logo

XXIV Januarius AD

Az első lépcsőfok.

Hivatali pályafutásának első lépcsőfoka az volt, amikor 31 éves korában quaestorként Szicíliába küldték. Szerencséje volt, egyhangú választással jutott erre a polcra. Persze az is meglehet, hogy éppen akkor nem is volt olyan nagyon kívánatos ez a tisztség. Hiszen ezt a választást nagy drágulás előzte meg Rómában, és a Szicíliába küldött quaestornak feladata lett az is, hogy biztosítsa Róma gabonaellátását.
Éppen ezen a téren igyekezett most Cicero érdemeket szerezni honfitársai körében, gondosan ügyelve arra, hogy ugyanakkor működése színhelyén meg minél kevesebb panaszra adjon okot. Annyit mindenesetre elért már a hivatali ranglétrának ezen a legalsó fokán, hogy utána visszatérve Rómába, mint volt quaestor tagja lett a szenátusnak. Így most már szívvel-lélekkel csatlakozhatott az éppen uralmon levő optimatákhoz, akik felé eddig is bizonyítani igyekezett mélységes szimpátiáját.
De megvolt az eredménye annak is, hogy nem játszotta el Szicíliában azoknak a rokonszenvét, akik könnyen az idegen hatalom, Róma által nyakukra küldött quaestort láthatták volna benne. Cicero, úgy látszik, nem élt vissza hatalmával. Erre emlékeztek Szicíliában azok, akik négy évvel később őt kérték föl mint patronust, képviselje ügyüket a Verres ellen indítandó pörben.

Verres i. e. 73 és 71 között volt Szicília helytartója. Amikor közvetlenül hivatalviselése után értesült róla, hogy vádat akarnak emelni ellene Rómában, mindenekelőtt azt akarta elérni, hogy az a Caecilius Niger legyen a vád képviselője, aki éppen az ő hivataloskodása idején volt quaestor mellette Szicíliában. Ezzel ti. elérte volna azt is, hogy a praetor feltehetően elutasítja majd a panaszt. Mert Caecilius részt vett Verres üzelmeiben, és nyilván a vádat is úgy képviselte volna, hogy fölmentsék korábbi elöljáróját. Ezért Cicerónak előbb azt kellett hivatalosan jóváhagyatnia, hogy őt fogadják el a vád képviselőjének és ne Caeciliust. Csak ezután kerülhetett sor arra, hogy összegyűjtse a terhelő adatokat, és kidolgozza a vádat Verres ellen. (Az előzetes tárgyalásra készült Cicerónak Caecilius ellen írt beszéde.)
Aztán hozzálátott nagy buzgalommal a pör, illetőleg a vádbeszéd előkészítéséhez. Ez megint olyan feladat volt, amelynek során jól érvényesülhetett mind szónoki képessége, mind ügyvédi hozzáértése, tudása. Azonkívül előre biztos lehetett afelől is, hogy ezt a pört nem fogja elveszíteni. Inkább azt kellett később sajnálnia, hogy nem mondhatta el a nyilvánosság előtt mindazt, amire fölkészült. Mert alig kezdődött el a tárgyalás a tanúkihallgatásokkal, amikor Verres máris belátta: legokosabb lesz, ha be sem várja a végét, hanem önként száműzetésbe megy.
Védőügyvédje, a másik híres szónok, Hortensius egyszerűen meg se mert szólalni; csak a fizetendő jóvátétel összegszerű megállapítása alkalmával tudott segíteni Verresen. Cicero pedig azzal kárpótolta magát - miután alig tudott elmondani valamit abból, amire fölkészült -, hogy a Verres ellen szerkesztett beszédeket utólag kiadta mint politikai pamfletet.

Jóllehet Verrest elítélték, és óriási kártérítést kellett fizetnie, abból, amit összeharácsolt, még mindig jelentős vagyon maradt a birtokában - főként azok a műkincsek, amelyekkel Cicero a második Verres-akció 4. beszédében foglalkozik. Hogy mekkora értéket képviselt mindez, az gyanítható abból is, hogy i. e. 43-ban - tehát 27 évvel a pör után -, amikor megalakult az ún. második triumvirátus, Antonius valójában azért tétette feketelistára Verrest (proscribáltatta), hogy hozzájusson a vagyonához.
Verres esete egyébként (a provincia kifosztása, majd utána a zsarolási pör, amely valamiféle kiegyezéssel végződik) korántsem volt egyedülálló a maga nemében. Csak Cicero beszédei tették éppen ezt az ügyet közismertté az utókor számára.

A következő lépcsőfok a hivatali ranglétrán az aedilis tisztség volt. Az ambiciózus hivatalnok számára ez lehetett a legjobb alkalom arra, hogy megalapozza népszerűségét, de egyszersmind arra is, hogy esetleg menthetetlenül eladósodjék. Mert az aedilis feladata volt többek között az is, hogy saját költségére fényes cirkuszi játékokkal szórakoztassa a népet. Ez pedig távolról sem lehetett olcsó mulatság, ha olyan adatokra gondolunk, mint pl.: Sulla aedilis korában 100 afrikai oroszlánt és tapasztalt mauretániai vadászokat hozatott a cirkuszba.
Julius Caesar valamivel később 400-ra emelte a hasonló célra Rómába hozott oroszlánok számát. Egy másik alkalommal ugyancsak Caesar 320 pár egytől egyig ezüstpáncélba öltözött gladiátor cirkuszi küzdelmével kedveskedett azoknak, akiktől a következő években megválasztását remélte magasabb hivatali tisztségekre.

Cicero ezekkel nem versenyezhetett. Vagyona sem volt hozzá elegendő, meg ez nem is nagyon talált volna az ő egyéniségéhez. Ő inkább tehetségét igyekezett a választók szolgálatába állítani. Anyagilag meg csak akkor járt a nép kedvében, amikor ez nem jelentett számára külön kiadást, meglevő vagyonának a csorbítását. Forrásunk elmondja pl. hogy amikor aedilis volt, Szicília hálás lakói - miután megnyerte számukra a Verres-pert - elhalmozták ajándékokkal. Ő azonban ezt nem saját hasznára fordította, hanem arra, hogy olcsóbbá tegye vele a piacot.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.