logo

XXII Januarius AD

Marcus Tullius Cicero II rész.

20. Mialatt Cicero ezen töprengett, az áldozatot bemutató asszonyok különös jelenségeket láttak. A tűz az oltáron már kialvóban volt, amikor a hamuból és az elhamvadt fakérgekből fényes lángoszlop tört fel. Ez a látvány a többi asszonyt megdöbbentette, de a Vesta-szüzek szóltak Terentiának, Cicero feleségének, menjen azonnal férjéhez és mondja meg neki, hogy a haza javára cselekedjék úgy, miként elhatározta, mert az istennő ezt a nagy fényt Cicero biztonságának és dicsőségének jeleként küldte. Terentia nem volt sem félénk, sem bátortalan, inkább nagyon is becsvágyó asszony, és mint Cicerótól tudjuk, férjével szívesebben osztotta meg politikai, mint családi gondjait. Most is elbeszélte neki mindezt és bátorította az összeesküvők ellen. Testvére, Quintus is hasonlóképp biztatta, továbbá bölcselő barátja, Publius Nigidius is, akinek tanácsára Cicero politikai ügyekben mindig szívesen hallgatott.
Másnap a senatusban arról folyt a vita, milyen büntetéssel sújtsák az összeesküvőket. Elsőnek Silanus véleményét kérdezték meg: ő kijelentette, vigyék az összeesküvőket tömlöcbe, és ott hajtsák végre rajtuk a legszigorúbb ítéletet. Véleményéhez csatlakoztak az utána felszólaló senatorok is, míg végül Caius Caesarra, a későbbi dictatorra került a sor. Caesar akkor még fiatal ember volt, politikai pályája legkezdetén állt. De politikai tetteivel már akkor elindult azon az úton, mely Róma államformáját egyeduralommá változtatta. Mások ebből még nem sejtettek semmit, de Cicero már akkor erősen gyanakodott rá, bár kétségbevonhatatlan bizonyítékai nem voltak.
Mégis sokan azt állítják, hogy ez alkalommal Caesar a letartóztatáshoz közel volt, de megmenekült. Mások szerint Cicero szemet hunyt és szántszándékkal nem vett tudomást a Caesar elleni feljelentésekről, mert félt Caesar barátaitól és befolyásától. Mindenki tudta, inkább azok segítették volna Caesar megmenekülését, mint Caesar az ő büntetésüket.

21. Amikor Caesarra került a sor, hogy véleményét elmondja, felkelt helyéről és azt javasolta, hogy az összeesküvőket ne ítéljék halálra, hanem kobozzák el javaikat és szállítsák el őket valamelyik itáliai városba, amelyet Cicero jónak vél; ott maradjanak bilincsbe verve mindaddig, míg be nem fejezik a Catilina ellen folytatott háborút. Javaslata értelmes volt, a szónok pedig nagy hatású előadó, ezért Cicero is nagy jelentőséget tulajdonított neki.
Mikor ugyanis felszólalt a vitában, a dolgot mindkét fél szempontjából fontolóra vette, és érveit hol az egyik, hol a másik, Caesar által képviselt szempont szerint csoportosította. Barátai is mindinkább a második javaslat mellé álltak, mivel azt gondolták, Caesar javaslata Cicerónak is jobban megfelel, mert így utólag bizonyosan kevésbé támadják, mintha halálra ítélteti az összeesküvőket. Maga Silanus is megváltoztatta álláspontját, és mintegy mentegetőzve kifejtette, hogy ő valójában nem is halálbüntetésre gondolt, mert római senator esetében a „legsúlyosabb” büntetésen, természetesen, börtönt kell érteni.
Caesar javaslata ellen elsőnek Lutatius Catulus szólalt fel. Utána következett Cato, aki szenvedélyes hangú beszédében meggyanúsította Caesart is, és olyan dühre és haragra gerjesztette a senatorokat, hogy megszavazták a halálbüntetést. A vagyonelkobzás kimondását Caesar ellenezte: kifejtette, hogy méltánytalan volna, ha javaslatából csak a legszigorúbb rendszabályt tartanák meg és elvetnék enyhe, emberies részleteit. Mikor a senatorok közül sokan tovább erőltették a dolgot, Caesar a néptribunusokhoz folyamodott, de azok nem hallgattak rá. Végül is Cicero engedett, és visszavonta az ítéletből a vagyonelkobzásról intézkedő részt.

22. Cicero ekkor a senatorok kíséretében elindult az elítéltekért. Az összeesküvőket nem egy helyen tartották őrizetben, hanem több praetornál. Először Lentulusért mentek fel a Palatinusra, és onnan vezették a Via Sacrán le a forumra. A legkiválóbb férfiak fegyveresen vették körül a consult, és a nép döbbenten nézte végig az eseményeket és csendben vonult, a fiatalok pedig félve és csodálkozva mindezt az előkelőek hatalmának megmentésére rendezett ősi szertartásnak tekintették.
Cicero átment a forumon a börtön épületéhez, átadta Lentulust a hóhérnak, és megparancsolta neki, hogy hajtsa végre az ítéletet. Aztán Cethegus következett, majd sorban a többieket vezették oda és kivégezték. Amikor Cicero látta, hogy a forumon körös-körül csoportokba verődve olyan emberek ácsorogtak, akik be voltak avatva az összeesküvésbe, és nem lévén tisztában a történtekkel, várták, hogy besötétedjék, s még mindig azt remélték, hogy vezetőiket élve kiszabadíthatják, Cicero nagy hangon odakiáltott nekik: „Éltek!” Így szokták ugyanis a rómaiak a halált jelezni, ha a baljóslatú szót, a halált, nem kívánják kimondani.
Közben leszállt az este, s Cicero a forumon át elindult háza felé. A polgárok most már nem csendben-rendben kísérték, hanem hangos kiáltásokkal fogadták, amerre csak elhaladt. A haza megmentőjének és alapítójának nevezték; a házak kapujába kitett fáklyákkal és lámpákkal az utcákat is kivilágították. Az asszonyok a házak tetejéről világítottak ünneplésére, de látni is akarták, mint tér vissza házába Róma legnagyobb embereinek fényes kíséretében. A kísérők nagy része távoli hadjáratokban győzve diadalmenetben tért haza, és nagy terjedelmű földekkel gazdagította a birodalmat, és távoli tengereket hódított meg.
A díszmenetben megvallották egymásnak, hogy bár a római nép sok hadvezérnek és praetornak tartozik hálával a gazdag zsákmányért és a hatalom megszerzéséért, de biztonságukért és jólétükért egyedül Cicerónak, aki olyan félelmetes veszélyt hárított el a fejük felől. Nem is az összeesküvés elfojtása és az összeesküvők megbüntetése miatt csodálták annyira, hanem azért, mert ezt a minden másnál nagyobb zendülést igen kevés erőszakkal, zavar vagy lázongás nélkül elfojtotta. Catilinát ugyanis hívei legnagyobbrészt cserbenhagyták, mihelyt Lentulus és Cethegus sorsáról értesültek; mikor aztán Catilina megmaradt haderejével megütközött Antoniusszal, maga is elpusztult és hadserege is.

23. Mégis akadt, aki kész volt Cicerót támadni tettéért, s piszkálták. Vezérük Caesar volt, akit a következő évre praetorrá, továbbá Metellus és Bestia, akiket pedig néptribunusokká választottak. Hivatalba lépésükkor Cicerónak néhány napja volt még hátra a consulságból, és ők megakadályozták, hogy beszéljen a néphez. Hivatali padjukat feltétették a szónoki emelvényre és nem eresztették fel és nem hagyták beszélni. De felszólították, hogy ha akarja, leteheti a hivatal lejártakor szokásos esküt, utána azonban nyomban el kellett hagynia a szónoki emelvényt.
Cicero erre felment a szónoki székre, hogy az esküt letegye. Mikor csend támadt körülötte, nem a megszokott eskümintát mondta el, hanem újszerűen, a maga ügyében fogalmazott szöveggel, hogy megmentette hazáját, és megőrizte hatalmát, és a nép utána mondta az eskü szavait. Ezzel még inkább felingerelte Caesart és a néptribunusokat, és most már újabb nehézséget okoztak és törvényjavaslatot terjesztettek elő Pompeiusnak és hadseregének visszahívására, hogy megdöntsék Cicero uralmát. Cicerónak és egész Rómának nagy segítségére volt akkor néptribunusi tisztségében Cato. Bár hivatali hatalma ugyanakkora, de befolyása annál nagyobb volt, és így mesterkedéseikkel szembeszállt és könnyűszerrel meghiúsította további cselszövényeiket. Egyik népgyűlési beszédében annyira dicsőítette Cicero consulságát, hogy az addig legnagyobb tiszteletet szavazták meg neki és a haza atyjának nevezték. Úgy látszik, első ízben Cicerót tüntették ki ezzel a címmel, melyet Cato használt az imént említett népgyűlési beszédében.

24. Ebben az időben Ciceróé volt a legnagyobb hatalom Rómában. Azonban sok ember szemében ellenszenvessé vált, de nem rossz cselekedeteivel, hanem mert az emberek belefáradtak, hogy folyton dicséri és magasztalja magát. Nem múlt el senatusi ülés, népgyűlés vagy bírósági tárgyalás anélkül, hogy ne hallották volna Catilina és Lentulus történetét. Könyveit és emlékiratait teletömte a maga dicséretével; ilyenkor egyébként oly kellemes és lenyűgöző beszédmodora is fárasztóvá és unalmassá vált hallgatósága előtt. Nem tudott ettől a szokástól szabadulni, mintha valósággal rossz végzete lett volna. És mégis, bár határtalan becsvágy volt benne, másokat nem tudott irigyelni. Írásai mutatják, mennyire nem irigyelte a dicséretet elődeitől és kortársaitól.
Több ilyen értelmű nyilatkozata maradt ránk. Így többek között Arisztotelészt áradó aranyfolyamnak nevezte. Platón párbeszédeiről pedig azt mondotta, hogy ha Zeusz emberi nyelven szólna, így beszélne. Theophrasztoszt lelke gyönyörűségének szokta nevezni, és mikor megkérdezték tőle, hogy Démoszthenésznek melyik beszédét szereti legjobban, azt felelte, a leghosszabbikat. Mégis, akik Démoszthenészt szeretnék kisajátítani, rossz néven veszik Cicerótól egyik barátjához írt levelében tett megjegyzését, mely szerint Démoszthenész mintha elszunyókált volna egyes beszédeiben. Megfeledkeznek azonban azokról a lelkes és csodáló dicséretekről, amelyekkel Cicero állandóan magasztalja Démoszthenészt, és hogy Antonius ellen tartott beszédeit, melyekre a legnagyobb gondot fordította, philippikáknak nevezte.
Nem volt korának olyan híres szónoka és bölcselője, kinek dicsősége ne növekedett volna, ha Cicero jóindulatúan írt vagy beszélt róla. Mikor már Caesar volt hatalmon, tőle szerezte meg a római polgárjogot Kratipposz peripatetikus bölcselőnek; az Areioszpagosz tanácsánál pedig kieszközölte, hogy Athénban telepedhessen le és taníthassa az ifjakat, mert ez csak a város díszére válik. Több levelet írt Héródésznak és tulajdon fiának is. Emennek azt ajánlja, hogy Kratipposztól tanuljon bölcseletet. De Gorgiaszt, a szónokot azzal vádolja, hogy élvezethajhászatra és részegeskedésre csábítja fiát, és ezért megtiltja neki, hogy társaságát keresse. Ez szinte az egyetlen görögül írt levele, a másik a büzantioni Pelopszhoz szól; mindkét levél hangja ingerült. Gorgiasz esetében ez indokolt is, ha valóban olyan semmirekellő ember és megbízhatatlan jellem volt, mint a levélből kitűnik, de Pelopszot kicsinyesen szidja, amiért nem eszközölt ki részére a büzantioniaknál valami kitüntető szavazatot.

25. Mindez becsvágyával magyarázható, valamint az is, hogy ékesszólásának hatalmával visszaélve gyakran túllépte az illendőség határait. Így, amikor Munatiust védte, és az nem sokkal felmentése után perbe fogta Cicero barátját, Sabinust, Cicero dühödten kifakadt, és így szólt: „Talán magadnak köszönheted felmentésedet, Munatius? Nem én borítottam fényes nappal sötétet a bíróságra?” Egyszer a szószékről magasztalta Marcus Crassus érdemeit, és sikert aratott. Alig néhány nap múlva azonban egy másik beszédben élesen megtámadta, mire Crassus így szólt hozzá: „Nemde ugyanerről a helyről nemrégiben még a dicséretemet zengted?” „Valóban, így van - felelt rá Cicero -, de gyakoroltam magamat, hogyan lehet érdemtelen ügyben beszédet tartani.” Más alkalommal Crassus arról beszélt, hogy egyetlen Crassus sem élt meg hatvan évnél többet Rómában, később azonban tagadta, és felkiáltott: „Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?” „Hidd el - mondta erre Cicero -, a rómaiak szívesen hallják ezt, és te csak a nép kegyét kerested vele.”
Crassusnak tetszett az a sztoikus mondás, hogy a jó ember gazdag. Erre Cicero megjegyezte: „Nem tudom, nem inkább az a mondásuk tetszik-e neked, hogy minden a bölcsé.” Crassusról ugyanis közismert volt kapzsisága. Egyik fia állítólag feltűnően hasonlított egy Axiosz nevű emberre, és ezért a fiú anyját azzal gyanúsították, hogy Axiosszal viszonya volt. Crassusnak ez a fia felszólalt a senatusban, és beszéde mindenkinek nagyon tetszett. Mikor megkérdezték Cicerót, mi a véleménye a szónokról, görögül felelt: Axiosz Krasszu, tehát azt, hogy méltó Crassushoz.

26. Crassus Szíriába készülődve, inkább barátként, mint ellenségként szeretett volna elválni Cicerótól, és ezért közölte vele, hogy szívesen vacsorázna nála. Cicero készséggel fogadta. Néhány nappal később több barátja szólt neki, hogy béküljön ki és barátkozzon Vatiniusszal, akivel szintén ellenséges viszonyban állt. Cicero ekkor megkérdezte: „Csak nem akar Vatinius is nálam vacsorázni?”

Így bánt Crassusszal. Vatiniusnak daganatok lepték el a nyakát, és Cicero egyik beszédében „dagályos” szónoknak nevezte. Más alkalommal azt hallotta, hogy Vatinius meghalt, majd mikor a hír valótlannak bizonyult, és megtudta, hogy él, így szólt: „Haljon meg gonoszul akkor az a gonosz, aki hazudott.”

Caesar egyszer javaslatot szavazott meg a senatusban, hogy a Campaniában levő földeket osszák ki katonái között; javaslatát a senatorok közül sokan ellenezték, és Lucius Gellius, az egyik legöregebb senator, kijelentette, hogy amíg ő él, ez meg nem történhetik. „Várjunk hát - mondta Cicero -, hiszen Gellius nem kér hosszú haladékot.”

Egy Octavius nevű emberről úgy tudták, hogy libüai származású. Egyik bírósági tárgyaláson panaszkodott, hogy nem hallja, mit mond Cicero. „Furcsa, pedig a füled tudtommal ki van fúrva” - szólt hozzá Cicero.

Metellus Nepos szemére hányta, hogy több ember vesztét okozta tanúskodásával, mint ahányat védőként megmentett. „Elismerem - mondta erre Cicero -, hogy a szavahihetőségemben jobban megbízhatsz, mint szónoki képességemben.”

Egy ifjút azzal gyanúsítottak, hogy mérgezett süteményt etetett meg atyjával. Az ifjú szemtelenül szidalmazni kezdte Cicerót, aki erre megjegyezte: „A szitkokat szívesebben fogadom el, mintha nekem is süteményt adnál.”

Publius Sextius egyik perében védőnek fogadta Cicerót és még több ügyvédet is, de a bíróságon mindenáron maga akart beszélni, és senkit nem engedett szóhoz jutni. Már-már nyilvánvaló volt, hogy felmentik, és a bírák éppen szavazni készültek, mikor Cicero megszólalt: „Használd ki még ma az alkalmat, Sextius, holnap úgyis magánember leszel.”

Publius Cotta mindenáron jogtudós szeretett volna lenni, de nem volt hozzá sem tudása, sem tehetsége. Mikor Cicero egy perben tanúként idéztette meg, folyton azt hangoztatta, hogy nem tud semmit. „Talán bizony azt hiszed, jogi dolgokról kérdezlek” - mondta neki Cicero.
Metellus Nepos vita hevében ismételten megkérdezte Cicerótól: „Ki az apád?” „Ezt a kérdést - vágott vissza Cicero - anyád elég fogas kérdéssé tette neked.” Mindenki jól ismerte ugyanis Nepos anyjának laza erkölcseit.
Nepos egyébként igen állhatatlan jellemű ember volt. Egy alkalommal néptribunusi hivatalát minden ok nélkül elhagyta, és elutazott Szíriába Pompeiushoz, majd ugyancsak minden ok nélkül hazatért. Mikor tanítója, Philagrosz meghalt, túlzott pompával temettette el, és síremlékére egy kőből faragott hollót tétetett. Cicero erre megjegyezte: „Bölcsen cselekedtél, Nepos, hiszen mestered inkább repülni, mint beszélni tanított.”

Marcus Appius egyik perbeszédét azzal kezdte, hogy barátja arra kérte, szóljon gondosan, ékesszólással és hűséggel. „Hogyan lehettél olyan kegyetlen - mondta neki Cicero -, hogy egy szikrányit sem mutattál beszédedben abból, amire barátod megkért?”

27. Az ügyvédi mesterséghez hozzátartozik, hogy a szónok csípős és tréfás megjegyzéseket szórjon ellenségeire és perbeli ellenfeleire. Cicero különösképpen szívesen támadott meg bárkit azért, hogy nevetségessé tegye, amivel gyakran meggyűlöltette magát. Ízelítőül elmondok néhány esetet.
Marcus Aquiniusnak két száműzött veje volt, és ezért Adrasztosznak nevezte. Mikor a részeges Lucius Cotta volt az egyik censor, és Cicero éppen consulságra pályázott, megszomjazott, és körülálló barátaitól vizet kért. Ivott, aztán így szólt: „Most félhettek, hogy a censor haragjával sújt le rám, mert vizet ittam.”
Egyszer Voconiusszal találkozott három feltűnően csúnya leánya társaságában, és máris idézte a verset:

Nem kérdve Phoiboszt, nemzett egykor gyermeket.

Marcus Gellius senatorról mindenki tudta, hogy rabszolga fiaként született. Egyszer néhány iratot harsány hangon olvasott fel a senatusban. „Ne csodálkozzatok rajta - mondta Cicero -, az apja még kikiáltó volt.”
Faustus, Sulla fia, aki egyeduralkodó volt Rómában és sok embert proskribáltatott, eltékozolta vagyonát, és eladósodván, árverési hirdetményt tett közzé. Cicero mondta, hogy ez a hirdetmény jobban tetszik neki, mint az apjáé.

28. Cicerót ilyen dolgok miatt sokan meggyűlölték; különösképpen Clodius és hívei fogtak össze ellene a következő okból: Clodius előkelő családból származott, és még egészen fiatal, de igen elszánt és önhitt ember volt. Beleszeretett Pompeiába, Caesar feleségébe, és egy éjszaka fuvoláslánynak öltözve Caesar házába lopózott. A nők ezen az éjszakán tartották a titkos áldozati ünnepséget, melyen férfi nem lehetett jelen, és nem is volt senki férfi a házban. Clodius mint gyerekifjú nem viselt szakállt; így remélte, hogy nem ismerik fel, és észrevétlenül eljuthat Pompeiához. De jött az éjszaka, a nagy ház zegzugos folyosóin eltévedt; Caesar anyjának, Aureliának egyik szolgálóleánya meglátta, amint járkál, és megkérdezte tőle, hogy hívják. Mivel kénytelen volt megszólalni, azt mondta, hogy Pompeia Habra nevű komornáját keresi. A szolgáló azonban észrevette a hangján, hogy nem nő; sikoltozni kezdett, és odahívta az asszonyokat. Bezárták a kijárati ajtókat, és minden helyiséget átkutattak, míg rá nem bukkantak Clodiusra: annak a szolgálónak a szobájában lapult, aki beengedte a házba. A botrány következtében Caesar elvált Pompeiától, majd szentségtörés címén bírói eljárást indíttatott Clodius ellen.

29. Cicero barátja volt Clodiusnak, aki a Catilina-féle összeesküvés idején lelkesen segítségére sietett, és testőri szolgálatot teljesített körülötte. Mégis, mikor Clodius védekezve azt állította, hogy a kérdéses napon nem Rómában, hanem legtávolabbi vidéki birtokán tartózkodott, Cicero tanúvallomást tett ellene, és elmondotta, hogy Clodius ugyanazon a napon nála járt, és különféle ügyekben tárgyalt vele.
Valóban ez történt; de Cicero valószínűleg nem is az igazság kedvéért tanúskodott így, hanem inkább igazolni akarta magát felesége, Terentia előtt, aki ellenségének tartotta Clodiust nővére, Clodia miatt, aki feleségül akart menni Ciceróhoz, és tervét egy Tullus nevű tarentumi férfi segítségével akarta megvalósítani, aki bizalmas jó barátja volt Cicerónak. Terentia gyanúját az keltette fel, hogy Tullus állandóan látogatta Clodia házát a szomszédságukban. Terentia erélyes volt, úgy bánt Ciceróval, ahogy neki tetszett, rábírta, hogy csatlakozzék Clodius támadóihoz, és tanúskodjék ellene. Ugyanakkor sok nagy tekintélyű és tisztes polgár tanúskodott Clodius ellen, s hamis esküvel, csalással, vesztegetéssel és tisztességes nők elcsábításával vádolták őt.
Lucullus rabszolganőket idéztetett meg tanúnak; ezek azt vallották, hogy Clodius viszonyt kezdett legfiatalabb húgával, mikor az már Lucullus felesége volt. De azt beszélték, hogy tiltott viszonyt folytatott másik két húgával is; ezek közül Tertia Marcius Rex, Clodia pedig Metellus Celer felesége volt. Ezt a Clodiát hívták Quadrantiának, mert egyik szeretője ezüstpénz helyett quadrans-ot, így nevezik ugyanis a legkisebb rézpénzt, tett erszényébe, és azt küldte el neki. Clodiust főként ez a húga hozta rossz hírbe. A köznép azonban mégis egyhangúan szembefordult Clodius vádlóival és azokkal, akik ellene tanúskodtak. A bírák megrémültek és fegyveres őröket állítottak körbe, és legtöbbjük a szavazáshoz használt viasztáblákat olvashatatlan írással nyújtotta be.
A többség mégis Clodius felmentése mellett volt, de volt ebben, mint mondják, némi megvesztegetés is. Ez késztette Catulust arra, hogy a bírákkal találkozván, ezt mondja: „Jól tettétek, hogy biztonsági őrséget állítottatok fel, hiszen joggal félhettetek, hogy valaki kiemeli zsebetekből a pénzt.” Mikor Clodius azt mondta Cicerónak, hogy a bírák nem adtak hitelt vallomásának, így felelt: „Az igazság az, hogy huszonöt bíró nekem hitt, mert ellened szavazott, a többi harminc pedig nem hitt neked, mert addig nem mentettek fel, míg a pénzedet meg nem kapták.”
Caesart is megidézte a bíróság, de ő nem volt hajlandó tanúskodni Clodius ellen. Azt mondta, nem azért vált el feleségétől, mintha elhinné, hogy házasságtörést követett el, hanem mert Caesar feleségéhez nemcsak ilyen gyalázatos tett, hanem annak leghalványabb gyanúja is méltatlan.

30. Clodiust, miután megszabadult a veszélytől, néptribunussá választották; nyomban ezután támadni kezdte Cicerót, minden követ megmozgatott, és mindenkit felizgatott ellene. A tömegeket kedvező törvényekkel nyerte meg, a két consulnak pedig nagy provinciákat juttatott, Makedoniát Pisónak és Szíriát Gabiniusnak. A szegényebb rétegeket is megszervezte politikai tervei érdekében és felfegyverzett rabszolgákból alakított testőrséggel vette magát körül.
Róma három leghatalmasabb embere ez idő tájt Crassus, Pompeius és Caesar volt. Crassus nyílt ellensége volt Cicerónak, Pompeius igyekezett jóban lenni mindkettővel, Caesar pedig éppen akkoriban készülődött Galliába hadseregével. Cicero megkísérelte megnyerni Caesart, bár nem nevezhette barátjának, sőt gyanússá tette magát előtte a Catilina-féle ügyben. Megkérte Caesart, hogy alvezérként vigye magával hadjáratába, és Caesar bele is egyezett. Mikor azonban Clodius látta, hogy Cicero felett mint néptribunusnak nem lesz többé hatalma, úgy tett, mintha békülni kívánna vele.
Nézeteltérésükért Terentiát okolta, Ciceróról pedig mindig jóindulatúan emlékezett és tisztelettel beszélt, mintha gyűlöletet vagy haragot nem érezne iránta, és csak mérsékelten, barátian dorgálná. Clodius eloszlatta aggályait, úgyhogy Cicero le is mondta Caesarnál az alvezérséget. Rómát sem akarta elhagyni többé, sőt nyomban részt vett a közügyekben. Azonban Caesar megharagudott és Clodius pártját kezdte támogatni, és Pompeiust is elidegenítette Cicerótól. Sőt egyik népgyűlési beszédében Lentulus, Cethegus és társai bírósági tárgyalás nélkül végrehajtott kivégzését igazságtalan és törvénytelen eljárásnak minősítette. Ezen a címen most vádat emeltek Cicero ellen, és bíróság elé idézték.
Mikor Cicero érezte, hogy komoly veszély és üldözés fenyegeti, gyászruhát öltött, haját és szakállát megnövesztve járkált, hogy részvétet keltsen maga iránt a népben. De még a legszűkebb sikátorban is szembe találta magát Clodiusszal, aki pimasz, arcátlan alakokkal vette magát körül. Ezek hangosan gúnyt űztek Cicero ruhájából és viselkedéséből, sőt nemegyszer sárral és kődarabokkal is megdobálták, hogy akadályozzák a nép részvétének a felkeltésében.

31. A lovagrend tagjai Cicero iránti rokonszenvből, csaknem kivétel nélkül, maguk is mind gyászruhát öltöttek; legalább húszezer hosszúra növesztett hajú fiatalember kísérte, hogy felkeltsék iránta a nép részvétét. Később összeült a senatus, hogy határozatilag kimondja, öltsön gyászt az egész nép. Ezt a javaslatot ellenezték a consulok, Clodius pedig fegyveres bandájával körülvette a senatus épületét. Erre sok senator kirohant az utcára, megszaggatta ruháját és hangosan jajveszékelt. De a látvány nem keltett sem részvétet, sem szánalmat. Cicerónak száműzetésbe kellett mennie, vagy fegyveres erővel kellett eldöntenie a vitát maga és Clodius között.
Cicero ekkor Pompeiushoz fordult segítségért, de ő tudatosan volt távol és az Albai-dombokon, vidéki birtokán tartózkodott. Cicero először vejét, Pisót küldte el hozzá kérésével, majd később személyesen is felkereste. Mikor azonban Pompeiusnak jelentették megérkezését, nem tudta rászánni magát, hogy találkozzanak. Nagyon restelkedett, mert Cicero az ő érdekében nagy küzdelmeket vívott és nagy politikai szolgálatokat tett. De most mint Caesar veje, Caesar kérésére elárulta régi kötelezettségét, és az egyik mellékajtón kiosonva, valósággal elfutott, hogy ne kelljen Ciceróval találkoznia.
Mikor Pompeius árulása folytán Cicero védtelenül maradt, a consulokhoz fordult segítségért. Gabinius, mint mindig, elutasító volt, de Piso megértőbb hangon beszélt vele. Azt tanácsolta, álljon félre, térjen ki Clodius erőszakos fellépése elől, nyugodjék bele, hogy a helyzet megváltozott, és legyen ismét a haza megmentője, mert Clodius miatt most ismét sok viszálykodástól és bajtól kell tartani.
Cicero erre a válaszra barátaival tanácskozott. Lucullus biztatta, hogy maradjon, mert végezetül ő marad felül; mások azonban azt tanácsolták neki, hogy távozzék. Azt mondták, ha majd a nép beleun Clodius eszeveszett őrültségeibe, hamarosan kívánni fogja visszatérését. Cicero úgy döntött, hogy ezt a tanácsot fogadja meg. Előbb azonban régi Minerva-szobrát, melyet otthon nagy tiszteletben részesített, felvitte a Capitoliumra, és ezzel a felirattal ajánlotta fel: „Minervának, Róma védőjének.” Ezután barátai kíséretében az éjszakai órákban titokban elhagyta Rómát, és gyalogszerrel elindult Lucanián át Szicíliába.

32. Mihelyt híre ment, hogy Cicero elhagyta Rómát, Clodius száműzetést kimondó határozatot hozatott ellene. Rendeletet tett közzé, amely eltiltotta tűztől és víztől, és megtiltotta, hogy Itália területén ötszáz mérföldnyi körzetben szállást adjanak neki. A rendelettel azonban úgyszólván senki nem törődött; mindenki a legnagyobb tisztelettel bánt továbbra is Ciceróval, szívesen fogadták és egyik városból a másikba kísérték. Csak Hipponiumban, vagy ahogyan most nevezik, Vibóban történt, hogy egy Vibius nevű szicíliai ember, bár valamikor komoly hasznot húzott Cicero barátságából, mert consulsága idején a mesteremberek felügyelőjévé nevezte ki, nem volt hajlandó házába befogadni, hanem vidéki birtokára küldte.
Caius Vergilius, Szicília akkori propraetora, aki pedig valamikor kihasználta Cicerót, levélben szólította föl, hogy tartsa magát távol Szicíliától. Cicero ekkor méltán elkeseredett, és Brundisium felé vette útját, ahonnan kedvező széllel Dürrhakhionba indult. De a szél megfordult a tengeren, így másnap visszatért, aztán újból elindult. Mikor megérkezett Dürrhakhionba és éppen készült partra szállni, mint mondják, földrengés és szökőár fogadta. A jósok ebből azt következtették, hogy száműzetése nem lesz tartós, mert ezek a jelenségek rendszerint gyors változás előjelei.
Sokan tanúsítottak jóakaratot iránta és meglátogatták; a görög városok egymással versengve küldték el hozzá tisztelgő küldöttségeiket. De Cicero mégis levert és vigasztalhatatlan volt, s mint valami csalódott szerelmes, tekintetét állandóan Itália felé fordította. Lélekben nem volt elég nagy, hogy balsorsán felülemelkedjék; jobban kétségbeesett, mint ahogy tanult, művelt ember létére elvárták tőle. Mintha bizony nem ő mondogatta volna mindig barátainak, hogy ne szónoknak, hanem bölcselőnek tekintsék, mert a bölcselet az ő igazi élethivatása, a szónoklatot csak politikai céljai eszközének tekinti.
A közvélemény azonban képes rá, hogy az okot, mint valami színárnyalatot, lemossa a lélekről és a megszokás ereje révén közönséges érzelmeket tulajdonítson az államférfiaknak, hacsak valaki óvatosan nem úgy viseltetik a külvilággal szemben, hogy csak az ügyekkel foglalkozik és a velük járó érzelmekkel nem.

33. Clodius, miután elűzte Cicerót Itáliából, felgyújtatta vidéki villáit és római házát, és helyén templomot építtetett a Szabadság istennőjének. Egyéb vagyonát árverésen akarta eladatni, de bár nap nap után közzététette az árverési hirdetményt, senki nem akadt, aki megvásárolja. Clodius magatartásával rémületbe ejtette az előkelő embereket, de a köznépet, mely szívesen hajlik gőgös és féktelen cselekedetekre, magával ragadta. Végül is Clodius Pompeius ellen fordult, és gyalázni kezdte hadjárata idején tett egyes intézkedéseit. Mikor így tekintélyén csorba esett, Pompeius önmagát hibáztatta, hogy sorsára hagyta Cicerót. Megváltoztatta politikáját, és barátai segítségével mindent megtett, hogy Cicerót hazahívják. Clodius ellenezte ezt, a senatus azonban elhatározta, hogy semmilyen közügyben nem hoz határozatot, semmihez nem adja jóváhagyását, míg Cicerót haza nem hívják. Lentulus consulsága alatt a lázongás annyira fokozódott, hogy a forumon a néptribunusokat megsebesítették, és Cicero testvére, Quintus is csak úgy menekült meg, hogy a holtak közt feküdt észrevétlenül.
A nép hangulata most már kezdett megváltozni, és elsőként az egyik néptribunus, Annius Milo merészkedett odáig, hogy Clodiust erőszakoskodásai miatt bíróság elé állította. Ugyanekkor a rómaiak közül és a szomszédos városokból sokan Pompeius pártjára álltak. Támogatásukkal Pompeius fellépett és elűzte a forumról Clodiust, és megszavaztatta a polgárokat. A nép állítólag sohasem szavazott még ilyen egyhangúan. A senatus a néppel versenyre kelve köszönőleveleket küldött a városoknak, melyek száműzetése alatt befogadták Cicerót, egyben határozatilag kimondta, hogy állami költségen újjáépítteti Cicerónak Clodius által leromboltatott római házát és vidéki villáit.
Cicero tizenhat hónapig tartó száműzetés után tért haza. Akkora volt az öröm és a lelkesedés a városokban és az emberekben a viszontlátás fölött, hogy semmiképpen sem lehet túlzásnak nevezni, amit hazatéréséről később Cicero maga állított, hogy Itália vállán vitte Rómába.
Rómában örömest találkozott vele még Crassus is, aki száműzetése előtt ellensége volt, de most kibékült vele, hogy kedvére tegyen fiának, Publiusnak, aki, mint mondotta, rajongó híve volt Cicerónak.

34. Nem sokkal később Cicero felhasználta Clodius távollétét, és párthíveivel együtt felment a Capitoliumra. Ott leszaggatták, majd összetörték a táblákat, melyekre a tribunusi rendeleteket feljegyezték. Clodius emiatt panaszt tett Cicero ellen, ő azonban kijelentette, hogy Clodiust patrícius létére törvénytelenül választották meg néptribunusnak, és ezért egyetlen általa kibocsátott rendelet sem tekinthető érvényesnek.
Cato bosszankodott és tiltakozott ez ellen, mert bár nem dicséri Clodiust, mégis veszedelmes és erőszakos eljárásnak tartja, hogy a senatus érvénytelenné tegye az általa hozott nagy fontosságú határozatokat és rendeleteket. Köztük volt többek között az ő ciprusi és büzantioni kormányzására vonatkozó határozat is. Ezért bizonyos elhidegülés következett be Cicero és Cato között, bár nem nyilvánosan, és a régi, szívélyes jó barátság ellanyhult közöttük.

35. Ezután történt, hogy Milo megölte Clodiust, és mikor gyilkosság vádjával bíróság elé állították, Cicerót kérte fel védőjének. Milo fontos személyiség volt, jól ismerték szenvedélyes természetét, és ezért a senatus joggal félt, hogy törvényszéki tárgyalása idején zavargások törnek majd ki a városban. Ezért megbízták Pompeiust, gondoskodjék a mostani és a következő bírósági tárgyalás napján a bírák és a város biztonságáról. Pompeius a tárgyalás előtti éjszakán katonáival megszállta a forumot környező magaslatokat. Milo tartott tőle, hogy Cicerót megzavarja a szokatlan látvány, és gyengébb védőbeszédet tart majd, ezért rábírta, hogy vitesse le magát hordszéken a forumra, és várja meg nyugodtan, míg a bírák összegyűlnek, és a tárgyalóterem megtelik.
Cicero nemcsak katonának volt bátortalan; félelem fogta el akkor is, ha törvényszéki beszédét elkezdte. Még akkor is sok tárgyaláson alig tudott megküzdeni a reszketéssel, remegéssel, mikor már ékesszólása elérte tetőpontját. Így történt akkor is, mikor a Cato által perbe fogott Licinius Murena védelmét látta el, és felül akarta múlni Hortensiust, aki előtte már nagy tetszést aratott beszédével. Cicero álmatlanul töltötte az egész éjszakát, gyötörve magát, a töprengés és álmatlanság azonban úgy megviselte, hogy elmaradt önmaga mögött. Milo pere alkalmával is, mikor kilépett a hordszékből, és a magasabb pontokon meglátta Pompeius katonáit, akik mintha csak harctéren lennének, a forumot ellepték csillogó fegyvereikkel, teljesen összetört; egész testében reszketni kezdett, hangja akadozott, és alig tudta beszédét elkezdeni. Vele ellentétben Milo csodálatra méltó bátorságot tanúsított a tárgyaláson; nem volt hajlandó sem a haját megnöveszteni, sem gyászruhát ölteni; lehetséges, hogy nem kis részben ezért is ítélték el. Egyébként Cicero magatartását általában nem félénkségnek tartották, hanem hűségnek barátja iránt.



Folytatás: Marcus Tullius Cicero 3. rész