logo

XXII Januarius AD

Cicero mint consul.

Azzal, hogy consullá választották, Cicero eljutott közéleti pályafutásának legmagasabb fokára. Így ünnepelte ezt ő maga abban a hőskölteményben, amelyet később saját consulságáról írt. Mindössze 43 éves volt ekkor. Bizonyos, hogy ránk maradt irodalmi hagyatékának nagyobb és értékesebb fele ebben az időben még nem volt meg. Nemcsak a beszédek nagy része, hanem az elméleti retorikai művek és a filozófiai munkák is a consulságot követő húsz esztendő alatt készültek. De a consuli év mégis szinte vízválasztó Cicero életében.
Eddig töretlenül emelkedni látszott pályafutása. Sőt, tovább tartott ez az emelkedés még a consuli működés során is. Hivatalviselésének utolsó hónapjaira esett a Catilina-összeesküvés leleplezése, ártalmatlanná tétele. De megtört a zavartalan fölfelé ívelés éppen a consuli év legutolsó napján. Alig néhány nappal korábban még a haza megmentőjét ünnepelte benne a szenátus. Maga az ifjabb Cato, az egykori kemény cenzor dédunokája, a „res publica" legmakacsabb híve nevezte őt, Cicerót a haza atyjának (pater patriae). De már a consuli év utolsó napján, amikor közvetlenül a hivatal letétele előtt még egyszer ragyogó beszédben akart beszámolni tetteiről, az egyik néptribunus, Q. Metellus élt vétójogával, és megtiltotta neki a beszédet; Cicerónak be kellett érnie az ilyenkor szokásos eskü letételével.
Ha viszont azt kérdezzük, milyen politikát folytatott Cicero mint consul - eltekintve a Catilina-ügytől -, főként azt az agrárjavaslatot kell szemügyre vennünk, amely nem került ugyan megvalósításra, de amellyel ő is foglalkozott.

Még mielőtt consullá választották volna Cicerót, az egyik néptribunus, Servilius Rullus tervet dolgozott ki arra, hogyan lehetne újra földhöz juttatni a római proletárokat - gondolva most nemcsak azokra, akik Róma városában éltek, hanem a föld nélküli szövetségesekre is, akik a közelmúltban nyerték el a római polgárjogot.
Javasolta ez a tribunus új coloniák telepítését, de nem a távoli provinciákban, hanem főként Itália területén, hiszen ez a hazája az új római polgároknak. Vegyék igénybe erre a célra mindenekelőtt a Campaniában még szabadon fekvő állami földeket. De minthogy nincs elég szabad föld egy ilyen nagyszabású program megvalósításához, vásároljon az állam földeket olyan tulajdonosoktól, akik hajlandók áruba bocsátani birtokukat vagy annak egy részét. A javaslat tehát egyáltalán nem volt forradalmi; nem tervezte a földek kisajátítását: teljes kártalanítást ígért azoknak, akik hajlandók fölajánlani földjüket (vagy annak egy részét) a reform céljaira.

Azt a kérdést viszont, hogy honnan teremtse elő az állam az ehhez szükséges pénzt, a terv a következőképpen akarta megoldani. Mindenekelőtt adják el a provinciák területén fekvő kincstári földeket. Ebből máris hatalmas összegek folynak be. Aztán adják el magánszemélyeknek a provinciák különböző jövedelmeinek haszonélvezeti jogát. És nem utolsósorban fordítsák a reform céljaira azt a hatalmas hadizsákmányt, amelyet Pompeius hoz haza keletről, miután győzelmesen befejezte a mithridatészi háborút.
Földhöz jutottak volna ily módon elsősorban azok a római polgárok, akik nem Rómában, hanem Itália más vidékein, főleg a volt szövetségesek területein éltek. De gondolt a javaslat Róma városának egyre növekvő proletariátusára is, azokra, akiknek élelmezése mindinkább az állam gondja lett már. A terv, ha megvalósul, részben ezektől is megszabadítja Rómát. A végrehajtás egy tíztagú bizottság feladata lett volna. A javaslattevő néptribunus, Servilius Rullus úgy gondolta, hogy ő is tagja lesz majd a bizottságnak.

Cicero összesen négy beszédet tartott ebben az ügyben, de a négy közül csak három maradt ránk; ezekből egy a szenátus előtt, kettő pedig a népgyűlésen hangzott el. Az, hogy ő igyekezett elgáncsolni a javaslatot, nem meglepő. A terv, ha megvalósul, sértette volna Pompeius érdekeit. Ő pedig mint Pompeius következetes párthíve nem állhatott egy ilyen javaslat mellé.

De függetlenül e beszédek tartalmától, jellemző már a hang is, amelyet ezúttal megütött. Agrárjavaslatról lévén szó, nem hagyhatta említés nélkül a nép előtt a Gracchusokat sem. Minthogy pedig nem a szenátusban, hanem a nép előtt beszélt, nem is nevezte a Gracchusokat ezúttal „fölforgatóknak, forradalmároknak", éppen ellenkezőleg, csupa pozitív felsőfokot halmozott rájuk (ragyogó szellemű, igen tehetséges, igen kedves emberek = clarissimi, ingeniosissimi, amantissimi). Majd bátran hozzáfűzte ehhez még:
„Mert nem vagyon én olyan consul, aki azt hinné, mint sokan mások gondolják, hogy nem szabad dicsérnie a Gracchusokat ... " Az optimaták barátja, aki alkalomadtán kifogyhatatlan volt Sulla magasztalásában, szívesen meghajtotta most zászlaját a veszedelmesen újító Gracchusok előtt.
Sőt, nem riadt vissza attól sem, hogy olcsó, demagóg fogással befeketítse a javaslattevőt. A szenátusban ugyanis Servilius Rullus szóvá tette azt is, hogy túl sok Rómában a „plebs"; ki kell merni legalább egy részüket (exhauriendam esse plebem). Használta a köznyelv ugyanezt az igét (exhaurire) a hajó fenekén összegyűlt szennyvíz (sentina) kimeregetésére is ... Éppen ezt fordította most Cicero a népgyűlésen Rullus ellen.

„Íme, ez a tribunus úgy beszélt a szenátusban rólatok, a polgárság színe-javáról, mintha szennyvíz lennétek: ki akar meregetni benneteket. Ti azonban, barátaim, ha reám hallgattok, nem mondotok le meglévő jogaitokról, szabadságotokról, arról, hogy újra meg újra szavazhattok, a Városról, a Forumról, a cirkuszi játékokról, az ünnepekről és mindazokról az előnyökről, amelyeket itt élveztek. Vagy jobb szeretnétek tán Rullus vezetésével innen valamilyen száraz, aszályos vidékre, esetleg mocsaras, egészségtelen tájra költözni ... ?"
Persze ez a beszéd nem azokhoz a vidéken élő szövetségesekhez szólt, akik nemrégen római polgárok lettek ugyan, de most már szerettek volna földhöz is jutni, hogy megéljenek munkájuk után. Cicero ahhoz a gyülevész római proletariátushoz beszélt, amelyiknek szinte egyetlen áruba bocsátható bevételi forrása a szavazata volt.
Gyakran előfordult, hogy fontos politikai kérdésekben a népgyűlés döntött. Ezért voltak hajlandók az érdekelt gazdagok meg is vásárolni azoknak a szabad római polgároknak a szavazatát, akiknek joguk volt részt venni a népgyűlésen. De ugyan mit ér ez a szavazati jog akkor, ha a nincstelen polgár elfogadja a nehéz munkával megművelendő földet, ki tudja, hol, messze Rómától! Hisz akkor el se tud járni a népgyűlésbe. Nem kell akkor már az ő szavazata senkinek sem. De elveszít ezenkívül még sok mást is: az ingyen cirkuszi játékokat, az ünnepeket meg azt a rengeteg előnyt, amihez a gazdag Róma munka nélkül hozzájuttatja az ingyenélő csőcseléket.

Ezt a tömeget akarta Cicero demagóg beszéde szembefordítani az agrárjavaslattal. Nem is lett a tervből semmi: még idejében visszavonta javaslatát a néptribunus maga.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.