logo

XX September AD

Görögös műveltsége.

Bizonyos, hogy Cicero az egykorú Róma legműveltebb társadalmi rétegéhez tartozott. Nemcsak jól tudott görögül, hanem tanult a görög rétoroktól, filozófusoktól is. Sőt később, amikor kiszorult a politikából, az lett a becsvágya, hogy ő teremtse meg - görög mintákat követve - a latin nyelvű filozófiát. Ugyanakkor szerette és értékelni is tudta a görög művészetet, bár a jelek szerint ízlése ezen a téren - éppen úgy, mint a filozófiában - eklektikus volt. De tudunk róla, hogy mint lelkes műgyűjtő megbízást adott barátjának, Atticusnak, keressen számára Athénban szobrokat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy földíszítse velük egyik-másik villáját. (Ha nem is tartozott korának leggazdagabb emberei közé, volt Itália különböző vidékein 18 szép villája; Tusculum, amelyet legjobban szeretett, csak egyike volt ezeknek.)
A nyilvánosság előtt azonban igyekezett letagadni mind görögös műveltségét, mind pedig azt, hogy jobban ismeri a görög művészetet, mint amennyire ezt igazi rómainak egyáltalán ismernie illik. Cato óta divat lett Rómában lenézni, megvetni a „görögöcskéket" (Graeculi). Cicero pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a műveletlenségnek ezzel a sznobizmusával. Inkább úgy tett, mintha ő sem tudná komolyan venni a görögséget és művészetét. Egészen mulatságosan jutott kifejezésre ez a meghasonlottsága a Verres-üggyel kapcsolatban.

Mint ismeretes, Verres Szicília korábbi helytartója (i. e. 73-71) másképp és gátlástalanabbul volt „műgyűjtő", mint Cicero. Ő ti. nem vásárolta, hanem egyszerűen összeszedte és elvitte, rabolta a műkincseket. Szemérmetlen zsarolása, fosztogatása oda vezetett, hogy hivatali évének letelte után Szicília városai bepanaszolták Rómában, és Cicerót kérték föl, képviselje ügyüket a praetor előtt.
Cicerónak mármost a vádbeszédben képet kellett adnia mindarról, amit Verres Szicíliában összerabolt. De nem volt elég csak leltárszerűen fölsorolni az elvitt műkincseket: jellemezni és értékelni is kellett őket. Cicero azonban úgy érezte, hogy éppen ezen a ponton óvatosnak kell lennie, nehogy túlzott hozzáértésével elárulja magát hallgatói előtt. Megpróbálta hát úgy föltüntetni a dolgot, mintha a felsorolt tárgyakat csak a műgyűjtők tartanák olyan sokra, de ő, Cicero maga nemigen tudna mit kezdeni velük. (Ez persze egyáltalán nem volt igaz. Hiszen éppen ilyen tárgyakkal akarta ő is földíszíteni villáit.) Egy másik alkalommal pedig megjegyezte: csak a görögök vannak annyira oda az ilyesmiért; mi - már ti. a rómaiak - nem sokba vesszük az egészet (nos contemnimus).
Közben egyszer még azt is megjátszotta, mintha nem jutna neki eszébe az egyik híres görög szobrásznak a neve. Miután leírt egy kanéphoroszt - egyfajta szobor ez, amely kosarat visz a fején áldozati tárgyakkal -, magyarázta, majd színlelt zavarral tette föl a kérdést: „De ejnye, ki is csinálta ezt? Nem jut eszembe. Ja igaz, jó, hogy mondod! Persze, Polükleitosz.

Össze szokták hasonlítani Cicerónak ezt a megjátszott feledékenységét, áll hozzá nem értését azzal, hogy a késő antik korban az ugyancsak művelt, de már keresztény Augustinus (Szt. Ágoston), amikor Vergiliust vagy valamelyik pogány költőt akarta idézni, rendszerint előrebocsátotta: „egy bizonyos, nem tudom én, miféle régi költő ... " Így hangsúlyozta, hogy ő semmi közösséget nem vállal az antik pogány irodalommal; szinte csak véletlen, hogy egyáltalán tud róla.
A nagy különbség azonban Augustinus és Cicero csak megjátszott hozzá nem értése között az, hogy Augustinus egy már valóban érvényes új értékrend (a kereszténység) nevében csakugyan el akart szakadni a „túlhaladottnak" tartott pogány-antik világtól. Cicero és a hozzá hasonló rómaiak viszont a köztársaság utolsó századában rossz lelkiismerettel csak mímelték azt, hogy megvetik a „graeculusokat", úgy tettek, mintha nem sokba vennék kultúrájukat, művészetüket, holott a valóságban ők, a művelt rómaiak - ellentétben műveletlen, még mindig félbarbár honfitársaikkal - szerettek volna valamiképpen hasonlítani a megvetett görögökhöz.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.