logo

VIII Sextilis AD

Cicero magánélete IV.

Cicero családi életéről szóló tanulmányunk még nem teljes, s hátra van néhány részlet, mit hozzá kell csatolnunk. Tudjuk, hogy a római család nem csupán a rokonság által összekapcsolt szabad egyénekből állott, hanem a rabszolgákat is magában foglalja. A szolga és az úr akkor szorosabb viszonyban állottak egymással, s életük jobban összeforr, mint ma. Nekünk is, hogy Cicerót családi körében teljesebben megismerhessük, szükséges nehány szót mondani rabszolgáihoz való viszonyáról.
Elméletileg ö sem táplált korától eltérő véleményt a rabszolgaság felől. Amint Aristoteles, ő is elfogadta és jogosnak ítélte ez intézményt. Bár hirdette, hogy az embernek vannak kötelmei rabszolgái iránt, még sem vonakodott elismerni, hogy a rabszolgákat kegyetlenség által kell féken tartani, ha más eszközzel nem lehet uralkodni rajtok; de a gyakorlatban nagy szelídséggel bánt velők. Annyira ragaszkodott hozzájuk, hogy ha közülük egyet-egyet elvesztett, meg tudta őket siratni. Pedig ez alkalmasint nem volt szokás, mivel látjuk, hogy szinte bocsánatot kér e miatt barátjától Attieustól. „Egészen szomorúságba van borúivá lelkem, írja hozzá; elvesztettem egy Sositheus nevű fiatal emberemet, ki fölolvasóm volt, s e miatt jobban le vagyok verve, mint talán egy rabszolga halála miatt illenék.“
Összes levelezésében csak egyetlen egyre találok, ki ellen nagyon föl van ingerűlve, ez egy bizonyos Dionysius, ki miatt fölkutatja egész Illyriát, s kit minden áron kézre akar keríteni. Csakhogy Dionysius könyveket lopott tőle, ez pedig oly bún volt, melyet Cicero nem tudott megbocsátani. Rabszolgái szerették is őt nagyon. Ő maga dicsekszik azzal a hőséggel, melyet iránta balsorsában tanúsítottak, s tudjuk, hogy utolsó pillanatában életük föláldozásával akarták őt megmenteni, ha meg nem akadályozza őket.

Köztük van egy, kit jobban ismerünk a többieknél, s ki jobban részese volt ura szeretetének: ez Tiro. A név, melyet visel, latin, mi azt gyaníttatja, hogy ő egyike volt az ura házában született rabszolgáknak (vernae), kit még jobban a családhoz tartozónak tekintettek, mivel sohasem hagyta el azt. Cicero korán kezdett hozzá vonzódni, s gondosan taníttatja. Sőt talán azt a fáradságot is vette magának, hogy nevelését ő maga végezte be. Egy helyt tanítójának nevezi magát, s szereti Tirót írása miatt bosszantani. Nagyon erős vonzalommal viseltetett e szolga iránt, s végre nem tudott ellenni nélküle.
Tiro szerepe Cicero házában igen jelentékeny volt, s teendői nagyon különbözők. Ő képviselte ott a rendet és takarékosságot, a mik nem voltak urának közönséges tulajdonságai. Ő volt urának meghitt embere, kinek kezén fordultak meg a pénzügyek. Ő volt megbízva, hogy a hónap elsőjén korholja a késedelmes adósokat, vagy türelemre bírja a nagyon sürgető hitelezőket; ő nézte keresztül Erosnak, a gazdasági felügyelőnek számadásait, melyek nem voltak mindenkor rendben; ő látogatta meg a szolgálatkész bankárokat, kiknek hiteiét Cicero, ha meg volt szorulva, igénybe szokta venni. valahányszor valami kényes megbízást kellett végezni, mindig hozzá fordultak, mint például, midőn bizonyos pénzösszeget kellett követelni Dolabellától, anélkül, hogy megsértsék. De a legfontosabb ügyekre fordított gondoskodása nem akadályozta öt abban, hogy a legcsekélyebbre is ne gondoljon.

Megbízták, hogy ügyeljen föl a kertekre, vigyázzon a munkásokra, nézzen szét az építkezéseknél; sőt az ebédlőterem gondozása is az ö hivatalos teendői körébe tartozik, s azt látjuk, hogy meg van bízva egy ebédre a meghívások elintézésével, a mi nem járt minden nehézség nélkül, mivel csak oly vendégeket lehetett összehozni, kik egymáshoz valók, „és Tertia nem akar jönni, ha Publius is meg van hívva. De főleg mint titkár teljesíti Cicero mellett a legnagyobb szolgálatokat. Majdnem oly gyorsan tudott írni, mint diktálták, s egyedül ö tudta olvasni ura írását, melyet a másolók rendesen nem bírtak kibetűzni. Sőt Tiro több volt Ciceróra nézve egy titkárnál, megbízottja és dolgozótársa is volt urának. Aulus Gellius állítja, hogy segítette urát műveinek megírásában és Cicero levelei nem hazudtolják meg e véleményt.

Egyszer, midőn Tiro betegen feküdt egyik mezei lakásában, azt írja hozzá Cicero, hogy Pompeius, ki épen látogatáson volt nála, kérte őt, hogy olvasson föl előtte volamit, s ö azt válaszolta, hogy háza egészen némává lett, mióta Tiro nincs benne.
„Irodalmi munkálkodásom, teszi hozzá, vagyis inkább munkálkodásunk, pihen távolléted miatt. Jőjj mielébb, s hozz életet munkámba”.

Ekkor még rabszolga volt Tiro. Csak jó későn, a 700. év táján szabadíttatott föl. Cicero környezetében mindenki örvendett a hű szolga e megérdemelt megjutalmazása fölött. Quintus, ki ekkor Galliában volt, egyenesen ezért ír testvéréhez. hogy megköszönje neki, hogy egy új barátot ajándékozott számára.
Később Tiro egy kis mezei jószágot vett magának, kétségkívül ura segélyével, és Marcus azon levélben, melyet hozzá Athénből ír, kedélyesen gúnyolja, hogy milyen új hajlamok fognak benne kifejlődni e szerzemény következtében. „Tehát földbirtokos vagy, mondja; most már búcsút kell mondani a városi élet finom élveinek, s paraszttá kell lenned. Mily pompás látványt nyújtasz! Úgy tetszik, mintha látnálak gazdasági szerszámokat vásárolni, beszélgetni a majorossal, vagy az asztaltól gyümölcsmagokat hozni kerted számára. De mint földbirtokos és szabados is épen úgy szolgálta urát Tiro, mint mikor még rabszolga volt.

Gyöngélkedő egészséggel bírt, s mindamellett is nem igen kímélhette magát. Mindenki szerette őt, de e szeretet ürügye alatt mindenki dolgot is adott neki. Visszaéltek szívességével, melyet kimeríthetlennek ismertek. Quintus, Atticus. Marcus megkívánták, hogy szakadatlanul tudósítsa őket Róma ügyeiről és Ciceróról. Mikor csak urának nyakára nőtt a sok munka, Tiro mindig oly nagy részt vállalt el abból, hogy végre is belébetegedett. Cicerónak Ciliciai kormányzósága alatt annyira kimerítette magát, hogy ura kénytelen lettvisszatérésekor Patrasban hagyni őt. Csak igen nehezen tudott megválni hű szolgájától, s hogy fájdalmát bebizonyítsa, néha háromszor is írt hozzá napjában.
Általában Cicero gondoskodása, melyet e féltős és drága élet iránt minden alkalommal tanúsított, határtalan volt, egészen orvosnak állott be, hogy meggyógyíthassa. Egyszer, midőn Tirót gyöngélkedve hagyta Tusculumban, ezt írja hozzá: „Legyen gondod egészségedre, melyet eddig az én szolgálatomban elhanyagoltál. Tudod, hogy mi szükséges az egészséghez: jó emésztés, pihenés, mérsékelt mozgás, szórakozás és telt has. Úgy térj vissza, mint vidám fiú; annyival jobban foglak szeretni téged és Tusculuniót.“

Midőn a baj súlyosabbá vált, a tanácsok is hosszabbá lettek. Az egész család együttesen ír hozzá, s Cicero, ki tolmácsolójok volt, ezt mondja neki felesége és gyermekei nevében: „Ha mindnyájunkat szeretsz, s főleg engem, ki fölneveltelek, csak egészséged helyreállításáról fogsz gondoskodni. . . . Nagyon kérlek, ne tekints a költségre. írtam Curiusnak, hogy mindent megadjon neked, a mit óhajtasz, hogy az orvost bőkezűleg díjazza, hogy ez aztán annál gondosabban ápoljon. Te megszámlálhatatlan szolgálatokat teljesítettél irántam, itthon, a fórumon, Rómában, tartományomban, köz és magánügyeimben, tanulmányaim és tudományos munkáim körűi; de mindezekre akkor teszed föl a koronát, ha mint remélem, jó egészségben fogod magadat bemutatni? E ragaszkodást Tiro soha ki nem fáradó odaadással fizette meg.
Ingadozó egészsége mellett is száz évnél tovább élt, s el lehet mondani, hogy ez a hosszú élet egészen ura szolgálatára volt szentelve. Buzgalma nem lankadt azután sem, mikor urát elvesztette, s utolsó pillanatáig annak ügyeiben volt foglalatos. Megírta történetét, közzé tette kiadatlan munkáit; s hogy semmit se hagyjon kárba veszni, összeszedte legcsekélyebb jegyzeteit és jó mondásait is, melyekből, mint mondják, egy kissé nagyon is hosszú gyűjteményt állított össze, mert feltétlen bámulata nem engedte, hogy az anyagot megválogassa. Végre beszédjeiből igen jeles kiadásokat bocsátott közre, melyek még Aulus Gellius idejében is használtattak. Mindezek kétségtelenül oly szolgálatok valónak, melyekért Cicero, ki oly sokat adott irodalmi dicsőségére, leginkább lekötelezettnek érezte volna magát hű szabadosa iránt.

Midőn Tirónak urához való viszonyait tanulmányozzuk, önkéntelenül fölmerül egy gondolat, az t. L, hogy a régi rabszolgaság ez oldalról tekintve, s egy oly ember házában, mint Cicero, nem látszik oly visszataszítónak, mint képzelni szoktuk. S valóban ez időben szembetünőleg szelídült is az, s e haladás érdemében nagy részük van a tudományoknak. Ezek azon körökben, hol műveltettek, egy új erényt terjesztettek el, melynek neve gyakran előfordúl Cicero bölcseleti műveiben; ez az emberiesség, a szellemnek az a műveltsége, mely a lelket szelídebbé teszi.
Az emberiesség hatásának köszönhető, hogy a rabszolgaság, a nélkül, hogy alapjában megtámadtatott volna, mégis sokat módosult következéseiben. E változás zajtalanul ment végbe. Senki sem kísérletté meg egyenesen szembe szállni az uralkodó előítéletekkel; Senecáig senki sem sürgette, hogy a rabszolgának jogokat kell adni, és azt az emberek közé kell számítani; sőt inkább a rabszolgát folyvást kivették azon nagy tanelméletek alól, melyeket az embertestvériségről fölállítottak; de valóságban mégis senkinek nem vált nagyobb hasznára az erkölcsök szelídülése, mint neki.
Láttuk, hogyan bánt Cicero a maga rabszolgáival; s őt nem lehet kivételnek tekinteni. Atticus is úgy viselte magát irántuk, mint ö; s ez az emberiesség bizonyos tekintetben becsület kérdéssé lett, a mire sokat adtak a finom és műveit körökben. Néhány évvel később az ifjabb Plinius, ki szintén ily gondolkozású ember volt, megindító szomorúsággal beszél rabszolgáinak betegségéről és haláláról.
„Tudom, mondja, hogy sokan csak úgy tekintik az efféle bajokat, mint egyszerű vagyonbeli károsodást, s hogy az ilyenek, mikor így gondolkoznak, még nagy és bölcs embereknek is hiszik magukat. A mi engem illet, én nem tudom, hogy valóban oly nagyok és oly bölcsek-e ők, mint a milyennek magukat képzelik, de azt tudom, hogy nem emberek."

Ily érzelmeket táplált e korszak összes művelt társadalma. A rabszolgaság tehát sokat vesztett szigorából a római köztársaság vége felé, s a császárság elején. E haladás, melyet rendesen a keresztyénség hatásának szoktak tulajdonítani, jóval régibb keletű annál, s dicsősége mindenesetre a bölcsészetet és a tudományokat illeti.

A szabadosok és rabszolgákon kívül, kik egy gazdag római ember családjához tartoztak, más személyek is állottak még azzal, noha nem oly szoros kapcsolatban, s ezek voltak a védenek, clientes. A cliensi viszony régi intézménye kétségkívül sokat vesztett már ekkor komoly és szent jellegéből. Elmúltak azok az idők, mikor Cato azt mondja, hogy a védenek megelőzik a házban a rokonokat, s hogy a védúr (patronus) íme közvetlenül az apai ím után következik. E kötelékek nagyon meglazultak, s a kötelezettségek, melyek ama viszonyból származtak, kevésbé szigorúakká váltak.
Majdnem az egyedüli, a mi még tiszteletben maradt, az a szokás volt, hogy a védenek tartoztak kora reggel pártfogó uraik üdvözlésére megjelenni. Quintus, azon érdekes levelében, melyet consulsági jelöltsége tárgyában testvéréhez intéz, három osztályba sorozza a clienseket: először is olyanok, kik megelégszenek a reggeli látogatással; ezek általában lágymeleg barátok, vagy kíváncsi kémlelők, kik azért jőnek, hogy újságot halljanak, vagy a kik néha minden jelöltet sorba látogatnak, gyönyörködve abban, hogy azok olvassák le, mily reménnyel vannak jelöltségük sikere iránt; — aztán jőnek az olyanok, kik pártfogójokat a fórumra kísérik, és környezetét képezik, mialatt az a basilicában kétszer háromszor körüljár, hogy mindenki

Mindamellett is Virgil, ki nagyon hű a régi hagyományokhoz, a védurat, ki megcsalta cliensét, a Tartarusban azon fiú mellé helyezi, ki apját ölte meg észre vegye: mily jelentékeny ember érkezett oda; végre következnek azok, kik soha sem távoznak el a patronus oldala mellől, míg az házán kívül van, s kik ismét vissza kísérik haza. Az ilyenek a hű és szolgálatkész emberek, kik nem fukarkodnak az idővel, melyet áldoznak, s kiknek kipróbált buzgalma megszerzi a jelöltnek az óhajtott méltóságot.
Ki szerencsés volt egy nagy családhoz tartozni, az örökségül egy teljesen szervezett cliens sereget is kapott. Egy Claudius, vagy egy Cornilius, mielőtt még azt a fáradságot vette volna is magának, hogy valakit lekötelezzen, biztos volt, hogy előcsarnokát minden reggel tömve találja oly emberekkel, kiket a hála csatolt családjához, s föltűnést okozott a fórumon azon nagyszámú környezet által, mely oda kísérte, midőn első perbeszédét volt tartandó. Cicero nem dicsekedhetett ezzel az előnnyel; de, habár csak magának köszönhető védenceit, azok mégis nagy számmal voltak.

A szenvedélyes tusák eme korszakában, midőn még a legnyugodtabb polgárok is ki voltak téve a legoktalanabb vádaknak, sokan kénytelenek voltak az ő tehetségéhez folyamodni, védelem végett. Ő szívesen tette azt, mivel nem bírt egyéb eszközzel, hogy magának védendőket szerezzen, mint ha sok embernek tesz szolgálatot. Talán ez az oka annak, hogy oly sok rósz ügyet vállalt el. Mivel ő eleinte majdnem egyedül s a lekötelezettek azon kísérete nélkül, mely nyilvános tekintélyt szokott kölcsönözni, jött a fórumra, nem volt szabad nagyon válogatósnak lennie, ha ily kíséretet akart teremteni, és azt növelni óhajtotta.
Bármily ellenszenvet érzett is becsületes szíve, midőn egy kétes jellemű port vállalt el, hiúsága még sem tudott ellenállni annak az örömnek, hogy eggyel szaporítani fogja azok tömegét, kik őt kísérik. E tömegben, mint testvére mondja, minden korú, minden állapotú és vagyonú polgárok találkoztak. Kétségtelenül jelentékeny egyéniségek is összevegyültek ott oly alsóbb rendű emberekkel, milyenek rendesen az efféle kíséretet képezték. Cicero, midőn egy néptribunról Memmius Gemellusról tesz említést, ki Lucretius pártfogójaképen szerepel, saját cliensének nevezi azt.

De nem csak Kómában valónak neki védencei és lekötelezett emberei; látható leveleiből, hogy az ő pártfogása sokkal messzebbre is terjedt, s hogy mindenfelől írtak hozzá, valami szívességre kérve őt. A rómaiak akkor az egész világon el voltak terjedve; miután a világot meghódították, hozzá láttak kizsákmányolásához. A légiók után, s majdnem nyomukban egy csapat ügyes és vállalkozó ember lepte el az elfoglalt tartományokat, hogy ott szerencsét próbáljon; tudták tevékenységüket minden ország segélyforrásaihoz és szükségleteihez alkalmazni.
Siciliában és Galliában művelték a roppant uradalmakat, s nyerészkedtek borral és búzával; Ázsiában, hol annyi gazdag és eladósodott városok valónak, banküzletet vittek, azaz ők szolgáltattak uzsorájuk által gyors és biztos eszközt a városoknak, hogy minél előbb tönkre jussanak. Általában vissza kívánkoztak menni Rómába, mihelyt elegendő vagyont szereztek, s hogy ezt elérjék, lehető hamar akartak meggazdagodni. Minthogy pedig a legyőzött tartományokban csak ideiglenesen tartózkodtak, de valójában nem telepedtek meg, mivel nem ragaszkodtak az idegen földhez, s nem vertek benne gyökeret, könyörtelenül bántak az emberekkel, s megutáltatták magukat velők. Azok aztán beperelték őket a törvényszékek előtt, s ilyenkor nagy szükségük volt a hathatós védelemre. Igyekeztek is megnyerni a legkitűnőbb ügyvédeknek, főleg pedig kora legnagyobb szónokának Cicerónak támogatását. Az ő tehetségének és befolyásának aztán nem nagy fáradságába került kirántani őket a bajból, melybe belé keveredtek.

Ha Róma e nagy üzéreinek, kik jellemük és eljárásuknál fogva olykor a mai nyerészkedőkhez hasonlíthatók, egyikét meg akarjuk ismerni, el kell olvasnunk azt a beszédet, melyet Cicero Babirius Postumus védelmében tartott. Elbeszélő ő itt védenének egész történetét. Érdekes történet ez, s jó lesz röviden elmondanunk, hogy megértsük belőle, milyenek voltak azon üzleti emberek Rómában, kik az ő szolgálatkész szónoklatához annyiszor folyamodtak. Babirius, egy gazdag és ügyes állami haszonbérlő fia, vállalkozó szellemmel született. 0 nem szorítkozott a kereskedésnek pusztán egy fajára, mert azok közé tartozott, kik Cicero mondása szerint, a pénznek minden útját ismerik, omnes vias pecuniae norunt.
Mindenféle üzletet folytatott ő, s egyenlő szerencsével; maga is sok vállalatba fogott, s mások vállalataiban is részt vett. Kibérelte az állami adókat; kölcsönt adott magánosoknak, tartományok és királyoknak. Szintén bőkezű lévén, mint gazdag, engedte, hogy barátai hasznot húzhassanak az ő vagyonosságából. Alkalmazást adott nekik, bevonta őket saját vállalataiba, s nekik adta nyereményei egy részét.

Rómában igen nagy is volt az ő népszerűsége; de mint történni szokott, szerencséje vált romlására. Nagy összeg pénzt kölcsönzött Egyiptom királyának Ptolomaeus Auletesnek, ki valószínűleg jó kamatokat fizetett neki azért. Ez a király saját alattvalóitól elűzetvén, Babirius kénytelen volt új kölcsönöket adni neki, hogy veszélyben forgó pénzét megkaphassa. Saját vagyonát, sőt barátaiét is kockára tette, hogy a király költségeit fedezni tudja; ő fizette meg a királyi kíséret pompáját, midőn Ptolomaeus Rómába jött a tanács támogatásának megnyerése végett; s a mi még drágábba jött neki, ő adta a király kezébe az eszközt, hogy a legbefolyásosabb tanácsurakat megnyerhesse. Ptolomaeus ügye biztosnak látszott. Mivel a király hálájától sokat reméltek, a legjelentékenyebb egyének törték magukat a tisztességért, vagyis inkább a haszonért, hogy őt visszahelyezzék trónjára.
Lentulus, akkor Cilicia proconsula, úgy hitte, hogy e föladatot ő tőle megtagadni nem lehet; de ugyanekkor Pompeius, ki a fiatal fejedelmet albai házában vendégéül tartotta, magának igényelte e tisztességet. E vetélkedés miatt majdnem az egész dolog dugába dőlt. Az ellentétes érdekek összeütközésbe jöttek egymással, s a tanács, hogy irigységet ne támasszon azáltal, hogy e kedvező alkalmat egynek engedi kizsákmányolnia, nem engedte azt egyiknek sem.
Mondják, hogy Rabirius, ki jól ismerte a rómaiakat, ekkor azt a merész tanácsot adja a királynak, hogy forduljon valamelyikéhez azon kalandoroknak, milyenekkel Róma tele volt, s kik pénzért semmitől sem ijedtek vissza. Gabinius, egykori tribün, kormányozta ez időben Syriát. ígértek neki 10,000 talentumot, ha nyíltan ellenszegül a tanács határozatának. A jutalom igen nagy volt. Gabinius elfogadta az alkut, s hadcsapatai visszavitték Ptolomaeust Alexandriába.

Mihelyt Rabirius a király visszahelyeztetéséről értesült, sietve jött hozzá. Hogy annál biztosabban pénzéhez juthasson, fölvállalta a király jövedelmeinek kezelés (dioecetes), vagy mint ma mondanánk, pénzügyministerévé lett. Fölvette a görög köpenyt, nagy megbotránkozására a szigorú rómaiaknak, s viselte hivatalának díszjeleit. De csak abban a hitben vállalta el e hivatalt, hogy legjobban lesz kifizetve, ha sajátkezűleg fizeti ki magát. Ezt tenni is akarta, s miután a Gabiniusnak megígért összeget beszedte, azt hitte, hogy szint oly okosan zsebre rakhatja saját kölcsönadott pénzeit is; de a nép, melyet vagyonilag tönkre juttatott, panaszban tört ki ellene, s a király, kire nézve Rabirius türhetlenné vált, mióta rá nem volt szüksége, s ki kétségtelenül örült, hogy kényelmes módot találhat megszabadulnia hitelezőjétől, börtönbe vetteti őt, sőt életét is fenyegette.
Rabirius menekült Egyiptomból, mihelyt lehetett, szerencsésnek érezvén magát, hogy csak vagyona veszett oda. Most már csak egyetlen segélyforrása maradt. Azon időben, midőn a király pénzügyeit igazgatta, saját számlájára egyiptomi árúcikkeket, papyrust, lent, üveget vásárolt össze, s azokkal több hajót megrakott, melyek nemi feltűnést okozva kötöttek ki Puteoliban. Ennek híre Rómába is eljutott, s mivel az emberek szokva voltak Rabirius szerencsés kalandjaihoz, a közbeszéd kedvét találta benne, hogy a hajók számát és a szállítmány értékét túlozza. Sőt beszélték azt is, csak úgy suttogva, hogy a hajók közt van egy kisebb, melyet nem mutatnak, kétségkívül azért, mert az tele van arannyal és más értékes tárgyakkal. Rabirius szerencsétlenségére, ez egész meséből egy szó sem volt igaz.

A kis hajó csak a hírhajhászok képzeletében létezett; a többi hajókon szállított árucikkek pedig olcsón kelvén el, ő egészen tönkre jutott. Bukása nagy föltűnést csinált Rómában; egy egész idény alatt azzal foglalkoztak az emberek. Barátai, kiket nagylelkűségével hálára kötelezett volt maga iránt, ott hagyták; a közvélemény, mely eddigelé oly annyira kedvezett neki, ellene fordult.
A legelnézőbbek bolondnak nevezték, a legdühösebbek vádolták, hogy csak színleli a szegénységet, s vagyona egy részét elrejti hitelezői elől. Pedig bizonyos, hogy semmije sem volt, s csupán Caesar bőkezűségéből tengődött, ki egyike volt azon keveseknek, kik hozzá balsorsában is hívek maradtak. Cicero nem feledkezett el róla. Megemlékezett, hogy az ő száműzetése idején Babirius neki rendelkezésére bocsátotta vagyonát, s embereket fogadott és fizetett, kik őt kísérjék. Készségesen föl is vállalta Rabirius védelmét, midőn ezt a Gabinius-féle pörbe be akarták vonni, s legalább annyit elért, hogy becsületét és szabadságát megmentette.

E rajzból hiányzik még egy vonás. Cicero azt mondja beszédében, hogy Babirius középszerű tanultsággal bírt. Oly sokféle dolgot csinált egész életében, hogy nem maradt ideje magát képezni. De ezt nem lehet általánosságban venni, és rendesnek mondani; tudjuk, hogy pályatársai közöl sokan, kevéssé irodalmi jellemű foglalkozásaik mellett is szellemdús és tudományosan képzett emberek voltak. Cicero, midőn Sulpiciusnak egy thespiaei kereskedőt ajánl figyelmébe, azt mondja róla: „Szeretettel csügg a mi tanulmányainkon.
Ugyancsak ö úgy tekintette a patraei Curiust, mint egyikét azoknak, kikben a régi római tréfás kedély legépebben megmaradt. „Siess vissza Rómába, írja hozzá, mert tartok tőle, hogy elmésséged veszendőbe megy”. Szellemdús és a jobb társaságba tartozó emberek voltak tehát azok a lovagok, kik hatalmas egyesületekbe álltak és bérbe vették az állami adókat. Cicero, ki soraikból emelkedett föl, majdnem mindegyikkel összeköttetésben volt; úgy látszik azonban, hogy kiválólag azzal a társulattal állott szoros kapcsolatban, mely az ázsiai legelő-földeket bérelte, s ő maga mondja, hogy e társulat az ő pártfogása alá helyezte magát.

Kiterjedt az ily pártfogás oly emberekre is, kik nem voltak született rómaiak. Az idegenek, mint gondolni lehet, nagy tisztességnek s nagy biztosítéknak tekintették magukra nézve, ha valami módon egy kitűnő római egyéniséggel összeköttetésben állhatnak. Védencei nem lehettek, igyekeztek tehát vendégbarátaivá lenni. Azon időben, mikor oly ritkák voltak a kellőleg berendezett szállodák, szükség volt annak, · ki útra kelt, gondoskodnia oly szíves barátokról, kik készséggel fogadták magukhoz vendégül. Italiában a gazdag emberek kis házakat szoktak venni mindazon utak széliében, melyeken át szoktak kelni, s azokban töltötték az éjszakát; másutt azonban útközben egyik vendégbarátuktól a másikhoz szoktak szállásra menni.
Egy gazdag rómait szállással ellátni, gyakran nem csekély teherrel járt. Mindig nagy kísérettel és poggyásszal utazott. Cicero beszéli, hogy Ázsia mélyén találkozott P. Vendius-szal, ki „két szekeret, egy kocsit, egy gyalog-hintót, lovakat, számos rabszolgát, s azonkívül még kis szekéren egy majmot s egy csapat vad-szamarat vitt magával.

Pedig Vedius csak egy ismeretlen római ember volt. Mit lehet most képzelni arról a kíséretről, milyet egy proconsul, vagy praetor hurcolt magával, midőn tartománya kormányzásának elfoglalására indult! S mind-amellett, hogy keresztül útazásuk szinte kimerité azt a házat, hol vendégül megszállottak mégis a tartománybeliek hajhászták ezt a költséges megtiszteltetést, mert ezerféle hasznot húztak abból, hogy azok támogatását maguknak megszerezték.
Cicerónak Görögország és Ázsia minden nagy városaiban voltak vendégbarátai, mégpedig majdnem mindig a legelső polgárok. Sőt még királyok is, mint Deiotarus és Ariobarzanes megtiszteltetésnek tekintették e címet. Jelentékeny városok, Volaterrae, Atella, Sparta, Paphos minden lépten-nyomon kérték pártfogását, s nyilvános kitüntetésekkel fizettek érte. Egész tartományok, majdnem egész népek állottak védelme alatt, s például Verres ügye óta ő volt Sicilia sziget védője és pártfogója. Ez a szokás túlélte a köztársaságot, s Tacitus idejében a híres szónokok még tartományokat és királyságokat számítottak clienseik között. Ez az egyetlen dicsőség maradt még fon az ékesszólás számára.

Azt hiszem, hogy e részletek teljesen megismertették velünk, milyen volt e korszak egy nevezetes emberének élete. A meddig megelégszünk azon néhány személy tanulmányozásával, kik a mai értelemben vett családot alkotják, s a meddig ama kor emberét csupán neje és gyermekei közt szemléljük: élete meglehetősen hasonlít a mienkhez. Az érzelmek, melyek az emberi természet alapját képezik, nem változtak, s körülbelül mindig ugyanazon következményeket vonták maguk után.
Azon gondok, melyek Cicero családi tűzhelyét befelhőzték, örömei s bajai nem ismeretlenek előttünk. De mihelyt e szűk határú körből kilépünk, mihelyt a római embert szolgái és hozzátartozói tömegébe helyezzük, ama társadalom és a mienk közti különbségek azonnal föltűnnek. Ma már az élet egységesebbé és egyszerűbbé lett. Nincsen többé birtokunkban oly megmérhetetlen gazdagság, nincsenek oly roppant kiterjedésű összeköttetéseink, nincs oly nagy sokasága a vagyoni viszonyainkkal szoros kapcsolatban álló embereknek. A mit mi nagy háztartásnak nevezünk, akkor alig lett volna elegendő egy bérlő ügynökének, ki az állami adó beszedésére utazott voltmely városába a tartománynak. Egy előkelő úr, sőt egy gazdag római lovag sem érte volna be ily kevéssel.
Ha azon rabszolgaseregre gondolunk, melyet ők házaikban és mezei birtokaikon tartottak, ha számba vesszük a szabadosokat, kik bizonyos értelemben udvart képeztek köröttük, s a védenek ama sokaságát, kik Róma utcáit, melyeken uruk keresztül haladt, elállták, azon vendégbarátokat, kikkel az egész világon rendelkeztek, azon városokat és királyságokat, melyek pártfogásukért esedeztek: jobban meg tudjuk magyarázni szavuk nyomatékét, fellépésük büszkeségét, ékesszólásuk tekintélyét, magatartásuk méltóságát, személyes jelentőségük öntudatát, melyet minden tetteikben és beszédükben nyilvánítottak. Főleg e tekintetben nyújt nagy szolgálatot Cicero leveleinek olvasása. E levelek fogalmat ad azon nagyszerű egyénekről, milyeneket ma már nem ismerünk, mélyebb bepillantást engednek azon kor társadalmába.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött