logo

IV Sextilis AD

Cicero magánélete III.

Cicerónak két gyermeke volt Terentiától. Leánya Tullia az idősebbik volt. Saját szellemében nevelte ezt, beavatván tanulmányaiba, s bele csepegtetvén a vonzalmat a tudomány iránt, melyet ő maga annyira kedvelt, s mellyel, úgy látszik, felesége mit sem törődött. „Föltalálom benne, mondja, vonásaimat, beszédemet, lelkemet.“ Szerette is leányát egész gyöngédséggel. Még nagyon, fiatal volt ez, midőn atyja nem tudta megállni, hogy egyik beszédében célzást ne tegyen hozzá való ragaszkodására. Ez a szeretet, bizonyára a legmélyebb, a mit csak érzett, képezte élete gyötrelmét. Lehetetlen valami szomorúbb sorsot képzelni, mint e fiatal nőnek jutott osztályrészéül.
Tizenhárom éves korában Pisóhoz, azután Crassipeshez ment nőül, s elszakasztatván ezektől a halál és elválás által, harmadszor is férjhez ment az alatt, míg atyja távol volt és Ciliciát kormányozza. Kérői számosán voltak, köztük fényes családokból való ifjú emberek; s nem csak atyja dicsősége vonzza ezeket hozzá, mint hinni lehetne. Cicero maga mondja, hogy az emberek azt gondolták, hogy ő nagyon fölgazdagodva tér vissza kormányzóságából. Ez ifjú emberek azon reményben voltak, hogy ha az ő leányát veszik nőül, oly előnyös házasságot kötnek, mely képesíteni fogja őket adósságaik kifizetésére. Köztük volt Sulpicius consul fia, és Tiberius Nero, ki Tiberius császárnak és Drususnak lett atyjává.
Cicero ez utóbbi felé hajlott, ki egyenesen Ciliciába ment, hogy az ő beleegyezését megnyerje, míg neje és leánya, kire elutazása előtt rá hagyta a választás jogát, nála nélkül Cornelius Dolabella javára döntöttek. Ez egy nagy családból származó fiatal ember volt, barátja Curio, Caelius és Antoniusnak, s eddigelé úgy élt, mint ezek, azaz tékozolta jó hírnevét, s pazarolta vagyonát; különben pedig szellemes ember, és nagy világfi. Ez a férj egyáltalában nem bírta Atticus tetszését; de Terentiát, mint látszik, nagy nevével meg tudta nyerni, s talán Tullia sem maradt érzéketlen kellemes modora iránt. E házasság kezdete szerencsésnek mutatkozott. Dolabella elbájolta napát és nejét szívessége és jósága által.

Maga Cicero, ki kezdetben meg volt lepve e házassági ügy rohamos lefolyása által, azután úgy találta, hogy veje sok szellemmel és finomsággal bír. „Végre is, mondja, meg kell benne nyugodni.“ Azon könnyelmű és ledér szokásokra akart célozni, melyekről Dolabella házassága dacára sem mondott le. Pedig megígérte, hogy rendes életre tér, de nem igen tartotta meg ígéretét, s bármennyire óhajtott is Cicero szemet hunyni kicsapongásaira, végre még is ő maga nehezítette meg az elnézést. Folyvást úgy élt, mint az akkori fiatalság, lármázva éjente az utákon s a divatos nők ablakai alatt úgy, hogy garázdálkodásai még egy oly városban is botrányosoknak tűntek föl, mely szokva volt a botrányhoz. Egy szerelmi kalandjairól hírhedt divathölggyel Caecilia Metellával, ki Lentulus Spinther volt consul felesége volt, adta össze magát.
Ugyanaz a személy ez, ki később tönkre tette a nagy tragikus színész Aesopus fiát, azt a bolondot, ki nem tudván már oly eszközt kitalálni, mely által lehető leghamarabb érje el bukását, arra a furcsa hiúságra vetemedett, hogy egy lakománál, melyet kedvesének adott, egymillió sestercius értékű gyöngyöt olvasztott föl és azt lenyelte. Egy ily nő mellett, mint Metella, csakhamar elpazarolta Dolabella minden vagyonát. Azután elfecsérelte feleségét is, s nem elégedvén meg azzal, hogy e szegény nőt megcsalta és tönkre tette, fenyegetőzött is, hogy haza küldi, ha panaszkodni mer.
Úgy látszik, hogy Tullia nagyon szerette férjét, és sokáig ellenállt azoknak, kik elválást tanácsoltak neki; Cicero egy helyen bolondsággal is vádolja e miatt leányát; de végre is újabb bántalmaztatások után rá kellett magát a válásra szánnia, elhagyta férje házát, és atyjához tért vissza, habár épen ekkor teherben volt. Ily kínos körülmények közt Tusculumban történt lebetegedése halállal végződött élete harmincegyedik évében.

Cicero vigasztalan volt halála fölött, s leánya elvesztése fölötti bánata bizonyára legnagyobb volt életének minden fájdalmai közt. Mivel mindenki ismerte Tulliához való ragaszkodását, mindenfelől érkeztek hozzá a részvevő levelek, melyek rendesen csak azt vigasztalják meg, kinek nincs szüksége vigasztalásra. A bölcsészek, kiknek, ő büszkeségek volt, búzditó szavaikkal intették és serkentették, hogy bátrabban tűrje veszteségét.
Caesar Hispániából irt hozzá, hol győzelmesen bevégezte Pompeius fiai ellen a harcot. Minden párt legnagyobb emberei, Brutus, sőt maga Dolabella is osztoztak fájdalmában; de e levelek közöl egyik sem hathatott rá mélyebben, mint az, melyet régi barátainak egyikétől Sulpiciustól, a nagy jogtudóstól kapott volt, ki ekkor Görögországot kormányozd. E levél szerencsére ránk maradt, s teljesen méltó ez ahhoz a nagy szellemhez, ki írta, s ahhoz, kihez írva volt. Sokszor idézték belőle a következő helyeket: „kell, hogy elmondjak neked egy gondolatot, mely engem gyakran vígasztalt; talán a te bánatodat is enyhíteni fogja. Ázsiából való visszatérésemkor, midőn Aeginától Megara felé hajóztam, a körülöttem fekvő vidékekre esett pillantásom. Megara szemben volt velem, mögöttem Aegina, jobbról feküdt a Piraeus, balról Corinth.

Mindezek hajdan virágzó városok valónak, s ma csak a földszínén szétszórt romok. E látványba mélyed és így szólék magamhoz: hogyan merünk mi szegény halandók panaszkodni a mieink közöl egynek halála fölött, mi, kiknek életünket oly rövidre szabta a természet, midőn egyetlen szempillantással ily nagy városok óriási holt tetemeit látjuk magunk előtt! E gondolat nagy és új. Ez a romokról vett tanulság, ez a mód, mellyel a természetet az erkölcsi eszmék javára magyarázza, ez a komoly búsongás, vegyítve egy szép vidék szemlélete közé: mindezek oly gondolatokat szülnek, milyeneket a pogány régi kor nem igén ismert.

Azt hinnénk, hogy oly ember írta, ki előtt a szent könyvek ismeretesek valónak, s „ki a prófétával együtt ült már elpusztult városok omladékain1. Oly igaz ez, hogy Szent Ambrus, egy vigasztaló levelet akarván írni, ezt utánzó, s ez egész természetesen keresztyénnek tűnt föl az emberek szemében. De Cicero válasza sem kevésbé szép. Megtaláljuk abban szomorúságának s egyedűliségének legmegindítóbb festését. Elmondván a fájdalmat, melyet a köztársaság bukása fölött érzett, hozzá teszi:
„Legalább leányom megmaradt számomra. Volt hová visszavonulnom, és hol kipihennem magamat. Társalgásának varázsa feledtető velem minden gondjaimat, minden bánátimat; de az a szörnyű seb, melyet elvesztése okozott, ismét fölnyitotta szívemben mindazon sebeket, melyeket már behegedteknek tartottam. Egykor családom körébe menekültem volt, ha el akartam feledni az állam bajait; de nyújthat-e szívemnek valami írt az állam, hogy elfelejtesse velem családi csapásaimat? Kénytelen vagyok mind házamat, mind a fórumot kerülni, mert házam nem vígasztal azon szenvedésekért, melyeket a közügyek állapota okoz, és a közélet nem bírja betölteni az űrt, melyet házamban találok."

Tullia szomorú sorsa, s a fájdalom, melyet halála atyjának okozott, reá irányozzák figyelmünket. Midőn ennyire siratva látjuk őt, szeretnénk jobban ismerni. Sajnos, hogy egyetlen sor sem maradt fon tőle Cicero levelezésében; s midőn atyja pazarul szórja bókjait szelleme dicsőítésére, kénytelenek vagyunk szavában megbízni, pedig egy apa dicséretei kissé mindig gyanúsak.
Azok után, miket róla tudunk, könnyen megengedhetjük, hogy Tullia kiváló nő volt, lectissima femina, mint Antonius dicsérőleg monda róla, ki pedig nem szerette Cicero családját.1 Mindamellett is óhajtaná az ember tudni, hogy miképp viselte el azt a nevelést, melyet atyja neki adott. Ez a nevelés akaratunk ellenére is bizalmatlanságot kelt bennünk, s nem tudjuk visszatartani az iránti aggodalmunkat, hogy Tullia némileg szenvedett e nevelés alatt. Még az a mód is, a mint Cicero őt gyászolja, a mi szemünkben árt az ő emlékezetének.

Talán azzal sem tett Cicero jó szolgálatot leányának, hogy halálára a vigasztalásról szóló értekezést írta, mely tele volt dicséreteivel. Egy oly boldogtalan fiatal nő egy elégiát érdemelt volna; egy bölcs értekezés nehézkesnek látszik az ő emléke megörökítésére. Nem lehetséges-e, hogy atyja kissé ferdén nevelte őt, midőn nagyon tudóssá akarta tenni? Meglehetősen szokásban volt az ekkor.
Hortensius szónokká képezte leányát, s mondják, hogy egyszer jobb beszédet tartott egy fontos ügyben, mint egy-egy híres ügyvéd. Azt hiszem, hogy Cicero bölcsészt akart képezni leányából, s tartok tőle, hogy ez nagyon is sikerült neki.

A bölcsészet kevesebb sikert ért el Cicero fia Marcusnál, mint leányánál. Atyja teljesen csalatkozott az ő vonzalma és képességei iránt; a mi nem is szokatlan dolog, mivel az apai gyöngédség gyakran erősebb, mint az milyen éles látású Marcusban csupán katonai hajlamok voltak; Cicero pedig bölcsészt és szónokot akart képezni belőle; kárba is veszett minden fáradsága. E hajlamok, ha el is nyomattak egy időre,
ismét nagyobb erővel törtek ki. Tizenkilenc éves korában oly életet folytatott Marcus is, mint e kor fiataljai általában, s nevelői kénytelenek voltak dorgálólag lépni föl ellene költekezései miatt. Unta tanítója Dionysius leckéit, és a szónoklati gyakorlatokat, melyekre atyja próbálja oktatni. Szeretett volna Caesarral menni a hispaniai háborúba. Cicero a helyett, hogy beleegyezett volna, elküldi őt Athénbe, hogy ott végezze be nevelését. Ott házat tartottak számára, mint a nagy urak szokták; szabadosokat és rabszolgákat adtak melléje, hogy oly nagy fénnyel jelenhessék meg, mint a fiatal Bibulus, Acidinus és Messala, kik vele együtt tanultak.
Költségeire évenként mintegy 100,000 sesterciust adtak, a mi tisztességes összegnek látszik egy bölcsészeti tanúló kezében. De Mareus kedvetlenül ment oda, s Athénben való mulatása nem hozta meg azt az eredményt, melyet Cicero várt volt. Atyja szemétől távol, minden tartózkodás nélkül adta át magát hajlamainak. Ahelyett, hogy a szónoklati s bölcsészeti előadásokat hallgatta volna, pompás lakomák és zajos mulatságokban töltötte idejét.

Annál kicsapongóbb volt, mert mint látszik, maga tanítója a rhetor Gorgias is buzdította e rendetlenségre. Ez a rhetor egy valódi görög ember volt, azaz kész mindent megtenni önhasznáért. Növendékét oktatva, látta, hogy többet nyer, ha annak hibáit legyezgeti, mintha tehetségeit kiképezni törekszik; tehát legyezgette hibáit. Ez iskolában Mareus, a helyett, hogy Platóval és Aristoteles-szel foglalkozott volna, mint atyja szívére kötötte, megkedvelte a bort, s ez a vonzalma meg is maradt mindvégig.
Az ő egyetlen dicsősége, melyre mindig büszkén hivatkozott, abban állt, hogy korának legnagyobb ivója volt; kereste és elérte azt a dicsőséget, hogy legyőzte Antoniust, a triumvirt, ki e nemben igen nagy hírnek örvendett, s ki arra büszke is volt. Ily módon tudott Marcus bosszút állni atyjáért, kit Antonius öletett meg. Később Augustus, ki a fiúnak akarta megfizetni adósságát, mellyel az apának tartozott, consullá tette öt, de ezzel nem ragadta ki megszokott dorbézolásaiból, mert az egyetlen tett, mit róla említenek, az, hogy egyszer részeg korában poharát Agrippa fejéhez vágta.

Lehet gondolni, hogy Cicero mily fájdalmat érzett, midőn fiának első kicsapongásairól hallott. Fölteszem, hogy sokáig vonakodott hitelt adni a hírnek, mert szeretett csalódásban lenni gyermekei felől. Akkor is, midőn Marcus az egész családtól kemény leezkét kapva, búcsút vett Gorgiastól, s ígéretet tett, hogy ezután okosabban viseli magát, atyja, ki csalni óhajtotta maga magát, azonnal hitelt adott neki. Ettől fogva nincs nagyobb gondja, mint hogy Atticust kérje, hogy fiát semmiben se hagyja szűkölködni, és szorgalmasan tanulmányozta fia leveleit, ha talán valami haladást fedezhetne föl azokban.
Marcustól éppen csak egy levél maradt reánk ez időből, midőn okosabb útra látszott térni. Tiróhoz van ez intézve, tele ígéretekkel és megbánással. Kijelenti, hogy annyira lealázva, annyira gyötörtetve érzi magát hibái által, „hogy azokat nem csak útálja, hanem még hallani sem tud felőlük". S hogy meggyőzze őszinteségéről, lefesti előtte életét; lehetetlen egy foglalatosabb életet képzelni is, mint az övé. Napjait és éjjeleit Cratippus bölcsésszel tölti, ki mint fiával bánik vele. Magánál tartja ebéden, hogy minél rövidebb ideig kelljen társaságát nélkülöznie.
Továbbá annyira el van ragadtatva Bruttius tudós társasága által, hogy ezt maga körében óhajtja tartani, s ezért élelmezése és szállása költségeit ő fizeti. Aztán szavalati gyakorlatokat tart latin és görög nyelven a legkitűnőbb szónoklati tanárokkal. Ö most már csak a legtanultabb emberekkel érintkezik; csak tudós véneket látogat, mint a bölcs. Epicratest, a tiszteletre-méltó Leonidast, s végre az egész areopagot, és ezt az épületes elbeszélést ily szavakkal zárja be: „Főleg azonban viselj gondot egészségedre, hogy majd együtt cseveghessünk a tudományokról és bölcsészeiről."
E levél nagyon kedves; de olvasván, némi bizalmatlanság szállja meg lelkünket. Ez Ígérgetések annyira túlozva vannak, hogy az ember azon gyanúra jön, mintha Marcusnak valami rejtett érdeke hozta volna magával, hogy ezeket tegye, főleg, ha meggondoljuk, hogy Tiro urának bizodalmát bírta, és minden adományai felől rendelkezett. Ki tudja, vajon e megbánás és e nagyhangú ígéretek nem megelőztek-e valami pénzbeli kérelmet, s nem előleges mentségül szolgáltak-e arra nézve?

Meg kell azonban említenünk Marcus mentségére, hogy miután rendetlen életével megszomorította atyját, legalább megvigasztalta azt végső pillanataiban. Midőn Brutus Athénen keresztül utazott, fegyverre szólította az ott időző fiatal rómaiakat, Marcus újra éledni érzi magában a katonai hajlamokat. Eszébe jutott, hogy tizenhét éves korában Pharsalusnál sikerrel vezetett egy lovas dandárt, s a legelső felszólításra követte Brutust. Egyik legügyesebb, legszolgálatkészebb, legbátrabb alvezér lett belőle, s gyakran kiérdemelte főnöke dicséretét. „Nagyon meg vagyok elégedve, írja Brutus Ciceróhoz, a te Marcusod tevékenységével és erélyével. Látszik, hogy ő mindig eszében tartja, hogy milyen apával dicsekedhetik.”

Gondolni lehet, hogy mily boldognak érezte Cicero magát e nyilatkozat által. Ez örömében, melyet Marcusnak fölébredése okozott neki, írta és fiának ajánlotta a kötelességekről szóló értekezését, mely talán legszebb műve, s mintegy utolsó búcsúja családjától és hazájától.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött