logo

XV December AD

Lucius Cornelius Sulla a római alkotmányjog történelmében III.

Álljunk csak meg egy kissé. E reform-actusnak két nagy mozzanata van. Az egyik, az első kiegészítés ama 300 tag által még a 81.év folyamában: a másik mozzanat pedig azon alkotmányjogi rendelkezés, a mely az ekként 300 új taggal fölfrissített senatusnak a későbbi idők folyamában esetről esetre történendő kiegészítése alkalmából a belépést a senatusba imperative a quaestor-viseltség minősítvényéhez köti.
Tekintsük egyelőre amaz első mozzanatot, a számerejében rendkívül megfogyatkozott senatusnak azonnal, még a 81.év folyamában végrehajtott kiegészítését ama 300 új tag által. Vájjon mit mondanak e pontra nézve forrásaink? Valljuk be őszintén, hogy a mit forrásaink e részben rendelkezésünkre adnak, az sajnálatraméltó szegényes anyag.

Azt, hogy a tributcomitiák által választatta Sulla e 300 senatort, ezt csakis Appianosnál találjuk határozottan kifejezve. Fontos híradás, bár nem egészíti ki a senatori állomások betöltésének módozatát az Appianos által fölszínre hozott kérdésben. Sallustius is, e jól értesült író, hasonló értelemben nyilatkozik a maga Catiliná-jában - »ex gregarüs militibus alios senatores videbant«.
Sem Dionysios, sem Sallustius híradása nem egyezik meg ugyan Apipianos fönebb közölt azon híradásával, hogy Sulla ε~ άμπων ιππέων - a legkiválóbb lovagrendbeliek közöl - szemelte volna ki azon háromszáz senator jelölését, a kiket azután tulajdonképpeni megválasztás, vagy, ha úgy tetszik, megerősítés végett a tributa comitiák szavazása alá bocsátott: ámde már Herzog is sejti, hogy itt nem lappanghat kútfőinkben érdemleges ellenmondás, és ugyan még szemben Livius szavaival sem, a ki szerint pedig Sulla »ex equestri ordine« állította egybe senatusát.
Herzog is már fölismerte ugyan annak valószínűségét, hogy mind ez új senatorok, különben is Sulla kegyeltjei, vagy legalább a győztes párt hívei, csak is a legújabb válságok alkalmából tehettek szert oly nagy vagyonra, a mely őket már közvetlen a senatusba lépés előtt a lovagrendi censusra képesítette. Másfelől Livius rendszerint jóval csekélyebb értéket szokott az ily alkotmányjogi mozzanatok iránt tanúsítani, semhogy az ő tekintélyére lehetne hivatkozni akkor, midőn Dionysios és Sallustius oly határozottan hangsúlyozzák azt, a mit konkrét egyéni mozzanatokból különben is tudunk, hogy t. i. Sulla nem tekintett sem születésre, sem vagyonfokra, midőn a maga senator-jelőltjeit kiszemelte, hanem csak is egyéni tulajdonokra, egyéni érdemekre.

A római köztársaság ez idő szerinti védrendszerének természetű éppen nem zárta ki ugyanis annak lehetőségét, hogy a legműveltebb, legképzettebb, közszolgálatilag kiérdemelt állampolgárok is ne mint gregarü milites küzdjenek a légiókban, és így nagyon is valószínű, hogy Sulla ezek közöl is, kiket Appianos apiato ίππεΐς-nek nevez, szemelte ki a senatori jelölteket, vagyis oly szellemileg, közszolgálatilag kiváló állampolgárok közöl, a kik kevéssel azelőtt mint gregarü milites szolgáltak ugyan a légiókban, de a kik közvetlenül a senatusba lépésük után már annyira megvagyonosodtak, éppen a Sulla kegyéből, hogy elérték az equester ordo vagyoufoki képesítvényét.
Ha ismerjük Fenestellának államjogtörténelmi mozzanatokban oly annyira gazdag »Annales«-eit, a melyekből Plutarchos, mint Sulla életírója, oly sokat merített; ha ismerjük Sempr. Asellionak »Berum gestarum« című alkotmányjogi mozzanatokban nem kevésbé gazdag munkáját: úgy bizonyára ma tisztában állna a Sulla senatus-reformjának képe előttünk. Mert ha Fenestella Tiberius alatt írta is meg a maga »Annales«-eit : tény, hogy Varro e nagy buzgalmú irodalmi tanítványa nem mindennapi alapossággal és, miként Noniusból és Priscianusból kitűnik, szokatlan részlegességekbe mélyedve írta meg, és a legjobb források nyomán, Sulla korának történelmét, bőven szólva a provocatio ) és a quaestorok alkotmánytörténelmi kérdéséről is. Sempronius Asellio pedig a Sulla dictatorságának kortársa volt, és mint Gellius mondja, »resque eas, quibus gerendis ipse interfuit. conscripsit.

Bármit mondjon is Cicero a »De legibus«-ban, Cicero, ki a Gellius, Clodius, Antipater és Asellio közti párhuzamban egyoldalúlag csak is a művészi előadásra tekint első sorban, Sempronius Asellio messze túlhaladta a vele egykorú római történetírókat munkájának államjogi értékére nézve ): hisz ő, Asellio volt az, Sulla e kortársa, a ki Gellius tanuságtétele szerint a, maga munkájában oda nyilatkozott, hogy »csupán a háborúk történetét beszélni el, és mellőzni a senatus meg a törvényhozás viselt dolgait,« - ez Asellio szerint - »csak is annyit tesz, mint meséket beszélni el a gyermekek számára, nem pedig történelmet írni« :
»Scribere autem bellum inito quo consule sit - non praedicare autem interea quid senatus decreverit aut quae lex rogatiove lata sit - id fabulas pueris est narrare, non históriám scribere«.

Valóban érzékeny veszteség a Sulla alkotmányjogi reformjának modern kritikusaira nézve, hogy mind Asellio, mind Fenestella művéből csak csekély töredékek szállhattak korunkra; ámde nincs kritikailag beigazolható indokunk azért elvetni azon nagy jelentőségű mozzanatokat, a melyeket Halikarnassosi Dionysios, Appian és Sallustíos a Sulla senatus-reformjának természetére nézve fentidézett híradásaikban megmentettek. Kiviláglik ezekből is annyi, hogy Sulla nem csak a képviseleti eszme sejtelmének behatása alatt állott, midőn a Kr. e. 81-ben senatorrá jelölt 300 állampolgár fölött, és ugyan e 300 állam-polgár mindegyike fölött egyenkint külön-külön leszavaztatta a comitiákat, de határozottan az állampolgári jogegyenlőség elvének alapján is állott, nem kötvén a senatori minősítvényt sem nemzetségi kötelékhez, tehát születéshez, sem pedig magasabb vagyontokhoz/mint ezt a köztársaság törvényhozása annak előtte cselekedte volt, bármennyire szeretné is ezt Herzog elvitatni a maga munkájában.
Ezen elv, az állampolgári jogegyenlőség elve hatja át a senatust, esetről-esetre felmerülendő kiegészítésének módozatára vonatkozó törvényhozási intézkedését is. Sulla censust mint belépési fölvételt a jövőre nézve sem kötött ki minősítvényűl, sem pedig születési jogcímet, nemzetségi köteléket. Az, a mit Sulla a jövőre nézve senatori minösítvényül kikötött a maga alkotmányjogi törvényhozásában, az nem családfa, nem vagyonfok, hanem közszolgálati, tehát, tekintve az akkori viszonyokat, egyúttal valóságos műveltségi qualificatio is volt.
Sulla ide vonatkozó törvényének szövege nem szállott korunkra: a «Corpus Inscriptionum Latinarnm«-ban csak töredékét találjuk3) a »Lex de XX quaestoribus«-nak, mely tüzetes fölvilágosítással szolgálhatott volna a senatus-kiegészítés módosítására nézve is; Tacitus »Annales«-e XI. könyvében pedig csak annyit találunk följegyezve, hogy »lege viginti (már t. i. quaestores) creati supplendo senatui« ámde az irodalmi hagyatékból tisztán, világosan látható, hogy Sulla törvényt alkotott, a mely szerint jövőre csak is oly állampolgárok léphettek be a senatusba, a kik az államszolgálatban legalább is a quaestori rangfokot már tényleg elérték volt ; és hogy ez alapon kellő számmal léphessenek esetről esetre folyton új erők, államszolgálatilag kipróbált erők a senatusba: Sulla a quaestorok számát húszra emelte.

Mommsen egyáltalán nem akarja megérteni e rendszabály fontosságát: ő ebben mindössze is lényegtelen vagy legalább is nem mi nagy fontosságú módosítását látja Ovinius törvényének, a melynek értelmében úgy hiszi Mommsen, hogy nem csak a curuli hivatalok volt viselői léptek be tényleg és mellőzhetetlen joggal a senatusba -tehát a consulok, praetorok és aedilisek, -de egyúttal a volt néptribunok és a volt quaestorok is igényt tarthattak arra, hogy a censorok őket - ha csak erkölcsi fogyatékosság nem szolgált akadályul. - ugyan csak alkotmányos erkölcsi jogkörüknél fogva beleszemeljék a senatusba.
»Die Bekleidung eines niederen Amtes, des Tribunats oder dér Quaestor, gab wohl einen factischen Anspruch auf einen Platz im Senat, insofern die; censorische Auswahl vorzugsweise (?) auf diese Manner sich lenkte, aber keineswegs eine rechtliche (!) Anwartschaft.«
De midőn Mommsen a quaestori rangfoki képesítvényre alapított senatusában Sullának nem ezen alkotmányozó dictator eszméjét, nem az ő saját szellemi termékét, hanem csak is egy korábbi, miként ő mondja, oligarchikus intézménynek szabályozását és szigorú megállapítását akarja fölismerni, - midőn Mommsen azt mondja, hogy »es begegnet in ihr - már t. i. in dér Sullanischen Verfassung - auch nicht ein statsmannisch neuer Gedanke,« - s hogy: »alle ihre wesentlichsten Momente, dér Eintritt in den Senat durch Bekleidung dér Quaestur - sind nicht von Sulla geschaffene , sondern früher schon aus dem oligarchischen Regiment entwickelte und durch ihn nur regulirte und fixirte Institutionen«; már akkor a nagy tekintélyű búvár oly támadást intéz az alkotmánytörténelmi források tanuságtétele ellen, amely nagyban zavarólag, igen zavarólag hat, miként legújabb szakirodalmi termékekből láthatni, úgy a történelmi, mint az államtudományi kritika fogalomkörére.

Teljesen önkényszerüleg, forrásilag beigazolatlanul és be nem is igazolhatólag, jár el Mommsen ugyanis akkor, midőn a Sulla senatus-reformját úgy állítja elénk, mint ha ez a Sulla senatus-reformja csak is holmi külsőleges szabályozgatása és csak is holmi alakilagos megszigorítása lett volna az Ovinius törvénye által állítólag létre hozott senatusreformnak. De hát mit tudunk mi, mit tudhat maga Mommsen ezen Ovinius-féle senatus-reformról?
Nagyon csekély a pozitív magva ennek a tudásunknak. Legelőször azt sem tudjuk, hogy ki volt, miféle politikai irányzat követője volt ez az Ovinius? Csak azt tudjuk, hogy néptribun volt és hogy minden esetre a Kr. e. 367 után, sőt valószínűleg a 339.-i jogtágító törvény megalkotása után és a 312.-i censorság létre jötte előtt kellett megalkottatnia az ő -néptribunilag javaslatba hozott - törvényének. Ennyi az, a mit Ovinius személyéről tudunk: minden egyéb merő föltevés vagy gyanítgatás.
Niebuhr még kétségbe vonta magának az Ovinius névnek történelmi hitelességét; Schwegler nem sokat ad egyáltalán ezen egész homály-borította regeszerű néptribuni alak történelmi jelentőségére; Fr. Hoffmann a patrícius pártérdek szószólójának tartja őt; Langeés Willemss) a plebeiusi pártérdek szószólójának, Mommsen a Licinius törvényhozása plebejus-barát folyományának tartja és szoros Összefüggésbe hozza az Appius Claudius dicsőségteljes censorságával. Valóban, nagyon elmosódó alaknak kell lennie az olyan törvényhozónak, a kinek egyetlen egy törvényhozási actusában annyiféle és egymással ennyire ellentétes politikai pártirányzatokat vélnek fölismerhetni a szakbuvárlat legilletékesebb kitűnőségei, már csak Niebuhr és Schwegler elhunyta óta is!

Úgy de ezen ne is csodálkozzunk: hisz nem maga az Ovinius törvényének ránk maradt szövege szolgáltat benső indokot a vélemények és föltevések ily szétágazására, de az alkotmánytörténelmi combinatiók egész sorozata, a mellyel a szakirodalom a köztársaság senatusa szervezetének pozitív történetírói kieszelését, kellő forrásbeli anyag hiányában, évtizedek óta körülvenni jónak látta. Ovinius törvénye csakis egyetlen-egy helyütt fordul elő forrásainkban: Festusnál, a hol ez mondatik: Donec Ovinia tribunicia intervenit, qua (már t. i. lege) sancitum est, ut censores ex omni ordine optimum quemque iurati (kézirat curiati) in senatum legerent. Quo factum est, ut qui praeteriti essent, et loco moti, haberentur ignominiosi. )«
E törvénytöredékben , vagy ha úgy tetszik, kivonatban szó sincsen a senatus oly szervezetéről, a melyről Mommsen joggal állíthatná, hogy mintaképül szolgált a Sulla senatus-reformjának, és ha a volt consufok, volt praetorok és volt curuli aedilisek az Ovinius törvénye alapján nyertek is formaszerinti jogot a senatorságra: Mommsen maga is nagyon jól tudja, hogy a volt néptribunok és volt quaestorok egészen a Sulla senatus-reformjáig sokkal csekélyebb számarányban szerepeltek tagokúi a senatusban egyéb a censorok által beszemelt születési és plutokratikus elemek mellett, semhogy egy merőben quaestor-viselt, tehát államszolgálatilag minősített senatus, mint a minőt Sullának létrehozni törvényhozói intentiója volt, ama régi oviniusi senatus megrendszabályozott, alakilag megszigorított folytatásának lenne nevezhető.
Maga Mommsen mondja, hogy a censorok a Sulla senatus-reformja előtt igen gyakran oly állampolgárokat is beszámoltak a senatusba, a kiknek nem volt egyéb minősítvényük, mint az az érdemük, hogy agyonütöttek kit a csatában az ellenség soraiból, vagy pedig megmentették egy embernek az életét. »Háufig diejenigen Bürger, die eüi nicht curulisches Gemeindeamt verwaltet, oder durch persönliche Tapferkeit sich hervorgethan, einen Feind im Gefecht getödtet, oder einem Bürger das Leben gerettet hatten.« Ez éppen a különbözet; és e különbözet nem csekély, a szellemi képzettség szempontjából első sorban.

Rómában ez idő szerint, már t. i. Sulla alkotmányreformjakor még nem létezett kötelező állami jogi tanfolyam, közigazgatási tanfolyam a hivatalok elnyerhetése szempontjából sem. A «Reponsa prudentume kincseiből bőven meríthettek azok, kik eljártak a Quintus Scaevola méltó tanítványának, Gaius Aquilius Gallusnak még Plinius ) idejében is magasztalt házához; és Aquilius nem állott egyedül a jogi magánoktatás terén már azon időben sem, sőt voltak e részben is tekintélyes számmal versenytársai, különösen a saját tanítványai közöl már akkor, midőn a Sulla senatusainak ifjabb tagjai fölnövekedtek. Ámde Aquilius Gallus maga még nem irt rendszeres tankönyvet; mindössze csak is jogi formulákat bocsátott közre irodalmikig; így az «Aquiliana stipulatio et acceptilatko-t, a »Eormulae de dolo malo«-t stb. Aquilius nagynevű tanítványa pedig, Servius Sulpicius Rufus, csak a Kr. e. 77.évben, tehát egy évvel Sulla halála után hagyta oda eddigi szakmáját a rhetorikát és csak ekkor fogott hozzá a jogtudomány tüzetesebb műveléséhez.
Rengeteg számú jogi műveiből, melyeknek számát Pomponius 180 könyvre teszi nem tanulhattak volna még római jogot azon nemzedékek tagjai, a melyek közöl akár Sulla, akár más alkotmányjogi törvényhozó a Kr. e. 81. évben a senatus tagjait egyedül javaslatba hozta. Nem; a Kr. e. 81.esztendőben nem létezett még a római köztársaságban sem rendszeres jogi tankönyv, sem semmiféle intézmény vagy vállalat, a mely csak a siker némi látszatával is arra szolgálhatott volna, hogy módot nyújtson a római összes állampolgároknak kellő átalános tájékozottságot szerezhetni akár az államjogi, akár a büntető és magánjogi ismereteknek gyakorlatilag érvényesíthető egészéről.
Aki nem tartozott véletlenül az Aeliusok, Muciusok, Porciusok, Sulpiciusok hagyományosan jogtudós nemzetségének kötelékébe, vagy nem volt eléggé vagyonos arra, hogy a magánvállalkozó jogi oktatóknak a súlyos tandíjat megfizesse : az ily római állampolgár, még ha megvolt is benne a kellő tudásvágy, ezt a Kr. e. 81.-iév előtt csak is a Quintus Scaevola pontifex maximumnak Pomponius szerint 18 könyvre terjedő nagyobb, vagy a Optov című kisebb munkájából igyekezhetett magának megszerezni, föltéve, hogy a 82-ben a mariusi népöldöklés alkalmával elesett szerzőnek e művei még életében lettek közrebocsátva, a mi, tekintettel az ő tanítványainak irodalmi viselkedésére, nézetem szerint egyáltalán nincs még bebizonyítva. De még ez esetben is, bármennyire korszakalkotó volt legyen is a Quintus Scaevola munkája, a magánjog egyes nagy mozzanataira, pl. a végrendelkezési jogra nézve: azt, hogy az államjogot, közigazgatást, pénzügyet, szóval mindazt, a minek ismeretére egy senatornak szüksége lett, ezen nagyérdemű jogtudós pontifeznek a műveiből megtanulhatta volna bármely római állampolgár, ezt még sem Voigt, sem más szaktekintély nem mutatta ki, tudomásom szerint. Nem is fogja ezt senki ha is kimutathatni.

Csak egyetlen-egy - ha nem is mindenkire nézve egyaránt gyümölcsöző, de az akkori viszonyokhoz képest mindenkire nézve megközelíthető, gyakorlati tanfolyamát nyitotta meg a politikai életnek a római köztársaság: azon gyakorlati tanfolyamot értem, a mely magában az államszolgálatban, a magistraturában rejlett mindazokra nézve, a kik a közbizalom e mandátumát jóhiszeműleg a közügy érdekében igyekeznek betölteni. E téren pedig egyik magistratura sem kínálkozhatott annyi kilátással, mint az, a mellyel a római köztársaság államférfiai politikai pályájokat a legtöbb esetben kezdeni szokták volt, a quaestura. Mommsen a quaestorok illetékességi jogköréről azt mondja, hogy az részlegesen meg sem is határozható, hanem, hogy éppen oly nagy volt az, mint magáé a főmagistratusé, a consulé, a kinek átalános, hivatalbeli segédeűl a quaestori hivatal fölállíttatott. Még azok is, kik nem osztják Mommsen e nézetét, kénytelenek lesznek azonban megengedni, hogy a quaestori hivatal - a maga különböző ágazataiban - városi quaestorok vagy aerarialis quaestorok, tábori quaestorok, hajóhadi quaestorok, provinciális quaestorok vagy italiai quaestorok - jó nagy részét ölelte át a római köztársaság közigazgatásának és ez a Sulla törvényhozását közvetlenül megelőzött évtizedek folyamában az állami közigazgatásnak nem többé holmi primitív, hanem már is meglehetősen gyenge színvonalát jelentette.
A Sulla törvényhozását közvétlenül megelőzött évtizedekben az a római állampolgár, a ki a quaestori hivatalt viselte, részleges betekintést nyerhetett nem. csak a haderő legkülönfélébb viszonyaiba, nem csak - a rés frumentaria kezelése folytán - a közgazdasági viszonyokba, le egész az államterület talajának termőképességéig, de megismerkedhetett a római állam pénzügyeivel és egész államháztartásával tüzetesebben és alaposabban, mint bárki más a magistratusok közöl Budget, költségvetési előirányzat a szó mai értelmében a római köztársaság államháztartásában nem létezett.

A senatus, hányszor pénzügyi rendelkezéseket, vagy egyátalán oly rendszabályokat volt hozandó, a melyek az állam pénzét, vagyonát voltak igénybe veendők, mindannyiszor a quaestorokat hívta föl, hogy tájékozást nyerhessen az állam pénzügyi viszonyai felől a fölmerült concret esetben. »Quintus Caepio, qui per id tempus quaestor urbánus erat, docuit senatum, aerarium páti non posse largitionem tantam; senatus decrevit« stb. De ismernie kellett a quaestornak már az állam érvényben levő államjogi törvényeinek egész szövegét is, lehetőleg alaposan: mert a quaestori hivatal működése úgy a magistratusokkal szemben, mint a táborban törvények által volt szabályozva, a melynek megsértését a fenyítő jogszolgáltatás esetleg a legszigorúbb büntetéssel sújtotta. Ezért állott ellent - miként Polybios XXIV. könyvében olvassuk, a quaestor még magának Scipionak is, midőn ez újabb összeget akart kivétetni a maga hadicéljaira a pénztárból. A quaestor ellentmond és a törvény betűire hivatkozik.
Volt azonban még egy más nevezetes illetékességi jogköre is a quaestori hivatalnak a Sulla törvényhozását közvetlenül megelőzött évtizedek folyamában: a quaestoroké volt a cura tabularum publicarum, és ennek a tisztnek folytán a quaestorok tüzetesebb értelemben, közvetlenebb módon ismerkedhettek meg úgy egyáltalán a törvények szövegével, mint az őrizetökre bízott államokmányokkal, a mint hogy a quaestorok tisztje volt másfelől az államtisztviselőket a törvényekre fölesketni. És ha úgy a pénzügyi közigazgatás folyó ügyeiben, mint a cura tabularum publicarum mindennapi ellátásában, a munka azon része, mely folytonos és rendszeres tanulmányozást elengedhetetlenül követel , első sorban a scribákra, az írnoki, jegyzői, fogalmazói teendőket végző felszabadultakra nehezedett is, már az antik államéletnek egész természete szerint: a jóhiszemű, habár csak közepes készültségű quaestor is bizonyára óvakodni fogott, legalább akkor, midőn az összes közvetlen bevételek és kiadások elkönyvelése volt napirenden, ily alkalommal bizonyára óvakodott minden csak közepes jóhiszeműségű és készültségi! quaestor is elhanyagolni, könnyelműleg elszalasztani azon alkalmat, a mely neki az általános áttekintés megszerzésére kínálkozott. Ha elmulasztja ezt; felelősséget vállal a scribák minden képzelhető csínytettéért, a mi a sikkasztási bűnperek ama fénykorában bizonyára nem lett volna az emelkedni vágyó quaestorra nézve veszély nélkül. Vajmi gyakran adhatott okot ily visszaélésekre egyes quaestoroknak nemcsak rosszhiszeműsége, de már hivatalbeli, tanulmánykerülő, munkakerülő hanyagsága is: ámde, ha a Plutarchos »kisebbik Cato«-jában fölhozott esetek már e korszakban a szabályt képezték volna és nem a kivételt: vájjon akkor nem dőlt volna-e össze még Sulla· törvényhozása előtt a római köztársaság?

Úgy van; a quaestori hivatal viselése valódi tanfolyama volt az államférfiúi pályának ez idő szerint Rómában ; midőn tehát Sulla a maga törvényében azt rendeli , hogy jövőre csak oly állampolgárok léphessenek be tagnak senatorokból a senatusba, a kik quaestori hivatalt viseltek volt, ez által Sulla kimondta azt, hogy a senatust jövőre csak oly erőkből óhajtja megalkotni, a kik keresztül mentek becsülettel az államférfim tanfolyamon.

Mommsen maga elismeri, hogy a quaestori hivatni viselése a legjobb iskolául szolgált, valódi gyakorlati iskolául szolgált a jövendő államtisztviselők számára. »Nicht dér letzte Zweck dieser Oidnungen wird es gewesen sein in dér Quaestur eine praktische Sclnile dér künftigen Beamten zu schaffen« mondja egész hévvel a »Kömisclies Staatsreclit« ünnepelt szerzője. Úgy de hát nem. azon erők értékesítéséről van-e szó a Sulla senatus-reformjában, vájjon nem-e azon erőkből akarta-e Sulla a senatust egybeállítani, a melyek becsülettel megállották az államtisztviselők ezen Mommsen által is gyakorlatinak nevezett iskoláját?
Valóban sajátszerű, hogy Mommsen fölületes, frivol toldás-foldásnak, hagyományos, oligarchikus intézmények, újszerű, eszmeszegény szabályozásának és szabatosításának nevezi Sulla e reformművét, holott Mommsen saját maga tudhatta legjobban azon óriási különbséget, a mely az Ovinius törvényének megalkotása óta történelmileg fejlődött senatust a Sulla által törvényhozásilag contemplált senatustól már mindjárt az első, államtudományilag mellőzhetetlen nagy kérdésben, a szellemi képzettség, az államférfiúi képesítvény kérdésében elválasztta! Sulla e törvénye által ki lett mondva egyébként az életkorbeli minősítvény is a senatorokra nézve, tekintettel t. i. a hadkötelezettség teljesítésére, melynek lejártával választathatott meg csak e törvény értelmében ki quaestorrá.
Fontosabb ennél az, hogy midőn Sulla kimondotta törvény által, hogy jövőre csakis oly tagjai lehetnek a senatusnak, a kik quaestori hivatalt már viseltek: kimondotta Sulla ez által azt a nagy elvet is, hogy jövőre senki nem lehet tagja a senatusnak, a kit a nép szavazatjoga nem tüntetett ki már előzőleg, úgy mint a közbizalom letéteményesét, a quaestori választásnál. Ugyan hol vagyon ehhez hasonló gondolat a Sulla törvényhozása előtti egész római alkotmánytörténelemben?

És ezt nevezi Mommsen szellemtelen oligarchikus restauratiónak, felületes frivol toldozásnak-foldozásnak!