logo

XV December AD

Lucius Cornelius Sulla a római alkotmányjog történelmében II.

De térjünk vissza Sulla dictatorságára. Abban az alakban, a melyben Sulla e dictatorságot nyerte, teljesen új valami volt ez, miként már hangsúlyoztam, a római alkotmányjog történelmében. Nem volt ez dictatorság a szó azon államjogi értelmében, a melyben ezt esetről-esetre fölmerülni látjuk a Volesus Valerius unokájától Marcus Valeriustól vagy Titus Larcius Flavustól kezdve le egész a Hannibali háborúig, legtöbbnyire a veszély pillanatában »quando duellum gravius, gravioresque discordiae civium essent« - vagy mint dictatorság »rei gerundae causa«, - «seditionis sedandae et rei gerundae causa«, - »clavi figendi causa« vagy a «comitiorum habendorum causa«, - «feriarum, constituendarum causa« - «comitiorum ludorumque faciendorum causa.« !)

Nem hat hónapra ruháztatott csupán, miként e régi egyszerű dictatorságoknál történni szokott, Suliára a főhatalom, nem is volt alávetve semmiféle határidőnek: a saját belátása szabhatta meg egyedül annak határidejét és nem volt alávetve a provocatio jogának, a mely óriási különbözetet jelvényileg a lictorok jóval nagyobb száma által volt jelzendő: éppen kétszer annyi lictor lépdelt Sulla előtt e minőségében, mint a mennyi a régi, egyszerű dictatorok előtt a szertartási rendtartás értelmében lépdelni szokott. De másfelől nagyobb volt a Sulla dictatorsága a »decemviri consulari imperio legibus scribendis» féle államtestületnek alkotmányjogilag megszabott jogkörénél is: mert csakis »decemviri legibus scribendis» voltak ők, miként a »Corpus Inscriptionum Latinarum» VI, 2011 feliratából, majd Suetoniusból, Gelliusból és Diodorból, is sőt még Liviusnak egyik helyéből is látható - decemviri ad condenda iura creati; csakis a kétes hitelességű Ampelius mondja, hogy »populus Romanus - decemviros legum ferendarum et reipublicae constituendae causa paravit«.
Ez az »et reipublicae constituendae» teljesen azonossá tenné ugyan a decemvirek jogkörét a Sulla »dictator legibus scribendis et reipublicae constituendae» jogkörével, és ez esetben a különbözet csak is arra szorítkoznék, hogy Suliára, tehát egyetlenegy emberre volt ruházva az az egész roppant nagy jogkör, a melyet a decemviratus idején nem egyes decemvirek, hanem csak is az egész tíz tagból álló collegium gyakorolt de iure: ámde Lucius Ampelius a »Liber memorialis» szerzője, a Granius Licinianus kortársa már a Kr. u. II. században élt, és nem is a legjobb forrásokból szokott meríteni.
Ha azonban Cicero a decemvirek »summum imperium «-áról, mint »maxima potestas«-ról beszél, ez nem veendő államjogilag e műszó tüzetes értelmében, és midőn Dionysios Halikarnassosból a királyok hatalmával hasonlítja össze a decemvirek hatalmát, mondván, a maga X. könyvében, hogy ez ismét nem szabatos beszéd, mert hisz a consulok jogköre nagyon távol állott a királyok jogkörétől, különben is Dionysios nem akar maga sem. úgy látszik e szavaira valami különös államjogi súlyt fektetni, miután egy más helyütt a decemvirek jogkörét a néptribuni jogkörrel - την δημαρχικήν - hozza kapcsolatba; és Claudius császár a maga lyoni beszédében, melyre Mommsen a maga »Römisches Staatsrecht«-jében szintén hivatkozik, midőn «regnum decem virale«-t emleget, bizonyára nem a decemvirek államjogi illetékességeinek összességét akarja jelezni, hanem csak is azon bevégzett történelmi tényt, miszerint a decemvirek tényleg csakugyan magukhoz is ragadták a legfőbb hatalmat.

Oly rendkívüli volt a Sulla dictatorsági jogköre és hatalomköre, hogy nem csoda, ha az ily dictator legibus scribendis et reipublicae constituendaet egynémely görög író, mint Appian. Közelebbről tekintve azonban, ha jóval indokoltabb is Sullával szemben egy ily kifejezés, Thukydides azon ismert irálytani műfogásánál, a mellyel a Perikies hatalomkörét egyetlenegy ember uralmának nevezi.
Nem nevezhetni így őt: mert az ő mandatuma nem éltehosszára szólt, hanem csak is határozatlan időhosszra, de a fölavató törvényhozási actus intentiójához képest mindenesetre az ő életének határain belülre : a mint hogy Sulla befejezvén, a maga államrendezési missióját, le is tette önként a dictatorságot pár év múlva. De lássuk, hogy rendezte Sulla az államot, teljesen biztos és nyugodt birtokában azon nagyszerű jogkörnek és hatalomkörnek, melyet az interrex nevén járó törvény, a Lex Valéria kezeibe ad?

Elsőben is kiirtotta az ellenzéket. Egyszerű haditörvényszéki eljárással kezdte és hírhedt proscriptionalis törvényének kibocsátásával, s könyörtelen végrehajtásával fejezte be e kegyetlen műveletet. Találóan jegyzi meg Herzog, hogy e proscriptiók éle a »két első rendet«, a senatorit és a lovagrendet érte első sorban, még pedig akként, hogy jogilag megsemmisítette az ily proscriptio az általa sújtottak családját is. Nem kevesebb mint 15 consul-viselt senátor és 40 senator esett e proscriptiónak áldozatul, tehát valamivel több mint a hányat az első rendből Marius végeztetett ki; míg azonban Marius csak 1000 lovagot fosztott meg életétől.
Sulla nem érte be ennyivel, de halálra Ítéltetett és kivégeztetett a lovagok közöl 1600-t. És éppen ez mutatja, hogy Sulla mindent inkább kívánhatott kimélgetni, csak nem az úgy nevezett konzervatív elemeket. Mert ha proscriptiói a senatorok közöl a Marius és Cinna, által kreáltakat érték is kiválóan: azon 1600 lovag, a kiket ez az állítólagos «konzervatív ellenforradalmár kivégeztetett és jogilag még családjaikban is megsemmisített, bizonyára nem túlnyomólag a Mariusék, Cinnáék kegyeinek köszönheti az ő, részben már nemzedékeken át egybehalmozódott kincseit. El lett hárítva - ily antik modorban - azon nagy akadály, mely az ellenzéki demagógia részéről Sulla alkotmánypolitikai terveit fenyegetheti, nyugodt tárgyilagossággal foghatott már most hozzá a «dictator legibus scribendis et rei publicae constituendae« az államintézmények korszerű reformjához.

Sulla belátta, hogy az az államjogi dualismus, melyet a. történelmi fejlődés folyamában a senatus jogköre szemben a comitiák -kivált a tributa comitiák - jogkörével folyton még a legszerencsésebb érdekkapcsolatok és hallgatag compromissumok idejében is mutat, nem vall egy egészséges államszervezetre.



A consularis vagy is a centuriata comitiák még oly szerves összefüggésben állottak ugyan a senatussal éppen a főmagistratusnak élesen körvonalazott jogkörénél, esetleg, a bonyolultabb, kivált a törvényhozási kérdésekben, nagyon tapintatosan kieszelt discretionarius hatalomkörénél fogva, hogy ezen szerves egybefüggés aligha fogta volna valaha is komolyabb mérvű illetékességi összeütközések által compromittálni az államhatalom egységének minden egészséges államéletre nézve mellőzhetlenül kielégítendő alapkövetelményét.
Ámde mit mondjunk a tributa comitiákról, a tulajdonképpeni, censusilag nem tagolt állampolgárság souverain gyülekezetéről, - e gyülekezetről, a melyben a néptribunokat illeti a jog törvényjavaslatokat - akár a legnagyobb horderejű alkotmányjogi kérdésben is - elfogadás végett a nép elé terjeszteni, és ha a többség az elfogadás mellett nyilatkozik, egyszerűleg törvényerőre emelni - lex seive id plebeivescitum est - a nélkül, hogy egyéb biztosítékkal rendelkezett volna, Hortensius dictator törvényhozása, vagy is Kr. e. 287 óta, az alkotmányjog az egyes néptribunoknak e jogilag minden irányban, még a törvényjavaslatok dologi érdemére nézve is korlátlan kezdeményezési jogával szemben, mint a minő egy felől a néptribuni intercesssio, tehát annál inkább kétélű fegyver, mennél szilasabb a pártok dulongása - más felől pedig az államvallás babonájára, madárjóslataira, állítólagos égi jeleire, s több e félére támaszkodó obnuntiatio - és a nélkül, hogy a merevebb fölfogásé, élesebb elvi álláspontú néptribunokra akár a senatus, akár a magistratura egyéb törvényhozási befolyást gyakorolhatott volna, minta minőt bármely dúsgazdag, vagy egyébként nagy
befolyású római magán ember gyakorolhat bármely utcai népszónokra, üzérre, vagy proletárra - t. i. többé vagy kevésbé közvetlen, többé vagy kevésbé nyílt megvesztegetés de minden esetre ocsmány lélekvásárlás által?

Mi, a XIX. század gyermekei, egy nemével az erkölcsi émelynek tekintünk le most azon római néptribunra, a ki nem tudja másként megvédeni a nép érdekét, nem tudja másként megakadályozni az ő politikai ellenfelének törvényhozási sikereit, mint hogy azt füllenti, hogy kora, reggel kedvezőtlen előjeleket észlelt az ő pullariusával - már t. i. az ő saját házánál - az auspicium alá vett tyúkokban és ennélfogva az előre egybe hitt tributa comitiák ezúttal meg nem tarthatók: de viszont, nem csekélyebb erkölcsi eréllyel telt szánalommal kell hogy tekintsünk vissza azon senatusra is, a mely nem bírja másként érvénytelenné tenni az állampolgárzat felségi jogkört alkotmányszerűleg gyakorló nagy gyülekezete által különben teljesen korrekt eljárással alkotott törvényt, ha ez az ő, e nagy államtestek többségének fölfogásával ellenkezik, minthogy a Kr. e. 156-ban alkotott Lex Aelia Fufiá-ra vagy ha tetszik.
Lange szerént a Lex Aelia-ra és Lex Fufia-ra hivatkozik és szemlesütve ad komoly meggyőződése ellenére, vagy legalább józan kételyei dacára látszólagos hitelt azon consulnak, aki csakhogy az illető tributa comitiák törvényhozási határozata utólag megsemmisíttethessék, más senki által nem látott, más senki által nem hallott égi jeleknek állítólag a gyűlés, a tanácskozás folyama alatt történt bekövetkeztéről ünnepélyes szemforgatással hazudozik.
Cicero maga is nagyon jól tudja, hogy az ily hozott törvényt megsemmisítő obnuntiatiók alapja vajmi gyakran nem volt egyéb az auspiciumok eredményeként ravaszul odaállított, légből kapott merő hazugságnál: ámde azért mégis azt látjuk, hogy még az oly tanúit gondolkodó római államférfi is, mint Cicero a köztársaság alkotmányos életén ejtett érzékeny csorbának tekinti, hogy Clodius eltöröltette törvényhozási utón eme botrányos Lex Aelia Fufia-t vagy ha úgy tetszik Lex Aeliát és Lex Fufiát. Másfelől a senatus és a comitiák e dualismusában - melyet Mommsen maga is nagyon is fölismer s melyet azonban elég helytelenül dyarchiának nevez, - nem volt élesen körvonalazva sem a senatus jogköre, sem a comitiáké.

Ez okozta Hoitensius és kivált G. Gracchusék óta a szakadatlan antagonismust senatus és nép között, ez teremtette a senatus pártját és állandósította meg azt a legkülönbözőbb érdekkapcsolatokban is, szemben a comitiák pártjával vagyis a néppárttal, és nemzedékeken át oly visszássá bonyolódott ez államjogi helyzet, hogy még valódi nyereség volt néha a közügyre nézve, ha az oly senatus-consultumot, melyet a tribünök vétója visszavetett törvényszerűség vagy célszerűség szempontjából a törvényalkotásnál, a belátásteljes magistratusok mégis végrehajtották, nem mint törvényt, de a senatus úgynevezett »auctoritas«-áravaló tekintetből, - végrehajtották pedig csak azért, mert adott körülmények közt, a felmerült concret esetben vagy érzékeny csorbát szenvedett volna az állam, vagy összeütközésbe jött volna saját magával az állam gépezete.
Valóban ez oly dualismus volt, mely századokon át annyi tapintat mellett, mint a minőt a senatus nehéz időkben tagadhatlanul nem egyszer tanúsít, alapjában még sem támaszkodott egyébre, mint az esetről-esetre érvényben volt államjog kijátszására, és ha sok ideig bírta is ellensúlyozni a comitiák kitörő hevét, többé-kevésbé hazafiúilag jóhiszemű szövetségben egyik másik népvezetővel, a függönyök mögött, a senatus ama tapintata: a Marius és Sulla közti háború kitörésekor már sokkal betegebb volt a sok százados hazug compromissum folytán - a római állam egész szervezetében, sokkal élesebbek voltak már az ellentétek, semhogy a puszta »auctoritas«-t gyakorolható, és ezt legtöbbnyire csakis az államvallás babonájának értékesítésével gyakorolható senatusnak ama rég kipróbált, de ez idő szerint már teljesen el is nyűtt tapintata a katastrophák egész sorozatát a politikai, erkölcsi és gazdasági életben csak némileg is föltartóztathatta volna.

E bajon akart Sulla segíteni, midőn a senatust szervi egybefüggésbe kívánta hozni a comitiákkal. Ez azonban csak új alapon történhetett. Csak oly alapon, a mely megszüntetendő volt a két nagy államtestnek történelmi fejlődésében gyökerező benső antagonismusát, és míg egyfelől a néptribunok jogkörét a tervezett államjogi szerves egybefüggés értelmében volt az egységes államszervezet irányában mérséklendő, másfelől pedig magát a senatust, most már a különben államjogilag rég egységesült összes állampolgárság közbizalmának letéteményesévé volt egyszer mindenkorra fölavatandó.
Nemde úgy hangzik ez, mintha holmi képviselet behozatalának irányában tett törvényhozási kísérletről lett volna a szó? Ne tagadjuk; Sulla csakugyan ilyesmit contemplált, midőn mint dictator legibus scribendis et reipublicae constituendae a senatus egybeállításának egy oly módozatát rendelte el a maga alkotmányozásában, a mely páratlanul áll a római alkotmányjog történelmében.

Nem a képviseleti rendszernek a szó modern értelmébeni behozataláról van szó; ilyesmire Sulla nem is gondolhatott ; hisz épen nekem jutott a szerencse kimutatni a tisztelt akadémia előtt egy tüzetes értekezésben ezelőtt mintegy két évvel egyfelől azok tévedését, a kik egyik-másik görög állam autokrator tanácsában a képviseleti rendszer megtestesülését vélték előre árnyékolva, - másfelől pedig azon okokat, a melyek folytán egyáltalán lehetetlen volt a képviseleti rendszernek, mint ilyennek, az antik államéletben egyáltalán kifejlődnie.
Nem, itt csak oly alkotmányozási törekvésről van sző, a mely a közbizalomnak, mint államjogi elemnek értékesítését elodázhatlan politikai szükségletnek érezte most már a senatus egybeállításánál is.
Nem én látok először a Sulla senatusának egybeállításában egy ily eszmét: maga Mommsen fejezte ki magát már évtizedekkel ezelőtt következőképen : »Indem ferner sowohl die ausserordentlich eintretenden Senatoren als die Quaestorén ernannt wurden von den Tributcomitien, wurde dér bisher mittelbar auf den Wahlen des Volkes (?) rubende Senat jetzt durcbaus auf directe Volkswahl gegriindet, derselbe alsó einem repraesentativem Regiment so iveit genahert, als dies mit dem Wesen dér Oligarchic. und den Begriffen des Alterthums überhaupt sich vertrag.
Mommsen tehát még tölthet mond, mint én. De az is elvitázhatatlan, hogy Mommsen egyáltalán nem hajlandó Sulla e senatusi reformjának alkotmánypolitikai jelentőségét teljes mérvben méltányolni, sőt fölületesnek, frivolnak, erkölcstelennek nevezi Sulla ezen egész alkotmányozását, és azt mondja, hogy Sulla nem is a saját maga alkotmánypolitikai eszméjét rakta le ezen alkotmányműben, hanem csak amúgy tákolta össze, korábbi oligarchikus kezdeményezéseket utánozgatva.

Lesújtó ítélet egy ily nagy tekintély részéről: ámde azt hiszem, ki fogom mutathatni, hogy merőben téves, és teljesen igazságtalan. Sulla az utóbbi népöldöklések folytán a számerőre nézve nagyon is megfogyatkozott senatusba elsőbben is 300 új senatort rendelt el a tributcomitiák által beválasztatni, tehát nem többé, miként eddig történt, a censorok által a senatusba beleszemeltetni, de egyenesen a tributcomitiák által beválasztatni, természetesen nem szabad választás útján, de azon megkötött jelöltségi névjegyzék alapján, a melyet ő maga a dictator 1. ser. et r. c. terjesztett a tributcomitiák elé; - a jövőre nézve pedig elrendelte, hogy jövőre csak is azon állampolgárok fognak belépni a senatusba, a kik quaestori hivatalt viseltek; be fognak pedig ezek lépni a senatusba ugyancsak, és csak is ezen államszolgálati minősítvény alapján, nem a censorok intézkedése folytán, miként eddig, de minden magistratusi beavatkozás nélkül, csupán érdemleg viselt államhivatalbeli jelzett minősítvényük jogcímén, proprio jure, és hogy kellő számmal léphessenek ily minősítvényű állampolgárok a senatusha minden időben, a számbeli szükséglethez képest. Sulla a quaestorok számát 20-ra emelte ugyanekkor.

Így reformálta Sulla a senatust.