logo

VIII Sextilis AD

Közeledés Pompeiushoz.

Cicero egyik legérdekesebb politikai sakkhúzása - a consuli méltóság felé lépésről lépésre emelkedő pályán - az volt, amikor praetor korában egyszerre csak az egyik néptribunus (C. Manilius) javaslata mellett foglalt állást, sőt jól fölépített, hatásos beszédet tartott a népgyűlés előtt: ruházzák föl a tehetséges hadvezért, Pompeiust, aki ekkor nem is volt Rómában, rendkívüli hatalommal, imperiummal a Mithridatész ellen viselendő háborúra ... Az ügy háttere nagyjából következő volt.
Eredményesen harcolt Mithridatész, pontuszi király ellen már Sulla is, de ahelyett hogy kiaknázta volna győzelmeit, és ahelyett hogy Mithridatész foglyul ejtésével pontot tett volna erre a vállalkozásra, ő inkább kiegyezett és békét kötött az ellenséggel. Mert Sulla fontosabbnak tartotta ennél a háborúnál azt, hogy otthon Itáliában és Rómában számoljon le belpolitikai ellenfeleivel. Éppen ezt a helyzetet használta ki Mithridatész keleten újabb hadi vállalkozásokra Róma ellen.

Bár Sulla egykori alvezére, Lucullus, aki időközben consul is volt már, több csatában megverte Mithridatészt, a háború mégis hosszan elhúzódott. Oka volt ennek részben az is, hogy maguk a római katonák többször szembefordultak Lucullusszal, és arra kényszerítették, hogy megváltoztassa haditerveit. Majd egyszerre váratlanul arról értesült Lucullus, hogy a szenátus hazahívja és fölszólítja: adja át a sereg vezetését alvezérének. Ez meg is történt, de aztán csakhamar átvette a parancsnokságot ettől az alvezértől is a Rómától kijelölt új vezér: Pompeius.
Csak utólag derült ki, legalábbis Lucullus számára, amikor visszatért Rómába: miért kellett leváltani őt a sereg éléről. Hiszen ő győzelemről győzelemre vezette a légiókat, és be is tudta volna már fejezni a háborút, akár ő, akár alvezére, akinek átadta volt a parancsnokságot. De Lucullus háborújának része volt abban, hogy leszállították a magas ázsiai kamatlábat, ez pedig sértette a római tőkepénzesek (a lovagok) érdekeit. Ezek használták ki otthon Lucullus ellen a katonák hangulatát, és ezért kapta Manilius néptribunus azt a megbízatást: javasolja a népgyűlésnek új hadvezér kiküldését Mithridatész ellen.

Kapóra jött ez az alkalom Pompeiusnak, aki kezdte már megirigyelni Lucullus babérait. Ők mind a ketten - Lucullus és Pompeius - tulajdonképpen Sulla árnyékában lettek naggyá. Lucullus volt az a tehetséges alvezér, aki hajókat szerzett Sulla számára az első mithridatészi háború idején, és ezzel lehetővé tette a római légiók átkelését Ázsiába, a megvert ellenség tovább üldözését. Amikor meg Sulla kiegyezett Mithridatésszel, Lucullusra bízta Ázsiát és az ott kivetett hadisarc behajtását; ő maga ment vissza Itáliába, hogy leszámoljon Marius párthíveivel.
Aztán alig szállt partra Sulla Brundisiumban, Pompeius egyike volt azoknak, akik jelentős hadsereggel csatlakoztak hozzá. Sulla nevezte először nagynak (Magnus) Pompeiust, aki ettől kezdve évtizedeken át - mindaddig, amíg a Caesarral vívott polgárháborúban el nem bukott - csakugyan Róma „legnagyobb élő hadvezérének" számított. Ezt a Pompeiust állították szembe a lovagok az érdekeiket megkárosító Lucullusszal.
De miért csatlakozott ehhez az akcióhoz Cicero? Nyilván tisztában volt azzal: ha tovább akar emelkedni a praetori év után, és még consulnak is jelölteti magát, befolyásos pártfogókra lesz szüksége. Ilyennek ígérkezett a „nagy Pompeius", aki a megelőző évek egyikében - i. e. 70-ben - Crassusszal együtt volt consul.

Éppen ez a két előkelőség, Pompeis és Crassus, volt ekkoriban Cicero hódoló tiszteletének bálványa. Szeretett volna mindenképpen az ő körükhöz tartozni, vagy legalább külső megjelenésében hasonlítani hozzájuk. Mint olvassuk róla: Cicero a Palatiumon rendezte be otthonát, hogy annál könnyebben kereshesse fel tisztelőinek a tömege. Mert az előkelő római patrónust nap mint nap fel szokták keresni otthonában a rászoruló kisemberek, a kliensek. Cicero pedig dagadó kebellel várta az ilyeneket házában.
Nem is volt az ő klienseinek alá-bora sokkal kisebb CrassusénáI vagy a nagy hadvezér Pompeiusénál. Sőt, mint Plutarkhosz kiemeli: megtisztelte Cicerót személyes látogatásával otthonában néha még Pompeius is. Hát hogyne támogatta volna akkor Cicero a nagy hadvezér politikáját, és hogyne tett volna meg minden tőle telhetőt az ő hatalma és dicsősége öregbítésére. Hiszen Cicero szemében Pompeius egymaga a szavazók egész tömegét kellett hogy jelentse.

*

Cicero tehát Pompeius kedvéért - legalább átmenetileg - frontot változtatott. Bár úgy gondolta, hogy neki a szenátus oldalán a helye, most mégis egy néptribunus, Manilius javaslata mellé állt, mert Pompeius fővezérségéről volt szó. De ezzel a néptribunusszal azért mégis majdnem megjárta. Vége felé közeledett már Cicero praetori megbízatása, amikor valaki vádat emelt Manilius ellen sikkasztás címén.
A néphangulat Maniliust támogatta ugyan - valószínűnek tartották, hogy a vád csak Pompeius ellenségeinek a mesterkedése -, de a megszorult vádlott mégis haladékot kért a praetortól, hogy föl tudjon készülni a védekezésre. Cicero meg is adta a haladékot - másnapra. Ezzel azonban óriási fölháborodást robbantott ki azoknak a körében, akik Maniliust támogatták. Hisz ez nem haladék! A praetor az ilyen ügyekben legalább 10 napot szokott engedélyezni. Most egyszerre Cicero ellen fordult a többi néptribunus: hogy lehet ilyen igazságtalan Maniliusszal szemben!

Cicero viszont azzal védekezett: lejáróban van már hivatali megbízatása. Ha hosszabb haladékot ad, más praetorra marad Manilius ügye. Ő éppen a vádlott érdekében tűzött ki ilyen közeli terminust. Az ügyes kifogás megnyugtatta ugyan a kedélyeket, de Cicero most már kénytelen volt tovább is lépni: vállalnia kellett Manilius védelmét. Ez még jobban szembeállította az optimatákkal. De Cicero vállalta ezt is - mint Plutarkhosz hangsúlyozza: Pompeius kedvéért.
Azt meg, hogy az i. e. 63. évre csakugyan consullá választották Cicerót, elsősorban mégiscsak annak a Catilinának köszönhette, akitől később, hivatali évének utolsó hónapjaiban, sikerült még egyszer megmentenie a köztársaságot. Mert ha nem Catilina az ellenjelölt, akkor aligha Cicero kapja a legtöbb szavaztot. Hogy némi képünk legyen a történtekről, ki kell itt térnünk röviden Catilina korábbi próbálkozásaira.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.