú emberöltőkön át annyi kitartással küzdöttek.
Ez magyarázza ki azután azt is, hogy Sulla 81-ben nem állította vissza a Servius Tullius szavazatrendi szervezetét a centuriata comitiákban; holott még 88-ban úgy értékesítette e szervezet ideiglenes restauratióját mint pártpolitikai műfogást, csakhogy lekűzdhesse Mariust.

Most, hogy meg volt törve az ellenpárt, Sulla csak az állam érdekét tartotta szem előtt, és az állam érdekét ő, mint felvilágosúlt alkotmánypolitikus, csak az által vélte kielégíthetni, ha lehetőleg mellőz minden szervezetet, a mely az állampolgári jogegyenlőség tekinteteivel kirívólag éles ellentétbe jöhet, még magában a lényegileg timokrat természetű centuriata comitiákban is. Ez magyarázza meg másfelől azon intézkedését is, hogy a kisbirtokosok számát Italiában lehetőleg szaporítandó és a rendkívül nagy földbirtokok egybehalmozódását meggátolandó, azon 120,000 telek közöl, a melyeket Sulla a légionáriusoknak assignáltatott, a külön egyediséget egyetlen egynek sem engedte egy másik telekkel vagy épen több telekkel egyesíteni, hanem jövőre is ugyanannyi vagyis 120,000 kisbirtokos önálló, elidegeníthetetlen tulajdonában igyekezett mind a 120,000 telket megtartatni.
Ne per Corneliam quidem licet coemere agros: tanúskodik Cicero is. - Közgazdasági szempontból bizonyára szó férhet ez intézkedéshez, a mennyiben t. i. az elidegeníthetetlen kisbirtok alapvető előnyeinek elmélete nem talál ma már föltétien hitelre nem egy közgazdasági iskola résziéiről: ámde Sulla e törvényhozási intézkedése bevilágítja legalább az ő alkotmánypolitikájának épen azon mozzanatait, a melyekre legkevésbé látszik gondolni egynémely modern történetíró, midőn Sullát az oligarchia, az optimata-uralom, az ó-patriciusi velleitások és egyáltalán a hagyományos konzervatív politika toldófoldó restaurátorának sziliében igyekezett feltüntetni.

Azok, kik Sullában minden áron fölületes, mélyebbre ható államférfiúi hivatás nélküli dilettáns alkotmányozót igyekeznek fölismerni, ezek megütközve szokják fölemlíteni, hogy sehol semmi nyoma sincsen annak, hogy Sulla censust tartatott, népszámlálást, védkötelezettséget és vagyonösszeírást elrendelt volna. Teljes joggal mondják a kritika e mesterei azt, hogy nincs ennek ránk nézve semmi nyoma: ez tagadhatatlan; ámde ez még korántsem jelenti azt, hogy Sulla csakugyan nem is tarthatott népszámlálást, oly értelemben, a mint azt Demetrios Phalereus végrehajtatta a maga, idejében Athénében.
A censorok tiszte volt különben a censust megtartani: a Sulla alkotmányreformja azonban eliminálta a censorokat; eltörölte ezek jogát a lectio senatusra, a consulokra ruházta a censorok pénzügyi kormányzati munkakörét, és az ő erkölcsbírói tisztöket is megszüntette, a törvényre, az általa tüzetesen e célra alkotott törvényekre bízván a közerkölcsiség ellenőrzését. Ne csodálkozzunk tehát, ha búváraink nem akadhattak még népszámlálási actus nyomaira a Sulla korából.

Az állampolgári védkötelezettség szigorú ősrégi szabványai helyett Marius óta a toborzás állította ezidőtájt is a római sereget fegyverbe; nem szedetett tributum már ekkor, és a mi a legfőbb, Sulla eltörölte a gabnakiosztást is, a melynek tekintetei oly nagy mérvben tették szükségessé az állampolgárok számának és vagyonfokának szigorú szemmeltartását, Kómában szintúgy, mint hajdan Athenében. Mind ez arra utal bennünket, hogy szelídekben ítéljük meg a Sulla dictatorságának e fogyatkozását, föltéve, hogy e fogyatkozás történelmi tény : lehetett egyébként e fogyatkozásban része a számításnak is; nem kell, hogy szükségkép azonos lett legyen az a könnyelmű mulasztással. Sulla egybe akarta forrasztani, ő egy bevégzett egységes állampolgári társadalommá törekedett beolvasztani nemcsak a római város-állam ősrégi és újabb keletű állampolgárait, de még Italia összes, legújabban kreált állampolgári elemeit is az ő alkotmánypolitikája által; nagyon érthető tehát, ha Sulla nem tartotta most célszerűnek mozgásba hozni azon egész apparátust, a mely lustrumról lustrumra oly éles ellentétekben tűntette ki az állampolgárok közti származási és vagyonfoki különbözeteket.

Demagóg fogás volt-e ez? - Úgy látszik, nem állott távol az effélétől; ámde Sullának, a ki eltörölte a gabonakiosztást, mert nem akarta az állam pénzén hizlalni a dologkerülő proletariatust, - Sullának, a ki munkát, kenyeret nyitott a coloniákban és a közműveknél a vagyon nélküli vagy kevésbé vagyonos elemeknek.
Sullának, a ki államférfiúi képességekhez kötötte a senatorságot, Sullának nem tudhatjuk be e politikai műfogást, még ha csakugyan elkövette is, szigorúbban, mint a hogy betudjuk Aristotelesnek a demokratikus, oligarchikus és aristokratikus politikai műfogások azon egész gyűjteményét, a melyet rendelkezésére bocsát a nagynevű állambölcsész. Egyébként az is lehetséges, hogy megszüntetvén a censorokat, Sulla már csak a maga tájékoztatása végett is - miként Demetrios Phalereus csakugyan végrehajtatta a népszámlálást, de más közegek által, nem az eddigi eljárással, és így nagyon könnyen érthető, hogy még ennek nyomára nem bírtak bukkanni búváraink.

Valóban naiv fölfogásra mutat, abból, hogy Sulla a demokratikus alkotmányú Capuát megsemmisítette, arra következtetni, hogy Sulla az oligarchiái állameszmének, a «paucorum dominatus«-nak volt céltudatos előharcosa az alkotmánypolitikában ; a nyers, tudatlan, fejszám szerinti tömeg-uralomnak nem volt barátja, az tagadhatatlan : de Capua vesztét egészen más okoknak köszönhető első sorban, nem pedig a. saját demokratikus alkotmányának. Komolyabb ellenvetést tehetnek azok, kik Sullának a papi collegiumok egybeállítási módozat-ára vonatkozó törvényhozási intézkedését párhuzamba állítják a Kr. e. 104. évben alkotott államrenddel.
A Domitius törvénye - már t. i. Gnaeus Domitiusé - 104-ben ugyanis úgy a pontifexek s augurok mint a jóslatőrök választásának jogát, mely addig cooptatión nyugodott, az állampolgárságnak egy részére, a XVII. tribusra ruházta át, a mint hogy már Kr. e. 212-óta a curiók és pontifexek kollégiumainak elnökeit, ugyancsak e collegiumok tagjai közöl szintígy a tribusok összeségének ősrégi kisebbik fele választotta. Sulla eltörölte mind a Gnaeus Domitius törvényét, mind pedig a 212.-i törvényt és visszaállította a cooptatió jogát mind e papi collegiumokban. A Sulla intézkedése folytán tehát ezentúl mind e papi collegiumok saját magok voltak önmagokat kiegészítendők, miként ez 212 előtt hagyományosan szokásban volt.

Íme itt van az oligarchikus alkotmánypolitika, kiáltanak föl némely kritikusok; íme Sulla, elveszi a választás jogát a néptől és ráruházza azt cooptatio alakjában egy-egy oly szűkkörű collegiumra, mint a pontifexek, augurok, jóslat-őrök és epulonok collegiuma volt, Ha 15-re emelte is Sulla most e collegiumok tagjainak számút: mégis elrabolta ez által Sulla, miként magát egy gyarló scholiasta kifejezi, az »arbitrium creandorum sacerdotum«-ot a néptől így érvelnek azok, kik Sullában minden áron az oligarchikus restaurátort igyekeznek fölismerni. Maga Mommsen is nagy súlyt fektet e körülményre. Pedig csak vissza kell gondolnunk egy kissé azon álláspontra, melyet ama törvény, vagy, ha úgy tetszik, plebiscitum megalkottatója, Gnaeus Domitius Ahenobarbus, a fölvilágosodás ügyével szemben elfoglal, és azonnal más színben fogjuk látni Sulla ezen intézkedését. Valóban, maga az összes római állampolgárság gyakorolta-e ama választási jogot a Gnaeus Domitius Ahenobarbus plebiscitumának alapján? Nem az összes állam-polgárság, nem az összes 35 tribus, hanem csak azon része az összes állampolgárságnak, a mely bizonyos 17 tribusba tartozott.

Álljunk meg csak egy kissé e 17 tribusnál. Melyik 17 tribusról lehet itt szó? Mommsen erre azt mondja, hogy e 17 tribus úgy lett esetről esetre az ilyen papválasztások alkalmából kisorsolva az összes 35 tribus közöl; alapítja pedig ezen nézetét, melyet Herzog magáévá tesz, Cicero ezen szavaira, »sortis beneficio«. Ámde Cicero nem a papválasztásra egybehívott quasi comitiák tüzetes leírását adja illető munkájában; Cicero csak a Rullus néptribun által javaslatba hozott »Decemviri agris adsignandis« választásának módozatát hasonlítja a papválasztásra, egybehívott 17 tribus eljárásának módozatához, mondván, hogy - iubet (lex) tribunum plebis, qui eam legem tulerit, creare decemviros per tribus XVII. ut quem novem tribus fecerint, is decemvir sit«.
Ha tehát a szöveg további folyamában Cicero hozzá teszi, hogy »sortis beneficio« - úgy ebből teljességgel nincs jogunk egyebet következtetni, mint azt, hogy az »agris adsignandis« decemvirek választása alkalmára lett a 17 tribus kisorsolva, nem pedig egyáltalán a papválasztások alkalmára is. Telekassignatiók dolgában volt is az ily trilbus-kisorsolásnak értelme: de mi értelme lehetett volna az ily kisorsolásnak szemben a papválasztással, melynek hátterében ott állott a római állam genetikus alapeszméje, a Romulusék fideicommissuma? Nem lehet itt az analógiát tovább erőltetni: sőt van forrásainkban jelezve egy ténykörülmény, a mely egyenesen arra utal, hogy Mommsen határozottan tévedésben van, midőn Cicero e szavait »sortis beneficio« a papválasztásokra is vonatkoztatja.
Ez a ténykörülmény pedig abban áll, miszerint a papválasztásra egybehívott 17 tribus gyülekezetében nem néptribun, hanem pontifiex vitte rendszerint az elnökséget és maga az egész eljárás auspicato történt, a mint maga Mommsen is állítja. Hogy a patríciusok ki lettek volna zárva ezen 17 tribus gyülekezetéből, ezt Mommsen sem meri állítani, Herzog pedig azon ténykörülményből, miszerint az ily gyülekezeteket pontifex hítta egybe és mint elnök pontifex vezette, egyenesen azt következtet miszerint a patríciusok e gyülekezetben határozottan részt vettek. És csakis ezen az úton lehet megértenünk a Gn. Domitius plebisciturnát, és csak is ezen az úton lehet megértenünk a Sulla ide vonatkozó reformját.

Kr. e. 104-ben alkottatta meg Gn. Domitius Ahenobarbus, kapcsolatban a pontifex maximus és a curio maximus választására vonatkozó régibb, még mindig rendi irányzatú törvényekkel, a maga plebiscitumát azért, hogy fölhasználhassa a 17 tribus tömegének politikai éretlenségét, hagyományos szellemű demagóg célokra, szemben a fölvilágosodás azon áramlatával, melyet a Rómában már ekkor ugyancsak gyökeret vert görög bölcsészeti és rhetorikai tanulmányok támasztottak főleg az ifjabb állampolgári nemzedék köreiben; Domitius Ahenobarbus célt ért, hisz már két évre rá megválasztatta magát pontifex maximussá: Sulla azonban fölismerte azon culturellenes reactiót, a melynek szolgálatában Domitius bölcsészek és rhetorok ellen dühöng , és fölismerte egyúttal azon veszélyt is, mely a tömeg általi papválasztások űzőiméiből az államéletre háramlóit: ezért, a fölvilágosodás érdekében járt ő el első sorban, midőn visszaszorította a papi collegiumok befolyását magokra e collegiumokra, ŐS útját kívánta vágni a cooptio visszaállítása által annak, hogy a babonás és kultur-ellenes római államvallás szolgáinak érdekkapcsolatai a politikai nézetek, meggyőződések szabad fejlesztését továbbra is demagogszerűleg befolyásolhassák.

A cooptatio visszaállítása különben az egyetlen egy mozzanat Sulla egész alkotmányjogi reformművében, a melyre ráillik a kifejezés, hogy »restauratio«. Ámde ez is csak alakilag volt annak nevezhető: benső horderejére nézve Sulla ez intézkedése, adott viszonyok közt, éppen nem a hagyományos reactiót volt szolgálandó, hanem a jogegyenlőség ügyét, meg a gondolatszabadságét. Kiterjedt azonban Sulla reformműve a magistraturára is. sőt felölelte ez alkotmányjogi reformmű az egész törvénykezést, a pénzügyet, a tartományi közigazgatást és a municipális önkormányzatot nem kevésbé.