logo

XV December AD

Lucius Cornelius Sulla a római alkotmányjog történelmében I.

Azt szokták hangoztatni még a legújabb államtudományi szakirodalomban is, hogy nagyon nehéz a római császárságot szabatosan berovatolni azon államformák bármelyikébe is, a melyeket eddigelé a tudomány fölállított. Hogy azonban ezt tehessük, ki kell előbb tisztáznunk, ugyancsak az államformatan szempontjából, azon anyagot, melyet a történelmi fejlődés a tudományos elemzésnek szolgáltat.
Más szavakkal, hogy megérthessük Octavianus Augustus államjogi állását, mint a melytől a római császárság fölavatását, habár nagyon is hibásan, keltezni szokták, vissza kell mennünk Lucius Cornelius Sulla dictatorságáig »legibus scribendis et reipublicae constituendae, és hogy megérthessük Sulla alkotmányreformját, föl kell kutatnunk az alkotmánypolitikai mozgalmak azon rugóit, a melyek a politikai pártküzdelemnek már M. Livius Drusus kezdeményezése folytán megtermékenyítő erőt kölcsönöznek.

A sociusok szövetséges köztársaságának confiniumi alkotmányozása kimagasló tünet az ódonság történetében. Róma nem merített tanulságot az új eszméből: Kóma azt teljes horderejében tán még akkor meg sem értette: de a római állampolgár jogot azért ha nem is feltétlebül egyszerre, mégis kénytelen volt a szövetséges köztársasággal vitt kemény csaták után lassacskán kiterjeszteni majd mindazon népekre, a melyek számára azt a kegyes és bölcs Livius Drusius békés úton, vérontás nélkül, törvényhozás útján megszerezni óhajtotta volt.

Már Kr. e. 90-ben Lucius Julius Caesar consul törvényjavaslatot fogadtatott el, a melynek értelmében római állampolgárjogot nyertek mindazon latin városok s egyéb italiai városok is, a melyek e háború folyamában Róma iránti hűségüket megőrizték, föltéve, t. i. hogy e városok a római polgárjogot saját magok is elnyerni óhajtották. Ekkor léptek a római állampolgárjog kötelékébe a latinok és etruskok; Herakleia és Neapolis görög városok azonban nem óhajtottak részesülni ezen előléptetésben: kevéssel ezután jött létre a Lex Plautia Papiria, tribuni törvény, melynek értelmében szintén megnyerhették a római állampolgárjogot mindazon községei a Róma ellen hősileg harcoló szövetséges köztársaságnak, a mely községek 60 nap alatt e végett a római praetornál jelentkeztek.
E rendszabály meg is tette csakhamar a maga hatását: L. Cornelius Sulla és Cn. Ponepeius több ponton győztek volt már ekkor Italia seregei fölött és a szövetséges köztársaságnak számos községe jelentkezett is ily körülmények között azon koncért, melyet mint diadalt fegyverrel kivívnia Pompaedius Stilónak nem adatott, Livius Drususnak pedig törvényhozás útján kieszközölnie nem sikerűit.

A római állampolgárjog kiterjesztésének követelményeit a győztes párt természetesen korántsem vette oly komolyan, mint azt a Livius Drusus politikája kilátásba helyezi; Gn. Pompeius consul a maga törvényével csakis latin polgári jogokat, nem pedig római állampolgári jogkört adatott a transpadan gallok kiváló, Rómához, hű elemeinek és a Kr. e. 89-dik évi census alkalmával P. Crassus és L. Július Caesar censorok az új római állampolgárokat nem az összes 35 tribusba osztották be, hanem csakis tí tribusba: nehogy az ősi időktől fogva vezetést gyakorlott elemek a maguk mesterségesen ápolt szavazattöbbségével most háttérbe szorítsák az újabban fölvett elemek szavazatai által a comitiákon.
Ez tehát korántsem oly rendszabály volt, a mely kielégíthette volna a fönnálló alkotmány erőszakos kitágítására, vagy épen szétrobbantására törekvő új néppártot; és ha ugyancsak még 89-ben sikerűit is a derék M. Plautius tribunnak keresztülvinnie egy törvényt, a melynek értelmében a lovagrendiek az esküdtbirósági névjegyzék monopoliumát elvesztették, és az esküdtbírák választása a tributcomitiákra ruháztatott, még pedig akként, hogy minden egyes tribus a saját kebeléitől 15 esküdtbírót volt választandó, tekintet nélkül a maga rangosztályi, úgy mint senatorius, lovagrendi vagy egyszerű plebeius állására: e jogtágítás még sem volt, de nem is lehetett képes az új néppártot a fönnálló alkotmánnyal kibékíteni, és ugyan már csak azért sem, mintán csupán a 8 tribus új állampolgárai magokat a többi tribus régibb állampolgárjainak óriási szavazattöbbségével szemben, a végeredményben ez alapon sem érvényesíthették; pedig a Lex Varia de maiestate még mindig megkövetelte, és első sorban az új néppárt közöl, a maga áldozatait.
Másfelől azonban a közgazdasági válság oda szorította még a mérsékeltebb pártárnyalatokat is, hogy lehetővé tette Asellio praetornak törvényt alkottatni, a mely betiltott a kölcsönzött tőke után egyáltalán minden kamatot és a bírákat is oda utasította, hogy kamatot semmiféle hitelezőnek többé meg ne ítéljenek. A tőkepénzesek e törvényre azután azzal feleltek, hogy e törvény indítványozóját, Plautius praetort, midőn ez épen holmi vallásos szertartással volt elfoglalva, agyon üttették, és jellemző az akkori római jogrendre, hogy nem akadt senki, a ki ezért a gyilkosokat feleletre vonta volna.

Ez alatt Rómát M. Aquillius dőre diplomatái fogásai egy óriási háborúba bonyolították: a Mithridates elleni háborút értem, a melynek vészteljes esélyeitől csak L. Cornelius Sulla hadvezéri lángelméje mentette meg. De Sulla, már 93-ban praetor, nem oly könnyen jutott hozzá, hogy átvehesse azon légiók parancsnokságát, a melyek alatta azután megtették Rómáinak ezt a hazamentő szolgálatot.
Consul volt ugyan ez évben Sulla, s így mint különben is már 93 óta jártas keleten, teljes joggal ragaszkodott ama légiók vezényletéhez: ámde Marius, a cimberek legyőzője is élt még, és a maga javíthatatlan hiúságában egyáltalán nem akart alkalmat engedni másnak arra, hogy az ő hírnevét a csatatéren elhomályosítsa. A korlátolt tehetségű, műveletlen vén katona teljesen elvesztette népszerűségét a Saturninus-féle államcsíny alkalmával: akkor odaadta magát vak eszközül a senatus többségének, csakhogy legbensőbb politikai barátját, Saturninust, híveivel és itálbarát terveivel együtt agyongázolhassa: vájjon hogy lett volna ő képes most kicsavarni a consul kezéből a vezérbotot, ha nem számíthatott volna egyéb segédre, mint Vercelli és Aquae Sextiae habáraira! Meg is találta ezt Publius Sulpicius Kufusban, ez ékesszóló néptribunban, a ki patriciusi születése dacára beállott plebeiusnak, csakhogy magát tribunná választtathassa, és mint ilyen átalakítólag hathasson törvényhozásilag a tarthatatlan államintézményekre.

Nem akart ő gyökeres reformot, mint Saturninus: a kiegyenlítés, az érdekek egyeztetése képezte az ő politikai törekvéseinek is a célját, mint egykor Livius Drususnak. Sulpicius oly törvényjavaslatokkal lépett fel mint néptribun a comitiák előtt, a mely törvényjavaslatok ismét nyíltan hadat üzentek a senatus többsége politikájának, sőt érzékenyen sújtották annak társadalmi tekintélyét. A legártatlanabb volt e törvényjavaslatok közt talán még az, a mely a Lex Varia alapján száműzöttek visszahivatását volt elrendelendő.
Egy másik törvényjavaslatban Sulpicius az új állampolgárok szétosztását az összes tribusokba követeli, és egyúttal a fölszabadítottak, tehát a volt rabszolgák szavazatjoggal való fölruháztatását szintén az összes tribusokban ; egy harmadik törvényjavaslat pedig oda irányúit, hogy zárassanak ki a senatusból mindazon senatorok, a kiknek több adósságuk van 2000 dénárnál.
Elképzelhetjük, hogy minő hangulatba hozták e törvényjavaslatok azon nagy államtestnek összes pártárnyalatait, a melynek eddigelé csak a társadalmi tekintélye volt nagyobb tagjai egy részének legendaszerűleg megdicsőűlt vérgőgjénél, s a másik jó nagy résznek embertelenül lelketlen uzsorás üzelmek, vagy provinciális zsarolások által fölhalmozott roppant vagyonértékénél. Még ha nem jelentette volna is az új állampolgárok követelt szétosztása az összes tribusokba teljes tönkrejutását a senatus eddigi többsége politikájának: úgy e megbélyegző ráutalás számos senator zilált anyagi viszonyaira, függő helyzetére már magában véve elégséges lett volna arra, hogy a konzervatív érdekek összes hagyományos bajnokai, mindenek fölött pedig a senatus többsége mindent megmozgassanak, csakhogy Sulpicius javaslatai törvényerőre ne emelkedhessenek.
A senatus tehát utasította a consulokat, L. Cornelius Sullát és Quintus Pompeius Rufust, hogy gátolják meg valamiképen, ha fegyveres erővel nem lehet, hát holmi vallási szertartással a Sulpicius törvényjavaslatának megszavaztatását, rendeljenek holmi ünnepélyességeket, a melyek folyamata alatt a római államjog értelmében a comitiák egybe ne gyűlhessenek.

Sulla bizonyára örömmel választotta, volna - miként az alábbiakból megérthetjük - a Sulpicius törvényjavaslatainak megszavaztatását, mint e babonásdi szemfényvesztést, melyet mint felvilágosult, sőt magas műveltségű, valóban gondolkodó államférfi csak utálhatott lelke mélyéből. De a légiók sem voltak kéznél; ott táboroztak az ő consularis hadai a Strabo proconsuléival együtt a messze Campaniában: azt a fegyveres erőt pedig, a melyet rögtön alkalmazhatott volna a városban, vajmi könnyen szétugrasztották volna a néppárt fölfegyverzett hívei, s ezek közt Sulpiciusnak 3000 főnyi úgynevezett testőre.
Sulla tehát jó képet vágott a rá nézve oly kellemetlen játékhoz, és megkezdte a vallásos szertartás álcájába burkolt szemfényvesztő műveleteket, a mint ezt 700 éven át előtte a Romulus fideicommissumának letéteményesei a római államjog szabványai szerint, hitbuzgó kegyeletből, kötelességtudó lelkiszegénységből, ha nem csupán az állami szeszélyesség kedvéért tették. Sulpicius csapatai azonban fölvonulnak a piacra, és oly nagy erővel lépnek föl, hogy megfutamodik előlök mindenki: egy véres összecsapás után, még magok a consulok is. A menekvő consul Sulla azután beszünteti a szertartásteljes műveleteket, a comitiák összegyűlhetnek és megszavazzák a Sulpicius törvényeit.

Ezzel a Sulpiciussal lépett most benső frigyre Marius. Snlpicius reformját hajlandó volt támogatni a Livius Drusus lotiprója: viszontszolgálat fejében csak azt követelte a néptrihuntól, hogy törvényt alkottasson, a mely megfossza Sullát a consult a főparancsnokságtól, és ő rá, Mariusra, Hibáztassa a Mithridates ellen indítandó összes hadak fővezérségét.
A comitiák meg is szavazták o törvényt: de Sulla, ki ez alatt Campaniába ment a táborba, Róma ellen vozotto most a légiókat, betört a városba, halálra Ítéltette egyszerű senatusconsultum által a Snlpicius pártjának tizenkét főemberét, Sulpiciust ki is végezték, Marius megmenekült - és hogy betetőzze azon államcsínyt, ő, a consul Sulla, ügyeimen kívül hagyva a köztársaság államjogát, önhatalmilag oly intézkedéseket tett amelyek jórészt átalakították már most_ az öröklött alkotmányt. Elsőben is a centuriata comitiák szervezetét módosította: Mommson azt hiszi, hogy Sulla a konzervatív alkotmánypolitikát igyekezett érvényre emelni, midőn módosításával a Kr. e. 241-ben létrejött szervezetnek, mely minden egyes vagyonfoki osztálynak az öt vagyonfoki osztály közöl egyenlő szavazatmennyiséget biztosít - látszólag ez ősrégi, serviusi timokratia értelmében - az összes szavazatoknak majdnem felével magát az első vagyonfoki osztályt vagyis azon osztályt ruházta föl, a melynek tagjai legalább is 100,000 sestercius értékre voltak becsülve: ámde helyesebben fejezi ki, a gyökeresen megváltozott gazdasági viszonyokhoz képest e rendszabály alkotmány politikai jelentőségét nézetem szerint Herzog, aki azt mondja, hogy a centuriata comitiák ezen szavazatjogi reformja által Sulla a középvagyonú állampolgároknak kívánta a szavazattöbbséget, és így a consulok, praetorok, consorok választásánál is túlnyomó befolyást biztosítani.

A néptribuni jogkört Sulla ugyanekkor megszorította: csak oly javaslatokat engedett a tribünök által a comitiák elé terjeszteni, a melyekre nézve a senatus előleges határozata e jogot már engedélyezte: hogy épen oly értelemben veendő ez, mint a hogy a senatus beavatkozási joga a tribünök által a comitiák elé terjesztendő javaslatok érvényét illetőleg Hortensius törvényhozása előtt fennállott, ezt Mommsen és Herzog aligha tudnák beigazolni. Egyúttal kapcsolatban e törvények megalkotásával - Sulla kiegészítette az utóbbi időkben számerejében nagyon megfogyatkozott senatust: 300 új senatort léptetvén bele e nagy államtestbe.
Ámde Mommsen és Herzog újból kritikátlanúl járnak el, midőn amaz azt mondja, hogy „natürlicli im optimatischen Interessel” emez pedig azt, hogy »mit 300 neuen Mitgliedern aus dér konservativen Partei«: Sulla későbbi 81. törvényhozásából ugyan támpontot e nézet leigazolására alig fogna valaki találhatni: a fennforgó esetre nézve pedig forrásaink hallgatnak. Végűl, hogy segítsen a közgazdasági nyomoron: Sulla törvényt alkotott, amely az adósok érdekében a kamatot 10%-ra szállította le, és ugyanekkor nagymérvű gyarmatalapítást helyezett kilátásba.

Appian szerint Sulla mind e törvényeit consultársával Pompeius Rufussal egyetemben szavaztatta meg, tehát e tekintetben szerényebb államjogi álca alatt, mintsem, hogy egyszerűleg kényúri eljárást lehetne Sulla e kezdeményezésében fölfedezni: ámde kétséges még így is, hogy vájjon csakis a comitiák által szavaztatta-e meg Sulla e »törvényeit,« vagy pedig első sorban a »senatus« által?
Megtörténhetett ez utóbbi is; hisz ha nem érezte magát a légiói élén a Róma város belsejébe égő zsarátnokkal a kezében berontó Sulla feszélyezve a római állam egyik ősrégi sarktétele, a provocatio joga által, hanem félrelökve a Valerius Poplicola legendaszerű törvényhozásának e szent örökét, megvonva a római állampolgároktól egyéni, sőt személyes szabadságuk legnagyobb biztosítékát, egyszerűleg senatusconsultum által ítéltette halálra, minden állami jogszolgáltatás nyílt gúnyjára, a levert ellenpárt vezetőit: ugyan mért kímélte volna a rohamos államcsínye alkalmából a comitiákat, midőn a törvényhozási kezdeményezés jógiit Sulla maga is végérvényesen a senatus ellenőrzése alá óhajtotta, még a későbbi, majdani békés, normális időket, normális államéletet illetőleg is helyeztetni.
Azután Sulla egész később kifejtett alkotmánypolitikájának szellemében állott volna-e, csakis a comitiák által szavaztatni meg egy ily törvényt, mely pl. a centuriata comitiák szavazati jogkörét volt átalakítandó? Bizonyára nem; és ha leszavaztatta is Sulla e törvények fölött a comitiákat, minden valószínűség szerint ez csak azután történhetett, miután már előbb a maga javaslatait a senatussal elfogadtatta volt.

Az új consulválasztások már Sulla törvényeinek értelmében ejtettek meg: Gnaeus Octavius optimatpárti mellett azonban Lucius Cornelius Cinna lett megválasztva consullá, tehát oly jelölt, a ki a legszélsőbb néppárthoz tartozott. Minden elfogulatlan kritikus e tényből azt fogná következtetni, hogy Sulla említett törvényei korántsem voltak tehát oly szűkkeblűleg konzervatív pártpolitikai actusok, hogy a néppárt még csak életjelt sem bírt volna adni maga felől ezen állítólag oly szörnyen konzervatív törvények lélekfojtólag ránehezedő súlya alatt; sőt midőn a forrásainkban azt olvassuk, hogy ez a rengeteg hatalmú Sulla, a ki alig egy évvel ezelőtt majd csak hogy nem agyonzúzta és majd csak hogy nem el is hamvasztotta Rómát, a Cinnának consullá választása folytán nemcsak hogy nem gerjed ádáz haragra, sőt inkább jóindulatúlag kezet fog Cinnával, e szélső néppárti rajongóval, és a helyett, hogy valamely önkényszerű fogással megfosztaná őt a consulságától, hát még egész nyugodt lélekkel száll hajóra Ázsiába vitorlázandó, beérve azzal, hogy Cinna is fölesküdött immár az új törvényekre, - mondom, midőn ezt olvassuk a legjobb hitelességű forrásainkban, hát akkor minden elfogulatlan államtudományi kritikus egyszerűleg bevallaná, hogy nem. szükség ezért Sullát könnyelműséggel, politikai érzékhiánnyal, botrányos non-chalance-szal stb. vádolni, a mint ezt Mommsen s részben Herzog is teszi, de hogy sokkal könnyebben ki magyarázhatja magának a történetíró e tünetet, ha nem azon merev előítéletből indul ki, hogy Sullát okvetetlenül csakis mint a lehető legszűkebb konzervatív alkotmánypolitikust szabad méltatni, hanem ha előbb fontolóra vesszük Sulla összes alkotásait, tárgyilagosan számítoljuk le azok értékét az akkori politikai, közművelődési és gazdasági viszonyokhoz képest, és csak azután, ha már minden oldalról tüzetesen szemügyre vettük az ő alkotásainak természetét, csakis ezután mondjuk ki, hogy minő irányzatot követett Sulla az ő törvényhozásában?

Sulla nem akarta som a történelmileg megdicsőült családok régi hatalmának rostauratióját nem akarta sem ezzel együtt, som e nélkül a nagy tőke és a nagy fekvő birtok megingott uralmának konszolidálását, az állampolgári egyéni erők szabad fejleszthetésének rovására, miként fényesen ki fog ez világiam az ő 81. alkotmányozó törvényhozásából.
Sulla, tehát nem volt konzervatív. És ha Sulla nem volt konzervatív politikus: úgy nem hibát követett ő el a saját maga szempontjából, midőn oly törvényt alkotott, a moly lehetővé tette hogy Cinnának consullá választását, és a midőn ő a rengeteg hatalmú, som nem akadályozta, som nem semmisítette meg ezen consulválasztást: nem, nem hibát követett el Sulla, az ő alkotmánypolitikájának szempontjából, hanem egyszerűen kimutatta tán akaratlanul is úgy a kortársak, mint az utókor előtt, hogy sokkal szabadelvűbb alapokon óhajtotta ő a római állam szervezetét regenerálni, mint ahogy ezt, töredékszorű forrásaink némely helyét félreértve, Mommson és Herzog hinni szeretik.

Sulla tehát elhagyta Rómát, hogy visszaszorítsa Mithridatest. Távollétében Cinna mint consul törvényt kívánt alkottatni, moly kimondja az összes új állampolgárok és az összes felszabadultak teljes egyenjogosítását a többi állampolgárokkal. Az optimaták konzervatív pártja megfeszítette minden erejét, hogy hogy ily törvény alkotását meggátolja. Cinnának tulajdon consultársa Gn. Octavius vezérlete alatt fegyvert is fogott nem a Sulla pártja, de a konzervatív párt, és iszonyú vérontás keletkezett. E »bellum Octavianum«-ban nem kevesebb, mint 10,000 ember esett el csak a néppárt, a Cinna pártja részéről.
Az első támadásnál az optimatok konzervatív pártja győzött: de megérkezett Marius is, hazatérve a Sulla távoztának hírére, és e két férfiú most, a jobb műveltségű, rajongó Cinna, és a babérdús folyton ittas, tanulatlan, szűklátkörű vén katona oly haderőt gyűjtött nagyhirtelen maga köré, hogy Róma a kezökbe került. Marius most bosszút állhatott ellenfelein, és a cimberek legyőzője nem is kímélte Rómában sem a vért.

Valódi mészárlás volt ez és valódi rémuralom. Marius és Cinna - amaz már a Sulpicius fölkelésekor is - nemcsak állampolgárokat vezényeltek a konzervatív pártemberek lekaszabolására, de rabszolgákat is, kik főleg a vidéken engedtek a fölhívásnak cserébe adni fegyveres szolgálataikat a nekik ez áron igért szabadságért. E kegyetlen öldöklésben elpusztult jó nagy része a patriciusi elemeknek; aránylag kevésbé sújtotta az az újabb keletű plutokratikus nagyságokat: sőt a meggazdagodott üzérvilág bizonyos titkos kárörömmel nézte, mint hevernek - az alantas eredetű vér-szomjas Mariusnak rendeletéből - halomszámra eltemetetlenűl Róma utcáin a régi nagy családok leölt ivadékai, és lázas sietséggel vásárolta most össze elkobzott javaikat a nyilvános árveréseken.
Már ez undok jelenet tanulsága is arra int, hogy ne kövessük Mommsent, a ki Sullát egyúttal a plutokratikus elemek előbajnokáúl is igyekszik feltüntetni. Nem, valamint Sulla nem konzervatív reformot akart, sem a szónak patriciusi, sem a szónak plutokratikus értelmében: szintúgy nem képviselte Marius sem a demokratikus állameszmét e vértelt forradalomban. Alkotmánypolitikai eszme egyáltalán nem vezette e műveletlen vén katonát, hanem legfeljebb az italiaiak állampolgárosításának taktikai szükséglete, meg a veleszületett gyűlölet a patrícius elemek irányában. Cinna fejével gondolkozott most alkotmánypolitikai kérdésekben az egész győzelmes marianus-párt; Cinna pedig maga sem jöhet komolyan szóba, ha a római alkotmánypolitikusokról van szó.

Az a hat év, mely a Mariusék rémuralmától Sulla visszatértéig lefolyt, mindenesetre inkább mutat demokratikus állapotokat Rómában, mint bármely korábbi időszaka a római alkotmánytörténelemnek. Ámde csakis az állampolgári jog azon nagymérvű kiterjesztésére nézve mondhatjuk ezt első sorban, a, mellyel Marius és Cinna pártja most már az államhatalom birtokába jutva, a maga állását megerősíteni igyekezett.
Beosztották az összes új állampolgárokat, sőt mint Liviusból kitűnik, az összes felszabadultakat is az összes 35 tribusba még a »bellum Octavianum« előtt; az ellenpárt leveretése után pedig, miután időközben a megrémült senatus állampolgári joggal ruházta föl az itáliaiak közöl a dediticiusokat, a Cinna pártja végleg kormányra kerülve, megadta most az állampolgárjogot az italiai népeknek, még a samniteknek is. Ennek köszönheti Cinna, hogy négy éven át korlátlan ura maradhatott a köztársaság egész államéletének.
Anélkül. hogy magát évről évre alávetette volna a választásnak az alkotmányjog értelmében, egyfolytában gyakorolta a consuli hatalmat, szintúgy consultársa Carbo, természetesen Cinna akaratából, a comitiák hallgatag beleegyezésével.

Alkotmányellenes uralom volt ez kétségen kívül: mert annak, hogy Cinna magának ily uralom gyakorlására rendkívüli hatalmat, dictatori vagy egyéb címen adatott volna, semmi nyoma forrásainkban; sőt Liviusból egyenesen az tűnik ki, hogy saját maga önkényűleg hosszabbította meg egy-egy év leteltével a saját consulságát. s ennek folytán, nehogy a consularis alkotmány kettős tetőzetén erőszakot látszassák ejteni, consultársának, Carbónak consulságát is.
Az alkotmányos formákhoz szokott, komolyabb jogérzékű állampolgárok megdöbbenhettek e demagógi kényuralomnak ily alakban való megállandósulása felett: de nem emelkedett a városban hang, mely számonkérte volna Cinnától a törvények uralmán alapuló politikai szabadságot. Nem emelték föl a szavakat a néptribunosok sem: sőt Cinna egész uralma alatt még csak annyit sem hallattak magokról, mint 88-ban, 87-ben, midőn Sulla állott a hatalom élén. Cinna egyáltalán mellőzte a comitiákat, a hol csak tehette; még a pénzforgalomra vonatkozó intézkedését is a comitiák teljes mellőztével, a magistratusok és a néptribunok meghallgatása után praetori edictummal eszközöltette.

A következő három éven át teljes rend, ha nem is alkotmányos rend, de zavartalan rend és nyugalom honolt e sajátszerű államjogi állapotok dacára is Rómában. Hogy történhetett ez? Minő alapokon nyugodott hát mégis a kormányzat? Cinnának első gondja természetesen az volt, hogy hatályon kívül helyezze a Sulla által 88-ban alkotott összes törvényeket. Nem érintette a bíróságokat, sőt háborítatlanul hagyta azokat működni a Lex Plautia alapján; nem szervezte újjá a senatust, csak kiegészítette, és szintén hagyta működni annak Sulla előtti jogkörében; engedte pedig ezt azon biztos tudatban, hogy a 87. rémuralom iszonyait nem felejtették el még az ő pártjához nem tartozó senatorok sem.
Szóval Cinna egyáltalán nem tett az új polgárok, felszabadultak egyenjogosításán, és az italiaiak állampolgáriasításán kívűl egyáltalán alkotmánypolitikai intézkedéseket: de igen is tett két taktikai fogást, a mely közelebbről érdekelte Róma legzajongóbb elemeit pártkülönbség nélkül, mint bármely alkotmánypolitikai kísérlet.

Törvényt alkottatott Capua gyarmatosításáról a Gaius Gracchus szellemében és törvényt alkottatott Lucius Valerius Flaccus által az adósok javára; törvényt, a mely minden magánadósságot a. kötelezvényben jelzett kölcsöntőke névleges értékének egy negyedrészére szállított le, és a többit, a háromnegyedrészt egyszerűleg semmisnek jelentette ki. «Valerius Flaccus, turpissimae legis auctor, qua creditoribus quadrantem solvi jusserát« kiált föl annyi idő múlva még Velleius is.
Ily rendszabályok által biztosította magának Cinna a tömeg feltétlen bizalmát és tántoríthatatlan ragaszkodását, minden gondolkodó, műveltebb lelkű római állampolgárnak bensőségteljes megütközésére. Igen, mert nemcsak az űzéri elemek, nemcsak a plutokraták fordultak el immár most tőle a Flaccus törvényének kibocsájtása után: de elfordultak mindazok, a kik belátták, hogy ha zsarnokilag kegyetlen szigorral járt is el Sulla, midőn a köztársaság intézményein -· az akkori viszonyokhoz képest - javítani igyekezett, Sullának mégis voltak eszméi, a melyek az államéletnek adott körülmények között kedvező kibontakozást ígértek: Cinnának azonban nem volt egyetlen gondolata sem, a mellyel a már-már tarthatatlan anarchiává fajuló államéletbe a törvények uralmának üde, megtermékenyítő erejét önthette, és akár a legközelebbi jövőt a folytonos rémuralomtól, majd e, majd ama. párti esélyek reménynélküli anatagonizmusától megmenthette volna. Cinna hatalomra jutásának csak egyetlen egy nagy eredménye volt:: az egyenjogosítás, és az italiaiak állampolgáriasítása; ámde ez nemcsak a Cinna által vezérelt néppárt programja volt már ez időben: maga Sulla sem akarta a kor e nagy követelményét kielégítlenűl hagyni, és midőn Cinna a comitiák által a Mithradates ellen a távol Ázsiában diadalmasan küzdő Sulla proconsult a parancsnokságától botor módon megfosztatta, Sulla megkötvén a békét Mithridatessel, azt írta többek közt a senatusnak, hogy az új állampolgároknak, tehát most már az itáliaiaknak adott jogokat ő is tiszteletben fogja mindenha tartani.

A jogtágítás ez irányban tehát nem csupán a Cinna pártjának programja volt.: hogy Sulla 88-ban nem ment el annyira a törvényhozás utján, mint a mennyire elment pár évvel később Cinna: ennek nem Cinna nagyobb mérvű szabadelvűsége volt az oka első sorban, de a Marius viszonya a szövetséges népekhez. Másfelől azonban Cinna teljesen tehetetlennek bizonyult az államélet regenerálására; nem adott ő, a néppárt vezére, a római népnek nagyobb szabadságot, mint a melyet ez a századoktól örökölt, semmiféle irányban; az alkotmányos jogrendet pedig nemcsak, hogy nem szilárdította meg, de sőt, dacára a három-négy évi békés állapotnak, teljesen megingatta a hitet egy ily széles alapon nyugvó város-államnak, mint jogállamnak lehetőségében.
Consul-társa Carbo túlélte őt, kit épen akkor koncoltak föl saját katonái, midőn Sulla ellen akart indulni Ázsiába az. Italiában maradt légiók egy részével: azon kísérlete azonban, hogy ő maga ragadhassa meg az államhatalmat, mint egyedüli consul, nem sikerűit, habár e kísérlet is azt mutatja csak, hogy a két consullal betetőzött köztársaság tarthatatlanságáról meggyőződtek a beteg alkotmányfejlődés e stádiumában Rómában már a higgadtabb elemek is. Anarchia volt ez, a hagyományos formák álcája alatt; vajúdás folytonos vértelt rázkódtatások közben a szétbomlás felé.

L. Cornelius Sullának lett fenntartva, helyreállítani az államrendet és életbe léptetni egy alkotmányreformot, mely ismét egy rémuralom iszonyai közepette jött ugyan létre, és nem az eddigi történelmi fejlődés által előírt útján a törvényhozásnak, de azért határozottan életképesebb alapra volt fektetendő a római államhatalom szervezetét, mint a minőt a köztársaságnak a Marius-párti eszmeszegény demagógia ígérhet.
Azon jól átgondolt alkotmányreformot értem, melyet az Ázsiából hazatérő Sulla, mint «Dictator legibus scribendis et reipublicae constituende,« tehát egy eddigelé a római államjogban ily alakban még föl nem merült hatalmi jogcímen vitt keresztül Kr. e. 81-ben. Mommsen egész következetességgel »O1igarchenregiment« nek, «Oligarchische Restauratio«-nak nevezi, sok annyi más történetíró példájára ez alkotmányreformot, Sullát magát «General der Oligarchie«nak, a pártját pedig majd »Oligarchenpartei«-nak majd »Optimatenpartei«-nak.
Az államtudományi kritikának határozottan tiltakoznia kell e műszók ellen; egészen más világításban fog föltűnni előttünk a Sulla alkotmánypolitikai törvényhozása, ha elfogulatlanul, és nem már á priori azon meggyőződéssel fogunk a forrásaink tanulmányozásához, hogy Sulla 81-diki műve által nem is akarhatott egyebet, csak oligarchikus restauratiót.

Hogy megérthessük Sulla alkotmányreformjának tulajdonképpeni természetét, nem szabad felednünk két mozzanatot: először azt, hogy Sulla, még mielőtt Rómába bevonult, már is ismételten kijelentette a. senatushoz menesztett proconsuli üzenetében, hogy teljesen épségben fogja ő is tartani a Cinna forradalmi consulsága alatt alkotott mind azon törvényeket, a melyek az itáliaiaknak a római állampolgárjogot és az új polgároknak az egyenjogúsítást megadják, sőt Rómának vonuló katonáit egyenként föl is eskette arra, hogy minden egyes italiai községi szabad polgárt olybá fognak tekinteni, mint barátjokat és tulajdon római állampolgártársukat.
Meg is tartotta Sulla ez irányban adott szavát a legkövetkezetesebb készséggel. Másfelől nem találjuk Sullának följegyezve egyetlen intézkedését, egyetlen nyilatkozatát sem, a mely vérgőgből eredő politikai türelmetlenséget, szűkkeblűséget árúit volna el, még mielőtt magához ragadta a legfőbb hatalmat, az ő részéről: sőt éppen ellenkezőleg, minden oda mutat, hogy ő, a magas műveltségű, gondolkodó államférfiú, emelkedettel) álláspontra bírt helyezkedni mindenha, mint akár az alantas műveltségű katona Marius, akár mint az egyoldalú rajongó Cinna. Ezek azért követték el a mészárlásnak sok ezer meg ezer állampolgár ártatlan vérét is kiontó iszonyait, mert megátalkodott elvi ellenségei voltak a patríciusoknak és politikai híveiknek; Sulla szintén követett el rettentő vérengzéseket 88-ban is, meg most 82-ben is, de csak azért, hogy bosszút álljon azon demagógokon, a kik Rómában tömegesen gyilkoltatták le és rabolták ki az ő pártjának híveit az ő távollétében csak azért szennyezte be ő az ő szerepét, mert ő, kit hadvezéri lángelméje a hatalom élére juttat, a köztársaság kétségbeesett helyzetében nem talált más módot az ő hazamentő missiójának betöltésére, mint a demagóg rémuralom gaztetteinek szintén rémuralommali megtorlását. Marius szomjúhozta a vért, a patríciusok, az őspolgárok vérét: Sulla minden öldöklése közben is állameszélyes önmérséklést tanúsított.

Mielőtt megütközött volna a Marius-párti seregekkel, komoly alkudozásokba bocsátkozott mind a két consullal, sőt Scipio consullal már meg is kötötte volt a békét, csak hogy kímélhesse a vért. De nem a patrícius dühöngött ő benne a plebeius elemek ellen; sőt inkább Sulla a maga ellenforradalmi hadjáratának folyamában oly férfiakkal osztotta meg a vezényletet, a kik mint Lucius Flaccus, Lucius Philippus, Quintus Ofella, Gnaeus Pompeius a népies elemnek voltak szószólói, részben gyermekei is. Át is csaptak hozzá a marianus-párt összes felvilágosult elemei, mihelyt az ő politikai törekvésének irányát még az ellenforradalmi hadjárat alatt megértették: ezrenként jöttek át hozzá az ellentáborból a közkatonák is; hozzá csatlakoztak az italiaiak is jó részt mindjárt partraszálltakor: csak a samnitek maradtak meg mindvégig a Mariusék táborában: tehát azon nép, mely sok százados ádáz szenvedéseiért cserébe most nem a római állampolgárságot akarta csupán, de egyúttal Róma városának ősi népét egytől egyig ki is akarta irtani.
November első napján, Kr. e. 82-ben zúzta szét Sulla a marianus-hadakat a collini kapunál. Ez a tumultus pro recuperanda republica teljesen hatalmába adta Rómát: és ő hozzá is látott azonnal az állam rendezéséhez. Az út, a melyen haladva Sulla a hatalom polcára elért, alkotmányellenes, mert valódi ellenforradalom volt ugyan: de most, midőn a győzőnek már lábainál fetrengett mind az, a mi még megmaradt a senatusból és népből, most már Sulla nem mint törvénytaposó, de mint alkotmányos αίσυμνήτης kívánt eljárni, és az alkotmányos eljárásra meg is teremtette csakhamar az alapot ő maga.
Mindenekelőtt ráparancsolt a csonka senatusra, hogy nevezzen interrexet - bizonyára nem az ősrégi római államjog értelmében. A célját ezen interrex-nevezésnek szintén maga Sulla szabta meg a senatushoz intézett üzenetében. «Szüksége van most a köztársaságnak. - írja a senatushoz Sulla - szüksége van most a köztársaságnak arra, hogy az állam rendeztessék; ezt az állam rendezését csakis egy emberre kell bízni, de rendkívüli és korlátlan hatalommal kell felruházni őt, hogy föladatának megfelelhessen; ő maga Sulla alkalmasnak tartja magát e nehéz missió teljesítésére: tehát a senatus intézkedjék. - Ily férfias nyílt hangon követelte magának Sulla a legfőbb hatalom államjogi ráruházását: és a senatus engedelmeskedett.

Igen, a senatus engedelmeskedett ez alkotmányellenes parancsszónak: azért is, mert meg volt a csak imént ledöfött 4000 ellenzéki állampolgár halálmorajától rémülve, de meg azért is, mert ez anarchikus állapotok közepette csakis ez ellenforradalmi actus révén remélhetett most már visszaevezhetni egy új alkotmányos államéletbe.
A senatus interrexxé nevezé tehát a saját princepsét, L. Valerius Flaccust: az interrex pedig megtette - még kétes, hogy a senatus formaszerinti leszavazásával-e vagy a nélkül - Lucius Cornelius Sullát, a haza megmentőjét, az állam fejévé ez új címen «Dictator legibus scribendis et reipublicae constituendae«, egyúttal kimondván határzatilag a senatus, hogy helyesli mindazon intézkedéseket, a melyeket Sulla a múltban mint consul és mint proconsul tett - ily módon törvényesítvén e remegő senatus mindazon alkotmánysértést és törvénysértést, a melyek árán Sulla magának az utat a legfőbb hatalomhoz egyengeti.

«Omnium legum iniquissimam dissimillimamque legis esse arbitror eam, quam L. Flaccus interrex de Sulla tulit ut omnia quaecumque ille fecisset, essent rata.« Így jajdul föl Cicero. És Cicero nem is tartja alkotmányosnak, hogy Sulla interrex által tetette meg magát dictatorrá: «volet - irja Atticushoz - consules roget praetor vei dictatorem dicat, quorum neutrum ius est; sed si Sulla potuit efficere ab interrege ut dictator diceretur, cur hic non possit?«

Nagyobb alkotmánysérelem volt a római államjogra nézve azon teljhatalom jogi természete, amely e dictatorsággal Suliára ruháztatott. Mert ha nem is eshetik államjogi szempont alá, a mit Cicero a maga Verresében a szónoki pathos nekibőszűlt hangján hallat, midőn így sóhajt föl, hogy «De (Sulla) legem populus Romanus iusserat, ut ipsius voluntas ei posset esse pro lege« - annyi bizonyos, hogy nem meríti ki Appian a Sulla teljhatalmát, megválasztották ők dictatorrá - annyi időre, a meddig csak saját maga jónak fogja látni e dictatori hatalmat megtartani; szóról szóra megfelelnek ugyan a legibus scribendis és a reipublicae constituendae latin műszóknak, de nem is sejtetik még a Sulla dictator jogkörének azon egyes competentiáit, a melyeket Plutarchos »Sulla«-jában találunk megörökítve egy Mommsen által is teljesen hitelesnek elismert forrás után.

Mindent egybevetve tehát Sulla dictatornak teljhatalom adatott az állampolgárok élete fölött első és legfelső folyamodványon Ítéletet hozni, - az államvagyonnal saját tetszése szerént rendelkezni, - Róma határát, Italia határát, tetszése szerént idébb vagy tovább tolni, Italiában városi községeket alapítani vagy megszűntetni, - a provinciák és a Rómától függő államok fölött rendelkezni, a legfőbb imperiumot a nép nevében valakire ráruházni, proconsulokat, propraetorokat kinevezni, magát az államot új törvények alkotása által reorganizálni; de teljhatalmat nyert Sulla e dictatorságával még arra is, hogy míg ő e dictatorságot gyakorolja, fölfüggeszthesse, sőt egyáltalán beszüntethesse, ha. jónak látja, a consulok működését is, és hogy ezen dictatorságától senki által, semmi úton módon el ne mozdíttathassék, hanem, hogy ő csak is saját maga léphessen vissza ezen dictatorságától és csak is akkor, a mikor ő ezt tenni az eléje tűzött magasztos cél érdekében jónak látni fogja. Mommsennek tulajdon szavai ezek, és azt hiszem jobban találnak, mint Herzog fejtegetései.

Szegénységi bizonyítványt állított tehát ki most a római nép azon ősrégi szabadsághősök naiv törvényhozásának, a kik a decemvirek leléptetése után törvényt alkottattak, melynek értelmében soha többé senki provocatióhoz nem kötött magistratus fölállítását indítványozni ne merészelje, a ki pedig ily magistratust merészelne életbe léptetni, azt szabad legyen bárkinek is büntetés terhe nélkül megölni. - Ne qui magistratus sine provocatione crearetur, így hangzott az ősrégi törvény értelme Cicero tanuságtétele szerint. Ne quis ullum magistratum sine provocatione crearet: qui creasset eum ius fasque esset occidi neve ea caedes capitalis noxae liaberetur.« így találjuk följegyezve azt Liviusnál.

Jóval töredékszerűebbek a híreink a Sulla dictatorságát behozó tör-vény megalkotásának részleteiről, semhogy tudhatnék, minő álláspontot foglalt el a senatus szemben e törvényekkel a Sulla dictatorságának tárgyalásakor: pedig nagyon fontos lenne tudni, hogy mennyire ragaszkodott a római köztársaság ez alapjogához legalább alakilag ez a senatus, a mely megmenthette volna legalább a látszatát az alkotmányos eljárásnak, ha mielőtt a Sulla dictatorságát, provocatió nélküli dictatorságát elhatározza, amaz ősrégi törvényt - tekintettel ez esetre - hatályon kívül helyezte volna.
Mi nyomát sem látjuk forrásainkban, hogy ilyesmi komolyan indítványoztatott volna. A »salus reipublicae« döntött: ez elv, ez ürügy védve alatt aligha is keresett a senatus egy ily pillanatban a maga alkotmányellenes eljárásának beigazolására valamelyes mentséget. Az a néhány jogtudós pedig, a ki ott ült a senatusban, 25 midőn az interrex előadta a maga indítványát vagy tán csak is egyszerűleg proclamálta ezen provocatio nélküli, több mint királyi hatalmat involváló, bizonytalan időre szóló dictatorságot, ez a néhány jogtudós senator pedig bizonyára lesütötte a szemeit és azt gondolhatta magában, a mit Cicero irt Atticusnak:
»Vides numquam esse observatas sanctiones earum legum. quae abrogarentur: nam si id esset, nulla fere abrogari posset, nulla enim fere est, quae non ipsa se saepiat difficultate abrogationis; séd cum lex abrogatur, illud ipsum abrogatur, quo non eam abrogari oporteat«.

Az igaz, hogy egy ily önvallomás az ötszáz éves köztársaság részéről nem vethet azután valami nagyon kedvező világot e történelmileg fejlődött köztársaság összes államjogi törvényhozásának emlékezetére: ámde éppen e körülmény jelezheti az államtudományi kritika előtt azon tátongó űrt, a mely a rendszeres alaptörvény keretében fejlődött modern köztársaságok államéletének viszontagságait egy csakis úgynevezett történelmi fejlődéssel bírt antik köztársaság államéletének viszontagságaitól a jogfolytonosság elvének szempontjából elválasztja.