logo

VIII Sextilis AD

Marcus Tullius Cicero III rész.

36. Cicero tagja a papi testületnek, melyet a rómaiak auguroknak neveznek; az ifjabb Crassus elesett a parthusok elleni háborúban, az ő megüresedett helyére került. Sorsolással tartományul Kilikiát kapta és tizenkétezer főnyi gyalogos és kétezer-hatszáz lovas katona élén elhajózott. Rábízták, hogy Kappadokia lakosait békítse össze Ariobarzanész királlyal, és bírja őket engedelmességre iránta. Ezt a feladatot sikeresen megoldotta anélkül, hogy bármiféle hadműveletet kellett volna végrehajtania. Azt tapasztalta, hogy a rómaiaknak a parthusok elleni háborúban elszenvedett veresége miatt és a Szíriában kitört lázadás következtében Kilikia lakosai is nyugtalankodnak, de bölcs kormányzásával sikerült lecsendesítenie őket. Nem fogadott el ajándékot még a királyoktól sem, sőt mentesítette a tartomány lakosait a lakomák rendezésének kötelezettsége alól. Ő maga minden áldott nap, ha nem is éppen fényűző módon, de barátságosan vendégül látta tartománya előkelő embereit. Házában nem tartott ajtónállót, és soha senki nem látta ágyban fekve. Már a kora reggeli órákban kinn állt vagy járkált háza előtt, és fogadta az üdvözlésére érkezőket. Mint mondják, soha senkit sem botoztatott meg, senkinek sem tépette le a ruháját; nem káromkodott dühében, és senkire sem mért megszégyenítő büntetést. Megakadályozta a közpénzek elsikkasztását, és ezzel nagymértékben rendbe hozta a városok pénzügyi helyzetét; ha azonban valaki visszafizette az elsikkasztott összegeket, büntetést nem szabott ki rá, és nem fosztotta meg polgári jogaitól. Csak egyszer hajtott végre hadműveletet, az Amanus-hegy körül tanyázó rablókat megverte, és ezért katonái az imperator megszólítással tisztelték meg.
Mikor Caecilius, a szónok arra kérte, hogy circusi játékok tartásához küldessen neki néhány párducot Rómába, Cicero sikere fölött dicsekedve írta, hogy Kilikiában nincsenek párducok; mindnyájan átszöktek Kariába bosszúságukban, hogy már csak ellenük folyik háború, és mindenki más a békét élvezi.
Tartományából útban hazafelé először Rhodosz szigetére hajózott, majd Athénban maradt néhány napig, emlékezve a valamikor ott töltött időkre. Találkozott a legműveltebb athéniakkal, meglátogatta régi barátait és ismerőseit, s jólesett látnia, milyen csodálattal néznek rá a görögök. Mikor Rómába érkezett, a várost a polgárháborút megelőző izgalmak lázában találta.

37. A senatus megszavazta neki a diadalmenetet, de ő kijelentette, hogy szívesebben követné Caesart a diadalmenetben, ha létrejönne a megegyezés. Mint magánember ismételten írt Caesarnak, Pompeiust pedig személyesen kérte, és azt tanácsolta mindkettőjüknek, hogy engesztelődjenek meg és béküljenek ki. A szakadás azonban hamarosan jóvátehetetlenné vált; Caesar hadaival vonult Róma ellen, Pompeius azonban nem várta meg, hanem sok kiváló polgárral együtt elhagyta a várost. Cicero nem menekült velük, és úgy látszott, hogy Caesar mellé áll. Nyilvánvaló azonban, hogy sokáig habozott és gyötrődött, mitévő legyen. Leveleiben azt írja, nem tudja, merre forduljon. Pompeiusnak kétségtelenül tiszteletre méltó oka van rá, ha a háborút választja, de Caesar nagyobb hozzáértéssel intézi a közügyeket, s a maga és barátai érdekeit is sikeresebben védelmezi. Ezért, bár jól tudja, hogy ki elől kell futnia, abban már kevésbé biztos, hogy kihez menekülhetne.
Trebatius, Caesar egyik bizalmas híve levélben közölte vele, hogy Caesar nézete szerint Cicero legjobban teszi, ha mellé áll, és abban reménykedik, amiben ő. De ha úgy érzi, hogy ehhez már öreg, menjen Görögországba, maradjon ott békén, és ne csatlakozzék egyik félhez sem. Cicerót meglepte, hogy nem Caesar maga írt neki, és bosszús hangon azt válaszolta, hogy sohasem fog politikai múltjához méltatlanul viselkedni. Ezt írta meg levelében.

38. Mikor Caesar Hispaniába ment, Cicero azonnal Pompeiushoz csatlakozott. Megjelenését általában örömmel fogadták, de Cato, mihelyt találkoztak, magánbeszélgetésben szidta, hogy hibát követett el, mikor Pompeiushoz csatlakozott. Saját maga részéről becstelen dolog lett volna, ha kezdettől fogva követett politikáját megváltoztatja. De Cicero nagyobb szolgálatot tehetett volna hazájának és barátainak, ha Rómában marad, és nem áll egyik oldalra sem, hanem megvárja a további fejleményeket, ahelyett, hogy minden józan ok és kényszer nélkül ellenségévé válik Caesarnak, és önmagát is igen nagy veszélybe sodorja.
E szavak meggondolásra késztették Cicerót, valamint az is, hogy Pompeius semmi fontosabb feladatot nem bízott rá, aminek Cicero maga volt az oka. Először is nem titkolta, mennyire megbánta, hogy eljött Rómából; ezenkívül ócsárolta Pompeius hadikészülődéseit, háta mögött becsmérelte haditerveit, és nem tartózkodott attól, hogy gúnyos megjegyzésekkel tegye nevetségessé szövetségeseit. A táborban mindig komor tekintettel járkált, és arca sohasem derült mosolyra, másokat azonban, ha nem akarták is, megnevettetett. Érdemes erre néhány példát elmondani. Domitius egy alkalommal igen felelős katonai megbízatást adott egy harci tapasztalatokat nélkülöző embernek, és ezt azzal indokolta, hogy az illető feddhetetlen jellemű, igen derék férfi. „Akkor miért nem bízod rá inkább gyermekeid nevelését?” - jegyezte meg Cicero. A leszboszi Theophanészt, a műszaki csapatok parancsnokát valaki dicsérte, hogy milyen jól megvigasztalta a rhodosziakat hajóhaduk elvesztése miatt. „Milyen jó dolog - mondta Cicero -, hogy görög ember a parancsnok.” Később, mikor Caesar dolgai jól álltak, és lényegében ostromzár alatt tartotta Pompeius hadseregét, Lentulus azt állította, hogy Caesar barátai nagyon levertek. „Azt akarod ezzel mondani - szólt Cicero -, hogy haragszanak Caesarra?”
Egy Marcius nevű ember, frissen érkezve Itáliából, elmondta, Rómában azt beszélik, hogy Pompeiust ostromzárral vették körül. Cicero ekkor így szólt: „Te persze most azért jöttél, hogy saját szemeddel lásd!” Mikor a csatavesztés után Nonnius megjegyezte, hogy jó reménységgel lehetnek, mert Pompeius táborában hét sas maradt, Cicero ezt mondta: „Igazad volna, ha csókák ellen harcolnánk.” Labienus erősködött, milyen nagy a jelentősége bizonyos jóslatoknak, és azt állította, hogy Pompeiusnak győznie kell. „Pontosan ez a fajta hadvezetés okozta - jegyezte meg Cicero -, hogy táborunk az ellenség kezére került.”

39. A pharszaloszi ütközetben Cicero betegsége miatt nem vett részt. Pompeius futása után Cato nagyobb hadsereget és hajóhadat gyűjtött össze Dürrhakhionnál. Cato felszólította Cicerót, hogy a szokásnak megfelelően mint volt consul magasabb rangjánál fogva vállalja a vezéri tisztet, de Cicero elutasította az ajánlatot, és nem volt hajlandó részt venni a további hadműveletekben. Emiatt kis híja, hogy életét nem vesztette. A fiatal Pompeius és barátai ugyanis árulónak nevezték, és karddal támadtak rá. Cato azonban közbelépett, nagy nehezen kimentette kezük közül, és engedte, hogy távozzék a táborból.
Cicero ezután Brundisiumba ment, és itt időzött, várt Caesarra, aki hosszabb időt töltött Ázsiában és Egyiptomban. Végre híre érkezett, hogy Caesar partra szállt Tarentumban és onnan gyalog jőve Brundisiumba készül. Cicero eléje sietett. Bár nem volt reményvesztett, mégis restellte, hogy annyi ember jelenlétében próbálja ki győztes ellenfelét. Mégsem kellett semmi önmagához méltatlan dolgot tennie vagy mondania. Caesar ugyanis, mihelyt meglátta az előresiető Cicerót, leszállt lováról, üdvözölte, és több stádiumnyi úton kettesben beszélgettek. Caesar később is mindig nagy tisztelettel és szívélyességgel bánt Ciceróval. Mikor Cicero magasztalást írt Catóról, válaszában Caesar dicsérte Cicero szónoki tehetségét és életét, sőt Periklésszel és Théramenésszel hasonlította össze. Cicero iratának címe Cato, Caesaré pedig Anti-Cato volt.
Mondják, hogy mikor Quintus Ligariust, Caesar egyik ellenségét perbe fogták, Cicero vállalkozott védelmére. Caesar így szólt barátaihoz: „Mi értelme, hogy annyi ideig hallgassuk Cicero beszédét? Régóta tudja mindenki, hogy Ligarius gazember és nekem ellenségem.” Mégis, amikor Cicero belekezdett beszédébe, nagy hatást váltott ki, majd folytatta és szavaiból valósággal áradt a lenyűgöző báj és erő, Caesar arcszíne egyszerre megváltozott, és arcvonásai elárulták, hogy lelkében a legkülönbözőbb érzelmek kavarognak; majd mikor a beszéd végén a szónok a pharszaloszi ütközetet is megemlítette, Caesar úgy meghatódott, hogy egész testében reszketni kezdett, és kiejtette kezéből az iratokat. Az eredmény pedig az lett, hogy a védőbeszéd hatása alatt felmentette Ligariust.

40. Később, mikor Caesar hatalma egyeduralommá vált, Cicero visszavonult a közélettől, és ideje legnagyobb részét fiatalembereknek szentelte, akik bölcselettel kívántak foglalkozni. Főként az előkelő családból származó ifjakkal való kapcsolatainak köszönhette, hogy befolyása a városban ismét megnövekedett.
Ekkor írt és fordított filozófiai párbeszédeket és fordította le latin nyelvre a dialektikusok és természettudósok használta műszavakat és kifejezéseket. Állítólag ő fogalmazott meg latin nyelven először olyan kifejezéseket, mint képzelet, jóváhagyás, visszavonás, észlelés, atom, oszthatatlan, űr és más hasonlókat. Sikerült neki ezeket a szavakat és kifejezéseket szóképek, hasonlatok használatával közérthetővé tenni, és használatukat meghonosítani. Nagy felüdülést és játékot jelentett neki a költészet is. Mondják, hogy megfelelő hangulatban egyetlen éjszaka ötszáz verssort is megírt.
Életének ebben a szakaszában Cicero leginkább tusculumi falusi birtokán tartózkodott. Barátainak azt írogatta, hogy Laertész módjára él, ami talán csak szellemes megjegyzés volt, de az is lehet, hogy közéletre vágyó, a körülményekkel meg nem elégedő becsvágya mondatta vele. Rómába ritkán látogatott el, akkor is főként azért, hogy Caesarnál tisztelegjen, és első legyen a számára kitalált kitüntetések és új címek senatusi megszavazásában, amiben nagy buzgalmat fejtett ki. Így sokat emlegették egyik megjegyzését Pompeius szobrairól, melyeket ledöntöttek, majd eltávolítottak helyükről, de Caesar elrendelte újból való felállításukat. Cicero megjegyezte, hogy nemes lelkű gesztusával Caesar nemcsak Pompeius szobrait állíttatta fel, hanem a sajátjait is megerősítette.

41. Mint mondják, szándékában állt megírni hazája történetét, hogy elmondja, hogy egybefonja Görögország történetével, azonkívül belefoglalja a maga gyűjtötte történeteket és mondákat is. Terveit családi gondjai és nagy közéleti elfoglaltsága, amit ugyan ő keresett magának, megakadályozták.
Először is elvált feleségétől, Terentiától, mert az asszony nem törődött vele a háború alatt. Jóformán minden útravaló nélkül hagyta elmenni Rómából, és nem mutatott iránta több figyelmet vagy gondoskodást Itáliába visszatérésekor sem. Bár hosszú időt töltött Brundisiumban, Terentia nem ment eléje; sőt mikor még egészen fiatal leánya vállalkozott a hosszú útra, nem látta el megfelelő kísérettel, sem elegendő útiköltséggel. Házát üresen, minden értékes holmijából kifosztva és nagy adóssággal megterhelten találta. Állítólag ezek voltak a válás legfontosabb okai.
Terentia azonban mindezt tagadta, és védekezését az is fényesen igazolta, hogy Cicero nem sokkal később egy fiatal leányt vett feleségül. Terentia azzal vádolta volt férjét, hogy egyszerűen beleszeretett a leány szépségébe, de Tiro, Cicero szabadosa és titkára azt írja, Cicerónak csak a pénze kellett adósságai kifizetésére. A leány ugyanis dúsgazdag volt, s Cicerót nevezték ki gyámjául és szüleitől örökölt vagyona gondnokául. Mivel pedig adósságai sok ezerre rúgtak, barátai és rokonai biztatták, a korkülönbség ellenére vegye a leányt feleségül, hogy hitelezőit vagyonával ki tudja elégíteni. A philippikákra adott válasziratában Antonius is megemlíti ezt a házasságot, és elmondja, Cicero kiűzte házából azt az asszonyt, akivel együtt érte meg az öregkort; majd gúnyos megjegyzéseket tesz, milyen papucshős és gyáva vénember lett Ciceróból.
Nem sokkal újabb házassága után Cicero leánya gyermekszülésben meghalt. Tullia ekkor Lentulus felesége volt, hozzáment, mikor előző férje, Piso meghalt. Cicerót filozófus barátai mindenünnen felkeresték, hogy enyhítsék fájdalmát, de oly vigasztalhatatlan volt, hogy még ifjú feleségétől is elvált, mikor látta, hogy örül Tullia halálának.

42. Ilyen események történtek Cicero családi életében. A Caesar elleni összeesküvésben nem vett részt, bár Brutusszal szoros barátságot tartott fenn, és nála jobban senki sem tudta róla, mennyire elégedetlen az akkori közviszonyokkal, és mennyire kívánja vissza az elmúlt időket. Az összeesküvők azonban féltek félénk természetétől és korától, amelyben már a legmerészebb természetű embereket is elhagyja régi bátorságuk.
Mikor Brutus, Cassius és társaik végrehajtották tettüket, Caesar barátai összefogtak ellenük, és félő volt, hogy Rómában újból kitör a polgárháború. Antonius, a consul összehívta a senatust, és néhány szóban azt ajánlotta, béküljenek ki. Utána Cicero az alkalomnak megfelelő hosszabb beszédet tartott, és arra igyekezett rábírni a senatust, kövesse az athéniak példáját: szavazzon meg közkegyelmet a Caesar meggyilkolásában részt vevőknek, és jelöljön ki tartományokat Brutusnak és Cassiusnak. Ebből azonban nem lett semmi. A nép saját jószántából könyörülettel fordult Caesar felé, és amikor meglátták holttestét a forumon, Antonius felmutatta véres és kardcsapásoktól szétszaggatott ruháját, dühükben őrjöngeni kezdtek. Felkutatták a forumot, hogy megtalálják a gyilkosokat, majd parázsló üszköt tartva kezükben, elrohantak, hogy felgyújtsák a tettesek házait. Az összeesküvők számítottak erre, és elkerülték a fenyegető veszedelmet, s mert még annál is nagyobb veszélytől tartottak, elhagyták Rómát.

43. Antonius diadala teljes volt, és az emberek attól féltek, hogy egyeduralomra törekszik, de mindenkinél inkább félt ettől Cicero. Mikor Antonius látta, mennyire megnőtt Cicero politikai befolyása, és mivel tudta azt is, hogy Brutusszal és pártjával milyen szoros barátságot tart fenn, jelenléte Rómában mind kevésbé tetszett neki. Ez a két ember már korábban is gyanakvással tekintett egymásra, életmódjuk és felfogásuk különbözősége miatt. Cicero félt, és eleinte arra gondolt, hogy Dolabellával, annak alvezéreként elutazik Szíriába. Ekkor azonban Hirtiust és Pansát választották meg consulokká; ezek derék, tisztességes emberek voltak és hozzá még Cicero lelkes hívei. Kérték Cicerót, ne hagyja őket cserben, és azt mondták, ha Rómában marad, ők majd elbánnak Antoniusszal.
Cicero hitt is, nem is szavaikban, de azért engedte, hogy Dolabella nélküle utazzék el. Hirtiusék pártjával abban állapodott meg, hogy a nyarat Athénban tölti, de visszatér, mikor az új consulok átveszik hivatalukat. Ezzel elutazott egyedül. De útjában valami feltartóztatta, és közben Rómából - ilyesmi gyakorta megtörténik - kedvező hírek érkeztek. Antonius magatartása állítólag csodálatosképpen megváltozott. Egyszerre minden tettével és egész politikájával a senatus kedvét kereste; most már csak az hiányzott, hogy Cicero is jelen legyen, és akkor minden rendbe jön. Cicero magát hibáztatta, mert túl óvatos volt, visszatért hát Rómába, és első benyomásai igazolták is reményeit. Olyan nagy tömeg sereglett össze - telve örömmel és vágyakozással - üdvözlésére, hogy csaknem egy teljes nap eltelt a városkapunál és az útközben elhangzott üdvözlő beszédekkel.
Antonius másnap összehívta a senatust, és odakérette Cicerót is, de ő nem ment el. Azzal az ürüggyel, hogy az úti fáradalmak megviselték, ágyban maradt; de igazság szerint attól félt, hogy tőrbe csalják. Útközben ugyanis figyelmeztették, hogy valami csel készül ellene. Antoniust feldühítette a rágalmazás, és katonákat küldött ki, megparancsolván, hogy vagy hozzák magukkal Cicerót, vagy gyújtsák fel a házát. Emiatt sokan tiltakoztak, és kérték Antoniust, hagyjon fel szándékával, mire megnyugodott és megelégedett a felajánlott biztosítékokkal. Ettől kezdve Antonius és Cicero szótlanul mentek el egymás mellett és kölcsönösen tartottak egymástól, míg az ifjú Caesar meg nem érkezett Apollóniából, hogy átvegye az idős Caesar örökségét. Ekkor civódás keletkezett az ifjú és Antonius között, mert Antonius huszonötmillió drakhmát visszatartott a vagyonból.

44. Ez idő tájt Philippus és Marcellus, a fiatal Caesar anyjának, illetve nővérének férje, az ifjú kíséretében felkeresték Cicerót, és megállapodtak, hogy Cicero az ifjú Caesar érdekében használja fel szónoki képességeit és politikai befolyását a senatusban és a népnél, az viszont vagyonával és fegyveres erejével áll jót Cicero személyi biztonságáért. A fiatalember hadseregében már ekkor is sok olyan katona volt, aki valamikor Iulius Caesar alatt szolgált. Állítólag még nyomósabb oka is volt Cicerónak, hogy olyan szívesen fogadta az ifjú Caesar barátságát.
Mint beszélik, Cicero még Pompeius és Caesar életében azt álmodta, hogy valaki a Capitoliumra hívta a senatorok fiait, mintha Iuppiter közülük akarná kiválasztani Róma eljövendő uralkodóját. A polgárok sietve odajöttek és körülállták a templomot, míg fiaik bíborszegélyű tógájukban csendben ültek. Hirtelen kitárultak az ajtók, a fiúk egyenként felálltak és elmentek az isten előtt, aki sorban megszemlélte mindegyiküket. Nagy szomorúságukra valamennyit elküldte, míg a fiatal Caesar sorra nem került. Ekkor az isten kinyújtotta jobbját, és így szólt: „Rómaiak, vége lesz a polgárháborúnak, ha majd ez az ifjú uralkodik felettetek.”
Cicero állítólag ezt az álmot látta, s pontosan megjegyezte és emlékezetébe véste, milyen volt az ifjú arca és megjelenése, bár személyesen azelőtt nem ismerte. Másnap, amikor lement a Campus Martiusra, az ifjak éppen a testgyakorlás után készülődtek hazafelé. Itt pillantotta meg először Cicero az ifjút, úgy, ahogy álmában látta. Valósággal megdöbbentette a hasonlatosság, és érdeklődni kezdett szülei után. Atyja az egyébként elég jelentéktelen Octavius, anyja, Attia azonban Caesar unokahúga. Caesar, mivel neki gyermekei nem voltak, végrendeletében ráhagyta vagyonát és házát. Cicero ettől az időtől kezdve találkozásaik alkalmával kitüntető figyelemmel kísérte az ifjút, aki szívesen vette figyelmét. Különös véletlen folytán a fiatal Caesar Cicero consulságának évében született.

45. Bár ezek voltak az állítólagos okok, Cicero elsősorban Antonius elleni gyűlöletében kereste a fiatal Caesar barátságát, valamint azért is, mert hajtotta természetes vágyakozása, hogy kitűnjék. Azt remélte, hogy Caesar hatalmával majd tovább növeli és erősíti politikai befolyását. Az ifjú valóban megtett mindent Cicero megnyerésére, még azt is, hogy atyjának nevezte. Brutust ez nagyon bántotta és Atticushoz írt leveleiben keserűen panaszkodik, hogy Cicero Antoniustól való félelmében kedveskedik Caesarnak, és nyilvánvaló, hogy nem hazája szabadságának ügyét viseli a szívén, hanem a zsarnok kedvét keresi. Brutus mégis pártfogásába vette Cicero fiát, aki akkor filozófiát tanult Athénban; hadseregében tisztté nevezte ki, és szolgálatainak jó hasznát vette.
Cicero hatalma Rómában ekkor érte el tetőpontját, és elég erős volt ahhoz, hogy tetszése szerint cselekedjék. Megbuktatta Antoniust és elűzte a városból; majd kiküldte a két consult: Hirtiust és Pansát, hogy viseljenek háborút ellene. A senatust rávette, szavazzák meg a lictorokat és a praetori hatalom más jelvényeit az ifjú Caesarnak azon a címen, hogy hazája védelméért harcol. Mikor azonban Antonius vereséget szenvedett, a két consul pedig elesett a harctéren, és hadseregük egyesült Caesar hadaival, a senatust aggasztani kezdte az ifjú, akit a sors ennyire a tenyerén hordoz. Megkísérelték kitüntetésekkel és ajándékokkal elvenni tőle hadseregét, és hatalmát megnyirbálni azzal, hogy mivel Antonius elmenekült, védelmi célokra nincs többé szükség csapatokra.
Caesar ezt aggályosnak tartotta; ezért Ciceróhoz küldött, hogy rávegyék, pályázzanak együttesen a consulságra. Ha megválasztják őket, intézze az ügyeket Cicero egyedül, amint legjobbnak véli, vegye át a hatalmat és legyen vezetője fiatal consultársának, aki csak dicsőségre és hírnévre vágyik. Caesar maga is beismerte, attól fél, hogy csapatait elbocsátják és egyedül marad. Ezért kényszerült kihasználni Cicero hatalomvágyát, mikor segítségét és együttműködését ígérte neki együttes pályázásuknál a consulságra.

46. Cicero öregember létére így engedte magát rászedni és megcsalni egy ifjútól, támogatva őt a consulság elnyerésében és megszerezve számára a senatus támogatását. Barátai nyomban szemére hányták tettét, de hamarosan ő maga is meggyőződött róla, hogy elveszett, és elárulta hazája szabadságát. A fiatal Caesar abban a pillanatban, hogy hatalomra jutott, és consullá választották, nem törődött tovább Ciceróval. Ehelyett Antoniusszal és Lepidusszal szövetkezett, hadaikat egyesítették, és úgy osztották fel a hatalmat maguk között, mintha személyes birtokuk lett volna.
Összeállították azok névsorát, kétszáznál több nevet, akiknek meg kellett halniuk. Legtöbb vitára az adott okot, rátegyék-e Cicero nevét erre a névsorra. Antonius nem volt hajlandó megegyezni, ha nem ő az első a kivégzendők között. Antoniust ebben Lepidus is támogatta, de Caesar ellenszegült mindkettőjüknek. Titkos összejöveteleiket három napon át Bononia város szomszédságában tartották. Az összejövetelek helye egy folyami sziget volt, táboraik közvetlen közelében. Azt mondják, Caesar két napon át küzdött Cicero életéért, és csak a harmadik napon engedett. Megegyezésükben a következőkben állapodtak meg: Az ifjú Caesar feláldozza Cicerót, Lepidus édestestvérét, Paulust, Antonius pedig Lucius Caesart, anyai nagybátyját. Így indulataiknak és haragjuknak engedve, az emberiesség minden szempontját félredobták; megmutatták, hogy nincs szörnyebb vadállat, mint az ember, ha a hatalomvágy úrrá lesz szenvedélyein.

47. Ezalatt Cicero vidéki birtokán, Tusculumban tartózkodott. Vele volt öccse is. Értesülvén a proskripciókról, elhatározták, hogy Cicero tengerparti birtokára, Asturába mennek, és onnan Makedoniába hajóznak Brutushoz, akiről hírek érkeztek, hogy erős hadsereget gyűjtött. Hordszéken vitették magukat, levert és kétségbeesett hangulatban. Útközben többször megálltak, és hordszéküket egymás mellé állítva keseregtek szomorú sorsukon. Quintus különösen elbúsult, mikor nyomorult helyzetére gondolt. Hazulról semmit nem hozott magával, Cicerónál is csak szűkösen volt útiköltség. Jobb lesz tehát, ha Cicero menekül tovább, ő pedig majd siet utána, ha magához veszi, amire szüksége van. Ebben meg is egyeztek, majd sírva átölelték egymást és elváltak.
Quintust néhány nappal később keresték, saját szolgái elárulták, és fiával együtt megölték. Cicero tovább folytatta útját Asturába. Itt talált egy hajót, melyre nyomban felszállt, és kedvező széllel eljutott egészen Circaeumig. A hajósok tovább akartak indulni, de Cicero, vagy mert félt a tengertől, vagy mert még nem vesztette el egészen hitét a fiatal Caesarban, partra szállt, gyalog elindult Rómába, és meg is tett az úton vagy száz stádiumot. De újra erőt vett rajta a kétségbeesés, és szándékát megváltoztatva, visszatért Asturába, a tengerpartra. Itt gyötrelmes gondolatok és kétségbeesett töprengések között töltött el egy éjszakát. Arra gondolt, hogy titokban Caesar házába megy, és a tűzhelyén megöli magát, így idézi fel az ég bosszúját ellene. De erről a tervéről is lemondott, mert félt, hogy kínvallatásnak vetik alá. Majd a legkülönfélébb zavaros tervek és gondolatok fordultak meg agyában, míg végül is rábízta magát szolgáira, hogy hajón Caietába vigyék. Itt is állt egy szép nyaralója; amely kellemes volt nyáron, mikor a szelíd szelek fújdogáltak.
Apollónnak egy szentélye állt itt a tengerpart fölött; innen nagy hollósereg repült föl hangos károgással Cicero hajójára, mikor a partra húzták, és a madarak letelepedtek a vitorlarúd két oldalán. Közben csak károgtak és csőrükkel vagdosták a vitorlakötelek végét; ezt mindenki igen rossz előjelnek tartotta. Cicero kiszállt a hajóból, villájába ment és lefeküdt, hogy kipihenje magát. Ekkor néhány holló az ablakpárkányra szállt és nagy károgásba kezdett. Az egyik az ágyra repült, ahol Cicero feküdt betakarózva, és csőrével lassanként lehúzta arcáról a ráterített kendőt. Mikor ezt a szolgák meglátták, szemrehányást tettek egymásnak, hogy tétlen szemlélői lesznek gazdájuk meggyilkolásának, pedig még az oktalan állatok is segíteni szeretnének rajta és szánják meg nem érdemelt balsorsában; ők meg nem védik meg. Szinte erőszakkal emelték be egy hordszékbe és vitték a tenger felé.

48. Közben megérkeztek a gyilkosok, Herennius centurio és Popilius katonai tribunus - valamikor Cicero volt a védőügyvédje, mikor apagyilkossággal vádolták - néhány pribék kíséretében. A birtok bezárt kapuit feltörték, de Cicerót sehol sem találták; a háziak azt mondták, nem tudják, hol van. Ekkor, mint mondják, egy fiatalember, akit Cicero tanított irodalomra és bölcseletre, öccsének, Quintusnak felszabadított rabszolgája, név szerint Philologus, megmondta a tribunusnak, hogy a fákkal szegélyezett kerti úton szolgái hordszékben éppen most viszik a tenger felé.
A tribunus néhány pribékjével nyomban elállta a kijáratot, Herennius pedig futva rohant utána a kerti úton. Mikor Cicero észrevette, szólt a szolgáknak, tegyék le a hordszéket; majd mint szokása volt, állát bal kezével megtámasztva, szemtől szembe nézett hóhéraival. Arcát por lepte be, hosszúra nőtt haja összekuszálódott, tekintete meggyötört volt. A körülállók eltakarták arcukat, mikor Herennius megölte. A nyakát vágta el, amint a hordszékből kihajolt.
Cicero ekkor hatvannégy éves volt. Antonius parancsára Herennius levágta a fejét és a kezét, mellyel a philippikákat írta. Cicero az Antonius ellen írt beszédeit saját maga nevezte el philippikáknak, és ez a név a mai napig fennmaradt.

49. Mikor a levágott testrészeket Rómába vitték, Antonius éppen tisztújítást tartott. A történtek hallatán és láttán felkiáltott, hogy most már véget kell vetni a proskripcióknak. Elrendelte, hogy a fejet és a kezet tegyék fel a szószék hajóorrhoz hasonló részére. Félelmetes látvány volt ez a rómaiaknak, mert nem is annyira Cicero arca tekintett onnan rájuk, mint inkább Antonius lelkének képmása. Antonius csak egy dologban mutatott némi meggondolást, Philologust átadta Pomponiának, Quintus özvegyének. Mikor az áruló Pomponia kezébe került, az asszony szörnyű büntetéssel sújtotta. Arra kényszerítette, hogy darabonként vágjon ki tulajdon testéből húsdarabokat, süsse meg és úgy egye meg. Legalábbis így mondja el nem egy történetíró, bár Cicero szabadosa, Tiro mit sem szólt Philologus árulásáról.
Sok évvel később, amint hallottam, Caesar meglátogatta unokáját, leányának a fiát. A fiú Cicero egyik könyvét tartotta kezében, de megijedt nagyapjától, és ruhája alá rejtette. Caesar észrevette, kivette a könyvet a fiú kezéből, és álltában csaknem végigolvasta. Azután ezekkel a szavakkal adta vissza: „Tudós ember volt, fiam, nagy tudós és nagy hazafi.”
Mikor Caesar végleges győzelmet aratott Antonius felett, consultársul Cicero fiát választotta maga mellé.
Az ő consulsága alatt rendelte el a senatus, hogy döntsék le Antonius szobrait, és fosszák meg minden kitüntetéstől. Ugyanakkor elrendelték azt is, hogy a jövőben az Antoniusok családjának egyetlen tagja sem veheti fel a Marcus nevet. Így az istenség rendeléséből végezetül Cicero családjának jutott osztályrészül Antonius megbüntetése.



Forrás:
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
Fordította: Máté Elek