logo

XXIV Januarius AD

Marcus Tullius Cicero I rész.

1. Cicero anyja, Helvia - mint mondják - előkelő származású és életmódú asszony volt, atyjáról azonban semmi közelebbit nem tudunk. Egyesek szerint valami takácsműhelyben született és nőtt fel, mások szerint a család Tullius Attiusig viszi vissza eredetét, a volscusok híres királyáig, aki sikeresen hadakozott a rómaiak ellen. Úgy látszik, hogy aki először viselte családjában a Cicero utónevet, kiváló férfiú lehetett, mert utódai nemhogy elhagyták volna ezt a nevet, hanem még büszkék is voltak rá, bármilyen nevetségesen hangzott. Cicer a latin nyelvben ugyanis borsót jelent; valószínű, hogy Cicero őse azért kapta ezt az elnevezést, mert orra hegyén borsószerű bibircsók vagy szemölcs nőtt.
Annyi bizonyos, hogy Cicerót, kinek életrajzát most írom, amikor először lépett hivatalba és közéleti pályája kezdetén állt, barátai utónevének elhagyására vagy megváltoztatására biztatták, fiatalos hévvel azt felelte, hogy ő a Cicero nevet a Scaurusoknál és a Catulusoknál is híresebbé kívánja tenni. Szicíliai quaestorsága idején, mikor egy ezüst fogadalmi edényt ajándékozott az isteneknek, csak első két nevét, Marcus Tulliust vésette rá, majd tréfásan azt mondta az ötvösnek, véssen oda egy borsót is a két név mellé. Ezt beszélik a nevéről.

2. Azt mondják, anyja szülési fájdalmak és vajúdás nélkül hozta a világra az új év harmadik napján, azon a napon, melyen az állam főtisztviselői manapság a császárért imádkoznak és mutatnak be áldozatokat. Dajkája különös álmot látott, és arra következtetett belőle, hogy neveltje nagy hasznára lesz minden rómainak. Mindez talán csak komolytalan álomlátás volt, de Cicero már tanulóéveiben is bebizonyította, hogy a jóslat igaz. Tehetségével kitűnt, és olyan névre és tekintélyre tett szert tanulótársai közt, hogy a szülők gyakran felkeresték az iskolát, hogy lássák sokat magasztalt gyorsaságát a tanulásban és meggyőződjenek felfogóképességéről.
A műveletlen szülők haragudtak fiaikra, mert az utcán, ha együtt mentek, mindig Cicerónak engedték át maguk között a megtisztelő középső helyet. Cicero az a fajta tehetség volt, aki - miként Platón is megkívánta a tudományok és bölcselet művelőitől - mindenfajta tudást szeretett, nem vetette meg az irodalomnak és műveltségnek egyetlen ágát sem. Különösképpen lelkesedett a költészetért; mai napig is fennmaradt egy tetrameterben írt rövid Pontius Glaucus című gyermekkori költeménye. Idővel fokozottabban foglalkozott a költői mesterséggel, úgyhogy a rómaiak nemcsak a szónokok, hanem a költők között is a legjobbnak tartották. És bár a szónoklat művészete később nagyot fejlődött, a szónoklat terén mindmáig fennmaradt hírneve. Költészete azonban, minthogy utána sok kiváló tehetség született, teljesen feledésbe és névtelenségbe merült.

3. Mikor iskoláit elvégezte, Philón akadémikus bölcselő előadásait hallgatta, akit a legjobban becsültek és szerettek Rómában Kleitomakhosz tanítványai közül, mind ékesszólása, mind jelleme miatt. Továbbá Mucius körében vezető politikusok és senatorok társaságában hasznos jogi ismereteket szerzett. Sulla alatt rövid ideig katonai szolgálatot is teljesített a marsusok ellen viselt háborúban. De látva, hogy az állam viszályba, a viszályból pedig korlátlan egyeduralomba jut, életét a tudománynak és a bölcseletnek szentelte, és állandóan görög tudósok társaságában forgott, amíg Sulla magához ragadta a fő hatalmat, és látszólag rendezett viszonyok közé került a város.
Ekkor történt, hogy Chrysogonus, Sulla egyik libertusa, kétezer drakhmáért megvásárolta a proskripciók egyik áldozatának árverésre bocsátott birtokát. A kivégzett áldozat fia és örököse, Roscius felháborodott és kimutatta, hogy a birtok értéke kétszázötven talentum. Sulla nagyon rossz néven vette, hogy leleplezték, és apagyilkosság vádjával bírósági eljárást indíttatott Roscius ellen Chrysogonus feljelentése alapján. Sulla bosszújától mindenki félt, ezért senki sem merte Roscius védelmét elvállalni, hanem elfordultak tőle. Az ifjú magára hagyatva Ciceróhoz fordult, akit barátai unszoltak, mert soha többé nem nyílik számára kedvezőbb és fényesebb alkalom a dicsőségre. Így aztán Cicero vállalkozott a védelemre, megnyerte a pert, és mindenki csodálta érte. Mivel azonban félt Sullától, rossz egészségi állapota ürügyén Görögországba utazott.
Valóban nagyon vézna volt, erősen lefogyott, és gyenge gyomra miatt keveset és csak könnyű ételeket fogyaszthatott, azt is csak az esti órákban. Erős és dallamos hangja még nyers és csiszolatlan volt, és a szónoklás hevében, indulatában sokszor magas hangnembe csapott át; egészségi állapota okot adott az aggodalomra.

4. Athénba érkezve az aszkalóni Antiokhosz előadásait hallgatta; előadásának folyékonysága és szépsége nagy hatással volt rá, bár új elméleteit nem dicsérte. Antiokhosz tanítása eltért az úgynevezett Új Akadémiától; szakított ugyanis Karneadész iskolájával, vagy mert meggyőződött az érzéki megismerés tanának helyességéről, vagy, mint mások állítják, becsvágya önállóságra ösztönözte, és különben is vitái támadtak Kleitomakhosz és Philón tanítványaival. Ezért megváltoztatta álláspontját, és sok tekintetben a sztoikusok tanait fogadta el; Cicero ezzel szemben az Új Akadémia tanainak híve volt, ezekhez vonzódott inkább. Elhatározta, ha közpályára nem léphet, itt telepszik le, távol a politikától és a világtól, s életét egészen a bölcseleti tanulmányoknak szenteli.
Mire Sulla haláláról értesült, egészsége a rendszeres testgyakorlatok hatására egészen helyreállt és viruló állapotba került, és testi állapotával együtt szónoki hangja is kellemesen megváltozott. Római barátai többször írtak neki, és biztatták, Antiokhosz is újra meg újra ajánlotta, térjen vissza a közéletbe. Szónoki képességét, mestersége eszközét ezért még jobban igyekezett csiszolni közéleti szerepléséhez. Fáradhatatlanul gyakorolta magát az ékesszólásban, és a legkiválóbb szónokoknál tanult. Ez okból Kisázsiába és Rhodosz szigetére hajózott. Kisázsiában az adramüttioni Xenoklésztól, a magnésziai Dionüsziosztól és a kariai Menipposztól tanult, Rhodosz szigetén pedig a szónok Apollóniosztól, Molón fiától, és a bölcselő Poszeidóniosztól.
Mondják, hogy Apollóniosz, mivel nem értett latinul, egyszer kérte Cicerót, tartsa meg görögül szónoklatát. Cicero kész örömmel vállalkozott rá, bízva benne, hogy hibáit így inkább kijavítják, és amikor befejezte beszédét, hallgatói elragadtatással és egymással versenyezve dicsérték. Csak Apollóniosz ült közömbösen a beszéd alatt, majd mikor Cicero leült, sokáig gondolataiba merülve hallgatott. Cicerót bántotta ez, de Apollóniosz végezetül így szólt: „Dicsérlek, Cicero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögöknek már csak egy szép dolog maradt, a műveltség és az ékesszólás, most a te személyedben ez is a rómaiaké lesz.”

5. Cicero nagy reményekkel indult a közéleti pályára, de lelkesedését egy jóslat némiképpen lehűtötte. Megkérdezte ugyanis a delphoibeli istent, hogyan lehetne belőle a leghíresebb ember. Kérdésére a Püthia azt felelte, hogy természetes tehetségéhez, és ne a tömeg véleményéhez igazodjék. Ezért Rómában eleinte nagyon óvatosan viselkedett; kivonta magát a közhivatali jelölésekből, nem is választották meg semmiféle tisztségre. „Görögnek” és „Könyvmolynak” nevezték; és ez a műveletlen római köznép körében megvető gúnynevet jelentett. De Cicero természeténél fogva becsvágyó ember volt, apja és barátai is bátorították; így aztán mikor ügyvédkedni kezdett, nem lassan került az élre, hanem egyszerre vált híressé, és felülmúlta a törvényszéken forgolódó pályatársait.
Azt mondják, nem kevésbé volt gyenge előadóképessége, mint Démoszthenésznek, ezért szorgalmasan tanult Roscius vígjáték- és Aesopus tragikus színésztől. Aesopusról mesélik, hogy egy alkalommal a Thüesztész megbosszulására készülő Atreusz király szerepét játszotta, és közben szinte önkívületi állapotba került. Hirtelen egy szolga szaladt el mellette, ő rásújtott királyi pálcájával, és megölte.
Cicero nem kis jelentőséget tulajdonított az előadásmódnak a meggyőzésben. Kinevette, ha valaki szónoklás közben hangosan kiáltozott, mondván, hogy gyengeségük miatt kiabálnak, amiképp a sánták is lóra ülnek. Bár az ilyen csípős és fölényes modor a szónok javára válik, Cicero ezt túlzásba vitte; sok polgártársát megsértette, és rosszindulatú ember hírébe került.

6. Mikor quaestorrá választották, Rómában gabonaínség volt. Tartományul Szicíliát kapta, és eleinte népszerűtlen szerepet vállalt a szicíliaiaknál, mert kényszerítette őket, hogy gabonaszállítmányokat küldjenek Rómába. Később azonban tapasztalták, hogy Cicero igazságosan, gondosan és jóakarattal kormányoz, és ezért úgy megszerették, mint senkit elődei közül. Egy alkalommal több előkelő, ismert családból való római ifjú a szicíliai ügyek praetora elé került háborúban tanúsított gyáva és fegyelemsértő viselkedéséért. Cicero fényesen védte és felmentette őket. Nem sokkal később visszatért Rómába.
Közben nagyon elbizakodott sikerei miatt, és mint maga is megírta, a következő mulatságos eset történt vele: Campaniában összetalálkozott egy híres emberrel, akit barátjának tekintett, és mivel azt hitte, hogy egész Róma az ő dicső tettei hírét zengi, megkérdezte, mit beszélnek és gondolnak róla a rómaiak. „És te, Cicero, hol voltál tulajdonképpen az egész idő alatt?” - hangzott kérdésére a válasz. Ez nagyon elszomorította Cicerót; megértette belőle, hogy a róla keringő híreket figyelemre sem méltatták, és nyomuk veszett, mint ahogy a csepp elvész a tenger vizében.
Később, mikor átgondolta, hogy a dicsőség, melyre annyira vágyott, valami meghatározhatatlan dolog, és az ember sohasem állíthatja, hogy elérte, ez sok tekintetben mérsékelte becsvágyát. Mégis élete végéig szerfölött örvendezett a dicséretnek, és szenvedélyesen ragaszkodott a dicsőséghez; ez sokszor károsan befolyásolta legnemesebb cselekedeteit is.

7. Politikai tevékenységének mind nagyobb figyelmet szentelve helytelenítette, hogy míg az élettelen szerszámokkal és eszközökkel dolgozó mesteremberek pontosan ismerik szerszámaik nevét, helyét és használatuk módját, a politikus, aki az emberek révén a közös ügyeket intézi, közönyös és nem törekszik rá, hogy polgártársait megismerje. Ezért gyakorolta szorgalmasan, hogy pontosan megtudja az ismertebb embereknek nemcsak nevét, hanem azt is, hogy a városnak melyik részén laknak, hol vannak vidéki birtokaik, kik a barátaik és szomszédaik. Így aztán Cicero Itália bármely részén utazott is, könnyűszerrel megnevezte barátait, vidéki házát és birtokát.
Vagyona csekély, de a tisztes megélhetéshez elegendő volt, és ezért nagyon csodálták, hogy mint ügyvéd nem fogadott el tiszteletdíjat vagy ajándékokat; így történt a Verres elleni per esetében is. Verrest, akit Szicíliába neveztek ki kormányzónak, és a szicíliaiak többrendbeli visszaélése miatt perbe fogtak, Cicero nem annyira vádbeszéde elmondásával, mint inkább el nem mondásával ítéltette el. A praetorok ugyanis Verres iránti kedvezésből a tárgyalást különböző mesterkedésekkel és ürügyekkel a törvénykezési időszak legutolsó napjára halasztották el, mivel nyilvánvaló volt, hogy egyetlen nap semmiképpen sem elegendő a beszédek elmondására, és a per befejezetlen marad. De Cicero felállt és kijelentette, nem is kívánja beszédét megtartani; majd hívatta és kihallgatta a tanúkat, és felszólította a bírákat, hogy hozzák meg nyomban az ítéletet.
Verres perével kapcsolatban Cicerónak több szellemes mondását emlegetik. (Latinul ugyanis a herélt disznót verres-nek nevezik.) Egy Caecilius nevű felszabadított rabszolga, akiről úgy tudta mindenki, hogy zsidó hitre tért át, a szicíliaiakat kiszorítva, maga akart tanúskodni Verres ellen, mire Cicero így szólt hozzá: „Mi köze van egy zsidónak az ártányhoz?” Majd mikor Verres puhánysággal gyanúsította, Cicero így vágott vissza: „Inkább saját fiadat illesd ilyen gyanúsításokkal, de zárt ajtók mögött.” Verresnek volt ugyanis egy fia, akiről köztudott volt, hogy serdülő fiú létére tisztességtelenül él. Hortensius, a szónok nem merte Verres védelmét vállalni, de nagy rábeszélésre az ítélet kihirdetésekor megjelent és ezért egy elefántcsontból faragott szfinxszobrot kapott ajándékba. Mikor Cicero célzást tett a dologra, Hortensius közbeszólt, hogy nem ért rejtvények megfejtéséhez. Erre Cicero így vágott vissza: „Pedig ott a szfinx a házadban.”

8. Verres elítéltetésekor Cicero a kártérítés összegét hétszázötvenezer drakhmában állapította meg, ezért meggyanúsították, hogy pénzért alacsonyabban állapította meg az értéket. A szicíliaiak mindenképpen hálásak voltak neki, és aedilisi hivatala idején sok lábasjószágot és gabonát küldtek és hoztak neki a szigetről, de személyes hasznot nem húzott belőle. Cicero a piaci árat mérsékelte mindössze bőkezűségük révén.
Volt szép birtoka Arpinumban, földje Neapolis és Pompeii közelében. Feleségének, Terentiának hozománya százhúszezer, atyai öröksége pedig kilencvenezer drakhma volt. Ebből a vagyonból kényelmesen és józanul megélt görög és római tudósok körében. Ritkán vagy inkább soha nem ült asztalhoz napnyugta előtt, nem is elfoglaltsága miatt, hanem mert szervezete emésztési zavarokkal küzdött. Egészségi állapotára mindig nagyon figyelt és vigyázott; tagjait rendszeresen masszíroztatta, és naponta többször, meghatározott ideig sétált. Így sikeresen elkerülte a betegségeket, és elég jó erőben volt, hogy minden nagy küzdelmét és munkáját elvégezze.
Az atyai házat fivérének engedte át, és a Palatinuson lakott, hogy látogatóit ne terhelje hosszú gyaloglással. Látogatói száma nap mint nap legalább akkora volt, mint Crassusé gazdagsága vagy Pompeiusé katonai befolyása miatt, ők ketten voltak ugyanis a leginkább körülrajongott és legnagyobb emberek Rómában. Pompeius maga is látogatta Cicerót, és hatalma, tekintélye megszerzésében sokat köszönhetett Cicero politikai támogatásának.

9. Cicero több előkelő emberrel együtt pályázott a praetorságra, és őt választották meg elsőnek. Általában úgy vélekedtek róla, hogy peres ügyekben tisztán és pártatlanul ítélkezett. Licinius Macer, mint mondják, egy alkalommal zsarolás vádjával került Cicero elé. Macer egyébként is nagy tekintélyű ember volt Rómában, de Crassus is támogatta. Mivel bízott befolyásában és barátai segítségében, még mielőtt a bíróság kihirdette az ítéletet, elhagyta a bíróság épületét. Hazament, gyorsan hajat vágatott, tiszta tógát vett, mintha győzött volna, visszament a forumra, s az előcsarnokban találkozott Crassusszal, aki közölte vele, hogy minden szavazat elítélte. Erre hazament, lefeküdt és meghalt. Ez az eset nagyban növelte Cicero tekintélyét, azt mondták, lelkiismeretesen végzi bírói tisztét.
Ott volt azután Vatinius esete. Ez a durva modorú ember megvető szavakkal becsmérelte a bíróságot védőbeszédeiben; egyébként a nyaka tele volt golyvás daganatokkal. Egy alkalommal megállt Cicero mellett, és kért tőle valamit. Cicero nem teljesítette, hosszasan fontolóra vette. Erre Vatinius azt mondta, ha ő praetor volna, nem töprengene ilyen sokáig. „Igen ám - mondta erre Cicero -, de nekem nincs olyan vastag - nyakam.”
Két vagy három nap volt már csak hátra praetorságából, mikor Maniliust valaki zsarolással megvádolta. Maniliust a köznép nagyon szerette és támogatta; az a hír járta, hogy Pompeius miatt üldözik, akinek a barátja volt. Mikor Manilius több napi halasztást kért, Cicero csak egyetlen napot engedélyezett, a következőt. A köznép ezt nagy felháborodással vette tudomásul, mert a praetorok rendszerint legalább tíz napot engedélyeznek a vádlottaknak. A néptribunusok ezért Cicerót a bíróság elé idézték, és megvádolták. Cicero kérte, hallgassák meg, és elmondotta, hogy ha a törvények megengedik, ő a vádlottak ügyét mindig a legnagyobb méltányossággal kezeli. Úgy gondolja, méltánytalanság volna, ha Manilius esetében nem ezt tenné. Mivel praetori tisztségének hivatali idejéből már csak egyetlen érvényes nap van hátra, szándékosan választotta ezt a napot, mert nem szolgálná Manilius érdekét, ha ügye más praetor elé kerülne. A köznép hangulata e szavak hallatára azonnal megváltozott. Cicerót az egekig magasztalták, és arra kérték, vállalja Manilius védelmét. Cicero szívesen vállalkozott rá, már csak azért is, mert Pompeius távol volt. Majd nyomban fellépett és újabb beszédet tartott, éles támadást intézett az oligarchák és Pompeius irigyei ellen.

10. A két párt, a patríciusoké éppen úgy, mint a plebeiusoké, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból: Sulla alkotmánymódosítása eleinte helytelennek látszott a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé vált, mert bizonyos állandóságot eredményezett. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglevő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek: megbecstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre, ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proskribáltak névsorára, mintha még élne.
Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött. Fellázította továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat Rómában keletkezett az igazságtalan vagyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családokból származó és legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és a választások anyagi romlásba döntöttek, vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis egészségtelen államrendet.

11. Catilina szeretett volna erős, megalapozott helyzetet teremteni magának, ezért pályázott a consulságra, és komolyan remélte, hogy Caius Antoniusszal együtt megválasztják, aki ugyan sem jóban, sem rosszban nem termett vezérségre, de támogatta azt, aki vezéri szerepre vállalkozik. Az előkelő osztályok azonban mindezt jól tudták, és Cicero consulságát támogatták, amit a nép is lelkesen fogadott. Catilina megbukott, és Caius Antoniusszal együtt Cicerót választották consullá, pedig a jelöltek közül egyedül ő nem származott senatori, hanem csak lovagrendi családból.

12. Catilina és összeesküvő-társainak tervei a köznép előtt egy ideig rejtve maradtak; de Cicero consulságára nagy előcsatározások vártak. Sok, nagy befolyású ember, akit Sulla törvényei megfosztottak a hivatalviselés jogától, köztisztségekre kezdett pályázni, de bármily igaz és jogos vádakat emeltek is Sulla zsarnoksága ellen, szükségtelenül és időszerűtlenül forgatták fel az állam rendjét.
Közben a néptribunusok ugyanarra a célra irányuló törvényjavaslatokkal álltak elő, és tízes bizottság - decemvirek - felállítását ajánlották. A decemvirek korlátlan hatalommal rendelkeztek volna az állami tulajdonban levő földek eladására Itáliában, Szíriában és a Pompeius által újonnan meghódított területeken, bárkit bíróság elé is állíthattak vagy száműzetésbe küldhették; új városokat alapíthattak; szabadon rendelkezhettek az államkincstár felett; ők intézték volna a hadsereg élelmezését és új csapatok felállítását is, amennyire szükség volt.
Sok vezető tisztséget betöltő férfi támogatta a törvényjavaslatot, köztük elsősorban Antonius, Cicero consultársa, aki számított rá, hogy bekerül a decemvirek közé. Az arisztokráciában főként az keltett félelmet, hogy Antonius állítólag tudott Catilina felforgató készülődéseiről, és azokat már csak súlyos adósságai miatt sem ellenezte.
Cicerónak legelőször is ezekre a dolgokra volt gondja. Antonius részére megszavaztatta tartományul Makedoniát, ő azonban elhárította a neki kijelölt Galliát. Ezzel a szívességgel lekenyerezte Antoniust, hogy megfizetett színészként a második szerepet játssza a haza védelmében. Mikor Antonius így beadta a derekát, és kezelhető lett, Cicero még bátrabban fogott hozzá a felforgató elemek felszámolásához. A senatusban támadást intézett a törvényjavaslat ellen, és úgy megijesztette azokat, akik beterjesztették, hogy nem volt ellentmondás. De ők még egy kísérletet és előkészületet tettek; a consulokat a népgyűlés elé idézték. Cicero nem ijedt meg, sőt felszólította a senatorokat, hogy kövessék, és a népgyűlésre jőve nemcsak a törvényjavaslatot sikerült elvettetnie, hanem a néptribunusokra is olyan hatást gyakorolt, hogy azok lemondtak további terveikről.

13. Cicero mindenkinél világosabban megmutatta a rómaiaknak, hogy az ékesszólás kellemessé teszi a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő; hogy lelkiismeretes államférfiú a jó és nem a tetszetős ügy mellé áll, és beszédében a hasznos szavak bántó élét elkerüli. Ékesszólásának meggyőző erejét a következő színházi eset bizonyítja consulsága idejéből: A színházban régebben a lovagok együtt ültek a köznéppel, és mindenki onnan nézte végig az előadást, ahol éppen helyet kapott. Marcus Otho praetor különítette el elsőként tiszteletadás jeléül a lovagokat a többi polgártól és külön helyet jelölt ki nekik a nézőtéren; ez a kiváltságuk mind a mai napig megmaradt.
A köznép ezt megszégyenítőnek tartotta, és mikor Otho megjelent a színházban, gúnyosan kifütyülték, a lovagok pedig hangos tapssal üdvözölték. A köznép erre még erősebben fütyült, a lovagok pedig még erősebben tapsoltak. A vége az lett, hogy egymás ellen fordultak és egymást kezdték szidalmazni, és a színházban teljesen felborult a rend. Mikor Cicero megtudta, miről van szó, odasietett, majd a népet Bellona templomába hívta, ott megdorgálta őket és a lelkükre beszélt. Végül is visszamentek a színházba, ahol megtapsolták Othót, és a lovagokkal versenyre keltek a férfiú dicséretében és tiszteletében.

14. Catilina és összeesküvő-társai eleinte bátortalanok és félénkek voltak, de aztán bizakodóbbá váltak. Összejöveteleket tartottak és biztatták egymást, hogy merészebbnek kell lenniük a cselekvésben, míg Pompeius meg nem érkezik, mert az a hír járja, hogy útban van hazafelé hadseregével. Különösen Sulla régi katonái sürgették Catilinát. Ezek mindenfelé szétszéledtek Itáliában, de legnagyobb részük, közöttük a legharcrakészebbek, az etruszk városokban telepedtek meg. Egyre csak szabad prédáról, könnyen megszerezhető kincsekről álmodoztak.
Vezérükkel, Manliusszal, aki Sulla egyik legkiválóbb katonája volt, Catilina körül csoportosultak, és a consulválasztáson megjelentek Rómában. Catilina ugyanis újból pályázott a consuli tisztségre, és a választások napjának zűrzavara közepette készült Cicerót megölni. Maguk az istenek is földrengésekkel, villámcsapásokkal és más csodajelekkel jelezték ezeket az eseményeket. Cicero megbízható jelentéseket kapott embereitől, de nem elegendőt olyan közismert és nagy hatalmú férfiú elítéltetésére, mint Catilina. Ezért Cicero elhalasztotta a választás napját, a senatus elé idézte Catilinát, és felelősségre vonta a róla keringő hírekért. Catilina, gondolván, hogy a senatorok között sokan vannak, akik alig várják az új helyzetet és különben is fitogtatni akarta bátorságát összeesküvő-társai előtt, őrültségében így felelt Cicero kérdéseire:
„Mi rosszat teszek én akkor, ha látom, hogy két test közül az egyik gyenge és sovány, de feje van, a másik pedig nagy és erős, de nincs feje, és én fejet akarok rá tenni.” Catilina talányos szavaival a senatusra és a népre tett célzást, és ezért Cicero még jobban megijedt. Házából több előkelő barátja és nagyobb csoport fiatalember kíséretében felvértezetten ment le a Campus Martiusra. Vállán széthúzta tunicáját; így mutatta meg szántszándékkal páncélingét - ezzel is jelezve a személyét fenyegető veszedelmet. A felháborodott nép felsorakozott Cicero mögött. Catilinát újból megbuktatták a választáson, s Silanust és Murenát választották meg consulokká.

15. Nem sok idővel ezután Catilina Etruriában csapatokba szervezte haderejét. Közeledett a felkelés kezdetéül kitűzött időpont. Ekkor Cicerót a késő éjszakai órákban felkereste Marcus Crassus, Marcus Marcellus és Scipio Metellus, az akkori Róma legbefolyásosabb és legnagyobb tekintélyű emberei. Bekopogtattak az ajtón, felkeltették a kapust, és ráparancsoltak, hogy érkezésüket jelentse Cicerónak. A következő történt ugyanis: Vacsora után Crassusnak kapusa átadott néhány levelet, melyeket egy ismeretlen ember hozott. A levelek különböző címekre szóltak, az egyik névtelenül küldött levél pedig Crassusnak. Ő csak ezt az egy levelet olvasta el. Arról szólt, hogy Catilina parancsára rövidesen véres zavargások törnek ki, és javasolta, hogy titokban hagyja el Rómát. Crassus a többi levelet nem bontotta fel, hanem azonnal sietett velük Ciceróhoz, mert megdöbbent a szörnyűségtől, és tisztázni akarta magát minden gyanú alól, amelybe Catilinával való barátsága miatt kerülhetett.
Cicero fontolóra vette a hallottakat, és másnap reggel összehívta a senatust. Magával vitte és átadta a leveleket a címzetteknek, majd felszólította őket, olvassák fel hangosan. Mindegyik levél egyformán arról szólt, hogy a felkelés hamarosan kitör. Quintus Attius praetor ugyancsak jelentette, hogy felkelő bandák alakulnak Etruriában, és jelentették, hogy Manlius erős kézzel portyázik az ottani városok határain, és várja a Rómából érkező híreket. Ekkor a senatus úgy határozott, hogy az intézkedés jogát a consulokra ruházza, ők pedig tegyenek meg minden tőlük telhetőt a rend fenntartására, az állam épségének megóvására. Ilyen határozatot a senatus csak a legritkább esetekben szokott hozni, és csak olyankor, ha nagy veszélytől kellett tartani.

16. Cicero a senatus által ráruházott hatalom birtokában a Rómán kívüli ügyek intézését Quintus Metellusra bízta, míg a város ügyeit maga irányította. Mindennap annyi ember őrizete mellett ment el hazulról, hogy amikor megjelent, kísérete szinte ellepte a forumot. Catilina elvesztette türelmét, és úgy döntött, elhagyja Rómát, s Manlius seregéhez megy. Előbb azonban meghagyta Marciusnak és Cethegusnak, hogy karddal felfegyverkezve menjenek reggel Cicero házába, mintegy üdvözlésére, majd támadjanak rá és végezzenek vele. Tervüket azonban egy Fulvia nevű előkelő hölgy Cicero tudomására hozta. Előző éjszaka felkereste Cicerót, és figyelmeztette, óvakodjék Cethegustól és társaitól. Kora reggel valóban megjelentek, de mivel nem engedték be őket, hangosan méltatlankodtak a kapu előtt és ezzel még gyanúsabbá tették magukat.
Később Cicero elhagyta a házat, és összehívta a senatust Sztésziosz Zeusz, vagy mint a rómaiak mondják, Iuppiter Stator templomába, amely a Via Sacrának a Palatinusra vezető szakaszán áll. Catilina is eljött a senatorokkal együtt, hogy védekezzen. A senatorok közül senki nem akart mellé leülni, sőt felkeltek helyükről és otthagyták, mikor pedig beszélni kezdett, lehurrogták. Utolsónak Cicero beszélt, és felszólította Catilinát, hagyja el Rómát. Szükséges, mondotta, hogy őt, aki szavakkal intézi az állam ügyeit, és Catilinát, aki ezt fegyverekre támaszkodva akarja tenni, a város falai válasszák el egymástól. Így Catilina háromszáz fegyveres híve kíséretében azonnal elhagyta a várost. Vesszőnyalábokat és bárdokat vitetett maga előtt, mintha máris övé volna a közhatalom, jelvényeket és zászlókat lobogtatott és Manliushoz tartott. Mintegy húszezer embert összegyűjtve sorban felkereste a városokat, és izgatott meg lázított, így a polgárháború nyíltan kitört, és Antoniust bízták meg a leverésével.

17. Catilina Rómában maradt züllött híveit Cornelius Lentulus, melléknevén Sura szervezte meg és gyűjtötte maga köré. Ő előkelő családból származott, de tisztességtelen életet folytatott, és kicsapongásai miatt már korábban kizárták a senatusból. Ekkor praetori tisztséget töltött be másodízben, mint ahogy ezt mások is megteszik, ha vissza akarják szerezni a senatori rangjukat.
A Sura nevet állítólag a következő okból kapta: Még Sulla idejében hatalmas közpénzeket pocsékolt és pazarolt el mint quaestor. Ezzel magára vonta Sulla haragját, aki felszólította, hogy adjon ügyeiről számot a senatus előtt. Lentulus megjelent a senatus ülésén, de igen nyeglén és fölényes hangon kijelentette, hogy elszámolni ugyan nem tud, de felajánlhatja lábszárát, ahogyan a gyerekek szokták, ha labdajáték közben hibáznak. Innen maradt rajta a Sura név: latin nyelven ugyanis a sura szó lábszárat jelent. Más alkalommal bíróság elé állították, és miután a bírák közül néhányat megvesztegetett, két szavazattal felmentették. Erre kijelentette, hogy pazarlás volt az egyik bírónak adott összeg, mert elég lett volna, ha egy szavazattal felmentik.
Ilyen ember volt Lentulus, akit ez alkalommal Catilina bujtott fel. Hiú reményét még tovább szították a hamis jósok és varázslók, akik állítólagos Sibylla-könyvekből vett jóslatokat és jövendöléseket hitettek el vele; eszerint a végzet úgy rendelte, hogy Rómában három Cornelius viseljen fő hatalmat. Ezek közül kettő, Cinna és Sulla már eleget tett ennek, és most harmadik Corneliusként neki nyújtja az istenség a fő hatalmat; teljes erővel meg kell ragadnia ezt a lehetőséget, és nem szabad elmulasztania az alkalmat, mint Catilina tette habozásával.

18. Lentulusék terve jelentékeny és figyelemre méltó volt. Elhatározták, hogy a senatorokat mind egy szálig legyilkolják, és a polgárok közül is megölnek, akit tudnak, továbbá felgyújtják a várost, és Pompeius gyermekein kívül senkinek nem kímélik az életét. De még a gyermekeket is túszokként kell kézre keríteni és őrizni, hogy így biztosíthassák a megegyezést Pompeiusszal. Elterjedt ugyanis a híre, és mindenki biztosra vette, hogy a keleti hadjáratáról visszatérő Pompeius hamarosan megérkezik Rómába.
A zendülés időpontjául a Saturnalia ünnepének egyik éjszakáját jelölték ki; fegyvereket, ként és kócot gyűjtöttek össze és rejtettek el Cethegus házában. Száz embert szedtek össze, hogy Róma különböző pontjain gyújtogassanak, és így a város egyszerre kezdjen égni mindenfelé. Másokra azt a szerepet osztották, hogy vágják el a vízvezetéket, és öljenek meg mindenkit, aki vízért megy.
Ezekben a napokban történetesen Rómában tartózkodott az allobroxok két követe. Ez a néptörzs akkortájt különösen mostoha viszonyok közé került, és rossz sorsukért a rómaiak uralmát okolták. Lentulus és emberei úgy gondolták, az allobroxokat jól felhasználhatják, hogy általuk zendülést támasszanak Galliában is, és ezért a követeket beavatták az összeesküvésbe. Az allobrox nép senatusához és Catilinához címzett leveleket bíztak rájuk. Az előbbinek megígérték, hogy felszabadítják őket, Catilinának pedig azt ajánlották, szabadítsa fel a rabszolgákat, úgy vonuljon Róma ellen. A követek mellé kísérőül egy Titus nevű krotóni férfit adtak, hogy vezesse el őket Catilinához, és a leveleket is ő vitte magával.
Az összeesküvők meggondolatlan emberek voltak, idejük legnagyobb részét ivással és nőkkel mulatozva töltötték. Cicero fáradhatatlan gonddal és józan számítással nyomon követte minden lépésüket.
Sok embere volt, aki figyelte az összeesküvők dolgait, és kémkedett neki. Többekkel, akik színleg csatlakoztak az összeesküvőkhöz, bizalmas és titkos kapcsolatot tartott fenn. Így tudomást szerzett róla, hogy az idegen követekkel is tárgyalnak. Egyik éjjel lesbe állított embereivel elfogatta a krotónit és a leveleket. Ebben titokban segítettek neki az allobroxok is.

19. Cicero kora reggel egybehívta a senatust Concordia templomába, felolvasta a leveleket, és kihallgatta a feljelentőket. A gyűlésen Iunius Silanus felszólalt; és elmondta, hogy többen hallották, mikor Cethegus kijelentette, három consuli és négy praetori rangú személyt készültek megölni. Piso, volt consul hasonlókat mondott el; az egyik praetort, Caius Sulpiciust elküldték Cethegus házába, ahol nagy mennyiségű lándzsán és más fegyveren kívül igen sok frissen köszörült kardot és tőrt találtak. Végül a senatus büntetlenséget szavazott meg a krotóninak, ha mindent bevall, majd Lentulust bűnösnek nyilvánították, és megfosztották praetori tisztségétől. Lentulus levetette bíborszegélyű tógáját, és az alkalomhoz méltó öltözetben távozott a gyűlésről. Később társaival együtt megbilincseletlenül őrizetbe vették őket és átadták a praetoroknak.
Ekkorra már beesteledett, és nagy tömeg várakozott. Cicero kijött a senatus üléséről és elmondta a polgároknak, miről tárgyaltak. Utána nagy kísérettel egyik szomszédos barátja házába mentek, mivel saját házában a nők azt az istennőt ünnepelték titkos szertartásokkal, akit a rómaiak Bona Deának, a görögök pedig Güneikeiának, a nők istennőjének neveznek. Ennek az istennőnek minden évben áldozatokat mutat be a consul házában a consul felesége vagy anyja a Vesta-szüzek jelenlétében. Ezért ment Cicero barátja házába; ekkor már csak néhány híve maradt vele, és azt fontolgatta, milyen további lépéseket tegyen az összeesküvők ellen.
A végső, az ekkora bűnökhöz méltó büntetéstől óvakodott, de habozott, részben mert természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, de meg azért is, hogy gondolhassák, hogy visszaél hatalmával, és túlzott szigorúsággal bánik el a legjobb családból való emberekkel, akiknek méghozzá befolyásos barátaik is élnek Rómában. De ha engedékenységet mutat, újabb veszélyekkel kell számolnia. Nem nyugszanak azok meg akkor sem, ha a halálnál enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, hanem féktelen vakmerőségre vetemednek, mert régi elvetemültségükhöz új düh járul, őt pedig férfiatlan és gyenge kezű ember számba veszik, annál is inkább, mert sokan úgysem tartják valami bátornak.



Folytatás: Marcus Tullius Cicero 2. rész